|
12. fejezet - Roanne Anabelle Black(2.rész)
2007.07.22. 15:40
Piton rezzenéstelen arccal megigazította a másik ingujját is.
– Igen tudom, hogy szülők nélkül nőttél fel, Harry. Nem kell magyarázkodnod – sóhajtotta. – Viszont azt elvárom, hogy több tisztelettel beszélj velem, mert nem az a bájital tanár vagyok, akit te ismertél, és könyörtelen volt veled hosszú éveken át.
– Elhiszi… mármint elhiszed, hogy mióta itt vagyok, ezt próbálom elérni? – fakadt ki Harry keservesen. – Hidd el, rájöttem már rögtön az első nap, hogy te teljesen más vagy…
A Bájitalok Mestere odalépett hozzá, és szinte átdöfte a tekintetével.
– Mondom, Harry, hogy nem kell magyarázkodnod. Őszintén szólva, nem is akarom tudni, milyen lehetett neked ott élni.
– Bocsánat… – suttogta Harry. – Tényleg ne akard tudni… egyedül Sirius és Dumbledore gondoskodott rólam. Végül pedig csak az igazgató maradt számomra, holott ő mindig kihívások elé állított. – Tulajdonképpen nem is tudta, miért mondja el ezt Pitonnak. – Végig kitartottam mellette… és mindig megbíztam benne.
– Nahát – csodálkozott Piton –, ezek szerint nálatok nem egy ravasz öregember volt, aki csak végszükség esetén árulta el a terveit? – Szinte minden szavából csöpögött a gúny. – Az utóbbi időben nem igazán mondhattam azt, hogy lelkesedtem bármilyen őrült ötletéért. És lám, itt áll előttem egy bizonyíték?
– Hm? – nézett nagyot Harry, aztán leesett neki a tantusz. – Ja, értem már. Rám céloztál. Lehet, hogy nálatok olyan ember volt, de a mi Dumbledore–unk nem.
Piton közben megigazította a gallérját is.
– Ha még élne, azt mondanám, legyél óvatos vele.
– De én akkor is bízok benne.
– Vakon…
Apja hirtelen elhallgatott, mikor a szobát betöltötte egy tüzes villanás. Egy emberként néztek az ágyra, végül kis idő elteltével Piton megszólalt:
– Új háziállatod van? – kérdezte gúnyosan.
Harry hol Pitonra, hol Fawkesra nézett.
– Nem! Nekem egy fehér hóbaglyom volt… – mondta bizonytalanul. A barátai után szinte ő hiányzott neki a legjobban. – Különben is Dumbledore madara!
– Dumbledore professzor… – javította ki sóhajtva Piton. – Talán térjünk vissza kedvenc témádhoz, a tisztelethez? – Harry egy picit megrázta a fejét. – Valóban itt is az igazgató úré volt Fawkes, de mivel az elmúlt öt percben arról akartál meggyőzni, hogy Dumbledore professzorban bízni lehet, amondó vagyok, hogy most már semmi kétségem afelől, hogy hozzá vagy hűséges.
Persze, hiszen Fawkes segített megmenteni Ginnyt, miután nyilvánvalóvá tettem Denem számára, hogy az igazgató erősebb nála, és hozzá vagyok hűséges...
– Legalább látod, hogy komolyan mondtam – morogta Harry, majd lassú léptekkel közelített a madárhoz. – Szia, Fawkes…
Ahelyett, hogy a főnix ott maradt volna, ahová érkezett, arrébb tipegett az ágyon, hogy Harry még véletlenül se érje el. Az egész helyzet mókásan jött ki, de Harrynek be kellett látnia, ez a Fawkes egy csöppet sem bízik benne. Piton aki egy mosollyal a szája sarkában nézte a jelenetet, kezdett idegesítő lenni.
– Most meg mit mosolyogsz? – csattant fel Harry, mire Fawkes egészen az ágy széléig húzódott.
Piton megrántotta egy kicsit a vállát.
– Szerintem maga Fawkes még nem tudja, hogy te Harry vagy, nem pedig a régi éned.
Harry lassan leült az ágy másik szélére, és még lassabb mozdulattal nyúlt a madár felé.
– Ne félj, Fawkes, nem bántalak – mondta halkan. A főnix rápillantott, majd Pitonra, mint aki nem tudja, mit higgyen. – Én nem az vagyok, akinek hiszel.
Talán még sikerült is volna, hogy megsimogassa, de az ajtón hirtelen kopogtatni kezdtek, mire Fawkes egy villanással eltűnt.
Harry dühösen nézett az ajtó felé, ahonnét Mrs. Weasley hangja hallatszott be:
– Perselus, a vendégek befejezték a vacsorát, jöhettek!
Piton intett a kezével az ajtó felé, megszüntette a védő bűbájokat, majd kinyitotta Harry előtt az ajtót.
– Gyere, menjünk. – Mielőtt tiltakozhatott volna, Piton még hozzátette: – Nem, nem fogadok el semmilyen kifogást. Nemrég legyengültél, szükséged van egy kis energiára, mégpedig étel formájában.
Harry felállt, és nyűgösen odalépett apjához, hisz valóban éhes volt már, akkor minek ellenkezne?
– Elárulnád, mégis hogyan viselkedjek a nagynéném előtt? – kérdezte gúnyosan.
– Egyszerűen adod magad – világosította fel az apja, miközben Harryt előre engedte kifelé menet –, mint ahogy mindig is. Csak ne vidd túlzásba a gorombáskodást.
– Neked könnyű – morogta Harry –, évekig voltál kém.
oO{~S~}Oo
Amikor leértek, szinte már mindenki megérkezett az ismerős arcok közül. Az asztal túlsó végéhez ültek le, mintha Piton minél távolabb akart volna lenni az ajtótól. Harry apja és Tonks között kapott helyet, Sirius meg néhány székkel arrébb ült le velük szemben.
Mikor már Mrs. Weasley az első fogást hozta, akkor toppant be Roanne és Mordon, akik elég megviseltnek tűntek. Roanne leült Tonks mellé, és kissé kimerülten állt neki a levesének.
Harrynek el kellett ismernie, immár tucatszorra, hogy Mrs. Weasley húslevese még itt is nagyon finom, és mikor a második fogás sorra került, már szinte fájdalmasan emlékeztette a mostani vacsora a régi időkre. Ez nyilvánvalóan az arcára is rá volt írva, mert Piton halkan megkérdezte:
– Valami baj van, Harry?
Harry nemet intett fejével, majd lenyelte a falatot.
– Nincs semmi, csak elgondolkodtam.
Piton biccentett egyet, és nyugodtan folytatták a vacsorát, egészen addig, míg szinte mindenki már csak a desszertjét ette. Az ebédlőben jóízű beszélgetés alakult ki, míg aztán Harry rá nem jött, hogy mindez teljesen a visszájára is fordulhat, mert keresztapjának van jobb célpontja is a piszkálódásra nála.
Csakhogy a jobb „célpont” úgy tűnt, ebben jóval edzettebb, mint Harry.
– Különben Roanne, valami komoly okod volt rá, hogy nem szóltál, mi van veled? – faggatózott Tonks, nyílván nem gondolt arra, hogy ez bizalmas információ lehet, mert Piton rögtön közbeszólt.
– Erről majd vacsora után fog bővebben mesélni – mondta nyomatékosan, miközben elvett egy szelet süteményt a tálról, majd rakott Harryére is.
Roanne, mint aki meg sem hallotta, készségesen válaszolt.
– Ahol megszálltam, nem voltak túl segítőkészek az emberek. Tulajdonképpen…
– Roanne! – szólt rá Piton, és szeme dühösen megvillant.
Harry próbált úgy tenni, mintha tényleg nem érdekelte volna, hol járt a nagynénje – holott pedig nagyon is. Biztos volt benne, hogy vacsora után Piton csak Roanne társaságában akarja megvitatni mindezt.
– Tulajdonképpen – folytatta Sirius a félbehagyott mondatot –, nem is csodálkozom, hogy nem segítettek neked. – Itt vágott egy fintort, mintha a sütemény lenne rossz. – Mélyen egyet értek velük abban, hogy te pontosan olyas valaki vagy, akinek nem jár semmiféle segítség. Maximum a pokolba való átsegítés.
Harry épp próbálta valamivel leöblíteni a nagyon édes sütemény utóízét, de erre a mondatra majdnem beterítette az asztalt. Szerencsére nem nyelt félre, de nem kellett volna sok hozzá. Apjára pillantott, aki úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.
– Persze, közvetlen utánad – tette hozzá Roanne, miközben felszúrt a süteményéből egy darabot a villájára. Nem kapta be, csak elgondolkodva forgatta a kezében az evőeszközt. – Tulajdonképpen, nem is csodálkozom, hogy semmi hasznunk abból, hogy itt vagy. Talán egyedül annyi, hogy tanárnak még elmész.
Mikor befejezte a mondatot, bekapta a falatot, és elég bosszúsan nézett Siriusra.
– Sir… Black már nem tanít – mondta ki Harry, de rögtön meg is bánta, mert a közbeszólására Roanne szája gúnyos mosolyra húzódott, és egy kicsit előre hajolt.
– Mondd Sirius, mit tettél, hogy Perselus kirúgott?
Sirius szinte vicsorogva válaszolt:
– Nem. Rúgott. Ki.
Harrynek be kellett ismernie, hogy jobban tette volna, ha nem avatkozik közbe, mert úgy nézett ki, a két ember között lavinát indított el. Piton ezzel szemben úgy viselkedett, mint aki ott sincs, és egyáltalán nem hallja őket. A többiek folytatták a beszélgetést, olyan nem törődöm stílusban. Így aztán Harry arra is rájött, hogy ez az egész szópárbaj, és nyílt sértegetés a vacsora természetes velejárója.
Roanne gondosan elfogyasztotta a sütemény maradékát, és hátradőlt a székén.
– Ó, hadd találgassak. Széttörtél valamit? Vagy egy egész termet tettél a földdel egyenlővé az idióta tanításoddal?
– Nem – sziszegte Sirius, és úgy tűnt, mindjárt puszta kézzel eltöri a villáját. – Csupán majdnem sikerült eltennem láb alól valakit – itt egy gyilkos pillantást küldött Harryre, amiből nagynénje rögtön rájött.
– Áh, akkor értem már, Perselus miért orrolt meg annyira – mosolyodott el még jobban Roanne. – Mégis mit műveltél a fiával?
Harryben valahogy kezdett felmenni a pumpa, hogy ez a két ember úgy beszél róla, mintha itt sem lenne. Igyekezte visszafogni magát, hogy ne szóljon közbe.
– Roanne… – tette meg helyette Piton, miközben nyugodtan megtörölte a száját a szalvétával. – Elmondom én, mi történt – mondta, aztán dühösen felállt, miközben a szalvétát a tányérjára dobta. – Black minden ok nélkül rátámadt Harryre, aki megsérült, ennyi.
Sirius szintén felemelkedett, és hanyagul betolta a székét.
– Nem minden ok nélkül…
– Fogd be! – szólt rá Piton hangosabban. Ekkor az asztaltól felálltak egy páran, mint akik határozottan menekülnek, Mr. Weasley, és még néhány ismerős maradt ott csupán. – Most pedig, mivel mindannyian befejeztétek a vacsorát, igazán távozhatnátok az asztaltól, mert már nagyon unalmas a műsorotok! Komolyan mondom, mint ha nem is felnőttek lennétek!
Roanne szemtelenül Pitonra nézett.
– Csak próbáltam megérdeklődni, mi újság mostanság errefelé. Különösen Blackkel… tudod, már ideje lenne végleg eltanácsolnod.
Elég volt egy gyilkos pillantás Pitontól, nagynénje rögtön abbahagyta. De apja nem foglakozott többet velük, hanem Harry felé fordult.
– Gyere, Harry. Jobb lenne, ha ma hamarabb nyugovóra térnél, mert még meg találok itt átkozni egy pár embert – mondta hidegen, miközben Harry gyorsan felállt az asztaltól, és apjához lépett. – Felkísérem, aztán várlak a laborban.
Roanne biccentett egyet, és neki állt társalogni Tonksszal, Sirius pedig a konyhába ment, talán még kellett neki egy kis desszert, de az már nem derült ki, mert Pitonnal együtt elindultak a lakosztályuk felé.
oO{~S~}Oo
Másnap délelőtt Piton lekísérte a labor raktárába, miután megbizonyosodott róla, hogy jól van. A kötés még maradt ugyan a karján, de az már egyáltalán nem fájt, és fáradt sem volt… és ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy letöltse az úgynevezett büntetőmunkáját.
– Ezeket a bájitalokat kellene ma szortírozod – mutatott rá Piton az egyik kisebb polcra a szekrény fölött.
Harry beletörődve kezdte lepakolni az üvegeket a dolgozóasztalra, miközben apja az asztal mellett várta, mire minddel végez.
– Látom, azért van egy pár dolog, ami rád ragadt az órák során – mondta meglepetten Piton, ahogy végignézett az üvegcsék során.
Harry összehúzott szemöldökkel meredt apjára.
– Ezt most mire érted? Arra, hogy nem lebegtető bűbájjal hoztam őket ide? – Piton bólintott. – De hisz egyértelmű, nem? Ha az egyik bájital megromlott, akkor eléggé labilissá vált, és ha én még varázsolok is rá, akár fel is robbanhat.
Piton összefonta a karjait a mellkasán, és elégedetten biccentett.
– Húsz pont a Griffendélnek.
Harry eközben leült a székre az asztal mellé, és unottan nézett fel apjára. Azért az tény, hogy erre egy elég sajnálatos baleset vezette rá. Mivel Piton akkor lelépett Dracóval, így Harry és a barátai szeptemberben úgy döntöttek, hasznos főzeteket tudnak elhozni a bájitalteremből. Akkor varázslattal akarta magával vinni a bájitalokat, aminek az lett a vége, hogy egy kisebb baleset miatt egy teljes napig szörnyen fájt a feje, Hermionétól pedig megkapta a szokásos fejmosást érte.
– De itt nem működnek a számlálók, nem vagyunk otthon… mármint Roxfortban. – Mindig elfelejti, hogy az iskola többé már nem olyan, mint eddig volt: az otthona.
– Valóban – bólintott Piton, aztán az egyik bizarr üvegcséért nyúlt. – Ugye tisztában vagy vele, hogy tudod biztonságosan megállapítani, hogy jó–e még?
– Öhm… megszagolom? – kérdezett rá végül. Minek kérdez ilyet? Hisz így lehet megállapítani…
Piton óvatosan leemelte a főzet tetejét, és a kezével, lassú mozdulatokkal maga felé legyezte a levegőt.
– Arra figyelj, hogy ne közvetlen az arcod előtt nyisd ki, rendben? Minden egyes bájitalt így nézz meg, hogy magadhoz legyezed a kiáramló gőzt, abból többnyire meg tudod állapítani, milyen állapotban van. – Aztán az asztal egyik fiókjához nyúlt, és kivett belőle egy pár papírcsíkot. – Ezek nem veszélyes bájitalok, nem kell tartanod mérgezéstől. Használd ezeket a címkéket, ha nem sikerül szag alapján megállapítani, még használható–e a főzet.
– Oké, innen boldogulok – morogta Harry, mert már kezdte nagyon megelégelni a sok magyarázatot.
– Akkor délután találkozunk, és este már el is merülhetünk egy pár fontos emlékben. – Harry keze megdermedt a levegőben, és szinte levegőt is elfelejtett venni a kijelentés hallatán. Piton valószínű ennyiből is megértette, hogy szinte a frászt hozta rá, mert még hozzátette: – Ne aggódj, semmi olyasmit nem fogok kierőszakolni, amit nem akarsz megmutatni.
Azzal megfordult, hogy távozzon, de Harry még utána szólt:
– Nem fogunk együtt ebédelni? – kérdezte csalódottan.
Piton szomorúan elmosolyodott.
– Ne haragudj, Harry, most így a két ünnep között sok dolgom van. De ne aggódj, együtt vacsorázhatunk.
– Rendben – sóhajtott Harry, mikor belegondolt, hogy egyedül ebédelni nem volt a legkellemesebb élmény.
Aztán apja elköszönt, és otthagyta egyedül a sok–sok bájitallal.
Órákkal később Harry azt hitte, hogy az ebéd is bájital lesz, már mindenhova azt képzelte. Fáradtan húzta magához az utolsó üvegcsét, mikor nyílt az ajtó, és Roanne jelent meg mosolyogva. Már pusztán az a tény, hogy ilyen gyanúsan mosolygott, hátborzongató volt.
– Mondd, mit csinálsz te itt? – kérdezte kíváncsian, ahogy közeledett hosszú, bordó színű talárjában. Úgy látszik ez szokás a Pitonoknál. Egyszínű ruhát hordani. – Ráadásul a raktárban?
Harry letette maga elé az üvegcsét az asztalra, és unottan nézett a boszorkányra.
– Büntetés – mondta tömören, és elfintorodott. – Apám mindig tudja, hogyan szúrjon ki velem.
Roanne szemmel láthatóan elcsodálkozott, pedig Harry igyekezett minél inkább undorodva kiejteni a szavakat. Az még rendben, hogy egy Piton előtt színészkednie kellett, de most itt egy másik is…
– Miért mit tettél?
Áttörtem a védővarázslatait…
– Megszegtem… öhm… bizonyos szabályokat – felelte végül Harry.
– Áh, értem – bólintott Roanne, miközben közelebb jött hozzá, és megállt az asztal másik oldalán, vele szemben. – Perselus a szabályszegőket aztán végkép nem szereti.
Harry erre már csak hümmögött egyet, és megfogta a bájitalt, hogy jobban szemügyre vegye. Pontosabban, csak tette volna, mert miközben lehajtotta a fejét, meglátott valamit. Csodálkozva nézett vissza Roannéra, és megdermedt a látványtól, ami fogadta.
Roanne az asztalon lévő fiolákat nézegette, és közvetlen mögötte állt valaki.
Állt?
Lebegett.
Az a valaki valami régi viseltes talárt hordott, furcsa színekben. A ruha nagy része fehér volt, és a jövevény hosszú fekete haja, ahogy ráomlott a vállaira, még jobban kiemelte azt. A lány csak állt ott, és őt nézte.
Roannénak eközben feltűnt, hogy nagyon csendben van.
– Harry, történt valami?
Harry valamennyire magához tért, és nagynénjére nézett.
– Nem, nem történt… – aztán visszanézett, és látta, hogy a titokzatos lány a szájához tartja a mutatóujját, a következő pillanatban pedig eltűnik –, semmi.
– Ugye, már csak ez–az egy bájital van? – kérdezte Roanne, mint akinek abszolúte nem tűnt fel az előbbi dolog. Harry bólintott, mire nagynénje ravaszul elmosolyodott. – Akkor utána együtt ebédelünk?
Miután Harry végzett az utolsó bájitallal, kettesben mentek le az ebédlőbe, és Harry még véletlenül sem gondolta arra, hogy éppen ezzel sétál nagynénje csapdájába.
oO{~S~}Oo
Harry jóval később már hason feküdt az ágyán, miközben mérgesen meredt az ágy fejlécére. Már bánta, hogy lement ebédelni. Kihagyott volna egy étkezést, és kész. De nem tette, és ez hiba volt.
Sosem gondolta volna, hogy egy Piton ennyire ravasz lehet, és mindenféle keresztkérdéseket tehet fel a múltjával kapcsolatban. És ő mit tehetett volna? Megpróbált hazudni… ami egy griffendélesnek sosem ment igazán.
Néhány perccel később nyílt az ajtó, és Harrynek nem kellett hátra fordulnia, hogy tudja, apja van itt.
És sokkal hamarabb, mint tervezte.
– Harry, mi a fészkes fene történt nemrég? – kérdezte indulatosan, és a hangjában jól lehetett hallani a döbbenetet.
Harry ellenben nem szólalt meg, csak lehunyta a szemét, mint aki abszolúte nem hallja, mit kérdezett az apja.
Hallotta, ahogy az asztalhoz megy, lerak valamit – ami a merengő lehetett –, és aztán az ágya végében megáll.
– Kérdeztem valamit.
– Én meg nem szeretnék válaszolni – mondta halkan –, hiszen úgyis tudod, mi történt.
Naná, mostanra már mindenki tudja, hogy nem bírt uralkodni magán, és minden üvegtárgyat pozdorjává tört az ebédlőben, legalább tíz Rend tag szeme láttára, miután Roanne előhuzakodott a „Ron témával”.
– Igen, tudom mi történt, Alastor mindenről beszámolt.
Harry dühösen megfordult az ágyon.
– Ő nem is volt ott!
Piton sóhajtott egyet, ahogy megkerülte az ágyat, és odaállt közvetlen elé.
– De igen, csak az ajtóban ácsorgott. – Vett még egy mély lélegzetet, mint aki mindjárt leordítja a fejét, és így próbálná visszafogni magát. – Lehetett volna egy kicsit nagyobb önuralmad, mert immár elérted, hogy Roanne okkal gyanakodjon rád.
– Legalább neki sem kell hazudnom – morogta Harry, miközben felült az ágyon, és belebújt a cipőjébe.
– Harry! – szólt rá dühösen Piton. – Ezt már megbeszéltük egyszer.
Harry felpattant, és fogát csikorgatva szólt vissza:
– Nem, nem beszéltük meg! Megparancsoltad, hogy ne szóljak senkinek sem!
– Legfőképp Blacknek nem – tette hozzá Piton.
– Igen, tudom! – ordította Harry, mert már nagyon ki volt akadva. Először a nagynénje, aki Ronról beszél, most meg apja… – Nem mondhatom el senkinek, felfogtam! Csak tudod, előbb–utóbb be fogok csavarodni! Én… én nem tudok folyamatosan hazudni, mikor ő kedvesen bánik velem!
Piton most először meghökkent.
– Kedvesen? – kérdezett vissza. – Veled sosem volt az!
– De. Mindaddig, amíg nem jött azzal, hogy hol van Ron, kedvelem–e, meg ilyenek – vallotta be vonakodva. – Én esküszöm, nem tudtam, hogy mire megy ki az egész.
– Roanne vérbeli Mardekáros – mondta sóhajtva Piton. – Tudtam én, hogy sántikál valamiben… tudni akarta, miért viselkedtél annyira furcsán tegnap.
– Remek – morogta Harry.
Még mielőtt tovább mondta volna a magáét, türelmetlen kopogás hallatszott az ajtó felől. Piton úgy tett, mint aki nem hallja: a szekrényéhez lépett, és kivett belőle egy Fertőtlenítő főzetet, ahogy megbeszélték tegnap este.
– Nem nyitod ki? – kérdezte Harry, mikor már Piton intett neki, hogy üljön le.
– Nem – mondta ridegen. – Majd rájön, hogy nem vagyok rá kíváncsi.
– Perselus! – hallatszott kintről Roanne hangja. – Beszélnem kell veled!
Harry gyanakodva az ajtóra pillantott.
– Mit akarhat?
– Nem vagyok rá kíváncsi.
– Perselus! – hallatszott immár sokkal hangosabban. – Azt akarod, hogy azt a fontos dolgot, amiről beszélni szeretnék, itt mondjam el a folyosón?!
Piton dühösen az ajtóra nézett, és a kezével feloldotta a különféle védő bűbájokat, végül pedig a zárat. Roanne olyan gőzerővel rohant be, hogy Harry azt hitte, kiszakad az ajtó. Egy nagyobb lendülettel bevágta maga után, pálcájával pedig szórt rá legalább háromféle bűbájt.
– Óh, örülök, hogy te is itt vagy – mondta gúnyosan Harrynek, miközben odajött hozzájuk.
– Mi volt olyan sürgős, hogy majdnem szétverted az ajtómat? – érdeklődött Piton, miközben leszedte a kötést Harry karjáról.
Harry már rá akart szólni az apjára, hogy miért előtte látja el, de végül rájött: valami célja lehet ezzel Pitonnak.
– Tudod jól Perselus, hogy ha akarnám, se tudnám szétverni az ajtódat – vicsorogta –, mert tisztában vagyok vele, hogy milyen tölgyből van.
Harry látta, ahogy apja szája széle mosolyra húzódik, ám ez csak addig tartott, amíg Roanne nem folytatta, miért is jött:
– Most pedig Perselus, elmondod, mi lett Harryvel; mert tudom, hogy aki ott ül melletted, nem ő.
oO{~S~}Oo
Remélem tetszett a fejezet, és nem csalódtatok akkorát R.A.B-ban!
Szeretném, ha hagynátok véleményt, mert azért jó lenne tudnom, mit gondoltok a fejezetről. ;)
A következő fejezetet nem tudom, mikor teszem fel, hiszen az Új világot rendesen elhanyagoltam, így azt most már tényleg be szeretném fejezni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
