|
12. fejezet - Roanne Anabelle Black(1.rész)
2007.07.22. 15:36
Salvador Benevolus
12. fejezet
oO – Roanne Anabelle Black – Oo
Harry letette az ágy melletti éjjeliszekrényre a medált. Aztán oldalra fordult az ágyon, miközben még szorosabbra vonta maga körül a takarót. Erős főzet ide vagy oda, még mindig nagyon fázott, pedig a szobában azóta melegebb lett.
Rettegett attól a pillanattól, mikor Piton megkérdezi majd, vajon miért van nála R.A.B. medálja… És akkor mindent el kell neki mondania. Beleértve azt is: iskolába sem járt, hogy a többi horcruxot felkutassa, mindezt Dumbledore megbízásából… a sok életveszélyt, amibe keveredett miatta… apja szó szerint meg fogja ölni… és ha előkerül az igazgató, akkor őt is…
Pedig ha Piton nem aggódna ennyire érte, akkor még el is tudná képzelni, hogy együtt keressék a horcruxokat. Apja be fogja látni, hogy nélküle nem boldogulhat, akármennyire is veszélyes legyen…
Hirtelen nyílt az ajtó, és megérkezett Piton. Három dobozt tartott a kezében, majd megállt az ajtó előtt, és a lábával becsukta. Lepakolta őket az asztalra, és előhalászott belőle két üveget, amiket a fény felé tartva jobban szemügyre vett.
– Mi az a sok doboz? – kérdezte Harry, mikor apja sietősen, már vagy tucatnyi ilyen üvegcsét megnézett.
Piton fel sem nézett, úgy válaszolt:
– Ezek a labor raktárából vannak, és akad olyan, amelyik már használhatatlan. – Itt undororva nézett az egyik bizarr kinézetű üvegben lévő bájitalra. – Gondoltam, ha már eleve lemegyek Vértisztító főzetért, akkor ezeket is felhozom, és majd átnézem őket.
– Ja értem – mondta halkan Harry, és úgy gondolta, semmi jó sem származik belőle, ha tovább bámulja a gusztustalan főzeteket.
Apja aztán végzett a rakodással, magához vette a bájitalokat, majd előhúzott egy pár rongyot, és odament hozzá. Leült mellé az ágy szélére, és összehúzott szemöldökkel vizsgálta.
– Most ugye nem kell követelnem, hogy mutasd a karod? – kérdezte gunyorosan, miközben felhajtotta a takarót, és Harry odanyújtotta a karját.
Óvatos mozdulattal feltűrte a bal karján a pulóvert, ahol csupán megégett. A világosabb főzetből öntött a kendőre, mint a párbajuk után, hogy kitisztítsa a sebet. Harrynek már kezdett kínos lenni a hosszú ideig tartó csönd. Végül nem bírta tovább, és szomorúan felnézett apjára.
– Ha azt mondom, sajnálom, és bocsánatot kérek, elég lesz?
A Bájitalok Mestere felvonta ugyan a szemöldökét, de továbbra is a karját kezelte.
– Attól függ, mennyire gondolod komolyan – válaszolt egy idő után, majd levette a tekintetét a fiú karjáról, és jelentősen ránézett. – Azt talán még elviselem, hogy egyelőre nem vagy hajlandó elárulni mennyit tudsz a horcruxokról, de hogy nagyon is mardekárosan vártál az alkalomra, hogy áttörd a védővarázslataimat a hátam mögött, azt már kevésbé!
– Ne kezdjük elölről, kérlek – mondta halkan Harry. – Nem akarok veszekedni.
– Ó, gondolhattál volna erre akkor, mikor eldöntötted, hogy a hátam mögött titkolózol! – csattant fel Piton. Előhúzta a pálcáját, és begyógyította a sebet, majd dühösen nézett rá. – Még is meddig akartad halogatni a sérülésedet? Pár óra, és teljesen életveszélyes állapotba kerülhettél volna!
Harry szédelegve felült, és szinte ugyanolyan dühösen nézett vissza rá.
– Nem gondoltam, hogy vérmérgezést kapok, azt hittem… mármint azt hittem, hogy idővel begyógyul a karom… – mondta bizonytalanul.
– És akkor minden rendben lett volna? Eltitkolod, hogy a hátam mögött elolvasod a jegyzeteket, amik számodra nagyon is veszélyesek? – kérdezte egyre dühösebben, mikor Harry visszavágott volna valamivel, de már nem maradt ereje. Erőtlenül oldalra dőlt, Piton elkapta, és visszafektette. – Maradj már veszteg még egy kis ideig!
– Maradok… – motyogta fáradtan. – Egyszerűen nem szerettem volna, ha megtudod, hogy én is keresem… pontosan kerestem a horcruxokat.
Piton feltűrte a másik karján is a pulóvert, és óvatosan leszedte a rögtönzött kötést. A seb elég szörnyen nézett ki, határozottan úgy, ami elég súlyosan elfertőződött. Harry elfordította a tekintetét, ahogy belegondolt, mennyire idióta volt, hogy ezt eltitkolta.
– Sejtettem én, hogy több áll a dolog mögött – mondta ingerülten Piton, miközben egy bizarrabb kinézetű üvegért nyúlt. – Nem tudom miből gondoltad, hogy egy ekkora horderejű dolog, mint az egyes lélekdarabok felkutatása, ilyen fiatalon a te dolgod? – Közben ugyanabból a Fertőtlenítő főzetből megint öntött a kendőre.
Harry szomorúan felnézett Pitonra.
– Mert tényleg úgy volt, hogy az én dolgom a horcruxok felkutatása.
– Tessék? – kérdezett vissza az apja, mintha csak nem hallotta volna jól, amit mondott. – Most nem találsz humoros kedvemben.
– Nem vicceltem – vágta rá Harry, és keservesen nézett apja szemébe, aki megdermedt a komolysága láttán. – Azért nem tudok szinte semmit az idei tananyagról, mert sokat lógtam az iskolából. Azért volt nálam az a medál, mert azt együtt kutattam föl az igazgatóval… és mert… ez mind az én dolgom volt.
Pitont úgy tűnt, teljesen ledöbbentették a hallottak.
– És ezzel az igazgató bízott meg? – kérdezte végül halkan.
– Nem érti… mármint nem érted, hogy ez egyedül az én dolgom volt? Az igazgatót megölte az ottani Piton, és én egyedül maradtam! – fakadt ki Harry. – Teljesen egyedül! Senki másra nem számíthattam, csak a barátaimra!
– Többé már nem vagy egyedül – mondta kitartóan Piton, miközben magához tért annyira, hogy folytassa a fertőtlenítést a seb körül. – És mint az apád, megtilthatnám, hogy többé eszedbe se jusson kutatni őket. De nem teszem, hiszen nem vagy már éretlen gyerek, és a varázserőd is kivételesen nagy. Segíthetsz nekem a keresésben, de semmi meggondolatlan dolgot nem tehetsz az engedélyem nélkül. Érthető?
Harry sosem gondolta volna, hogy Piton ennyire engedékeny lesz ezzel kapcsolatban.
– Megértettem.
– Rendben. Mindamellett a mai tetteidnek lesznek következményei – folytatta rendületlenül, majd lezárta a Fertőtlenítő főzet tetejét, és aztán a másik tiszta kendőhöz nyúlt, hogy azzal itassa fel a másik bizarr kinézetű üvegben lévő bájitalt.
– Gondoltam – tette hozzá halkan Harry, és jobbnak látta, ha nem gondol bele, vajon milyen büntetést talált ki a számára. – Talán heteken keresztül bájitalokat kell főznöm?
– Nem egészen. A raktárt kéne egy kicsit rendbe hozni, sok felesleges bájital van, ami már megromlott – világosította fel, majd a kendőt a karja fölé tartotta, míg másik kezével erősen megtartotta. – Ez egy kicsit fájni fog.
Óvatosan ráterítette a sérült részre az átitatott kendőt, Harry pedig abban a pillanatban felszisszent, és elrántotta volna a kezét, ha Piton nem fogja. Végül a fájdalom kezdett alábbhagyni, és már csak bizsergett.
– Ne haragudj – mondta bűnbánóan Piton. – Nagyon erős bájital, ami az elfertőződött sérüléssel érintkezve rögtön kifejti hatását. Ugye már nem fáj annyira? – Harry megrázta a fejét, miközben apja rendesen bekötözte, de úgy, hogy a bájitallal átitatott rész a sebet fedje. – Egyelőre nem forraszthatom be, csak majd akkor, ha már teljesen jól leszel. A Vértisztító főzet így bejut a véráramodba, és idővel teljesen megtisztítja a mérgektől. Pár nap múlva már beforraszthatom a sebet is.
Piton aztán ügyesen bekötötte a kendővel a karját, aztán visszahúzta rá a pulcsit. Harry fáradtan visszafordult az oldalára, miközben apja rendesen betakarta. Határozottan jobban érezte magát, és a hideg sem rázta már annyira, mint eddig.
– Mostanában sok sérülés ér – mondta végül Piton, ahogy összeszűkült szemmel vizsgálta az arcát. – De nekem úgy tűnik, mintha ez neked természetes lenne. Az, hogy mindig történik veled valamilyen baleset, vagy ilyesmi.
Harry csak sóhajtott egyet, miközben a medált nézte az éjjeliszekrényen.
– Az egyik karomban már volt egy Baziliszkusz méregfoga… majd megégette egy sárkány a másikat… aztán az segített abban, hogy Voldemort visszanyerje valódi erejét… volt, hogy egy kétbalkezes tanár eltűntette az összes csontomat belőle, és még számtalan esetet sorolhatnék – magyarázta halkan. – De nem szeretnék most beszélni róla… még nem.
– Rendben – tette hozzá Piton, mikor valamelyest megemésztette, mit mondott. – Remélem, a jövőben jobban fogsz magadra vigyázni, mert nem szeretném, ha még több, a maihoz hasonló balesetnek tennéd ki magad.
– Azt mondtad, hogy negyed óra, és rendbe jövök… mikor kelhetek fel? – kérdezte Harry, ahogy kissé bágyadtan megpróbált felülni, de Piton határozottan visszanyomta az ágyra, miközben kezét a homlokára tette. – Már jól érzem magam.
Ekkor azonban már érezte a hideg érintésből, hogy ő ugyan nem megy sehova.
– Még lázas vagy – állapította meg apja. – Igaz, már nem annyira, mint fél órával ezelőtt, így estére valószínűleg már teljesen lemegy majd. Egy kicsit késni fog a vacsora a felfordulás miatt, addig pihenhetsz. Még nem hoztam el ugyan a merengőmet… de szeretném hallani, mit tudsz a horcruxokról.
Harry csodálkozva fordult egy kicsit apja felé, ahogy felfogta, mit mondott utoljára.
– Elég sok mindent… – bökte ki végül. – De annak odaát sajnos nemigen vettem a hasznát. A hat horcruxból csupán kettőt sikerült elpusztítani… – Harry ügyetlenül a hamis medál után nyúlt. – Ez lett volna a harmadik, de végül kiderült róla, hogy ez egy vacak hamisítvány…
Piton egy darabig nézte a medált, és csak aztán szólalt meg.
– Miért volt aznap nálad?
– Mindig nálam van – mondta mélázva Harry. – Az üzenet benne arra utalt, hogy egy R.A.B. nevű illető elpusztította előttünk. De sosem találtam rá semmilyen utalást, hogy ki volt ez az illető, vagy hogy egyáltalán élt–e. – Aztán összehúzott szemöldökkel tekintett apjára. – Na, ne. Tudod, ki volt az?
A Bájitalmester összefűzte az ujjait, és sóhajtott egyet.
– Azt hiszem, én ehhez sosem fogok hozzászokni, hogy te eddig teljesen máshol éltél. Igen, valóban tudom, ki volt az, hisz itt mindenki ismeri. – Harry elkerekedett szemekkel meredt rá. – Akkor ezek szerint te nem – vonta le a következtetést Piton.
– Mi az, hogy mindenki ismeri…? – kérdezte suttogva Harry, és kezdte úgy érezni, hogy mindvégig ott volt előtte az igazság, és nem jött rá időben.
– Elvileg te is ismered… – mondta óvatosan Piton, mint aki attól tart, hogy dühös lesz. – Teljes nevén: Roanne Anabella Black.
Harry dermedten próbálta kitalálni apja arckifejezéséből, vajon igazat mond–e.
– Egy Black… akkor ezek szerint Sirius testvére, vagy valaki más rokona?
– Azt azért nem mondanám – mondta gúnyosan Piton, és egy kicsit előre dőlt. – Pontosítok. Az illető neve eredetileg Roanne Anabelle Piton volt.
– Tessék?!
– Úgy ahogy mondom. Roanne egy igazi, vérbeli Piton – magyarázta az apja. – Nálatok nem tudom, hogy történtek a dolgok, de itt ő volt az, aki elpusztította azt a medált, ami horcrux volt. Nem halt bele, de a varázserejéből elég sokat veszített, mert a bosszú vezérelte…
- Bosszú? – kérdezte értetlenül Harry.
- Gondolom, mióta itt tartózkodsz, rájöttél, ebben a világban nagyon nagy hatással van a jóság a varázserőre. – Harry bólintott. – Voldemort pedig megölte Roanne férjét.
– Róla már hallottam – szólt közbe Harry, ahogy felelevenítette Siriusszal való beszélgetését. – Nem volt egy mintaember…
– Valóban – bólintott Piton. – Mi tagadás, szörnyű ember volt; de mikor rájött, mibe keveredett, úgy tűnt észhez tért. Igazság szerint Regulus már át akart állni a mi oldalunkra, mert rádöbbent arra, amire más halálfaló nem. Vagy talán csak félt, ki tudja. Roannét pedig pusztán a bosszú és a mérhetetlen düh irányította, és így sikerült megtörnie a védelmet, majd elpusztította a horcruxot. Azért Black a vezetékneve, mert férjhez ment Regulus Blackhez…
A mai napig sem értem, Roanne miért ragaszkodhatott annyira ahhoz, hogy hozzámenjen. Talán azért, mert hamarabb el akarta hagyni a szülői házat, és jó embert akart faragni belőle… amit én sosem tettem meg – mondta sokkal halkabban, hátborzongató hangon.
Harry inkább nem akart tudni Piton gyermekkoráról, hiszen a merengős esetből kiindulva, amit látott, apja gyermekkora még rosszabb lehetett, mint az övé volt Dursleyéknél. Fáradtan visszatette a medált az éjjeliszekrényre.
– Lehet, hogy hülyeséget kérdezek… de ha most itt tényleg, nyíltan háború van, és Roxfortot lerombolták – kezdett bele a magyarázatba –, akkor már csak egyvalamit mondj meg nekem. – Újra apjára nézett, aki felemelt szemöldökkel várta mondanivalóját. – Ha itt minden a jóakaraton alapul, és a jó szándékon múlik, akkor Voldemort hogy lehet ilyen hatalmas, és miért nem ölte még meg senki?
Piton összefűzte az ujjait, és egy mélyet sóhajtott.
– A sors fintora, hogy ne legyen ekkora szerencsénk. Mikor kirobbant a háború azzal, hogy Dumbledore professzor meghalt, az iskolát lerombolták, és elszabadult a pokol. Sajnálatos módon végig arra alapoztunk, hogy az úgynevezett kényes egyensúly felborulásával, majd a jóakarattal helyrehozhatunk mindent – itt megint sóhajtott egyet –, de sajnos nem így történt. Voldemortnak volt annyi esze, hogy maradék erejét az ilyen jó emberek felkutatására használja, majd elszívja erejüket.
– Ezt értem… – mondta bizonytalanul Harry, és elnyomott egy ásítást. – De akkor későn jöttetek rá, hogy Voldemort erre használja a megmaradt erejét… és mikor Roxfortot megtámadták, már nem tudtatok tenni semmit?
Még végiggondolni is bonyolult – gondolta Harry –, nem hogy még elmondani…
Apja csupán bólintott.
– Mindvégig ügyesen félrevezetett minket – folytatta. – Egy év leforgása alatt olyan ártatlan varázslókat, boszorkányokat rabolt el, és fordított az oldalára, amiből mi csak azt gondoltuk, hogy valamiféle szórakozás címén teszi, de nem így volt. A varázserejük kellett neki.
Harry még mindig értetlenül ráncolta a homlokát.
– Most akkor nem ölte meg őket?
– Nem, hanem egy ősi varázzsal kényszeríttette az ártatlanokat, hogy azt tegyék, amit ő parancsol, miközben folyamatosan elszívta az erejüket. – Piton egy kis szünetet tartott, miközben elgondolkodott. – Még ősszel emlékszel rá, hogy mennyire dühös voltam rád, amiért be akartál állni a halálfalók közé?
– Egy darabig biztos nem felejtem el – morogta Harry. – Aha. Most már értem, miért voltál annyira dühös. Pont előtte varázsoltam, nem is akárhogy, így lett Voldemort számára fontos, hogy csatlakozzak.
– Hm, azért néha elgondolkodom azon, miért is kerültél a Griffendélbe – töprengett el Piton gúnyosan. – Valahogy úgy tűnik, ha kell, előbújik a ravaszabbik éned.
Harry egy kissé kínosan érezte magát, mert Piton most pontosan kitalálta, mi történt akkor. Mikor nem szólalt meg, apja mosolyogva rákérdezett:
– Ezek szerint nem tévedtem, igaz?
– Nem… – motyogta Harry válaszul. – Tulajdonképpen én kértem, hogy a süveg a Griffendélbe tegyen. Gondolom, kitalálod, hogy hova akart eredetileg.
A Bájitalok Mestere még jobban elmosolyodott.
– Nincs abban semmi szégyen, ha a Mardekárba akart.
– Maga könnyen mondja, tanár úr! – csattant fel mérgesen Harry. – Pont előtte tudtam meg, hogy minden gonosz és halálfaló régen Mardekáros volt! Nem akartam, hogy oda kerüljek!
– Harry. Először is, az apád vagyok, ne magázz.
– Bocsánat…
– Másodszor, ha még egyszer bocsánatot kérsz, a roxforti labor raktárát is te fogod rendezni – szólt rá ingerülten. – Te még sosem hallottál arról, hogy ha két elég erős és tehetséges varázslónak gyereke születik, még a Süveget is megzavarja kissé?
– Tessék? – kérdezett vissza fáradtan.
– Ha a szüleid két különböző házba tartoznak, és benned egyenlő részben vannak a tulajdonságok, a Süveg egy kicsit megzavarodik, hogy hova is osszon, és ezért határozottan próbál rábeszélni arra, amit jobbnak tart – magyarázta Piton. – Mikor döntenie kell, igyekszik oda tenni, ahol sokra vihetnéd.
Harry erre csak morgott valamit, és lehunyta a szemét, mert már kezdett zúgni a feje a sok új információtól.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy pihenj egy kicsit – döntött Piton, és mikor Harry legközelebb kinyitotta a szemét, már az ágy mellett állt. Kezével meggyújtotta a kis lámpást, ami az éjjeliszekrényen volt. – Nekem meg kell néznem, hogy sikerült–e mindenkit ellátni, és valószínű még rendkívüli gyűlést is tartunk. Kérlek, Harry, addig is próbálj aludni.
Harry ásított egyet, és a bal oldalára fordult, majd lehunyta a szemét.
– Biztosan fogok tudni, most hogy már… – itt elhallgatott egy kicsit –, már tudom, hogy nem haragszik rám. Sajnálom, de eddig nem volt senki, aki ennyire… – furcsa milyen nehéz ezt bevallani… – aggódott volna értem, és törődött velem.
– A szülők mind ezt teszik, ha aggódnak a gyermekükért.
– Az igaz – mondta álmosan Harry. – De én magát mindig utáltam, és maga is engem…
Hallotta, ahogy Piton fölé hajol.
– Az nem én voltam – mondta rendületlenül.
– Az is igaz… sajnálom, hogy néha magázom, de nekem még hozzá kell szoknom, hogy van egy apám, aki még rendes is velem.
– Semmi baj. Örülök, hogy végre hazatértél, és itt vagy velem – mondta halkan Piton.
– Azt hiszem… én is örülök… – fél szemét kinyitotta, és felnézett. – Nem kéne már ott lennie?
– De igen – bólintott Piton. – Te meg aludj, mert már össze–vissza locsogsz.
Harry újra lehunyta a szemét, és összehúzta magát a takaró alatt.
– Rendben… azt hiszem már el tudok aludni. Még kérdezni akartam egy pár dolgot R.A.B–ról…
Érezte, ahogy egy kéz végigsimít az arcán.
– Aludj már, Harry.
Harry végül úgy döntött, a többi kérdés még várhat, és valóban pihennie kellene. Még félálomban érzékelte, hogy Piton csendesen kioltotta a fényeket, majd pedig a lehető leghalkabban becsukja maga mögött az ajtót.
Harry mielőtt teljesen elaludt volna, arra gondolt, milyen jó érzés tartozni valakihez, aki aggódik érte, és kedveli is… nem olyan rég észrevette magán, hogy az elmúlt időben történt rossz dolgok ellenére, örül, hogy pont Piton az apja – bármilyen hihetetlen is tűnt még mindig.
oO{~S~}Oo
Arra ébredt, hogy már határozottan melege van. Nyűgösen leráncigálta magáról a takarót, és felpillantott a gyertyára: ami már majdnem teljesen leégett.
Ezek szerint jó sokat aludhatott.
Ásítozva felült, és körülnézett, hátha visszatért már Piton. De a szobában senki sem volt, ezért úgy döntött, ideje lemenni, és körülnézni, hol marad ilyen sokáig. Igazából a gyomra is eléggé korgott már az éhségtől.
Lassan felhúzta magára az egyszerű vászoncipőjét, majd halkan becsukta maga után az ajtót, mikor kiment. A folyosón egy árva lélek sem tartózkodott, és ahogy leért az előszobába, ott sem talált senkit.
Mikor az ebédlőbe lépett, az asztal már legalább húsz embernek meg volt terítve, és finom főtt étel illata terjengett. Főként krumplipüré, és sült hús, amitől még jobban megkordult a gyomra. Épp távozott volna, mikor Mrs. Weasley tűnt fel a konyhából.
– Látom, felébredtél – mondta kedvesen. – Apád épp gyűlést tart, talán nemsokára befejezik. – Harrynek ekkor esett le, miért látszott úgy, mintha senki sem lenne a házban. Mrs. Weasley csípőre tett kézzel végignézett az asztalon. – Remélem, tényleg hamar végeznek, mert előbb lett kész a vacsora.
– Akkor lehet, hogy inkább megvárom idelent őt.
Mrs. Weasley legyintett egyet.
– Szerintem fölösleges. Először biztosan a vendégek fognak enni, és csak aztán mi. – Majd jobban szemügyre vette őt. – Ugye nagyon éhes vagy?
Harry kissé elvörösödött.
– Ennyire látni? – kérdezte vigyorogva, miközben Mrs. Weasley az asztalon lévő tálról odanyújtott neki egy pár sajtos süteményt.
– Köszönöm, Mrs. Weasley.
– Nincs mit, drágám. Apád mondta, hogy hamarosan felébredsz, és bizonyára nagyon éhes leszel.
Van még valami, amit nem tud!? – kérdezte volna Harry, de végül csak ennyit mondott:
– Akkor majd később visszajövök…
Azzal kezében a beszerzett néhány süteménnyel, otthagyta a szorgos asszonyt. Ahogy visszaemlékezett az általa ismert régi énjére, azért sosem tűnt fel neki, hogy ennyi időt töltött volna a konyhában… de mióta itt tartózkodott, azóta máshol nem is igen látta Mrs. Weasleyt.
Hiába egy egész délutánnyi alvás, még mindig elég fáradtnak érezte magát. Jobb is, ha felmegy pihenni még egy kicsit. Olvasgat, vagy valami…
Miközben elindult a lépcsőn, beleharapott az egyik süteménybe, de aztán tétován állt meg félúton, mikor meghallotta a zár kattanásának zaját, ahogy nyitják az ajtót. Hátrafordult, pont akkor, mikor az újonnan érkezett sötét alak lepakolta a két kofferját, és lerázta magáról a havat. Aztán egy hirtelen mozdulattal lerántotta magáról a csuklyáját, és felnézett rá.
Harry csodálkozva nézte a nőt, akinek ébenfekete – kicsit göndör haja – ráomlott a vállára, arca sápadt volt, mint apjáé… Ugyanolyan fekete szemek néztek rá vissza, sőt még a szemöldöke is nagyon pitonos volt, ahogyan felemelte, mikor észre vette őt.
– Nem is üdvözölsz? – kérdezte mély, szinte éneklő hangon.
– Öö… – Harrynek egyszerűen egyetlen hang sem jött ki a torkán, pedig már lenyelte a sütemény maradékát. Valami belső hang azt súgta neki, hogy az ismeretlen nagyon is közeli rokona lehet Pitonnak…
A nő levette magáról a kabátját, és a Rend tagoknak kijelölt közös fogasra akasztotta azt. Egy szép, vastagnak tűnő mély bordó talárt viselt, ami különösen kihangsúlyozta karcsú alakját.
– Apád és a többiek merre vannak? – kérdezősködött tovább, aztán csodálkozva húzta össze a szemöldökét. – Harry, hozzád beszélek.
Harry egy kicsit megrázta a fejét, miközben megragadta a korlátot.
– Öhm, bocsánat. Azt hiszem, Pit… mármint apám még a gyűlésen van. Szerintem, eltart még egy darabig – felelte végül. – Igaz, már órák óta bent vannak.
A boszorkány mintha kissé elcsodálkozott volna. Bizonyára nem számított tőle ilyen készséges és udvarias válaszra. Potter nyilván csak mordult volna egyet, és egy barátságtalan megjegyzéssel ott hagyta volna a nőt. Nos igen, neki ez nem ment.
– Semmi gond, addig lepakolok… feltételezem, megvan még a lakosztályom – mondta aztán gúnyosan, ami kifejezetten az apjára emlékeztette Harryt.
A vendég már épp indult volna, mikor kicsapódott a tanácsterem ajtaja, és rengeteg résztvevő jött ki rajta. Nyílván vége lett a gyűlésnek, hiszen mindenki az ebédlő felé vette az útját, ahol már tálalva volt számukra a vacsora. Mikor a tömeg nagyja elvonult, feltűnt Piton és Sirius, nyomukban a már ismerősnek tűnő Rend tagokkal. A két féri szokás szerint elmélyülten vitázott valamin.
– Nem tudom, Piton, talán térden állva könyörögjek? – kérdezte keresztapja, miközben hevesen gesztikulált.
– Felesleges lenne Black, eszem ágában sincs felhatalmazni rá téged – mondta szigorúan Piton. Aztán néhány méterre az ebédlőtől megtorpant, mikor észrevette a jövevényt. – Roanne!
Sirius vágott egy fintort, aztán színpadiasan a plafonra emelte a tekintetét.
– Ilyen nincs, még az év utolsó néhány napját sem tölthetem békében, a saját házamban egy ilyen levakarhatatlan nőszemély miatt…
Roanne elförmedve tekintett rá egy pillanatra, majd újra Pitonra nézett.
– Sirius mindig olyan kedves, és vendégszerető volt – mondta gunyorosan. – Látom a mai fogadtatása is ezen tényekhez igazodik.
– Kétségtelenül – bólintott rá Piton, majd ő Siriusszal ellentétben közelebb ment a vendéghez. – Mondd, mennyi idődet vette volna igénybe küldeni egy baglyot, hogy a tervezettnél jóval előbb érkezel?
Roanne persze nem figyelt Pitonra, hanem mikor meglátta Tonksot, szélesen elvigyorodott. A rágógumi színű hajú lány odasietett hozzá, és átölelte.
– Azt hittem, rosszul látok! – mondta lelkesen Tonks. – Nem úgy volt, hogy csak hetek múlva jössz vissza Svájcból?
Aztán rövid idő múltán elengedte Roannét. A többi Rend tag, Mordon, Mr. Weasley csak mosolyogva figyelték a vendéget. Harry észre sem vette, hogy egy ideig eltátotta a száját, ahogy rájött: a nagynénje érkezett.
– Úgy terveztem, de mondom, minek maradjak ott Karácsonyra vadidegenek közt, mikor itt is tölthetem veletek? – kérdezte vidáman.
– Talán azért, mert eleve nem piknikezni mentél oda – vetette közbe Piton, miközben összefonta a karjait a mellkasán. – Hetek óta nem tettél jelentést… még is hol a csudában voltál?
Roanne lehajolt a csomagjáért, hogy elinduljon a lépcső felé.
– Kösz a kérdésed, jól vagyok. Remélem, nem történt semmi drámai, amíg nem voltam.
– Jól vagyunk – vicsorogta Piton.
– A ládát megkaptad, amit Mordonék hoztak, nem? – Piton bólintott. – Majd vacsora után beszélünk, de most előbb lepakolnék.
Erre a többiek is elindultak az ebédlő felé, hogy vacsorázzanak, de Mrs. Weasley feltartott kézzel megállította őket.
– Sajnos ma este túl sokan vagyunk, így meg kell várnunk, amíg a jelenleg bent lévők végeznek a vacsorával, aztán majd mi is le tudunk ülni az asztalhoz.
A bejelentést követő morgások arról tanúskodtak, hogy nem csak Harry volt már annyira éhes, hanem mások is. Mindannyian elindultak a lépcső felé, és egy mosoly kíséretében kikerülték Harryt. Sirius ellenben visszament a tanácskozó terembe.
– Még mindig nem üdvözölted a nagynénéd – sóhajtotta Roanne, miközben elment mellette. Meg sem várta, hogy a fiú válaszoljon, ment is tovább.
Piton Harry említése hallatán rögtön megfordult, mivel eddig nem vette észre őt. Megvárta, míg Roanne felmegy, aztán odament hozzá.
– Hogy érzed magad? – kérdezte aggódóan.
– Jól – mondta Harry, és mikor Piton megérintette a homlokát, dühösen nézett rá. – Mondom, hogy jól vagyok!
Harry kelletlenül pillantott ki apja mellől; de megnyugodott, mikor látta, hogy senki sem figyeli a jelenetet a lépcső aljából.
Piton összehúzott szemöldökkel meredt rá.
– Ezt már egy párszor hallottam ma, nem de bár? Talán ha végre félretennéd a griffendéles énedet, és hagynád, hogy rendesen kibontakozzon apád mardekáros énje, akkor talán még elhinném valamelyest, hogy igazat mondasz – mondta kihívóan, és még hozzátette: – Mint az elmúlt időszakra visszatekintve.
– Hányszor fogod ezt a fejemhez vágni? – kérdezett vissza dühöt tettetve.
A szópárbajt egy tétova torokköszörülés szakította meg, ami a lépcsőkanyarból jött, mire Piton mérgesen felpillantott az érkezőre.
– Nem úgy volt, hogy meghagyod a lakosztályomat? – kérdezte Roanne ingerülten, és mikor Harry odanézett, meglátott a kezében egy kis táblát. – Mert nekem nem tűnt még fel, hogy a másik nevem Alastor lenne!
Piton maga előtt terelve Harryt felment Roannéhoz, és nemtörődöm stílusban elment mellette.
– Sajnálom, de mivel nem óhajtottál előbb hazajönni, sőt, még csak nem is szólni mi van veled – közölte, ahogy elhaladtak –, ezért nem álltam le vitatkozni Alastorral, hogy minek neki a te szobád. Különben is, egy pár rekonstrukciós bűbájjal helyre tudjátok hozni.
Azzal a bájitalmester továbbindult a lépcsőn, mintha ennyivel el lenne intézve a dolog.
– Perselus!
– Ne haragudj, de még vacsora előtt beszélnem kell Harryvel egy pár dologról… – aztán még a válla fölött hátraszólt: – Addig is jó pakolást.
Már felértek a folyosóra, mikor meghallották, ahogy Roanne a testvére után kiált:
– Ha tudnád, néha hogy utállak!
Harry kissé csodálkozva nézett fel apjára, aki elég feltűnően vigyorgott, miközben kinyitotta az ajtót. Mikor beértek, Harry ahelyett, hogy leült volna, elszántan megállt apja előtt, és próbálta magát visszafogni, hogy ne kezdjen el ordítani. Piton egy pálcasuhintással feltett egy pár erős némító bűbájt, mint aki már számít a dühkitörésére.
– Azért azt igazán köszönöm, hogy elárultál szinte mindent R.A.B–ról, pontosabban a nagynénémről… de azt már elfelejtetted megemlíteni, hogy bármikor beállíthat! – fakadt ki Harry. Piton nem szólt semmit: nyugodtan levette a talárját, és megigazította az inge ujját. Harry ettől csak még jobban begurult. – Nem hallja, hogy magához beszélek?!
Piton erre pusztán felemelte fél szemöldökét.
– Úgy éreztem, még nincs itt az ideje, hogy meséljek a nagynénédről – mondta nyugodtan Piton. – Feltételeztem, hogy sokkal később fog érkezni, bevallom, teljesen kiment a fejemből, hogy beállíthat. – Aztán komorabban hozzátette: – Kérlek, beszélj velem több tisztelettel, és szeretném, ha végre leszoknál a magázásról. Az apád vagyok.
– Sajnálom, de ez nekem még egy kicsit szokatlan – mondta Harry bűnbánóan, és lesütötte a szemét, hisz látta Piton tekintetéből, hogy ő nagyon is a fiaként tekint rá. Pedig Harry még egyáltalán nem szokott hozzá… igaz, múltkor, mikor kint voltak egy támadás miatt, ő maga is nagyon aggódott a férfiért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
