Luthien Lovemagic Oldala

Perselus mikor elengedte a kezét, feltûnt neki valami. Valami, ami eddig elkerülte a figyelmét. A kézfején halvány sebhely húzódott, amibõl jól kivehetõek voltak a szavak: Hazudni bûn.

Ez nem jelenthetett mást, mint hogy régebben kínozhatták.

De az nem lehet, hiszen az elmúlt évben senki nem férhetett a közelébe, és a rémálmok csak most kerültek felszínre? Az nem létezik. A fiú egész lényében volt valami furcsa. A mozdulatok, a visszahúzódó viselkedés, pont olyan, mint…

Lily Evansé.

Perselus nem is értette, hogyan jutott erre a következtetésre. Amikor veszekednek, akkor Harry teljesen máshogy viselkedik, úgy, mint õ maga… saját magára emlékeztette. Viszont elég visszahúzódó, mint amilyen valószínûleg a testvére lenne, ha élne…

Perselus megfordult ültében, és a könyökére támaszkodott. Két kezével a hajába túrt, és próbálta megemészteni azokat a tényeket, amikre az imént jutott.

– Merlin szerelmére… az nem lehet – suttogta értetlenül. – Õ halott.

Visszafordult, és szemügyre vette a fiút, aki immár békésen aludt. Nincs más magyarázat, õ Harry. A valódi Harry, akinek elvileg halottnak kellene lennie. Perselus remegõ kézzel simította félre a fekete tincseket a villám alakú sebhelyrõl.

A kezében tartotta élettelenül! Nem lélegzett… most meg itt van vele hónapok óta. Ez biztos a lépcsõs incidenskor történt, azóta tud varázsolni, akkor kezdett feltûnni neki is a dolog. Mindenben a jó szándéka vezérelte, ezért rázta meg Lupin halála is… õ nem tudhatta. Biztosan mással élt eddig.

Perselus aznap éjszaka nem aludt semmit, csak virrasztott Harry ágyánál, és örült, hogy mellette lehet.

oO{~S~}Oo

Egész idõ alatt azért fohászkodott, hogy jobbra forduljanak a dolgok, és lám így lett: azzal a fiával élhetett, akit mindig is szeretett volna maga mellett tudni. Felvetõdött benne a gondolat nem is egyszer, hogy akkor vajon a testvére hol lehet, de reménykedett, hogy errõl majd Harry idõvel beszámol neki.

Azt viszont nagyon is megjegyezte magában, hogy elveszett fiának fogalma sincs róla, mi az a vele szembeni tisztelet. Mikor rákérdezett a rémálmokra, õ rögtön tagadni kezdett mindent, és ami legrosszabbul esett Perselusnak, egy utolsó halálfalónak nevezte õt.

Mikor legközelebb visszatért, hogy beszéljen vele, újabb meglepetés érte. Feltehetõen megint rémálma lehetett, mert figyelmeztetni akarta õt a közelgõ veszélyre.

Abban a pillanatban bizonyosságot nyert, mikor Harry a fájdalomtól összegörnyedt, és onnantól kezdve minden támadást érzett, amit Voldemort elkövetett.

A Rend tagjait elküldte a varázslócsaládok segítségére, õ pedig ott maradt Harry mellett. Olyan kevés idõt töltött mellette, nem akarta már most elveszíteni…

Perselus hiába próbálta kihozni a látomásokból, sehogy sem ment neki. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy elvesztette az eszméletét, és így megszakadt a kapcsolat közte és Voldemort között. Végül a tudása szerinti legerõsebb varázst alkalmazta rajta. Így többet, hasonló módon nem árthatott Harrynek a sebhelyén keresztül.

Draco úgy éjfél körül aludt el az ágyán, ruhástól. Addig segített mindenben, amiben tudott, borogatást hozott, és egyéb erõs bájitalokat a raktárból.

Perselus kimerülten bámult a kandalló tüzébe, miközben az ölében tartotta Harryt. Voldemort biztosan megérezte a jelenlétét, mikor segíteni akart a fiúnak. Ez azonban most cseppet sem érdekelte. Az volt a fontos, hogy Harryt kihozta onnét. De Perselus másik énje nagyon is tisztában volt vele, hogy Voldemort addig nem nyugszik, amíg meg nem kaparintja Harryt, és a varázserejét… titokban kell tartania a kilétét.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy kezdetben fel sem tûnt neki, hogy fia magához tért.

– Maradj nyugton, Harry – mondta halkan. – Pihenj még.

– Elegem van… – suttogta alig hallhatóan. – Nem bírom már tovább, Voldemort folytonos támadásait és játékait…

– Shhh – csitította el Perselus, közben levette a borogatást a homlokáról, és megmártotta a vízben. – Nem lesz semmi baj. Itt vagyok melletted, vigyázok rád.

Mikor Perselus visszahelyezte a homlokára a borogatást – amit fél kezével tartott, – Harry a hátára fordult, és kinyitotta a szemét.

– Örülök, hogy végre magadhoz tértél – közölte halkan, kezét a vizes ruhán nyugtatva. – Próbálj meg visszaaludni. Anélkül nem hatnak a gyógyító varázslatok.

– Nem merek… mi van… ha megint… – motyogta ijedten Harry, és összeszorította a szemét.

– Már nem lesznek látomásaid. Úgy egy órája sikerült végre az elmédet úgy mond… – itt elhallgatott egy darabig – védelem alá helyezni. A közeljövõben többet nem fog elõfordulni.

– De a sebhelyem… – A kimerültségtõl alig tudott beszélni. – Az összeköt vele.

– Ezért is fogunk még többet gyakorolni, hogy végleg véget vessünk ezeknek a látomásoknak. Egy ideig élvezni fogod a védelmemet – magyarázta Perselus. – Kérlek, próbálj meg aludni.

Persze Harrynek esze ágában sem volt szót fogadni, csak a veszélyeztetettekrõl érdeklõdni.

– Ugye… megmenekültek azok, akiket Voldemort meg akart támadni? – kérdezte rémülten. Megint köhögött egyet, és újra kinyitotta szemét. – Arra még emlékszem, hogy jött Malfoy, és közölte Voldemorttal, hogy elmenekültek…

Perselus bólintott, miközben másik kezével jobban betakarta õt.

– A mieink még idõben érkeztek, és kimenekítették õket – mesélte. – Habár az utolsó családnál majdnem megütötték a bokájukat Mordonék. Tonks mentette meg a helyzetet.

– Akkor rendben… – tette hozzá Harry erõtlenül, újra lehunyva a szemét. – Nem holnapután mentünk volna a fõhadiszállásra? Nem szeretnék továbbra is itt maradni…

– De igen, Harry. Valószínûleg már ott fogsz felébredni, ha most elalszol.

– Miért nem mehetek a saját lábamon? – kérdezte rekedten.

– Egy darabig még lábra sem állhatsz, nem hogy felkelhetnél – világosította fel Perselus. – Kell pár nap, amíg teljesen rendbe jössz. Rengeteg sérülést kellett elszenvedned, amiknek idõre van szükségük, hogy begyógyuljanak. Az alatt pedig, aludni fogsz.

– Nem lehetne…

– Nem – mondta szigorúan. – Az éjszaka folyamán sok átoknak voltál kitéve, a gyógyitalok, ahogy az elõbb is mondtam, akkor hatnak, ha alszol.

– Azt mondtad, hogy nem lesznek látomásaim… – hangja elcsuklott. – Mi lesz, ha megint ott leszek, kiszolgáltatva annak a… jaj, Istenem… mind meghaltak…

Harry az emlékek hatására remegni kezdett, így Perselus még jobban átölelte. Ha más nem is, de õ jól tudta, milyen, ha az embert kiszolgáltatják a rengeteg átoknak…

– Nem, Harry! Az elõbb mondtam, hogy nem lesz semmi baj! – bizonygatta fiának, ami egy kicsit meg is nyugtatta õt.

– Akkor megpróbálok pihenni egy keveset – mondta halkan.

– Már épp újra javasolni akartam.

– Ne haragudj, hogy olyan ostobaságokat vágtam a fejedhez – tette még hozzá Harry. – Nem gondoltam azokat komolyan…

– Már nem számít Harry – szólta el magát halkan Perselus. – Többé már nem.

oO{~S~}Oo

Perselus valahogy máshogy képzelte el az elsõ napot a fõhadiszálláson. Harryt áthozta a lakosztályába, hogy ott nyugodtan pihenhessen. Csak éppen arra nem gondolt, hogy õ majd felébred, és akaratlanul is a konyhába visz az útja, ahol Black éppen az ebédjét fogyasztja.

Molly felajánlotta, hogy fõz a gyûlésen jelenlévõknek ebédet, és ennek címén el is hagyta a tanácskozót, miközben Perselus tovább folytatta a megbeszélést.

– Tényleg úgy gondolod, hogy az a serleg ott lesz Svájcban? – kérdezte Alastor. – Mert akkor vállalom, hogy elmenjek érte néhány emberrel.

– Csak legyetek óvatosak, a jelentések szerint a barlang feltûnõen elhagyatott. – Molly halkan benyitott, és fejével biccentett neki. – Ha alszok, vagy akár a fürdõszobában legyek is, mindenképpen értesítsetek, ha megvan. Ha vége a gyûlésnek induljatok útnak. Beszéljétek meg a szükséges elõkészületeket, nekem most mennem kell.

Az egybegyûltek bólintott, Perselus pedig odasietett az ajtónál ácsorgó Mrs. Weasleyhez.

– Van valami gond, Molly?

– Remélem, nincs – mondta fojtott hangon a boszorkány. – Az elõbb jött le Harry az emeletrõl enni valamit.

– Elég hamar felébredt… – merengett el Perselus. – Ugye nincs gond?

– Nincs semmi csak…

– Csak? – vonta fel kérdõn a szemöldökét.

– Meg kell említenem, hogy Black is éppen a konyhában tartózkodik… így jobb lenne, ha kijönnél, még mielõtt baj lenne.

– Rendben.

Feloldották a megannyi hangszigetelõ bûbájt, és az ebédlõ felé vették az irányt. Az ajtónál mindketten megdermedve álltak meg. Az ebédlõ úgy nézett ki, mintha egy párbaj színhelyeként szolgált volna. Meglátta Harryt a falnak támaszkodva, eszméletlenül. Már megint megsérült, és már megint Black.

– Molly, térítsd magához azt az idiótát – mondta ridegen, amíg odament Harryhez, és meggyógyította a zúzódásait. – Ilyen nincs. Azt hittem, itt a közvetlen közelemben a védelmem alatt majd nem támadja meg Black. Úgy látszik, nagyot tévedtem.

Mint azt az ezután történek bizonyították, egyikük sem volt tekintettel jelenlétére: egy pillanatra fordított hátat, õk rögtön egymásnak ugrottak. Neki kellett véget vetnie a marakodásnak.

Perselust annyira lekötötte az a gondolat, hogy Harry vajon miért keresi továbbra is Black társaságát, hogy teljesen elfeledkezett arról a tényrõl: fia tulajdonképpen be akarta vallani az igazságot. Csak éppen rossz idõt választott rá.

Rögtön a párbaj elõtt. Igaz Perselus magát a párbajt is arra találta ki, hogy rájöjjön, mit is tud Harry. Miután az unszolására sem akart lemenni fánkot enni, akkor végre megszólalt.

– Szeretnék mondani valamit.

– Igen? – nézett fel csodálkozva Perselus. A levegõbõl lehalászott egy piros tintával írt pergament, és azt tanulmányozta hosszasan, úgy téve, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne meghallgatni a mondanivalóját. – Mivel kapcsolatos?

– Velem… mármint velem kapcsolatos…

– Értem, és mi lenne az?

Perselus most már határozottan tudta, hogy meg akarja neki mondani az igazat.

– Nos… – megköszörülte a torkát. – Nemrég történt valami, amit nem mondtam el neked õszintén… és azt hiszem, hogy itt az ideje…

Perselus leeresztette a pergament, és próbált mardekáros énjével elõrukkolni valamivel.

– Voldemortról van szó?

– Nem, de neki is köze van hozzá…

Végre felhagyott az örökös hazugságokkal…

– Most már végképp tudni akarom, mirõl is fecsegsz itt össze–vissza. Fõként, ha Voldemortnak is köze van hozzá. Komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy nem alszol eleget – jelentette ki. – Márpedig egyáltalán nem venném szívesen, ha a titkolózásod miatt bajod történne.

– Eleget alszok… de ennek nincs köze ehhez…

Hirtelen azonban úgy tûnt, mintha berobbant volna az ajtó: Tonks rontott be, és lihegve megállt a küszöbön.

– Perselus… – lihegte. – Gyere gyorsan… Alastorék visszatértek a svájci útjukból, és… – itt zavartan Harryre nézett. – Mindegy! Gyere és kész, mert sürgõs!

– Rendben. – Nem kérdezett többet, tudta jól, mi ilyen sürgõs. Az ajtóból még visszaszólt: – Majd késõbb folytatjuk, Harry. Nem tudom, mikor érek rá, valószínû délután kerítünk sort a gyakorlásra.

Becsapta maga mögött az ajtót. Nagyon bánta, hogy pont most kellett eljönnie, de tudta, igazán fontos a csapat visszatérése.

– Megérkeztek Svájcból a kehellyel együtt?

– Igen! – Tonks szeme csillogott az örömtõl. – Nem volt könnyû megszerezni, de végre megvan.

Benyitottak a tanácskozóba, ahol a szûk körû gyûlés tagjai tartózkodtak. Az asztal fölött, nagyjából fél méteres magasságban egy kopott doboz lebegett, elég megviselten. Alastor és egy páran egy biccentéssel üdvözölték õt.

– Hogy ment?

– Életveszélyesen – foglalta össze tömören Alastor, és mikor Perselus a ládához nyúlt volna, õ rögtön rászólt: – Én nem tenném. Dungot épp Poppy látja el, csupán, mert megkísérelte kinyitni a ládát.

– Védõbûbájok?

– Igen, legalább tízféle – bólintott Alastor, és odament mellé, kezével elmutogatva a határokat. – A ládának itt vannak az érzékeny pontjai, de a többi…

Perselus hirtelen mozdulattal elõrántotta a pálcáját, és ráfogta a dobozra. Egy pár non–verbális átok elvégzése után levarázsolta a tetejét, és kilebegtette belõle a kelyhet.

– Te mindig meglepsz – szólt döbbenten Alastor. – Épp most akartam mondani, hogy egyikünknek sem sikerült feloldani a varázst a ládáról.

– Köszönöm – mosolyodott el Perselus, és jobban szemügyre vette a tárgyat maga elõtt. A serleg a doboz felett lebegett velük egy magasságban, miközben ezüstös lángok táncoltak a peremén. Alastorral körbejárták az asztalt, a különös tárgyat szemlélve. – Laetitia kelyhe.

– Kétségtelenül. Csak azt mondd meg Perselus, hogy fogjuk ezt elpusztítani? – érdeklõdött Tonks. – Állítólag ezt a serleget ugyanaz készítette, mint aki a Tûz Serlegét. Ez a Laetitia… vagy ki.

– Igen, tisztában vagyok vele – válaszolta ingerülten.

– Nagyon erõs varázslatok védhetik – folytatta Alastor, és megállt az asztal túlsó végén.

Perselus úgy döntött, kitapasztalja mekkora ereje lehet a serlegnek: közelebb ment hozzá, és kezével óvatosan felé nyúlt. Nem kellett volna. Egy láthatatlan erõ feldobta a levegõbe, majd nyögve esett neki a falnak.

Alastor és Tonks rögtön ott termett mellette, és felsegítették.

– Valóban erõs bûbájok védik – értett egyet vele, miközben megmasszírozta fájós nyakát. – Legjobb lesz, ha egy biztonságos helyre lebegtetem, és addig kitaláljuk, mi legyen vele.

– Bölcs gondolat.

oO{~S~}Oo

Perselus sosem hitte volna - mint már annyiszor az elmúlt hónapok során, - hogy Harry még mindig képes lesz meglepni egy pár dologgal. A párbaj alatt végig úgy viselkedett, mint egy nagyon erõs, és kellõen képzett varázsló. A nem mindennapi varázsereje õszintén megdöbbentette Perselust.

Számára ez volt az utolsó bizonyíték arra, hogy Harry rendkívül jó ember. Ugyan a késõbbi beszélgetésük során a fiának mégiscsak sikerült rendesen magára haragítania, de mindezek ellenére Perselus nem tudott rá igazán haragudni. Tudta, hogy Harry megbánta már, ahogy viselkedett.

Perselus eldöntötte, hogy nem fog tovább várni, karácsonykor kérdõre vonja õt, és akkor végre megtudja az igazságot róla.

Következik: Seholsincs horcruxok

oO{~S~}Oo

Remélem, egy pár dolog "világos" lett, és ez a fejezet nem lett unalmas, hisz összefoglaló. Igaz, most tartunk a történet negyedénél...
Nem kellett olyan sokat várni a fejezetre, remélem, örültök. ;)
Folytatásokra sem kell majd, legalább két hetente lesz friss az Új világgal váltakozva.