|
5. Fejezet - Csak könyvek
2007.01.14. 15:26
Harry mindent megtesz, csakhogy figyelmeztesse apját a közelgő veszélyre, ezzel saját magát is veszélybe sodorja.
Egy rossz helyen lévő éjjeliszekrény miatt pedig Harryvel újra megfordul a világ...
5. fejezet
oO -Csak könyvek -Oo
Harry mikor már szinte rekedtre ordította magát, végül térdre esett. Nem bírt többet állva maradni, minden ereje elhagyta, és a hányinger kerülgette a sok átok miatt.
Levegőt sem vett, csak követte tekintetével Hermionét, amint lassú, biztos léptekkel odamegy Voldemort elé. Hermione először megtorpant a terem közepén, a halálfalókra tekintett, és csak aztán ment tovább.
Harry először fel sem ismerte a helyet, csak most döbbent rá, ahogy megint a mennyezetre nézett. Csak azért nem jött rá hamarabb, mert régen a Nagyteremben a mennyezet el volt varázsolva, nem mint most. De ez semmi volt ahhoz képest, hogy nézett ki.
Iszonyatosan festett: sok helyen hiányzott a tető, a falak szintén égettek voltak, és asztalok… azokra meg néhány fadarab utalt, ami szanaszét hevert a felpúposodott földön. Mikor Harry valamennyire magához tért a döbbenetből, tekintete újra Hermionét követte, aki odaért a mágus elé, letérdelt, és megcsókolta a cipőjét.
Harry ezek láttán még jobban küzdött a hányinger ellen, ahogy ezt a tiszteletadást figyelte.
- Leghűségesebb bizalmasom – mondta Voldemort elégedetten, Hermione pedig ráemelte tekintetét. – Rengeteg akciót vittél véghez, és mindent kitűnő eredménnyel.
Hermione biccentett, és csak aztán szólalt meg.
- Miden erőmmel szolgállak, Nagyuram – a kijelentést meghalva Voldemort felállt, és felsegítette Hermionét. – Abban a megtiszteltetésben lehet részed, hogy meghallgathatod a többiek jelentéseit a többi bizalmasommal együtt.
A teremben állók egy kicsit arrébb húzódtak, hogy köztük helyet adjanak. Hermione méltóságteljesen ment oda a halálfalókhoz. Voldemort intett a túloldalon állóknak, ahol egy szokatlan vékony ember lépett elő. Félénken odament a mágushoz, és lehajtotta a csuklyáját.
Harry most megint elfeledkezett hányingeréről, mikor megpillantotta az ismert arcot. A lépcsős eset után teljesen megfeledkezett róla.
Ron elszántan nézett Voldemort szemébe.
- A te munkád hagy maga után némi kívánnivalót… Crucio! – Voldemort suttogva, egész halkan mondta ki a varázsigét. Ront rögtön a földre rogyott kínjában, igaz, hangtalanul, nem úgy, mint Harry.
Harry reménykedett benne, hogy Draco még ébren van, és időben felébreszti, mert ahogy elnézte az egybegyűltek sokaságát, volt még bőven jelentenivaló Voldemortnak. Mikor elgondolkozott rajta, vajon miért nincs rosszabbul, mint kellene ennyi átok után; eszébe jutott, hogy itt az átkok is kevésbé fájdalmasak. Persze ha a teremben levők mind rossz hírekkel szolgálnak Voldemortnak, közel sem fogja megúszni ennyivel…
- Miben állapodtunk meg? – sziszegte Voldemort, és Ront a gallérjánál fogva közelebb húzta.
Ron szinte alig hallhatóan motyogta:
- Potter élve kell, mert ő még hajlandó elmondani, hol a rejtekhely.
- Igen, ez volt a parancs! – csattant fel hirtelen Voldemort, mire a halálfalók mind összerezzentek, és még Harry is megijedt. – Tehát, kérdem újra mi volt a parancs?
- Pottert életben kell hagyni, mert ő még csatlakozhat hozzánk – mondta már egy kicsit hangosabban Ron.
- És ez miért jó nekünk? – faggatta tovább Voldemort, és elengedte Ront, aki esetlenül hátraesett.
- Mert ha ő csatlakozik, akkor sokkal erősebbek leszünk, hisz nő a varázsereje, ami a hasznunkra válik.
Harry érezte, ahogy egyre kisebbre zsugorodik össze rémületében. Nem hogy inkább megölné Voldemort, neeem. Neki élve kell. Bele sem akart gondolni, mi lenne, ha elkapták volna…
- Helyes válasz. Csak éppen értesüléseim szerint, nem úgy végezted a dolgod a legutóbbi Potter akció terén, ahogy kívántam. Vagy tévednék?
Ron egy darabig a földet nézte, Harry látta, hogy nehezére esik válaszolni.
- Nem tévedsz, Nagyuram.
Voldemort közelebb jött Ronhoz, és a pálcáját ráfogta. Harry nagyon nem akarta tudni, mi lesz Ron büntetése. Az előző halálfalók büntetése is elég szörnyű volt, pedig az ő jelentésük csak apró hibák voltak Ronéhoz képest.
- Menj onnan, kérlek, meg fog ölni – motyogta maga elé Harry, pedig nagyon is tudta, hogy csak jelen van, nem tud beleszólni a történésekbe, mint legutóbb.
Ron viszont nem mozdult, csak várta az ítéletet. Voldemort lassan előhúzta a pálcáját, és olyan átkot bocsátott Ronra, amiről Harry azt hitte, többet nem fogja hallani.
- Sectumsempra! – mondta egész halkan Voldemort, és Ron összeesett, mint egy rongybaba. – Hagyjátok szenvedni, amíg még van benne élet, aztán rendbe hozhatjátok, ha úgy döntök.
Voldemort aztán eltette a pálcáját, és nemtörődöm stílusban a még hátramaradt embereivel foglalkozott.
Harry fel akart állni, hogy odamenjen Ronhoz, hogy megnézze, de visszaesett a földre. Kezével a mellkasához nyúlt, és rémülten nézte immár a véres kezét. Mikor végre meg tudta különböztetni a fájdalmat a Cruciatusoktól, akkor már érezte, amit akkor Draco érezhetett, mikor ő megtámadta.
Biztos nem volt akkora az átok hatása, mint mikor Dracora mondta ki, de most már határozottan égette a mellkasát a sok vágás.
Ha már itt marad a pokolban Voldemorttal, minden információt meg fog tudni, még ha belehal is.
Közben egy pár idegen fiú odaszaladt Ronhoz, mikor Voldemort intett nekik, és ők megszüntetve az átkot, felsegítették a földről.
Három fiú együttes varázsereje kellett ahhoz, hogy végre elálljon a vérzés – döbbent le Harry. Ezek szerint Voldemortnak több olyan embere van, akiknek erősebb a varázserejük…
Harry aztán a falnak támaszkodva csak fel tudott állni. Lassan, kótyagosan Voldemort háta mögé bicegett. Legszívesebben előrántotta volna a pálcáját, és kimondta volna rá a halálos átkot. De ez biztos nem sikerült volna, hisz ő most csak szellemként van jelen...
- Igen, akkor jól sejtettem – mondta vidáman Voldemort, és egy csuklyás alakhoz fordult. -Persze, Nott, feltétlenül menjetek, a bejárathoz. Sok minden derülhet ki, ha most elkapunk egyet közülük.
Malfoy közelebb jött Voldemorthoz, még mielőtt megszólalt volna biccentett.
- Engedelmeddel, Sötét Nagyúr, inkább a Nagyterem felé terelnénk őket, és ha úgy adódik, még akár túszt is ejthetünk. Potterért Perselus mindent megtesz.
- Persze, hűséges barátom, menjetek csak – bólintott gondolkodás nélkül Voldemort – Az nem biztos, hogy Potter megint elhagyta a rejtekhelyüket, de sosem lehet tudni. Más túsz is értékes információkkal szolgálhat. Menjetek!
A halálfalók egy csoportja távozott a teremből, a többiek pedig folytatták jelentésüket. Harry újra összerogyott, és azon gondolkodott, mi tévő legyen. Piton csak megbeszélésre ment… nem lehet, hogy ott van, ahol ezek csapdát állítottak neki.
- A francba! – sziszegte a fogai közt Harry.
Harry majdnem felordított a fájdalomtól, ahogy valaki teljes erővel rázta.
- Harry, kelj már fel! Csak egy rossz álom volt! Nincs itt semmilyen halálfaló! – üvöltötte a képébe Draco, mikor Harry végre rájött, hogy hol van.
- Tudom, hogy nincs halálfaló itt… csak látomásom volt, amiben Voldemort csapdát állított a Rend embereinek… - Harry hirtelen felült, mit sem törődve a fájdalommal – Draco, még mindig tart a megbeszélés?
Draco értetlenül nézett Harryre.
- Persze, hisz több óráig szokott tartani… Te meg mit művelsz? – kérdezte Draco csodálkozva, mikor Harry ahogy még ereje bírta felkelt az ágyból. – Próbálj meg visszaaludni, látom, teljesen kimerültél.
- Figyelmeztetnem kell őket… - motyogta maga elé Harry – Hol tartják a gyűlést? Itt mellettünk?
- Igen itt, de… - Draco is felállt, és követe Harryt, aki időközben feltépte az ajtót, és már a folyosón volt.
Végül bicegve, de elérte az ajtót, ahol feltételezhetően a Rend gyűlésezhetett. Még mielőtt benyitott volna Draco kitárt karokkal elállta az utat.
- Nem mehetsz be! – szólt rá ingerülten.
- Miért nem? – meg sem várta a választ, már mondta is: - Menj arrébb, ez életbevágóan fontos!
Draco továbbra sem mozdult.
- Az a Rend gyűlése, nem mehetsz be csak úgy! Perselus megöl! – kiáltott rá Draco türelmetlenül.
Legalább egy újabb ok, amiért megint veszekednek.
- Mondtam az előbb, hogy életbevágóan sürgős, fogd már fel! – vágott vissza Harry, és félrelökve Dracot benyitott a terembe.
A torkán akadt a szó, mikor legalább húsz ember arca nézett vissza rá csodálkozva. Aztán ahogy végignézett az egybegyűlteken, tekintete találkozott Pitonéval; aki az asztal mögött állt egy összekötött pergamennel a kezében.
Leengedte a pergameneket, és sóhajtva nézett Harryre.
- Megtudhatnám, hogy mi okból törtél így ránk? – a hangja egyáltalán nem volt kedves, hanem inkább haraggal teli.
Harry nyelt egyet, és újra Pitonra nézett.
- Az előbb volt egy látomásom… amiben megtámadják a Rend tagjait, akik épp kint vannak – hebegte Harry – azt hittem, te is ott vagy, de akkor tévedtem…
- Már megint… - kezdte Sirius, de Piton egy pillantással elhallgattatta. Felhúzott szemöldökkel nézett a többiekre, majd Harryre.
- Mindig kint van egy csapat, mint ahogy most is – világosította fel Harryt.
A fenébe is, miért nem hisz neki senki?
- Menjetek ki, és hozzátok vissza őket! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry, mikor senki sem mozdult – Mondom, láttam! Voldemort csapdát állított nekik, és túszokat is akar ejteni… A Nagyterembe akarják terelni őket a bejárattól…
- Perselus! Épp ott van Kingsley és csapata! – hallatszott egy döbbent hang a tömegből.
Tonks babakék színű hajával eddig is kirikított a tömegből, de ahogy előrerohant, csak most tűnt fel Harrynek. A teremben a zajszint kétszeresére emelkedett, és mindenki őrült tempóval rakta össze a jegyzeteit.
- A fenébe – sziszegte Piton, és a pergamenköteget Mundungus felé dobta, aki elkapta – Fejezd be a gyűlést, mi kimegyünk értük.
- Rendben, Perselus – felelt vissza Mundungus, Harry pedig egy pillanatra eltátotta a száját a jól ápolt ember láttán. – Marad egyáltalán valaki?
Néhányan jelentkeztek, de a többség Piton előtt már ki is sietett a teremből.
- Gyerünk – intett a teremben várókra, Tonks pedig odadobott neki egy ezüstösen csillogó köpenyt Pitonnak. Piton ügyesen elkapta, és már szaladt is Harry felé - Alastor, Nymphadora, Black, ti is gyertek.
Az említettek már rohantak is ki a teremből, kezükben szintén hasonló köpenyekkel.
Rémszem Mordon, nem sánta? Harry nem hitt a szemének, mikor Mordon majdnem nekiment, ahogy kirohant.
Piton még megállt Harry előtt, de Draconak címezte a mondanivalóját:
- Vigyázz Harryre, amíg távol vagyok, és ne hagyjátok el a menedéket, világos?
- Igen, világos - bólintott Draco.
- Ha bajba kerülünk odakint, még akkor se gyertek utánunk, érthető? – kérdezte szigorúan Piton – Még ha életveszélyben vagyok is, akkor is itt kell maradnotok!
- Mondom, felfogtuk! – szólt vissza türelmetlenül Draco, és Harryre nézett – Nem fogom hagyni, hogy elmenjen, ígérem.
Piton biccentett egyet, és még jó pár embert riadóztattak, akik sietve bújtak elő a lakosztályukból. Harry sosem gondolta volna, hogy még viszontlátja a Rendből ismert embereket.
Piton miért Draconak mondja, hogy vigyázzon rá? Harry már kezdte úgy érezni magát, mint egy kisgyerek, akinek nem mondanak meg semmit, beleértve a gyűléseket.
Mikor végre a fájdalomra fordíthatta volna a figyelmét, Black előtte termett a semmiből.
- Ha kiderül, hogy a te kezed volt a dologban, ne számíts tőlem semmi… - sziszegte Sirius Harry képébe.
Harry már épp vissza akart vágni valami csípős megjegyzéssel, ami könnyen újabb verekedésre adott volna okot; de egy mély hideg hang közbeszólt.
- A „Gyerünk” neked is szólt, Black.
Sirius csak morgott valamit, és követte az immár indulásra készen álló embereket. Harry nem látta, hol távoznak, csak azokat a latin varázsigéket hallotta, amit akkor, mikor először érkezett meg a rejtekhelyre.
A terem ajtaja becsukódott, és folytatták a megbeszélést, Piton nélkül.
- Ha nem lett volna itt senki, esküszöm, megfojtom – morogta Draco – Na gyere, menjünk vissza a szállásra.
Ez volt az a pillanat, mikor Harry nem bírta tovább, és térdre esett. Az utóbbi fél órában már egyre jobban fájt a mellkasa; de nem tulajdonított jelentőséget neki – hisz csak egy vízióban volt…
- Harry, jól vagy? – kérdezte ijedten Draco, és leguggolt Harry mellé. – Fehér vagy, mint a fal.
- Persze… csak azt hiszem, túl sok volt ez mára… - motyogta Harry, és akárhogy is akart felállni, nem ment.
- Gyere, segítek… Merlinre! – Harry látta, ahogy Draco megpillantja a vért a saját kezén – Mit tett veled az a dühöngő hatalomra vágyó őrült? Segítség kell, vérzel!
Harry már szinte alig hallotta, mit mond Draco, csak annyit érzett, hogy lefekteti, és a mellkasához szorít valamit.
- Uram… segítségre lenne szükség – mondta Draco, mikor ajtócsapódást hallott.
- Mi történt? Hiszen vérzik! – kiáltott fel Mundungus, de már Harryt ez sem érdekelte, csak el akart aludni, és semmit sem érezni. – Orvosi segítségre van szüksége, Patil!
Egy újabb hang, de az teljesen ismeretlen volt számára. Megint latin varázsigék…
- Nem megy, nem tudom elállítani a vérzést – közölte aggódóan egy mély hang – Ehhez erősebb varázserő kell!
- Na jól nézünk ki… - mondta halkan Mundungus – Perselusék remélem, minél hamarabb visszatérnek.
- Harry tarts ki – mondogatta Draco – Tudod, még tartozol egy bunyóval nekem…
Harry válaszolni akart Draconak, de nem ment. Beszélni akart, de még a szemét sem tudta kinyitni.
- Vigyük be a lakosztályba, és próbáljuk elszorítani… - hallotta a két felnőtt hangját, de már most tényleg elhagyta minden ereje.
- Harry, el ne ájulj itt nekem! – szólt rá ingerülten Draco, és érezte, ahogy pofozgatják.
Végül aztán elnyelte a sötétség, és végre nem érzékelt semmit a külvilágból.
Mikor kinyitotta a szemét, hirtelen nem tudta, hol van, de mikor pillantása az előtte lévő alakra esett, megnyugodott, hogy nem történt semmi baj.
Talán a legjobb fogalom az aggódás volt.
Piton kezében egy nagyon réginek tűnő könyvel ült és olvasott. Lábát keresztbetéve a szemközti lévő székre tette. Most az asztal is ott volt, körülötte a négy székkel, rajta pedig pergamenek sokasága, és egy gyertya.
Annyira elmerült az olvasnivalójában, hogy észre sem vette őt, hogy ébren van. Harry fel akart volna ülni, és rögtön egy bocsánatkéréssel kezdeni a dolgot, de annyira fáradtnak érezte magát, hogy megmozdulni sem sikerül neki.
Újra lehunyta a szemét, és erőt gyűjtve végre meg tudott szólalni.
- Kérhetek egy pohár vizet? – kérdezte szinte alig hallhatóan.
Piton tekintete a régi könyvről Harryre esett, és levette lábát a székről. Nem szólt egy szót sem, csak töltött a kancsóból egy kis vizet a mellette lévő pohárba.
- Miért nem tudok mozogni? – kérdezte rekedt hangon Harry, mikor már harmadjára próbálkozott, és csak annyit ért el, hogy az oldaláról a hátára fordult.
- Holnapra már rendbejössz – magyarázta, és sikerült Harryt megitatnia néhány korttyal -, csak most még a gyógyító varázslatok hatása alatt vagy.
Letette a poharat az éjjeliszekrényre, aztán közelebb húzta a széket Harry ágyához. Harry nagy nehezen az oldalára tudott feküdni, pont Pitonnal szemben. Piton épp mondani akart volna valamit, de ő megelőzte:
- Ugye senkinek sem esett baja? – Piton eddig kifejezetten dühösnek tűnt, de most mintha meglágyult volna a kérdés hallatán. - Senki nem halt meg?
- Még időben érkeztünk, így nem mentek a Nagyterem felé. Néhány halálfaló nem felejti el az átkainkat – itt gúnyosan felnevetett - kisebb sérülések vannak, de nem esett senkinek sem baja.
Harry az eddig benntartott levegőt végre kifújta.
Tehát akkor csak sikerült időben szólnia.
Viszont Piton tekintete elárulta, hogy nagyon nem arról akar beszélni, amiről ő.
- Miért nem szóltál, hogy a vízióid teljesen valóságosak voltak?
- Hát mert ha nem siettek akkor… - Piton nem viszont nem hagyta, hogy végigmondja.
- Ha nem érünk vissza olyan hamar, akár meg is halhattál volna! – csattant fel dühösen, és idegesen a másik ágyra tekintett. Valószínűleg nem akarta felébreszteni Dracot. – Tisztában vagy vele, hogy rajtam kívül más nem tudott volna rajtad segíteni!
Harryt valahogy ez nem különösebben érdekelte, mikor rosszul volt; viszont az annál jobban, hogy minél többen maradjanak meg a Rendből.
- De ha megmondom, hogy nem vagyok jól, akkor nem mész segíteni nekik! – mondta Harry dühöngve – Ki tudja hányan haltak volna meg, ha te nem vagy ott! Vagy tévedek?
Piton csak egy kis idő után szólalt meg.
- Valóban – ismerte el Piton -, de te mindennél fontosabb vagy, hiszen te vagy az egyetlen reményünk, és a fiam is!
- Hagyjuk – mondta végül Harry, de Piton nem hagyta ennyiben a dolgot, még volt mondanivalója.
Kissé előredőlt, és kezével az ágyra támaszkodva.
- Elmesélnéd, pontosan mi történt, mikor elaludtál?
- A Nagyteremben voltam, ahol Voldemort a jelentéseket hallgatta volna… - itt elhallgatott egy pillanatra, és korrigálta magát – szóval a jelenéseket hallgatta… és áttértek arra, hogyan tudnák elterelni a figyelmüket a Rend tagjairól.
- Értem – mondta Piton, mint aki erre a válaszra várt. Hátradőlt és keresztbefonta a kezét a mellkasa előtt. – Viszont azt nem értem, hogy mikor sérültél meg így.
- Tudod, akiknek a jelentése nem volt kielégítő, azokat átokkal büntette – itt nyelt egyet – Ront is… mégpedig a Sectumsemprával… és hát éreztem minden átkot, amit az este Voldemort az emberekre szórt…
Elhallgatott, és várakozóan nézett Pitonra, aki összeszűkült szemmel nézte őt.
- Sectumsemprával… - ismételte a szót, mint aki még sosem hallott róla.
- Igen, hisz tudod, azt az átkot te találtad ki, te, a Félvér herceg… – mondta gondolkodás nélkül Harry, végül elhallgatott, mert most jött rá: hogy ezt nem kellett volna megemlítenie.
Rémülten nézett Pitonra, akinek az arcán először döbbenet ült ki, aztán egyre növekvő düh.
- Erről honnét szereztél tudomást? – kérdezte kihívóan, és előredőlt – Senkinek nem beszéltem róla, hogy ilyen átkokat találtam ki! Arról meg pláne nem, hogy mi volt az álnevem!
Harry már gondolatban átkozta magát, hogy elszólt egy olyan fontos információt, amit nem kellett volna.
- Válaszolj! – szólt rá ingerülten. Harry legszívesebben elbújt volna, csakhogy ne feszegessék tovább a témát – Harry!
- Hát régen még meséltél róla… tudod… - itt elhallgatott, mert ezzel még csak jobban rontott a helyzeten.
- Régen meséltem neked? – kérdezett vissza értetlenül Piton – Nem is voltunk beszélő viszonyban egészen a lépcsős balesetig! Sőt, azelőtt csak egy évig voltál velem a Menedéken!
Harry inkább jobbnak látta, ha csöndben marad. Egyszerűen nem jutott eszébe semmi ötlet, hogyan bújhatna ki a beszélgetés alól.
- Jól van már! Egyszerűen nem emlékszem rá! – kezdte a magyarázkodást Harry – Régen volt…
Piton egy darabig csöndben maradt, aztán arca elsötétült.
- Harry, tudod jól, hogy utálom, mikor a szemembe hazudnak – mondta hidegen.
- Én nem…
- Harry, ha nem mondod el, honnan tudsz róla, esküszöm Veritaserumot itatok veled! – kiáltott fel Piton, mire a szomszéd ágyból mocorgás hallatszott.
Draco csak átfordult a másik oldalára, de nem ébredt fel.
- Remek adjon… adjál csak be illegális igazságszérumot, miért is ne! – feleselt vissza Harry, és igen idiótán érezte magát, hogy az oldalán fekve veszekedik Pitonnal. – Elmondom, ha úgy akarom!
Rögtön eszébe jutott a legilimencia, és félrefordította a fejét, hogy még Piton véletlenül se olvasson ki semmit tekintetéből.
- Tehát, nem vagy hajlandó elmesélni? Nos, rendben – mondta végül Piton. Felállt a széket betolta a helyére, és megállt Harryvel szemben. – Akkor ezek után ne várd, hogy higgyek neked, vagy egyáltalán bízzak benned továbbra is.
Harry régen biztos vágyott volna rá, hogy Piton ne szóljon hozzá, de most ebben a világban csak őrá támaszkodhat, és bízhat.
Szüksége van rá.
- Voldemort mondta – hazudta megfontoltan, Piton pedig hátrafordult, és várta a magyarázatot -, még régebben… őnála van a bájitalkönyv, amibe ezeket lejegyezted.
Piton most megint értetlenül tekintett le rá.
- Ezt miért nem merted elmondani eddig?
- Mert… - nem tudta mit mondjon, de aztán rögtönzött valamit -, mert akkor a lelkesedésed a háború nyerését illetően alábbhagyna, ha tudnád, hogy egy olyan fontos könyv nála van.
Piton felhúzta szemöldökét - valószínű meglepte a válasz.
- Ez így igaz – értett vele egyet -, nos, legalább tudom, hogy hol van. Sehol sem találtam, mikor elkezdődött a háború, és lerombolták a könyvtárat.
Harry ásított egyet, és lehunyta a szemét.
- Ha nem haragszik… szol rám… - megint ásított egyet – alszok egyet.
- Már éppen javasolni akartam – jegyezte meg Piton, és Harry érezte, hogy a takarót megigazítja rajta -, tudni illik egy ilyen vérveszteség után sokat kell pihenni, és másnap enni is kell.
- Akartam… csak nem volt étvágyam… -motyogta Harry, és végül elaludt.
Reggelre már sokkal jobban érezte magát, mikor felébredt. Csodálkozva ült fel, hisz Piton és Draco is a lakosztályon voltak, ami az elmúlt napokra nemigen volt jellemző.
Mindketten az asztalnál ültek: Piton valamit magyarázott Draconak, ő pedig könyökére támaszkodva unottan hallgatta. Piton rögtön észrevette, hogy ébren van.
- Hogy érzed magad? – érdeklődött, aztán Draco elé tolt egy pergament – Draco, ha ezt leosztályoznám, hitványt adnék érte, remélem, tudod.
Draco idegesen lecsapta a pennáját.
- Nem te vagy a számmisztika tanárom! Vector erre legalább várakozáson felülit adna!
- Vector professzor – morogta Piton - Légyszíves dolgozd még ki azt a két példát, amit még hátra van – utasította Piton, aztán otthagyva az asztalt a szekrényhez lépett, és az üvegcsék kezdett kell keresgélni valamit.
Harry gondolt egyet, és felpattant az ágyból. A kikészített ruháját felvette a székről, majd beosont a fürdőszobába mosakodni.
Mikor végzett a mosakodással, felöltözött, visszament a nappaliba.
Piton kezében valami piros üvegcsével állt az ágya mellett.
- Mondtam egy szóval is, hogy már felkelhetsz? – kérdezte dühösen, mikor Harry rendbe rakta az ágyát.
Harry csak megvonta a vállát.
- Köszönöm, eleget voltam már ágyban. Különben is vasárnap van, és még nem tanultam semmit – felelte Harry, aztán az éjjeliszekrényében kotorászott valami tankönyv után.
Hol tarthatja egyáltalán a könyveit?
Végül feladta, és szembefordult Pitonnal, aki odanyújtotta az üvegcsét neki.
- Mi ez? – kérdezte értetlenül Harry, mikor kidugaszolta, és megszagolta. - Pfúj, de büdös!
- Úgynevezett vérpótló készítmény olyanoknak, akiket súlyos vérveszteség ért – mondta kioktatóan Piton.
- Jól érzem magam – mentegetőzött Harry, és visszadugaszolta az üvegcsét.
Draco kalimpált valamit Piton háta mögött, de Harry nem tudta kivenni. Talán az volt, hogy „Ne szegülj szembe az akaratával!” – de nem volt benne biztos.
- Akár jól érzed magad, akár nem, idd meg – szólt rá szigorúan.
Harry inkább jobbnak látta nem ellenkezni, gyorsan megitta a bájitalt, vagy mit. Az íze szörnyű volt, éppen hogy nem kerülgette a hányinger tőle.
Piton a fogasról leakasztotta a palástját.
- Draco, mire visszaérünk, legyél kész vele – szólt oda neki, és magára kanyarította a palástját -, mi elmegyünk reggelizni.
- De hát nem itt eszünk? – kérdezte Harry csodálkozva, miközben ő is magára vette a talárját. – Mindig itt szoktunk!
Most Dracon volt az értetlenkedés sora.
- Harry! Csak vacsorázni szoktunk itt, a másik két étkezéskor az ebédlőben vagyunk! – világosította fel Harry.
- Ja, bocs. Nem úgy értettem – mentegetőzött Harry, és követte Pitont.
- Na, gyere – szólt rá Harryre Piton, mikor kitárta előtte az ajtót. – Megreggelizünk együtt, aztán elkezdhetjük az okklumencia gyakorlatokat.
Harry rémülten nézte maga előtt a földet, ahogy elhagyták a lakosztályt. Teljesen kiment a fejéből, hogy Pitonnak ilyesmi szándékában áll.
Most már biztos, hogy sor fog kerülni rá! Nem fog tudni kibújni a dolog alól. Piton megtudja az igazat, neki annyi…
Észre sem vette, hogy Piton rászól.
- Harry, hova mész?
Mikor felnézett, akkor vette csak észre, hogy jó pár méterrel előbb lemaradt Piton.
- Ja, ne haragudj, csak elgondolkodtam – rögtönzött Harry, és visszament Pitonhoz.
Piton kitárta előtte az ajtót, amin „Ebédlő” felirat állt, és Harry ahogy belépett, nem azon csodálkozott el, hogy milyen a berendezés, hanem azon, hogy mit keres ott Sirius.
Sirius egykedvűen ette pirítósát, és ahogy tekintete az ajtóban állókra siklott, elfintorodott. A terem egyáltalán nem volt nagy, tíz asztal helyezkedett el két sorban. Harry rögtön felmérte, hogy mindenhol ülnek, kivétel Sirius melletti két asztalnál – ahol a teríték érintetlen volt.
Reggeli még oké, de hogy találkozzon már most Siriussal…
- Nem ehetnénk esetleg mégis otthon? – kérdezte Harry könyörögve, és rögtön hátat fordított Siriusnak.
Piton kérdően nézett rá, de aztán két kezével Harry megpördítette, és továbbra is a vállán nyugtatva vezette maga előtt.
- Nem – mondta határozottan - Napok óta nem ettél rendesen, most itt az ideje.
Végül nem a keresztapja melletti asztalhoz ültek, hanem kettővel arrébb. Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor látta, hogy Sirius és közte legalább nyolc méter van. Piton nem szólt semmit, csak vett egy pár pirítóst a kosárból, és megkente vajjal.
Harry mivel, látta, hogy Piton minden mozdulatát követi, hogy eszik-e, végül csak megfogott ő is egy pár pirítós kenyeret.
Letette maga elé a tányérra, és körülnézett, vajon mit ehetne hozzá. Meglátta maga előtt a narancslekváros üveget, ami mindig is a kedvence volt. Lecsavarta, majd két kenyeret megkent vele.
Piton mögött pont úgy ült Sirius, hogy pillantása Harryre esett. Harry egykedvűen kezdte meg a kenyeret, miközben azon morfondírozott, vajon mikor beszél Siriussal úgy, mint keresztapja a keresztfiával. Fel sem tűnt neki, hogy Piton vele szemben már legalább öt perce őt bámulja, kezében a félig megevett pirítósával.
- Mi az? – kérdezett rá Harry, és bekapta a narancslekváros kenyerének végét.
- Nem emlékszem rá, hogy valaha is megetted volna a narancslekvárt – jegyezte meg, és miután lenyelte a falatot, még hozzátette: - Mindig is utáltad.
Harry hol a kenyerére nézett, hol Pitonra. Átkozta magát, hogy még mielőtt átjött, nem kérdezte meg Pottert az étkezési szokásairól.
- Tudod, azóta megszerettem… mármint az utóbbi napokban megkívántam… és hát gondoltam eszek egy keveset – Harry aztán végignézett az immár három megkent kenyeren, és rá kellett jönnie, hogy ez nem volt a legmeggyőzőbb kijelentés.
- Keveset? – dünnyögte Piton, ahogy Harry tányérját nézte. – Örülök neki, hogy legalább most többet eszel. A tegnapi eset után ma már jó lenne, ha legalább háromszor étkeznél.
- Persze… - tette hozzá engedelmesen Harry, és újra Piton mögé nézett.
Talán nem kellett volna, mert Sirius is épp akkor nézett rá, mikor ő. Harry megesküdött volna rá, hogy vicsorog rá.
- Ha megreggeliztünk, akkor átveszek veled egypár tantárgyat – kezdeményezte a beszélgetést Piton -, mivel nem sokára itt vannak a félévi vizsgák, és ha jól számolom, minden tantárgyból bukásra állsz, kivétel a bájitaltan.
Harry mikor épp a narancslevét itta, félrenyelt, és köhögni kezdett.
- De hát még csak október van! Addig még összeszedhetem magam! – bizonygatta, és újra ivott a narancsléből. Az összes tantárgyból bukásra áll! Hát ez remek!
Piton mint aki meg sem hallotta, miről beszél Harry, rendületlenül folytatta:
- Igen, de ha így haladsz, nem fogod tudni letenni a R.A.V.A.SZ. –t év végén – megtörölte a szalvétával a száját -, ezért legalább a bájitaltant és a mágiatörténetet még ma át kell vennünk…
Harry dühösen csapta le a lekváros kését.
- De bájitaltanból nem állok bukásra! – tört ki elkeseredetten.
Újra Piton mögé pillantott, Sirius már feltűnően őt nézte. Valószínű, remek szórakozásnak tartotta, hogy gyűlölt keresztfiával az apja veszekedik.
- Erről nem nyitok vitát – mondta szigorúan Piton - Mivel a tanárod vagyok, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy abból is elkel egy kis segítség. Legalább abból „Kiváló” eredményt érhetnél el.
Harry még jó hogy nem ivott megint, mert most biztos újból félrenyelt volna. Mint már annyiszor, most is átkozta magában, hogy nem kérdezett semmit Pottertől.
- Remek – morogta az orra alatt.
Piton bájitaltan könyve rengeteget segített neki, de akkor sem tudott annyit, hogy legalább „Várakozáson felülit” teljesítsen. Hisz csalt…
- Nem várom el, hogy mint fiam kimagasló eredményeket érjen el bájitaltanból – folytatta rendületlenül Piton, mikor teáját kortyolgatta - de ahhoz van egy kis tehetséged, és azt nem kéne veszni hagyni.
Harry nem szólt egy szót sem, csak megtörölte a száját a szalvétával, és hátradőlt a székén, arra várva, hogy menjenek már. Sirius befejezte a reggelijét, és felkelt. Kezébe vett még egy szalvétába becsavart néhány szelet kalácsot. Mikor elhaladt mellettük, Pitonnak biccentett.
Még utoljára Harryre nézett leggyűlöletesebb nézésével, Harrynek rögtön el kezdett remegni a keze az idegességtől. Inkább az ölébe ejtette a kezét, csakhogy Piton ne lássa.
- Eszel még valamit, Harry? – érdeklődött Piton, mire Harry nemet intett – Rendben, akkor mehetünk is.
Harry legszívesebben még megevett volna tíz szelet kenyeret, csakhogy késleltesse a gyakorlást Pitonnal. Talán meghallgattattak az imái, mert Mordon tűnt fel nem sokkal előttük, Piton keresve.
- Perselus, rendkívüli gyűlést kell tartanunk – Harryre pillantott - Történt egy pár szokatlan dolog.
- Értem, mindjárt ott leszek, csak előbb elkísérem Harryt – közölte Piton, és elhagyta Harryvel az ebédlőt.
Harry magában hálát mondott, hogy Mordon épp jókor jött. Viszont jól tudta, hogy nem halasztgathatja a végtelenségig a dolgot…
- Mikor lesz vége a gyűlésnek? – érdeklődött, ahogy beérte Pitont a sietségben. – Csak mert akkor nélküled elkezdem az anyagok átnézését…
Piton mintha lélekben nem is ott lett volna, csak bólintott egyet.
- Nem tudom, mikor végzünk, de igyekszek vissza. Dracot pedig még küld el az utolsó büntetőmunkára, amit Black kiszabott rá – közölte, aztán kinyitotta Harry előtt az ajtót – Nemsokára jövök.
- Rendben – mondta Harry immár az üres folyosónak.
Inkább nem is akarta tudni, vajon mi lehetett az a sürgős dolog, ami miatt rendkívüli gyűlést kellett tartani. Becsukta maga mögött az ajtót, és egy sóhaj kíséretében lerogyott az ágyára.
- Már megint megbeszélés? – hallatszott Draco hangja az asztal mögül. Harry bólintott egyet. – Gondoltam. Elég szar érzés lehet, mikor végre együtt tölthetnétek egy napot, a háború mindig közbeszól.
Harry hitetlenkedve nézett Dracora.
Pitonnak ennyire nincs ideje a fiára? De hát Pottert gyűlölte… mi történhetett vajon, amitől Piton ennyire aggódott érte, és törődött vele?
Ha majd egyszer újra megjelenik Dumbledore, akkor ezt is megkérdi tőle; és még legalább egy tucat kérdése lesz hozzá.
Gondolataiból egy könyv csattanása zökkentette ki.
- Na, én megyek. Tudod a büntetőmunka – morogta Draco, és odalépett Harryhez. – Te meg tanulj egy keveset.
- Igen, azt akartam – mondta halkan Harry, valamiért olyan letörtnek érezte magát.
Pedig biztos nem lett volna kellemes a korrepetálás Pitonnal, de Harrynek mégis csak rosszul esett, hogy megbeszélésre kellett mennie neki.
- Mondd, Draco… - kezdett bele Harry, aztán elhallgatott.
- Igen, Harry? – kérdezte Draco, mikor már keze a kilincsen volt.
- P… apám mindig ilyen ember volt régebben is? Mármint úgy értem, hogy még mielőtt magához vett, akkor is ennyire ragaszkodott hozzám?
Draco elengedte a kilincset, és visszajött Harryhez.
- Hogy is mondjam el. Mindig is gyűlölt téged, mert azt hiszem, tudta, hogy van egy fia…
- Tessék? – vágott közbe Harry, de aztán rögtön elhallgatott. – Bocs.
- Tehát ő tudta, de halottnak hitt egészen addig, amíg az igazgató el nem árulta neki az igazságot rólad. Mármint, hogy te Harry vagy a fia. – Draco szomorú tekintettel nézett vissza rá. – De akkor sem akart téged elfogadni, gyűlölt, megvetett téged. Aztán… történt valami.
- Micsoda?
- Amikor Dumbledore meghalt, Perselus ott volt a torony aljában, és ő beszélt vele utoljára a halála előtt. Nem tudom, mit mondhatott neki az igazgató, de onnéttól kezdve a fiának tekintett téged, és óvott mindentől. – Hirtelen az ajtóhoz rohant, és még visszanézve hozzátette: - Talán azt, hogy egyszer meg fogsz változni.
- Talán egyszer – mondta immár a csukott ajtónak.
Harry már megint nem tudott napirendre térni az új információk hallatán. Dumbledore a torony tövében halt meg, vagy mi?
Ledőlt az ágyra, hogy elgondolkodjon a hallottakon, de már megint bevágta a könyökét az éjjeliszekrénybe, immár legalább tizedjére, mióta itt volt. Szitkozódva állt fel az ágyról, és egy határozott rántással arrébb húzta a szekrényt.
Mikor már legalább tíz centi távolság volt az ágya és az éjjeliszekrénye közt, akkor úgy gondolta, tökéletes lesz. Amikor le akart újra feküdni, akkor valami csillogót látott meg az éjjelszekrény és az ágya közti résen. Lassan leguggolt érte, és kihúzta a rongyot.
Egy pillanatra elállt a lélegzete, mikor a koszos köpenyben felismerte a láthatatlanná tévő köpenyét. Felállt és megrázta a köpenyt. Tényleg az volt. Koszosan és megviselten, de az.
Dobogó szívvel nyúlt be a falba vésett lyukba további tárgyak után kutatva.
Valóban volt ott még valami: egy kis könyvecske, barna, szinte teljesen elrongyolódott. Harry a köpenyt visszagyömöszölte a lyukba, majd leült az ágy szélére, és kinyitotta a könyvecskét.
Nem volt benne semmi, csak üres gyűrődött lapok, itt –ott firkálmányok. A könyvecske nagy részéből durván ki voltak tépve a lapok, talán valami napló lehetett. Végigpergette, és a végén talált valamit; pontosabban két oldal tele volt írva.
Az írás szörnyű volt, éppen hogy csak ki tudta olvasni a betűket.
November 25.
Már minden megvan a tervemhez, csak a dimenziónyitó szerkezet nincs még meg. Az igazgató azt mondta, hogy hamarosan kész lesz – mindenben segít, hogy végrehajtsam a tervemet.
Állítólag sok minden máshogy történt ott, sőt állítólag még háború sincs!
November 26.
Végre vége a tanításnak ma, már úgy is elegem volt Blackből, meg az idióta feladataiból. Legszívesebben már most elhagytam volna ezt a világot, de az igazgató azt mondta, várjak a megfelelő pillanatra.
Az még nem derült ki számomra, hogy miért segít nekem ennyire – de az ő ajánlata mégis jobban hangzik, mint Voldemorté.
Harry agyában mintha egy villanyt gyújtottak volna fel. Az igazgató benne volt! Dumbledore azt mondta, hogy Piton nem tud semmit!
Potter naplója… nem is merte tovább olvasni, nehogy még másra is fény derüljön. Már most elkeserítette a gondolat, hogy Piton mindenről tud… vagy lehet az igazgatón Dumbledore-t értette…?
Végül csak rászánta magát az olvasásra, hiszen csak néhány sort írt még. A dátumokat nézve felismerte, hogy érkezése előtt íródtak. Huszonnyolcadikán érkezett ebbe a szörnyű világba, ahol minden a feje tetejére állt az ő világához képest.
November 27.
Holnap van a nagy nap! El sem hiszem, hogy végre itt hagyhatom ezt a poklot ezzel a mitugrász megtért fiúval, és a szeretethiányos árulóval. Azért jól esett még az egyszer utoljára összeveszni apámmal, és látni, hogy milyen ideges lesz, hogy megint kiszöktem egy időre.
Dumbledore már mindent elkészített, hogy elinduljak holnap a nagy útra, még most sem árulta el, hogy miért ilyen segítőkész. Mindig utált, és amikor ő volt az igazgató, folyton keresztbetett nekem.
Harry azt hitte, rosszul lát… Nem lehet… Nem lehetett az igazgató! Nyelt egyet, és még rászánta magát a maradék elolvasására.
De annyi baj legyen, aranyéletem lesz ott. Elmondása szerint az ottani igazgató meghalt, és még Piton kémkedik a Rendnek. Ennél tökéletesebb nem lehet. Azt sem tudja, hogy van egy fia, nem hogy még az én vagyok.
Amire a legjobban kíváncsi vagyok az, hogy a testvérem odaát vajon hogy nézhet ki. Dumbledore szerint teljesen egyformák vagyunk, nem is csodálkozom, hisz ikrek vagyunk.
Harrynek megremegett a keze, és kiesett a kezéből a napló. Szemével követte az eső naplót, ami szétnyitva a földön landolt.
Nem mert levegőt venni.
Ikrek! Te jó ég!
Lehajolt a naplóért, és újra a kezébe vette.
Ő nem tud róla, de szerintem attól még, hogy egyformák vagyunk, teljesen különbözünk. Lehet, nem tudom majd megkérni rá, és le kell őt ütnöm, hogy átküldjem magam helyett. Sebaj.
Örömmel tölt el a tudat, hogy holnap ilyenkor már nem leszek itt.
Harry csak üres tekintettel nézett maga elé. Remélte, hogy ittléte alatt több meglepetés nem érheti. Potter vagy ki, biztos egy tévhitben élt. Nem lehetnek ikrek! Ez egy majdnem olyan világ, mint az övé. Egy Harrynek itt is kellett élnie, meg ott is!
Mindkét világban megvannak azok, akiket ismer… persze nem mindenki. Ez egy másik világ más történelemmel!
Érezte, ahogy elönti a jól ismert düh, amit akkor érzett, mikor Dumbledore eltitkolt tőle valamit. Dühösen még mindig remegő kézzel összecsapta a naplót, és alig hallhatóan motyogta maga elé.
- Dumbledore professzor… - felpattant, és éppen hogy csak nem torkaszakadtából üvöltötte – Dumbledore professzor! Akárhol is van, jöjjön ide azonnal, beszédem van magához! Nem hallja? Dumble…
Hirtelen elhallgatott, mert megjelent előtte Dumbledore sötétkék talárjában, arcán kérdő kifejezéssel.
- Miért vagy ilyen dühös? – kérdezte derűsen. – Történt valami baj?
- Hogy történt-e baj?! Maga komolyan hülyének néz? – hápogott Harry, továbbra is szorongatva a naplót – Mégis meddig titkolta volna előlem el az igazságot?
- Nem tudom pontosan, mire célzol – mentegetőzött továbbra is Dumbledore, amitől Harryt még jobban elöntötte a düh.
- Na idefigyeljen! Tudom, hogy én eredetileg is idevalósi vagyok, tudom, ki vagyok! – üvöltötte a képébe, és most az sem érdekelné, ha Piton rájuk nyitna.
- Mire gondolsz? – értetlenkedett tovább Dumbledore.
Harry közelebb jött az igazgatóhoz, és úgy sziszegte az arcába.
- Arról, hogy tudom, hogy Potter a testvérem, és maga segített neki!
Dumbledore láthatóan elsápadt.
- Igen, így igaz. De rosszul gondolod. Sok mindenről nem tudsz, ami ilyen döntéshez vezetett – magyarázta az igazgató, de ez Harryt nem érdekelte.
- A pokolba magával! Ott sem volt rendes életem, és itt sem lesz! Ha tényleg az ikertestvére vagyok Potternek, és fia Pitonnak…
-… Piton professzor.
-… akkor mit kerestem abban a világban, amit a sajátomnak tudtam?! Engem is elraboltak, vagy mi?! – ordította Harry, és igyekezett nem kiborulni – Mégis mi terve volt vele, hogy Pottert odaküldte?
Dumbledore eleinte úgy tűnt, nem hajlandó beszélni, de aztán járkálni kezdett a szobában, és csak bele kezdett a magyarázatába.
- Harry… ha nem intézem úgy, hogy ebbe a világba visszakerülj egy olyan apához, aki szeret is téged, elpusztult volna előbb-utóbb.
- Na, ne mondja… - mordult fel Harry.
- Bármilyen hihetetlen a világokban a jóság és a gonoszság kényes egyensúlya van jelen, ami hatással van a varázserőre. És mivel Potter, a testvéred, egy velejéig gonosz ember, te pedig nem voltál itt, hogy egyensúlyozd, halálra voltunk ítélve – közölte a tényt Dumbledore, és sóhajtott egyet. – De akkor kilátástalan volt a helyzetünk, ezért nem maradhattál ebben a világban, Harry.
- Már épp kérdezni akartam, hogy ha ennyire kilátástalan világ nélkülem, miért kerültem oda!? – kérdezte gúnyosan Harry. – Ennyi magyarázattal nem fogom beérni igazgató úr.
- Gondoltam is, ezért elmondok mindent, amit tudok – bólintott rá Dumbledore.
Harry leült az ágy szélére, lenézett a naplóra.
- És mondja, abban a világban nem volt egy Harry, aki úgy nézett ki, mint én?
Dumbledore csendben járkált fel s alá, úgy válaszolt.
- Nem tudom, így nézett volna-e ki, mint te.
- Miért nem?
- Mert meghalt azon az éjszakán, mikor a gyilkos átokkal megtámadott téged – felelte Dumbledore halkan.
- Tessék?! – kiáltott fel újra Harry, és újra Dumbledore-ra nézett.
- Igen, meghalt.
- De hát én voltam az a kisgyerek, aki…
- Nem, nem te voltál, Harry – helyesbített Dumbledore. – Az a Harry Potter ott akkor este meghalt.
- De… na várjunk csak… - Harry vett egy nagy levegőt. – Valaki becsempészett a romok alá, hogy Hagrid megtaláljon! Vagy tévedek? Valaki elvitt ebből a világból, és odavitt…
Dumbledore megállt közvetlen Harry előtt, és szomorúan nézett le rá.
- Én voltam az, aki átadott abban a világban az ottani Dumbledore-nak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
