|
9. fejezet - Exmemoriam
2007.07.31. 22:20
Új világ
9. fejezet
Exmemoriam
Csatt.
– Azt mondtam, maradj ébren, Potter!
Harry már tényleg majdnem elájult, de a határozott ordítás, és a pofon megtette valamennyire a hatását. Érezte, ahogy apja a kezével megemeli az állát.
– Potter! Nézz rám! – mondta szigorúan. – Nem aludhatsz el!
Harry alig hallhatóan megszólalt, de a szemét már nem volt ereje kinyitni.
– Ébren vagyok… ne aggódjon.
Nem kapott választ, csak érezte, hogy Piton felsegíti, és talpra állítja. Majd a vállát átkarolva besegíti a nappalijába, és leengedi a kanapéra, aztán hallotta az ajtó becsapódását.
– Potter, figyelj rám – hallatszott egész közelről apja hangja, mikor leült mellé a kanapéra –, el kell mondanod egy pár információt, anélkül nem vághatok bele! Potter!
Egy újabb rázás, újabb pofozgatás.
– Mennyi ideig küzdöttél ellene? – faggatta Piton, mire Harry nagy nehezen kinyitotta a szemét.
– Nem tudom… talán három óráig… – mondta rekedtessen. – Nem emlékszem pontosan.
Látta, hogy Piton teljesen ledöbben az információtól.
– Merlin szerelmére… – suttogta rémülten. – Nem csoda, hogy ennyire kikészültél… Mit tett veled az alatt az idő alatt? Milyen átkokat szórt? Potter!
Harry megint majdnem elaludt, de az utóbbi hangos ordítás szinte felrázta.
– Mindenfélét… kábító, és sebző átkokat… – aztán felszisszenve emelte meg a bal kezét – a kezemet… az összes ujjamat eltörte, mikor az elméjében voltam… – itt vett egy nagy levegőt, mert már a beszédre sem volt ereje –, és mikor felébredtem, ugyanannyira fájt, pedig semmi baja sem volt…
– Elég, Potter – szólt rá nyugodtan Piton. – Még próbálj meg ébren maradni egy kicsit, ígérem nem tart sokáig, és utána pihenhetsz Voldemort támadásai nélkül.
Harry még utolsó erejével azokat az emlékeket, amik kedvesek voltak számára elzárta olyan mélyre, ahogy csak tudta… nem akarta, hogy már most rájöjjön apja a kilétére…
Még épp időben tette meg, mert aztán megérezte valaki más jelenlétét az elméjében, miközben azzal egyidejűleg különös varázsigéket hallott:
– Liber expellas ciel viam pro liber vita…
A gyógyító varázsigék, és ahogy a védelmet lassan felhúzta apja az elméje köré, olyanok voltak, mint mikor az égett testrészt elönti a hideg, és gyógyító víz.
– Quis contra nos vincit.
Piton abbahagyta a mormogást, úgy tűnt, elkészült a varázslattal. Harry felszisszent, mikor valami hűvös anyagba csavarta a kezét, majd a homlokára is rakott egyet. A hűvös érintés a forró arcán nagyon jól esett, és mielőtt végleg elaludt volna, még hallotta apja hangját:
– Most már pihenhetsz, Harry.
Harry még erőtlenül meg akarta kérdezni, hogy miért nem Potter, de már nem volt rá ereje.
oO{~U~}Oo
– Tényleg nem maradhatok sokáig.
– Tudom, Albus – bólintott Perselus, ahogyan fáradtan a foteljébe rogyott. – Te voltál, aki arra kértél, hogyha Potterrel történik valami, mindenképpen szóljak neked, bármennyire is elfoglalt vagy.
Az igazgató leült a fiú mellé az ágyra, és aggódóan nézett le rá.
– Voldemort gondoskodott róla, hogy ne legyek a közelben, mikor megint kínozza Harryt – sóhajtotta. – De legalább a fiúnak volt esze, hogy hozzád forduljon, még mielőtt nagyobb baj érhette volna. Vajon honnét tudta, hogy te okklegimentor vagy, és nem pusztán okklumentor?
Perselus rákönyökölt a fotel karfájára, és kimerülten a hajába túrt, hogy hátrasimítsa.
– Ez egy roppant érdekes kérdés – mondta végül. – Albus, a kölyök még azt is tudta, hogy hívják a bűbájt, nem csupán azt, hogy én képes vagyok alkalmazni!
Dumbledore erre csak hümmögött egyet, és a gondolataiba merülve igazította meg a fiún a hideg kendőt.
– Attól függetlenül, hogy közvetlen életveszélyben volt, gyakorlatilag az égvilágon semmi baja – folytatta Perselus. – Szó szerint.
Az igazgató csodálkozva felé fordult.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, Albus – mondta gúnyosan –, hogy Potter azalatt a három vagy akár négy óra alatt tökéletesen küzdött Voldemort ellen. Mikor lejött hozzám, csak azért volt annyira gyenge, mert teljesen kimerült. Tudod te is jól, ha valaki sokáig küzd az elméjéért, az a végére a Szent Mungóba kerül egy olyan osztályra, ahonnét nincs visszatérés, ha csak nem…
– Jól képzett okklegimentor – fejezte be Albus, miközben felállt az ágy széléről.
– Úgy van – vágta rá Perselus minden utálat nélkül, elismerve a fiú eddig rejtett tehetségét. Pedig eddig utálta ezt a kölyköt, aki ott feküdt az ágyon… de most valahogy mégis olyan természetesnek tűnt, hogy ott van vele…
Perselus egy kicsit megrázta a fejét, és elhessegette a furcsa érzéseket, amik eluralták.
Az igazgató eközben odament hozzá, és levette a szemüvegét, hogy megdörzsölje a szemét. Aztán pedig újra az orrára biggyesztette.
– Mikor azt hinnénk, hogy végre válaszra lelünk, még több kérdés merül föl – mondta fáradtan, és a távolba meredt. – Szerintem Harry még maga sincs tisztában vele, hogy okklegimentorrá vált. Annyira küzdött Voldemort ellen, hogy észre sem vette, mennyire erős lett.
Perselus ingerülten nézett rá barátjára.
– Ez nem megy csak ilyen pofonegyszerűen – vicsorogta, mikor már kezdett elege lenni belőle, hogy Albus ennyire dicséri Potter képességeit. Habár, mintha őt magát is elöntötte volna a büszkeség… de ahogy jött a megérzés, úgy tova is szállt. – Kellett egy mester, aki kiskora óta tanította, különben ilyen idősen nem válhat belőle okklegimentor, szerintem ezzel te is tisztában vagy.
– Valóban, elismerem – töprengett el Albus, és a fiú felé pillantott. – De szerintem mindketten tudjuk, milyen ritka, hogy valaki okklegimentorrá váljon. És bármennyire is szeretném, nem sokat ismerek rajtam és rajtad kívül.
– Az valóban jó kérdés, hogy ki lehetett a fiú mestere – tette hozzá Perselus, és ő is megdörzsölte a szemeit. – Biztos nem ismerjük az illetőt, mert az is inkognitóban rejtőzködhet, mint én.
Dumbledore visszafordult hozzá, és aggódó tekintettel mérte végig.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek. Segítenem kell a Rend embereinek, mert elég sokan megsérültek – közölte. – Nem ártana, Perselus, ha pihennél. A bűbáj még a jól képzett varázslókat is igen megviseli.
– Fogok, Albus – mondta ingerülten. – De bármikor hívhat Voldemort, mert valamilyen erős bájitalra van szüksége. Mostanában csak erre vagyok neki jó. Kezd olyan érzésem lenni, hogy már nem tart olyan fontos személynek, akivel döntő információkat osztana meg.
– Előbb– utóbb kiderül, miért.
– Nem kétlem – ismerte el Perselus, aztán felállt, és a barátját az ajtóhoz kísérte. – Később beszélünk.
Albus még a folyosón visszafordult.
– Holnap szombat van, ezért kérlek, mindenképpen tartsd magadnál Harryt. Gondolom, meg akarsz róla bizonyosodni, hogy rendesen hajtottad-e végre a bűbájt, így egyébként sem engeded el.
– Persze, hogy nem – mondta Perselus higgadtan. – Holnap még annyi ereje sem lesz, hogy felüljön, mert a varázserejének kell egy kis idő, mire regenerálódik. És különben is, Poppy fele annyira sem ért az ilyen esetekhez.
– Hm, ezt aláírom – mondta mosolyogva Dumbledore.
– Most legalább esélye sem lesz elszökni a lakosztályomból, és talán egy–két kérdésemre válaszolni fog – mondta eltökélten Perselus, miközben elmosolyodott. – Sok szerencsét, Albus.
– Köszönöm – mondta, s mikor már majdnem a folyosó végén járt, Piton hallotta, hogy még hozzáteszi: – Ránk is fér.
Perselus még megvárta, ahogy barátja eltűnjön a lépcsőnél, aztán becsukta az ajtót.
oO{~U~}Oo
Lassan kinyitotta a szemét, és fáradtan oldalra fordította a fejét, hogy körülnézzen egy kicsit. A szobában nem volt senki, és valószínű nappal lehetett, mert a piciny ablakon világosság szűrődött be. Igaz, úgy nézett ki, mintha most kelne fel a nap.
Ügyetlenül felült, miközben majdnem visszaesett. A homlokáról közben leesett a borogatás, amit dühösen dobott az éjjeliszekrényre. Nincs az égvilágon semmi baja, csak kimerült egy kicsit, és jobban leizzadt a kelleténél… minek kell itt maradnia?
Eltartott egy darabig, mire lehámozta magáról a takarókat, annyira remegett a keze a gyengeségtől. Talán mégsem volt a legjobb ötlet felkelni… Közben rájött, hogy a borogatás nem dísznek volt a homlokán: iszonyatosan fájt a sebhelye, ahogy az lekerült róla.
Furcsa módon érezte a sebhelyen keresztül, hogy Voldemort el akarja érni, de nem tudja a védelmet áttörni, így csak rettenetes fájdalmat okoz a hegen keresztül.
Valamekkora esélye még talán lett volna, hogy kimenjen a két lábán a szobából, de ehelyett leesett a földre a kanapé mellett. Rászorította a kezét a sebhelyére, ami mostanra már izzó parázzsá változott, olyannyira égette a homlokát. A fájdalomtól alig érzékelte a külvilágot maga körül, de azt hallotta, ahogy apja felkiált, miután egy ajtó becsapódik.
– Potter!
Egy pillanattal később érezte, ahogy apja felemeli, és visszafekteti a kanapéra. Aztán a hideg borogatást rászorította a homlokára, és a fájdalom kezdett alábbhagyni. Ami már épp ideje volt, mert már majdnem könnybe lábadt a szeme tőle. Mikor kinyitotta a szemét, meglátta Pitont a feje fölött, aki szinte remegett a dühtől.
– Én nem is tudom, mi lenne a jobb – mondta kioktatóan, miközben még mindig szorosan odatartotta a borogatást a homlokához –, ha lekötöznélek, vagy simán megátkoználak, hogy nyugton maradj?!
– Csak fel akartam kelni, nem megszökni… – lihegte Harry, mintha több kilométert futott volna. – Esküszöm.
A bájitalmester, mikor megbizonyosodott róla, hogy nyugton marad, elvette a kezét a homlokáról.
– Vajon miért nem hiszek a griffendéles szavahihetőségedben? – gúnyolódott Piton, aztán jobban szemügyre vette. – Hogy érzed magad?
Harry dühösen elkapta a tekintetét, még mielőtt kihasználná gyengeségét, mint ahogy az igazgató tette.
– Jól vagyok – sziszegte halkan.
– Óh, vajon miért nem hiszek már megint neked? – kérdezett vissza gunyorosan Piton. – Remegsz, mint a nyárfalevél a gyengeségtől, a fejed biztosan hasogat, de ezektől eltekintve remekül vagy, mi?
Harry legszívesebben a fülére szorította volna a kezét, hogy ne kelljen hallgatnia ezt az embert, aki egykoron az apja volt. Inkább másfelé terelte a témát, de abban sem volt biztos, hogy jó ötlet.
– Azért éget a sebhelyem ennyire, mert Voldemort megpróbál elérni? – kérdezte fáradtan.
A bájitalmester egy darabig nézte őt, és csak aztán válaszolt:
– Igen, Potter, úgy ahogy mondod. A varázslatom hatott, felhúztam a védelmet az elméd körül, még éppen időben, mert aztán Voldemort megpróbált elérni téged – magyarázta abban a kifejezett tanári stílusban. – Azt tartsd a homlokodon, erős fájdalomcsillapító. Több bájitalt már nem merek neked adni, mert ki tudja, mit vettél be éppen legutóbb.
Harry dühösen nézett a mellette ülő fekete alakra.
– Ne jöjjön nekem ezzel! Tudja jól, hogy nem lenne meg a védelem, ha ittam volna bájitalt! – tört ki hangosan, de aztán a régi tapasztalatokból rájött, hogy Piton iménti megjegyzése, egy tökéletes mardekáros csapda. De már késő volt. Belesétált.
Apja fenyegetően előre dőlt, és szinte úgy sziszegte az arcába:
– Jól mondod, Potter. Csak tudod, van egy kis problémám. Mégpedig, hogy azt, hogy a bűbáj véghezviteléhez mi szükséges, csak a mágia magasiskolájában tanítják, de azt is csupán megemlítve a gyógyítóknak. Tehát jártál más iskolában, hm?
– Olvastam róla egy könyvben…
Piton kicsit hátradőlt, miközben le sem vette a szemét róla.
– Tudod, mit gondolok, Potter? Hogy egy szemét hazudozó vagy, nem több. Nyilvánvaló, hogy te nagyon is tudod, hogy milyen tulajdonságai vannak a bűbájnak, hiszen te magad jöttél ide segítséget kérni!
Harry a kanapé háta felé fordította az arcát, úgy, hogy a borogatás még éppen ne essen le.
– Hagyjon békén – mondta halkan. – Nem fogok magának erről beszélni.
– Nézzenek oda! – mondta gúnyosan Piton. – Hova lett a bátor kis Potter, akinek minden célja az volt, hogy bebizonyítsa, okosabb nálam? Miért nem mesélsz nekem arról, aki ezekre a dolgokra megtanított?
– Hagyjon. Békén. – mondta hangosabban Harry, és vett egy nagy levegőt, hogy ne fakadjon sírva. Az most elég nagy szégyen lenne.
Hirtelen apja megfogta az állát, és maga felé húzta, hogy a szemébe nézzen.
– Bármit titkolsz, előbb–utóbb rá fogok jönni, hiába is hazudozol.
– Nem hazudozok – mondta eltökélten Harry, ahogy állta a fagyos tekintetet –, hanem bizonyos információkat nem árulok el magának! Meddig óhajt még itt tartani?
Piton elengedte az állát, és tekintete elszántabb volt, mint valaha. Elég ijesztően.
– Addig, amíg nem regenerálódsz annyira, hogy a saját lábadon sétálj ki innen, mint ahogyan legutóbb is – mondta kegyetlenül. – És addig is válaszolni fogsz mindenre, amit tudni akarok. Mindenre, Potter.
Harry keservesen megfordult az ágyon, az apjának háttal.
– Hagyjon aludni – mondta rekedtessen, és érezte, hogy annak nem lesz jó vége, ha elárulja ki is valójában.
– Ahogy óhajtod, Potter.
Lehunyta a szemét, és érezte, ahogy egy forró könnycsepp végigégeti az arcát, miközben apja egy vastag takarót terít rá. Valamennyire törődik vele, de ez nem azért van, mert kedveli őt legalább egy kicsit, hanem azért, mert számára ő egy rejtély, amit meg kell oldania, és rá kell jönnie.
Halkan szipogott egyet, és megpróbált elaludni, miközben apja az asztal mögé ült. A sercegésből úgy tűnt, dolgozatokat javít. Hallgatta egy ideig a penna hangját, aztán végre el tudott aludni.
oO{~U~}Oo
Nem tudta, mennyi ideig aludt, de még elég álmos volt, mikor valaki gyengéden rázogatni kezdte. Pillanatok alatt felismerte a modort.
– Potter, ébredj fel, már késő este van.
– Hm? – nyitotta ki a szemét álmosan, és megpillantotta a fölé hajoló apját.
– Itt az ideje, hogy felébredj – mondta nyugodtan, és nyoma sem volt annak a Pitonnak, aki nemrég még annyira kegyetlen volt vele. – Eleget aludtál, lassan már annyit, hogy az már nem egészséges.
Harry megdörzsölte a szemét, és bágyadtan felült, miközben Piton felegyenesedett.
– Miért, mennyit aludtam?
– Majdnem két napot – jött a felelet.
– Tessék? – pattant fel Harry rémülten az ágyról, és megállt közvetlen apja mellett.
Miután Piton meggyőződött róla, hogy meg tud állni a két lábán, gúnyos mosollyal összefonta maga előtt a karjait.
– Ne aggódj, az igazgató talált egy remek alibit neked.
Harry inkább nem akarta tudni, mit mondott Dumbledore a barátainak – biztosan kiakadna tőle, hiszen az igazgató nem árulja el nekik az igazat.
– Elmehetek már? – kérdezte kihívóan.
– Nem, Potter – mondta eltökélten az apja. – Itt maradsz, és válaszolsz néhány kérdésemre, mert látom, már remekül vagy.
Harry figyelmen kívül hagyta a mondatot, és elindult az ajtó felé. Ha kell, elrohan…
– Hova lett az a griffendéles bátorság? – gúnyolódott Piton a háta mögött. – Egy Baziliszkusszal bátran szembe szállsz, a Trimágus Tusán megállod a helyed, de nem mered nekem szemtől szemben megmondani az igazat?
Az utolsó mondat hatott: Harry hirtelen megpördült a tengelye körül, és szikrázó szemekkel meredt a néhány méterre álló apjára.
– Talán azért, mert magának több köze van hozzá, mint hinné! – ordította elkeseredetten.
– Furcsa mód Albus is ezt akarja elhitetni velem – mondta ridegen, és közelebb jött hozzá. – Nem tudom, mit titkolsz, Potter, de ha nem árulod el, esküszöm, ki fogom szedni belőled!
– Ez most fenyegetés volt? – kérdezte Harry felháborodottan, és ha még tudta volna is, hogy mi következik, akkor sem tudott volna ennyi időt alatt felkészülni, hisz apja valóban mester volt.
– Az! – kiáltott rá apja, és egy pillanat alatt előhúzta a pálcáját: – Legilimens!
Harryt váratlanul érte a támadás: a földre rogyott, miközben próbálta apját kitaszítani az elméjéből, de nem ment, hisz ő sokkal erősebb volt nála, ereje már–már Voldemortéval vetekedett.
Összeszorította a szemét, miközben érezte, ahogy a másik erősebb elme behatol, és ami emléktöredékeket talál, mind végignézi…
– Na megállj! – kiáltott fel Voldemort, és a pálcáját Harryre szegezte.
Harry arcára rögtön ráfagyott a mosoly, mikor Voldemort útjára engedte a következő átkot. Mire észbe kapott volna, már repült is, neki a falnak. Tompa puffanást hallott, és ismét a földön találta magát. Kezével a fejéhez kapott, és mikor megnézte a tenyerét, elsápadt.
Itt már minden apró sérülés valóságos, a kezén a vér is ezt mutatta. Most már érezhetően fájt a feje is.
Remek. Ha így haladnak, talán nem éri meg a reggelt sem.
– Mi van, Harry? Csak nem búslakodunk? Szívesen mutatok egy pár emléket még, ha nagyon szeretnéd! – vicsorgott Voldemort.
– Inkább ma ne. Már annyira unalmasak, nem veszed észre magad? – kérdezte Harry, és nagy nehezen feltápászkodott.
Voldemort viszont ettől még dühösebb lett, és egy újabb átkot küldött rá, amit most Harry végre ki tudott védeni. Így az átok a szemközti falra csapódott.
– Harry! Már úgy sem bírod sokáig… nem gondolod, hogy kéne valami üdítőt mutatnom, mondjuk, szeretett apád tevékenységéről? – kérdezte mézes–mázosan a feketemágus.
Harry próbálta menteni a menthetőt, de sehogyan sem sikerült. A féltett emlékeket nem tudta elrejteni, Piton sokkal erősebb volt nála.
Armilla felállt az ágyról, Harryhez lépett, és leguggolt hozzá.
– Harry, apád meg tudja neked tanítani ezt a varázslatot, és ezt szerintem te is tudod.
– Na igen, csak éppen az a probléma, hogy gyűlöl és megvet – fintorodott el Harry. – Arról meg ne is beszéljünk, hogy ezt a bűbájt még a legjobb varázslók közül is csak kevesen képesek elsajátítani.
– Apád képes rá.
– Persze, és valószínűleg rohan majd, hogy megtanítsa nekem! – kiáltott fel Harry mérgesen, aztán csendesen hozzátette: – Ne haragudj, nem akartam kiabálni. De nem látok rá sok esélyt, hogy megtanuljam ezt a bűbájt.
– Ezzel nem értek egyet – ellenkezett Armilla.
– Ő maga mondta, hogy egész jó okklegimentor lennék, de ezzel a varázslattal mindig lesznek problémáim.
– Harry, nem erre gondoltam – mosolyodott el újra a lány. – Édesapád megvédhetné az elmédet Voldemorttól. Tehát nem neked kéne elvégezned a varázslatot. Ő alkalmazná rajtad.
– Ne… – nyögte Harry, miközben rémülten érzékelte az emléktöredékeket, ahogy apja sorra nézte őket.
Lily magára vette zöld kabátját, majd odament Harryhez.
– Majd meglátogatlak nemsokára, ne aggódj! Légy jó, és fogadj szót apádnak.
– Majd igyekszem – válaszolt Harry és búcsúzóul átölelte anyját. – Oké… megígérem!
Lily már épp nyitotta az ajtót, mikor szerelmével találta szembe magát.
– Szia! Azt hittem, fent alszol! – lepődött meg Lily, aztán egy csókkal üdvözölte.
– Igen, de már korán felkeltem, mert el kellett intéznem valamit. – Ránézett Harryre, majd Lilyre. – Akkor el is búcsúztatok?
– Igen, el. Megyek Roxmortsba vásárolni, majd a gyűlésen találkozunk.
– Rendben! Vigyázz magadra, tudod mostanában…
– Ne aggódj már miattam, Perselus. A halálfalók mostanában eltűntek, Roxmortsban pedig már hónapok óta nem volt támadás – legyintett Lily.
– Ne! Elég… – kiáltott fel Harry kétségbe esetten, de mindhiába, Piton kíméletlenül kereste a válaszokat.
– Már nem is tudom, hányszor próbáltam meg a fejedbe vésni, hogy minden apró részlet nagyon fontos! Bármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy magadra maradsz, és nem tud senki a segítségedre sietni! Te is tudod, hogy egy ilyen varázslat a hasznodra lehet.
Harry egyszerűen nem bírta felfogni, hogy miért kell ezt ennyire felfújni.
– De apa! Alig van rá esély, hogy valaha is találkozzak Voldemorttal! Ez egyedül a te rögeszméd, hogy meg fog támadni!
– Na ide figyelj! – Az apja mindkét vállát megragadta. – Bármikor úgy gondolhatja, hogy az a jóslat rád is vonatkozik! Akár hiszed, akár nem, veszélyben vagy, és elengedhetetlenül fontos, hogy megtanuld azokat a dolgokat, amelyekkel megvédheted magad!
– Hagyja abba! – üvöltötte Harry, mire apja hátratántorodott, és nekiesett az asztalának. Harry a földön feküdt, és annyi ereje sem volt, hogy felkönyököljön, patakokban folyt róla a víz, és zilálva nézte Pitont, amint falfehér arccal közelebb jön hozzá.
– Mi volt ez, Potter? – kérdezte mély, döbbent hangon. Aztán úgy ráordított, hogy Harry összerezzent: – Magyarázatot követelek!
– A válasz, amit tudni akart! – üvöltött vissza Harry, mire apja odament hozzá, és felrántotta a földről.
Arca csak néhány centiméterre volt tőle, és Harry komolyan megijedt az eszelős tekintettől.
– Három emberen kívül senki nem tud arról, hogy mi volt köztem és anyád között – sziszegte –, de látom, te mindenről tudsz!
Harry lerázta apja kezét a karjáról.
– Persze, hogy tudok, hisz Lily Evans az anyám! Aki más néven Mrs. Piton! És bármennyire is hihetetlen az a fiú én vagyok, aki úgy néz ki, mint maga! – kiáltotta vissza, és észre sem vette, hogy forró könnyek égetik a szemét.
Piton arcáról csak úgy sütött a gyűlölet, a megvetés, és legfőképp az undor.
– Ha tényleg így van, Potter – ami abszolúte nevetséges –, akkor az emlékeid meglehetősen torzak! Sosem venném tudomásul, hogy a fiam vagy!
Harry megkövülten állt, miközben a könnyek végigfolytak az arcán, a fájdalom könnyei, a fájdalomé, hogy apja már sosem lesz az, aki régen volt. Még is mit várt? A nyakába fog borulni?
– Maga volt a mesterem is… – mondta rekedten. – Még azt sem hiszi el?!
A bájitalmester tekintete szinte könyörtelenné vált.
– Talán Albusnak tényleg igaza volt, és valóban magad léptél ilyen szintre! – mondta eltökélten. – Most pedig tünés a lakosztályomból, elegem van belőled, Potter! Nem fogsz nekem itt azzal jönni, hogy a fiam vagy, mikor tudom, hogy anyáddal sosem voltam együtt, már megbocsáss! – üvöltötte még utána.
– De…
– Tünés! Vagy magam doblak ki! – kiáltott rá az apja. Az apja, aki már sosem lesz az…
Harry nem mozdult. Egyszerűen képtelen volt rá. Egy elkeseredett ötlet kezdett kibontakozni az agyában, ahogyan szipogva elindult a pálcájáért a kanapé mellé. Apja követte tekintetével, arra várva, hogy ő majd minden szó nélkül távozni fog… de ő felemelte a pálcáját, és egyetlen egy szóba sűrítette a keserűséget és fájdalmat:
– Exmemoriam!
Apja arcán a dühöt átvette a bizonytalanság, aztán aggódóan végigmérte.
– Potter! Mi történt, hogy felkeltél magadtól? – kérdezte értetlenül.
Harry elindult az ajtó felé, némán összeszorított szájjal, de apja utána jött, és gyengéden megfordította:
– Miért könnyezel, mi történt?
– Semmi sem történt… csak rosszat álmodtam – mondta halkan. – Ne aggódjon, már kipihentem magam, hiszen felébredtem magamtól.
– Nincs semmi mondanivalója számomra? – kezdte megint, amitől Harry érezte, hogy elsápad.
De aztán Piton arca ellágyult, mint aki megsajnálja.
– Rendben, Potter. Tekintettel arra, hogy most nincs olyan lelkiállapotban, mint kéne, elhalasztjuk a magyarázkodást. És ne felejtse el, ha én meg akarok tudni valamit, meg is fogom – tette még hozzá. – Hamarosan kezdődnek az ünnepek, feltételezem, megint itt fogja tölteni a szünidőt, és nem a nagynénjénél – mondta nyugodtan, mire Harry felkapta a fejét.
– Él anyám testvére?
– Igen, él, Potter – mondta vontatottan Piton –, minden nyáron náluk van. Eddig sosem ment haza a szünidőre.
Harry könnyes szemmel nézte az apját. Rájött, hogy talán Voldemort ezt elrontotta a tervben, hiszen élnek a halottnak vélt rokonai!
– Most haza fogok menni, tanár úr – mondta suttogva, és kezével megtörölte az arcát. Megfordult, és elindult az ajtó felé, aztán még hozzátette: – Nincs már semmi, amiért maradhatnék.
Mikor becsukta maga után az ajtót, először megszaporázta lépteit, majd már rohant, miközben arca továbbra is nedves maradt.
oO{~U~}Oo
Két héttel a találkozásuk után Harry és barátai a klubhelyiségben pakolásztak a szünetre, hogy mit vigyenek. Harry pedig másra sem vágyott, mint hogy eltűnjön innen minél messzebb apjától, hiába vesztek össze többször Hermionéval és Ronnal is.
A barátai váltig állították, hogy a rokonai nagyon is szemét emberek… pedig Harry emlékezett rá, hogy nem voltak azok, még mielőtt meghaltak. Voldemort biztosan nem gondolt ilyen sok részletre, hiszen csak a nyári szünetben tért haza. De ha még is rossz emberek lesznek, akkor is jobb lesz neki ott, mint itt a Roxfortban.
– Harry, te nem vagy eszednél! – jelentette ki Hermione, miközben a csomagokat halmozta egy toronyba, készen az utazásra.
Harry nem szólt, csak némán pakolta el a zoknijait, miközben Ron karácsonyi dalokat dudorászott.
– Ronald! Magyarázd már el Harrynek, hogy tényleg nem normális, ha hazamegy!
Ron válaszként hozzávágott egy nadrágot.
– Ne hívj még egyszer így! Itt kell pakolnunk a klubhelyiségben, mert amott nem férünk a sok dísztől, meg kacattól, csak mert engedted, hogy Seamusék teledobálják a szobánkat! – zsörtölődött Ron, és egy újabb nadrágot dobott a ládába.
– Hermione, most te sem maradsz itt ugye? – kérdezte Harry, mikor eszébe jutott, hogy talán magára hagyják a lány, mert ő is hazamegy Ronnal együtt.
Hermione egy pillanatra felnézett egy halom könyvből, mert nem tudta eldönteni, mit vigyen el, és mit ne.
– Igen, biztosan. Most mindenképpen el kell mennem a szüleimmel síelni, akár tetszik, akár nem – mondta beletörődően. – Harry. Utoljára kérlek, ne menj haza!
– Már döntöttem, hazamegyek. Kell egy kis… kikapcsolódás.
Hermione ezek után nem szólalt meg, míg Ron fel nem küldte, hogy hagyja őket pakolni, mivel neki nem akarja megmutatni a fehérneműjét. Mikor végeztek a pakolással, Lupin értük jött, majd Ront Tonks kísérte tovább, őt pedig Lupin és Mordon.
Mikor megérkeztek a bizonyos rokonok háza elé, Remus megállította a járdán.
– Biztos, hogy ezt akarod, Harry? – kérdezte halkan, mire Harry bólintott. – Rendben. Ha bármi baj ér, Hedvigen keresztül szólj, ő is mindjárt megérkezik.
– A baglyom? – kérdezte értetlenül. – Ja, rendben.
Mordon ott maradt őrködni a járda szélén, míg ők odamentek a bejárati ajtóhoz. Lupin csengetett, mire mély, dübörgő lépések zaja szűrődött át a karácsonyi koszorúval díszített ajtón. Egy pillanattal később egy elég ronda zöld pulcsiba öltözött tömzsi ember nyitott ajtót. Először megdöbbent, aztán széles vigyor ült ki az arcára.
– Á, Harry, és…?
– Lupin professzor vagyok – nyújtott kezet illedelmesen Lupin. – Velem beszélt… fele… mármint telefonon.
– Ó, igen, tudom már – mondta mosolyogva a bácsi.
Lupin megölelte Harryt, aztán rámosolygott.
– Ha bármi baj van, szólj.
– Ne aggódj már annyit Remus – viszonozta a mosolyát Harry. – Tényleg elleszek itt.
Lupin aztán Vernon bácsihoz fordult.
– Akkor én mentem is… és Boldog Karácsonyt!
– Önnek is Boldog Karácsonyt, Mr. Lupin – intett neki a bácsi, mire Lupin megfordult, és Mordonnal együtt eltűnt a sötétben.
Vernon bácsi aztán rávigyorgott Harryre.
– Isten hozott újra nálunk – mondta, és kitárta előtte az ajtót, amin Harry sosem tette volna be a lábát, ha tudta volna, mi vár rá.
oO{~U~}Oo
Perselus kissé megviselten rogyott le az igazgató melletti székbe, hogy elfogyassza a vacsoráját. Albus még nem érkezett meg, hiszen rengeteg elintézni valója van, így magányosan látott neki az ételnek. A tanárok többsége elutazott a szünetre, de ő maradt néhányukkal, hiszen itt van a faluban a háza. Ha akar, tíz perc alatt hazamehet.
Felpillantott a tányérjáról, és végighordozta tekintetét az itt maradó diákok között. A griffendélesek asztalánál alig ültek néhányan, de köztük egy Weasley sem volt. Mikor jobban megnézte őket, Pottert sem látta az idegesítő Grangerrel.
Ezek szerint a fiú öt év után végül csak hazament a szünetre.
Mikor már csaknem a vacsorája végére ért, megérkezett Albus, és mosolyogva leült mellé a helyére. Egy biccentéssel üdvözölte őt, aztán meg sem szólaltak addig, amíg be nem fejezték az evést.
– Hírek? – kérdezte végül, miután megtörölte a száját.
– A szokásosak. Még elrendezek egy pár dolgot itt, és visszatérek a főhadiszállásra.
Perselus erre csak hümmögött egyet, és a boráért nyúlt, amit véletlenül kilöttyintett.
– Tervet kell készítenünk azokról, akiket feltételezhetünk… – folytatta Albus, de elhallgatott, mikor meglátta, hogy barátja ijedten bámul a kezére.
– Perselus, mi a baj?
A Bájitalok Mestere mereven bámulta a jobb kezét, miután letette a poharat. Jól tudta, mikor rápillantott, hogy valami nincs rendben.
– Most már komolyan állíthatom, hogy tényleg valami nagy baj van – mondta fojtott hangon, mire Albus is a kezére pillantott. – Sosem remegett a kezem. Ennyire meg pláne, hisz a bájitalok készítésének az alapja, a pontosság. Tehát egyedül ez csak azt jelentheti…
– Hogy valaki Feledés bűbájt szórt rád az elmúlt időszakban – fejezte be a gondolatot az igazgató. – Perselus, mióta remeg ennyire?
Leengedte a kezét az asztalra, és aggódóan tekintett a barátjára.
– Emlékszem, hogy még délután, mikor az eszenciákat készítettem, egyáltalán nem remegett – mondta döbbenten, ahogy visszaemlékezett. – Ha véletlenül megbillent volna a kezem, akkor az egész labor a levegőbe repült volna, attól függetlenül, hogy a pincében van.
Albus ivott a kelyhéből, miközben tűnődött egy darabig.
– Ha pont ma este kezdett el remegni a kezed, az az jelenti – letette a kelyhet az asztalra –, hogy minimum két hete alkalmazta valaki rajtad a bűbájt.
Perselus még mindig nem tért magához.
– De Voldemort nem hívott magához, egyedül csak Potter járt nálam a kérdéses két hét alatt.
– Hm, Harryről nem feltételeznék ilyet.
Perselus még válaszolt volna valamit, de ahogy ránézett a nem messze lévő gyümölcsös tálra, hirtelen eszébe jutott valami… mintha látott volna már valahol egy ilyen tálat.
Egy pillanattal később, már tudta is, hogy hol… egy asztalon, ahol mindenféle kekszek voltak még az almán kívül, és ő veszekedett. Valakivel, aki úgy nézett ki, mint ő… Ugyanaz a fehér arc, fekete haj, és… zöld szemek.
– Na ide figyelj! – Megragadta a fiút, és késztetést érzett rá, hogy jól megrázza, mert nagyon aggódott miatta, és amiatt, hogy hülyeséget tesz. – Bármikor úgy gondolhatja, hogy az a jóslat rád is vonatkozik! Akár hiszed, akár nem, veszélyben vagy, és elengedhetetlenül fontos, hogy megtanuld azokat a dolgokat, amelyekkel megvédheted magad!
– Perselus. Perselus! – hallotta maga mellett közvetlen Albus hangját. – Mi történt?
– Nem tudom – mondta bizonytalanul Perselus, és nyelt egyet. – Azt hiszem, eszembe jutott valami, amire eddig nem emlékeztem.
– Micsoda?
A Bájitalok Mestere ránézett barátjára, és szinte alig bírta kipréselni magából a szavakat:
– Azt hiszem, van egy fiam.
oO{~U~}Oo
Ühümm… remélem, örül a társaság, hogy most összekaptam magam egy kicsit. ;)
Örültem neki, hogy annyi véleményt hagytatok, és kedvelitek annyira, mint a Salvador Benevolust – remélem így is marad. És újfent remélem, hogy sokan elmondják ismét a véleményüket!
Folytatás? Nem tudom. De nem három hónap múlva, az biztos. Most mellonssal nagyon neki fogunk ülni a Harry Potter és a Magistra Hagyatékának, és abból szeretnék egy pár fejezettel előrukkolni végre. ;)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
