4. fejezet

Védekezés, semmi több

Harry olyan mérgesen csapta le a „Védekezz bűbájokkal!” tankönyvet a padra, hogy a tintatartó és a penna is ugrott egyet a rázkódástól. Dühösen lehuppant Ron mellé, ügyet sem vetve Hermione aggódó arckifejezésére.

- Mi történt? – kérdezte homlokráncolva a lány.

Ron Seamusra és Parvatira nézett, majd Hermionéra.

- Harryt átverték egy elég undok trükkel – mondta, és előkotorta a tankönyvet a táskájából. Hermione értetlenségét látva hozzátette: - Elhitették vele, hogy tényleg megbukott sötét varázslatok kivédéséből, és így nem jöhet órára, sőt auror sem lehet.

Harry kifújta a levegőt, és legyintett.

- Nem érdekel, mit gondolnak. De örülnék neki, ha tiszteletben tarthatnának annyira, hogy nem ezen viccelődnek. Tényleg nem emlékszem semmire.

- Ne is foglalkozz velük – legyintett a lány, és fellapozta a tankönyvet. – Jól hallottam, hogy este Pitonhoz kell menned különórára?

- Igen, Hermione. A legutóbbi támadást nemigen tudtam visszaverni, ezért az igazgató távollétében Piton fog órákat tartani – magyarázta Harry, és megdörzsölte a sebhelyét.

Nem mondta ugyan el a barátainak, de az éjszaka folyamán ismét megtámadta Voldemort. Pedig reménykedett benne, hogy a Sötét Nagyúr mégsem tartja be ígéretét. Ám a jelek szerint Voldemort komolyan gondolta, hogy minden éjjel megtámadja az elméjét.

Harry visszaverte, de volt egy pillanat, amikor csaknem feladta. Voldemort olyan emléket mutatott neki, ami százszor rosszabb volt, mint a rá záporozó átkok. Szerencséje, hogy még időben visszanyerte lélekjelenlét. A támadás valamikor éjjel kettő körül zajlott le, és Harry már nem tudott elaludni. Reggelig csak a plafont bámulta.

Az emléken töprengett, amit Voldemort mutatott. Siriust látta, amint eltűnik egy boltív mögött. Pontosan emlékezett minden részletre, és a fájdalomra, amit keresztapja elvesztésekor érzett.

Harry tudta jól, hogy előbb–utóbb lesz egy határ. Ha nem tudja magát kipihenni a sorozatos támadások miatt, nem fog tudni ébren maradni, és esélye sem lesz védekezni. Ami apját illeti, nagyon szeretett volna több időt tölteni vele, de a közelgő gyakorlatoknak a gondolatától is összeszorult a gyomra. Nehéz lesz fenntartania a látszatot, hogy nem igazán ért az okklumenciához; főleg most, hogy apja állandó gyanakvása kíséri. Az esti foglalkozás pedig vészesen közeledett.

Ismerős, dühös hang zökkentette ki tűnődéséből.

- Potter, maga nem hallotta? Azt mondtam, nyissa ki a tankönyvet a huszonötödik oldalnál! – ordította Piton, aki időközben a katedra mögé lépett.

Harry gyorsan fellapozta a könyvet, és próbált nyugalmat erőltetni az arcára. Odahajolt Ronhoz, és suttogva megkérdezte:

- Nem sötét varázslatok kivédése óránk van ma?

- Harry, tudod, hogy Lupin gyengélkedik – súgta vissza Ron, Harry pedig apjára nézett, aki épp a jegyzeteit böngészte.

- Ron, ha elfelejtetted volna, semmire sem emlékszem – szólt vissza Harry, és olvasást színlelt.

- Ja! Lupin vérfarkassá változik teliholdkor, és most épp lábadozik – világosította fel Ron. – Délután meg is látogatjuk majd.

Harry sokféle válaszra számított, csak épp erre nem.

- Piton nem bájitaltant tanít elvileg? – faggatózott tovább.

- Tudod, Piton mindig is vágyott erre a tantárgyra, de az igazgató nem adta neki oda – Ron itt elvigyorodott. – Piton ráadásul gyűlöli Lupint, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy befeketítse mindenki előtt. Kész csoda, hogy Lupin vissza tudott jönni tanítani idén úgy, hogy a szülök nem íratták ki a gyerekeiket a suliból.

Harry még sok mindent szeretett volna kérdezni, de Piton baljós tekintettel végigmérte az osztályt, így inkább elhallgatott.

- Látom, már megint vannak hiányosságok a tudásukban – itt belelapozott a jegyzetbe. – Milyen tanár az, aki kihagyja a Senirius ismertetését? Arról nem is beszélve, hogy az ellen meg is kell tanulniuk védekezni.

- Nagyon is jó tanár! – szólt közbe Seamus.

Piton továbbra is nyugodtan lapozgatta a pergameneket, és folytatta a mondanivalóját.

- Tehát annak látom értelmét, ha először csak az elméleti résszel foglalkozunk. – Még egyet lapozott. – Öt pont a Griffendéltől.

Letette a jegyzeteket az asztalra, és ismét végigpillantott a diákokon.

- Jobbnak látom, ha nem varázsolnak még. Elég bonyolult létrehozni azt a védekező bűbájt, ami megfékez egy Seniriust. A Senirius egy Angliában őshonos, gonosz szellemlény…

Harry csak hallgatta a monoton hangot, és figyelme lassan elkalandozott a Seniriusról. Lopva többször is apjára sandított, és próbált megbarátkozni ezzel a legkevésbé sem bizalomgerjesztő énjével. Apja sosem kedvelte annyira a fekete színt, hogy egyfolytában feketében járjon. Ez a Piton rémesen rigolyásnak és módfelett szigorúnak tűnt; és a jelek szerint nem kedvelte a griffendéleseket.

- Valami problémája van, hogy még mindig nem fogott hozzá a másoláshoz? Ha nem vette volna észre, a Senirius főbb tulajdonságai ott olvashatóak a táblán...

Harry ijedten pillantott fel, és tekintete találkozott apjáéval.

- Nem, csak nem figyeltem – motyogta zavartan.

- Esetleg némi büntető munka a gyengélkedőn ráébresztené, hogy az órán figyelni kell – csattant fel Piton, és levágta a tankönyvet a tanári asztalra. – Még ma jelentkezik nálam tanítás után.

- Igen is, tanár úr – felelt engedelmesen Harry, és visszatért a másolandó tulajdonságokra.

Vett egy mély lélegzetet, és próbált nyugodt maradni. El fogja viselni ezt az undok embert. Hiszen az apja...

Az óra nagy része azzal telt, hogy vadul körmölték a rengeteg tudnivalót, amit Piton a táblára varázsolt. Mikor az óra a vége felé közeledett, Piton gúnyosan végignézett a jelenlévőkön.

- Sajnos szomorúan látom, hogy szinte semmit nem fejlődtek. Pedig már csak kevesebb, mint két évük van, hogy összekapják magukat, aztán le kell tenniük a vizsgát. – Egy pálcamozdulattal eltüntette az írást a tábláról, majd újra a diákok felé fordult. – Péntekre írjanak egy három tekercs terjedelmű házi dolgozatot a Senirius felismerésről és élőhelyeiről.

Piton bejelentését rosszalló mormogás kísérte; többen tiltakoztak, hogy a többi kötelezettségük mellett ez teljesíthetetlen.

- Kézbe kell venni ezt az osztályt, amint látom, mert egyébként nem tanulnak – emelte fel a hangját Piton. Mikor a többiek összeszedték a holmijukat, még odaszólt Harrynek: - Potter, maga még maradjon.

Harry kezéből kicsúsztak a könyvek a felszólítás hallatán. Kapkodva felszedte őket, és bepakolta a táskájába. Hermione és Ron aggódó pillantására csak egy biccentéssel válaszolt. Nem lesz semmi gond.

Piton, mikor már mindenki elhagyta a termet, odalépett Harry mellé.

- Emlékeztetném, hogy ma este pontban hétkor legyen az irodámban – közölte ridegen.

- Nem felejtettem el, uram.

- Reméltem is. Ne felejtsen el előtte gyakorolni.

Harry nem válaszolt, csak bólintott, és kisietett a teremből. A folyosó már üres volt. Nekidőlt a falnak, vett egy mély levegőt, és próbált megnyugodni.

Piton, úgy látszik minden alkalmat kihasznál, hogy a szemébe nézzen. Elég fárasztó lesz, ha apja jelenlétében folyton okklumenciát kell alkalmaznia, hogy még véletlenül se derüljön ki számára az igazság.

- Sziasztok! – köszönt lelkesen, és kitárta előttük az ajtót.

- Jó napot, tanár úr! – üdvözölte Hermione. Ő és Ron beléptek.

Harry megkövülten ácsorgott az ajtóban – egyszerűen képtelen volt megmozdulni.

- Harry! Gyere be, nyugodj meg, nincs itt Piton tanár úr, mint legutóbb – mosolyodott el Lupin. – Igyekszem akkor fogadni őt, mikor te nem vagy a közelben.

Harry nagy nehezen belépett a szobába, és feszültsége rögtön alábbhagyott, mikor meglátta a békés helyiséget. Az egyetlen nyugtalanító momentumot az akváriumban úszkáló érdekes és bizarr teremtmények jelentették.

Lupin intett, hogy üljenek le az asztalhoz, így a három jó barát helyet is foglalt.

- Meséljetek, mi történt mostanság? – érdeklődött Lupin vidáman, és Harryre pillantott. – Ugye nem kaptál nagy büntetést a múlt heti dolog miatt?

Harry helyett Hermione szólalt meg keserűen.

- Az a helyzet , tanár úr, hogy Harry nem emlékszik semmire – közölte tárgyilagosan.

- Emlékszik arra a balesetre, professzor úr? – szólt közbe Ron, és mielőtt választ kapott volna, folytatta. – Harry leesett a seprűjéről, és csúnyán bevágta a fejét.

- Igen, hallottam róla. Csak nem elvesztetted az emlékezetedet? –csodálkozott Lupin.

- De igen. Semmire sem emlékszem az elmúlt évekből – felelte halkan Harry.

- Hogy történhetett ilyesmi? Elvileg Madam Pomfrey minden sérülést meg tud gyógyítani – hitetlenkedett Lupin, és teát töltött a triónak.

- Biztosan elmúlik! Harry nemsokára emlékezni fog mindenre – jelentette ki Ron magabiztosan, fülig érő vigyorral. – Még arra is, hogy repülő kocsival érkeztünk a Roxfortba, és ráestünk a Fúriafűzre.

Harry majdnem kiköpte a teát, de végül csak félrenyelt.

- Hogy micsoda? – kérdezte értetlenül, és letette a csészét. – Ez nem másodikban volt?

Hermione hirtelen jobb kedvre derült.

- Lassan csak visszatér minden emléked, látod? Mert tényleg másodikban volt!

- Ez remek! Ron, Hermione, meséljetek majd el mindent Harrynek, az bizonyára segíteni fog az emlékezésben – javasolta Lupin.

- Lesz mit mesélni – kuncogott Ron. – Mindent elmondunk majd!

Harry nem is tudta, sírjon-e, vagy nevessen. Úgy tűnt, a második tanév nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az ő valóságában; ez egész jó támpont. Azt hitte, Voldemort sokkal jobban összezavarta a múltat.

Többet nem is töprengett ezen, mert Lupin belekezdett egy mesébe a gonosz Seniriusokról.

Tisztában volt vele, hogy apja nagyon jó okklegimentor, aki már magas szinten elsajátította az elmék közti harc művészetét, és képes kutatni mások emlékei között.

Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha megmutatna valamit a számára kedves emlékekből. Végül elvetette az ötletet. Apja minden bizonnyal arra a következtetésre jutna, hogy manipulálni akarja, vagy feldühíteni.

Az oldalára fordult, hogy még szundikáljon egy kicsit. Ijedtében majdnem kiugrott az ágyból, mikor megpillantotta Armillát.

- Te jó ég, a frászt hoztad rám – suttogta. – Nem félsz, hogy meglátnak?

Armilla elmosolyodott, és leült a Harryével szemközti ágyra.

- Nem. Mindenki odalenn vacsorázik – mondta vidáman. – Mondd, hogy vagy?

- A körülményekhez képest jól – nyögte Harry, majd sóhajtott egyet. – De ami apámat illeti, nem sok jóra számíthatok.

- Türelem. A sok fáradság meghozza gyümölcsét. – Armilla, mikor újra Harryre nézett, elkomorodott. – Van viszont egy jóval nagyobb gondod, mint apád.

- Voldemort.

- Igen, róla van szó – bólintott Armilla. – Nem vagyok benne biztos, hogy sokáig bírod a támadásait éjszakáként.

- Igen, ezen már én is gondolkodtam, de nem jutottam semmire. Egyedül csak egy nagyon erős varázslat védene meg az állandó támadásoktól, de arra nem vagyok képes – magyarázta Harry.

Armilla felállt az ágyról, Harryhez lépett, és leguggolt hozzá.

- Harry, apád meg tudja neked tanítani ezt a varázslatot, és ezt szerintem te is tudod.

- Na igen, csak éppen az a probléma, hogy gyűlöl és megvet – fintorodott el Harry. – Arról meg ne is beszéljünk, hogy ezt a bűbájt még a legjobb varázslók közül is csak kevesen képesek elsajátítani.

- Apád képes rá.

- Persze, és valószínűleg rohan majd, hogy megtanítsa nekem! – kiáltott fel Harry mérgesen, aztán csendesen hozzátette: - Ne haragudj, nem akartam kiabálni. De nem látok rá sok esélyt, hogy megtanuljam ezt a bűbájt.

- Ezzel nem értek egyet – ellenkezett Armilla.

- Ő maga mondta, hogy egész jó okklegimentor lennék, de ezzel a varázslattal mindig lesznek problémáim.

- Harry, nem erre gondoltam – mosolyodott el újra a lány. - Édesapád megvédhetné az elmédet Voldemorttól. Tehát nem neked kéne elvégezned a varázslatot. Ő alkalmazná rajtad.

Harry értetlenül nézett a lányra. Ez eddig eszébe sem jutott. Hallott már ugyan arról, hányféleképpen lehet megvédeni egy szeretett személyt egy ilyen magas szintű varázslattal, de az meg sem fordult a fejében, hogy Pitont erre kérje.

- Erre nem is gondoltam – vallotta be Harry, és felkönyökölt. – Arra gondolsz, hogy ameddig képes vagyok rá, próbáljam meg én magam visszaverni a folyamatos támadásokat, aztán mikor úgy érzem, ez már meghaladja az erőmet, forduljak apámhoz védelemért?

- Igen, erre gondoltam – bólintott Armilla.

- Talán évekig is sikerül visszavernem a támadásokat – motyogta Harry a párnába. – De abban biztos vagyok, hogy évekbe telik majd, míg apám megkedvel.

- Nem hiszem. Viszont egyvalamiről nem szabad megfeledkezned.

- Miről? – pillantott fel kíváncsian Harry.

Armilla feállt, és kedvetlenül nézett Harryre.

- A dolog ugyanis úgy áll, hogy Voldemort folyamatosan változtatja a múltat. Mindig úgy, hogy minél rosszabb helyzetbe hozzon téged. – Harry értetlen arckifejezését látva belekezdett a magyarázatba. – Nem is tűnt fel a dolog, míg a tudomásomra nem jutott, hogy nem egy, hanem három évesen támadott meg téged.

- Így igaz.

- Igen ám, de Voldemort eredeti terve az volt, hogy egy éves korodban támad rád és a családodra. Úgy tűnik, szándékosan úgy intézte a dolgot, hogy emlékezz a szüleid halálára.

- Remek – morgott Harry. – Mintha nem volna elég maga a tény, hogy halottak. Ha egy éves koromban támadt volna meg, akkor nem emlékeznék, ugye?

Armilla megrázta a fejét.

- Mennem kell. Később még eljövök hozzád. – Armilla hátrébb lépett az ágytól, és még mielőtt aranyragyogással szertefoszlott volna, köszönésképpen csak ennyit mondott: - Harry, el fogsz késni a gyakorlásról!

Harry úgy pattant fel, mintha darázs csípte volna; magára kapta a talárját, és lélekszakadva kirohant.

Harry levegő után kapkodva állt az küszöbön, és próbált szóhoz jutni.

- Elnézést, tanár úr… csak épp…

- Nem érdekelnek a kifogásai - morogta Piton és kitárta Harry előtt az ajtót. – Tíz pont a Griffendéltől, Potter, amiért késett.

Harry dühösen lépett be az irodába. A helyiség Piton lakosztályának részét képezte. Fintorogva nézett végig berendezésen. Ez a szoba megdöbbentően különbözött egykori közös otthonuktól.

- Potter, gyakorolt, mielőtt idejött? – kérdezte Piton, és számonkérően megállt Harry előtt.

- Igen, gyakoroltam – vágta rá Harry gondolkodás nélkül, és akárcsak Piton, ő is elővette a pálcáját.

- Akkor kezdjük, Potter! Ürítse ki az elméjét!

„Mi van?”

- Ha inkább valami értelmes utasítással kezdené, mondjuk: gondoljon egy gyönyörű tájra, vagy valami…

Piton szeme ingerülten megvillant.

- Tudtommal én vagyok a tanár, és én mondom meg, hogyan kezdjük a gyakorlást!

Harry rátámaszkodott egy székre, és igyekezett nyugalmat erőltetni arcára, bár nagyon tartott apja dühétől.

- Nos, az lehet. De tanítani, azt nem tud – jegyezte meg epésen.

- Húsz pont a Griffendéltől, mert kioktatja a tanárát –csattant fel Piton, előre szegezve a pálcáját. – Most pedig készüljön fel a támadásomra!

Harry egy pillanatra elgondolkodott, mégis mit tegyen, mennyire engedje be Pitont az elméjébe. De mire a gondolat végigfutott volna az agyán, Piton máris támadásba lendült, és Harry már csak arra eszmélt, hogy földre rogy a fájdalomtól.

- Azt sem mondta, hogy három! – sziszegte a fogai közt, és nagy nehezen feltápászkodott.

- Mondtam, hogy támadok. Mégis mit várt? – kérdezte gúnyosan Piton, és újra felemelte a pálcáját. –Újra megpróbálok behatolni az elméjébe. Kíváncsi vagyok, meddig bírja!

Harry gyorsan döntött. Keresett egy olyan emléket, amiről úgy vélte, ez a Piton sem tartja majd túl fontosnak. Ismét földre rogyott a fájdalomtól, és érezte, ahogy valaki az emlékei között kutat, szemügyre véve a képeket, amikre épp az imént próbált koncentrálni.

- Potter, túlságosan beenged!

- Ha ilyen durván támad, ne csodálkozzon! – vágott vissza Harry. Már azt sem tudta, hogy a fájdalomtól lát-e csillagokat, vagy a mérhetetlen dühtől.

Apja sosem azzal a módszerrel tanította az okklumencia alapjaira, hogy már az elején kifárasztja az elméjét. Közel járt hozzá, hogy ordítani kezdjen Pitonnal, de inkább lenyelte a dühét; nem volt kedve hozzá, hogy másnap a többi griffendélesnek magyarázkodjon az elvesztett pontok miatt.

- Potter, tudhatja, hogy nem a vajszívemről vagyok híres – közölte a száraz tényt Piton. – Most pedig örülnék, ha maga is megmutatná, mennyire sajátította el a támadási módszereket.

Harry erre nem számított. Most mi lesz?

Ha tényleg támadást indít apja ellen, abból nagy baj lesz. Tisztában volt vele, hogy képes nagy erővel támadni. Viszont ha nem teszi meg, akkor újabb fegyvert ad Piton kezébe.

- Potter, támadjon már! – szólt ingerülten Perselus, aztán gúnyosan elmosolyodott. – Vagy talán az már nem is megy?

Harry próbált uralkodni magán, ezért csak bizonytalanul bólintott egyet, jelezve, hogy készen áll.

- Pálcát elő! – utasította Piton. Harry előreszegezte a pálcát, magában fohászkodva, hogy a varázslat ne süljön el rosszul.

Némán mondta ki a varázsigét. Elmerült apja elméjében, ez azonban nem tartott tovább néhány másodpercnél. Harry ismét a földön találta magát, reszketve a fájdalomtól.

Piton könnyen visszaverte. Baljósan a fiú fölé tornyosult, és Harry szemébe nézett.

Harry gyorsan megbánta, hogy nem kapta el a tekintetét; Piton rögtön az elméjébe hatolt, mint aki csak a megfelelő pillanatra várt.

Látta Armillát, amint fehér ruhában áll előtte, és vigasztalja... ő pedig sír...

- Nem, ezt nem láthatja! – kiáltott fel Harry.

Harry fejéből hirtelen fehér fénycsóva ugrott elő, egyenesen Piton mellkasának. Piton vagy hat métert repült, és a szemközti szekrénynek csapódott.

- A francba – sziszegte Harry, mikor látta, hogy Piton nagy nehezen feltápászkodik, és lesöpri magáról egy összetört váza maradványait.

- Mi volt ez, Potter? – kérdezte dühösen. – Magyarázatot követelek!

Harry nyelt egyet. A dolgok nem is állhattak volna rosszabbul. Piton valami olyasmit látott, amit nem szabadott volna.

Következő fejezet