2. fejezet: Minden kezdet nehéz

A nap már magason járhatott, mikor Harry felébredt, mert az egész gyengélkedő fényben úszott. Egy pillanatig nem tudta, mit is keres ott, aztán eszébe jutottak a tegnapi szörnyű emlékek. Újra lehunyta a szemét, és próbált megnyugodni.

„Nem fogom hagyni, hogy Voldemort győzzön, erősnek kell maradnom.”

Felült az ágyban, csodálkozva nézett körbe. Minden homályosnak tűnt a világos helységben. Madam Pomfrey bejött a kórterembe egy tálcával a kezében, aztán félúton megtorpant.

- Mr. Potter! Végre felébredt! Hogy érzi magát? – érdeklődött vidáman, és odasietett az ágyhoz. A tálcát letette Harry mellé az éjjeliszekrényre.

- Jól, csak épp minden olyan homályos…

- Ja, el is felejtettem. Eltört, mikor lezuhant. – Az éjjeliszekrényből elővett egy szemüveget. – Itt van, Granger kisasszony megjavította még tegnap.

Harry értetlenül nézett a javasasszonyra, aki aztán felé nyújtotta a kerek szemüveget.

- De hisz én nem is vagyok szemüveges…

- Ne vicceljen már, Mr. Potter. Maga mindig is szemüveges volt – nevetett fel Madam Pomfrey. – Javaslom, először menjen, mosakodjon meg, aztán akár el is mehet. Ma még vasárnap van, pihenhet, de holnap már járnia kell az órákra.

Harry, kezében a szemüvegével, bement a gyengélkedő fürdőszobájába. Megnyitotta a csapot, megmosta az arcát, majd egy darabig nézte a vizet, és végül egy sóhajtással elzárta.

Kezébe vette a törölközőt. Lassan megtörölte, aztán egy pillanatra beletemette arcát a puha anyagba. Fáradt mozdulattal leeresztette a törölközőt, és a tükörbe nézett.

A törölköző halk puffanással ért földet, mikor kiejtette a kezéből.

Még a lélegzete is elállt, úgy nézte a tükörképét. Aztán feltette a szemüveget, hogy jobban lássa magát.

A haja még mindig fekete volt, a szeme zöld… de az arca annyira más volt. Nem volt fehér, hanem pirospozsgás…

A haját egy bizonytalan mozdulattal lesimította, de az továbbra is rakoncátlanul égnek állt.

Egy darabig nézte a szeme elé táruló látványt, aztán megfordult, hogy távozzon.

- Mi a fene… - hirtelen megpördült a tengelye körül, és olyan közel hajolt, hogy saját tükörképe csak centikre volt tőle.

Végigsimította a homlokát. Valami sebhely éktelenkedett rajta. Semmi különös nem volt benne, mégis furcsán vörösnek hatott az arcán, s az alakja villámhoz hasonlított.

Még egy darabig gondolkodott a dolgon, hogy mi lehet az, aztán kiment a fürdőszobából. A gyengélkedőn egy lélek sem volt; Harry még örült is, hogy nem kell elbúcsúznia senkitől.

A folyosóra kiérve visszatért az ismerős érzés, hogy a régi életét éli, és még egy pillanatra el is mosolyodott, mikor eszébe jutottak a régi emlékek…

„Na, ezt nem. Ne gondolj rá.” – Makacsul küzdött a feltörő érzelmek ellen, és megrázta a fejét.

Lassan sétált fel az emeletre a portréhoz; már épp kimondta volna a jelszót, aztán mégis becsukta a száját. A jelszó biztos nem az, mint akkor volt… de különben is, még nem is kezdődött el a tanítás, mikor az egész történt…

Nem töprengett sokáig, mert sietős léptekre lett figyelmes. A folyosó végén meg is pillantotta Hermionét. A lány, mikor meglátta Harryt, meggyorsította a lépteit.

- Harry! – kiáltott fel meglepetten, és mikor odaért Harryhez, a nyakába ugrott.- Jaj, Harry! Kiengedtek? Épp most akartam menni hozzád, látogatóba!

- Igen, az előbb engedett el Madam Pomfrey – jegyezte meg halkan a fiú, és hagyta, hogy a lány átölelje.

Végül Hermione elengedte, és a Kövér Dámára tekintett, aztán pedig Harryre.

- Miért nem mentél be? Hiszen tudod a jelszót!

- Öhm… nem emlékszem rá – vágta rá Harry, mire Hermione elmosolyodott, kimondta jelszót, és mindketten bebújtak a portrén.

A klubhelyiségben egyedül Ron üldögélt, egy könyvvel a kezében. Mikor megpillantotta az érkezőket, felpattant, és vidáman Harryhez sietett.

- Végre kiengedtek! Azt hittem már mindig Hermionéval kell tanulnom – mondta nevetve. – Ha még egy napig el kellett volna viselnem…

- Ron! – szólt figyelmeztetően Hermione. – Harry, van kedved valamihez? Esetleg átnézhetnénk a bájitaltant…

- Micsoda? – kérdezett vissza értetlenül Harry. – Vasárnap van, ilyenkor nem szoktunk tanulni.

- Dehogynem! Mióta nagy nehezen bekerültél a csoportba, azóta minden vasárnap délután együtt készülünk! – világosította fel Hermione. – Ha most nem akarsz, nem bánom. De jövő héten legalább három óránk lesz Pitonnal, így talán jobb lenne, ha tanulnánk.

A Piton név hallatán összeszorult Harry szíve, de aztán összeszedte magát, és halkan válaszolt.

- Hermione, nem fogok arra a tantárgyra készülni. – „Mert már készültem rá eleget” – tette még hozzá gondolatban.

- Ahogy gondolod, Harry – válaszolta a lány bosszúsan, majd összeszedte a könyveket a fotelből. - McGalagony nem fog örülni, ha megtudja, hogy eljátszod a lehetőséget, amit olyan nehezen kikönyörgött neked.

- Milyen lehetőséget? – értetlenkedett Harry.

Hermione szemmel láthatóan kezdett ideges lenni, Ron ellenben még mindig vigyorgott. Mikor Harry küldött felé egy komor pillantást, a fiú arcáról lehervadt a vigyor.

- Harry, McGalagony intézte el, hogy bekerülhess a csoportba! – magyarázta Hermione kissé indulatosan. – És ha ma nem tanulsz, az Pitonnak elég ok lesz ahhoz, hogy kirúgjon, te pedig elveszíted a lehetőséget, hogy auror legyél!

Harry elképedve nézett dühös barátnőjére. Hogy ő auror legyen… na ne. Habár apja mindig is ezt szerette volna. De a mostani Perselus a jelek szerint nem akarja, sőt ki akarja rúgatni.

- Na jó, rendben. – Harry sóhajtva egyezett bele a tanulásba, és helyet foglalt a kandalló előtti fotelban.

Hermione elégedett arccal nézett barátaira, és kinyitotta a könyveket. Természetesen a legvastagabbat választotta a három tankönyv közül, s azt tolta Harry orra elé. Ron próbált úgy tenni, mintha végtelenül érdekesnek találná a számmisztika jegyzetet, aminek tanulmányozásával már barátai érkezése előtt is foglalatoskodott.

- Szerintem ezzel a témával folytathatjuk, jó? – Hermione lapozott kettőt a könyvben. – Először is, ne felejtsd el beletenni a főzetbe százszorszép-gyökeret, mint a múltkor, mivel az robbanást okozhat…

- Köhöm – hangzott a háttérből Ron kommentálása.

- Mi az? – nézett rá szúrós tekintettel Hermione. – Ezt már megvitattuk múltkor, hogy a gyökér nélkül…

- Jaj, Hermione! Tudod jól, hogy Malfoy izzította fel a tüzet, és ő okozta a robbanást! – tiltakozott Ron dühösen. – És ez legalább ötven pontba került a Griffendélnek!

- Ez most nem érdekes. Térjünk inkább át az élénkítő bájital készítésére – próbálta a vita elejét venni a lány. Harry közben magához húzta a bájitaltan könyvet, és őrülten lapozni kezdte.

„ Ez nem lehet, hogy már a könyv közepén járnak! Hiszen még csak most kezdődött volna a tanév…”

- Valami baj van Harry? – kérdezte Hermione csodálkozva. – Van esetleg valami, amit a régebbi anyagokból nem értesz?

Harry nem mert kérdezni. Csak nézte az anyagrészeket: az elsőt, a másodikat… már a tizediknél tartott, mikor végre elszánta magát, hogy feltegye a kínos kérdést:

- Hermione… mégis, milyen hónap van?

- Ezt hogy érted? Természetesen október – kuncogott Hermione. – És a huszadik leckénél tartunk.

Harry csak nézte a könyvet, és fejében kavarogtak a gondolatok.

„Egy teljes hónap. Egy hónapja tart a tanév…”

- Hermione, azt hiszem, inkább lepihenek – motyogta zavartan, és becsukta a tankönyvet.

- Lassan vacsoráznunk kéne, nem gondolod? – kérdezte Ron, és indulásra készen felpattant.

Harry, vonakodva bár, de végül beleegyezett egy bólintással, nem törődve a lány dühös tekintetével. Végül Hermione feladta, és összeszedte a könyveket. Kimásztak a portréjukon, hogy lemenjenek a Nagyterembe vacsorázni.

A Griffendél asztalánál csak néhányan ültek, végül a három jó barát minden ismerőstől távol ült le. Harry magához húzta a tányért, és jókedvet színlelve nekiállt falatozni. Hermione a kancsónak támasztotta a tankönyvet, Ron pedig a túlsó asztalnál lévő lányokat figyelte.

Harry néha-néha lopva a tanári asztal felén nézett, hátha ismerős arcot lát, de csalódnia kellett; senki sem ült ott a tanárok közül. A csendet végül Ron törte meg:

- Harry, szerinted, most, hogy a Hugrabug vesztett, még utolérhetjük a Mardekárt?

- Hogy micsoda? – kapta fel a fejét Harry. Az elmúlt tíz percben nem figyelt, csak gondolkodott, így azt sem vette észre, hogy a barátja hozzá beszél. – Talán igen.

- Hm… lehet, igazad van – tűnődött el Ron, és a tál felé nyúlt egy almáért. – Ha a legközelebbi meccsen majd lesöpörjük a Mardekárt, akkor utolérjük őket. Persze, csak akkor, ha Piton nem von le több pontot a Griffendéltől.

- Annyira sokat azért talán nem von le – jegyezte meg Harry, és ő is elvett egy almát.

- Dehogynem! Legutóbb, harminc ponttal büntette a Griffendélt, csak mert visszaszóltál neki! – csattant fel Ron.

Hermione, aki eddig csöndben hallgatta a beszélgetést, most letette a könyvet, és sokatmondó pillantást vetett Ronra.

- Ha te még nem tettél volna rá egy lapáttal, akkor nem vont volna le olyan sokat! Másrészt, Lupin próbálja ellensúlyozni a levonásokat, amiket Piton művel!

Kopp. Az almák szétgurultak az asztalon, az egyik leesett a földre. Harry remegő kézzel próbálta összeszedni őket; végül sikerült az utolsót is visszatennie a tálra.

- Harry, valami baj van? Olyan furcsa vagy ma… - jegyezte meg Hermione, hangjában némi csodálkozással.

Harry próbált mélyeket lélegezni. Biztosan rosszul hallotta a nevet. Mosolyt erőltetett az arcára. Kezét az ölébe tette, nehogy barátai meglássák, mennyire remeg.

- Nem, csak még mindig fáradt vagyok – hazudta. Végül mégis feltette a kérdést, ami belülről szorongatta.. – Hermione, Lupinnal mikor lesz óránk?

- Holnap lesz sötét varázslatok kivédése óra, nem emlékszel?

- Ig… nem – válaszolt végül. – Nem emlékszem az órarendre.

„Lupin nem halt meg. Nagyon is él, és itt tanít.” – Harry még most sem hitte el a hallottakat..

Egy pillanatig visszafojtott lélegzettel várta barátai reakcióját, de azok csak elmosolyodtak.

- Jaj, Harry. Majd fent megnézed az órarendet, nem baj, hogy nem emlékszel rá – vigyorodott el Ron, és felállt az asztaltól. – Én befejeztem a vacsorát, mehetnénk már. Különben is, mindenki végzett már, sőt még az igazgató és tanárok is.

Mikor már épp elhagyni készültek a Nagytermet, McGalagony jött velük szemben. Mikor meglátta a három jó barátot, megállt előttük és biccentett.

- Látom, jobban van, Mr. Potter. Épp magát keresem. Az igazgató úr hívatja önt.

- Ilyenkor? – Harry furcsállta a dolgot.

- Igen. – helyeselt McGalagony. – Felkísérem magát. Maguk pedig menjenek vissza a klubhelyiségbe. Már késő van.

Ron és Hermione bólintottak, majd a portré felé vették útjukat, Harry és McGalagony pedig elindultak az ellenkező irányba.

Meg sem szólaltak az igazgató irodájáig; McGalagony csak akkor törte meg a csendet, mikor a kőszörny elé értek, és kimondta a jelszót. A kőszörny félreugrott, Harry pedig fellépett a csigalépcsőre.

McGalagony nem tartott vele, így egyedül ment fel. Megállt az ajtó előtt, és habozott.

„Talán Dumbledore emlékezhet valamire, elvégre ott volt, mikor a varázslat történt. Ha nem is, akkor biztosan megérti, mi történt velem.”

Tűnődéséből egy halk és kedves hang zökkentette ki.

- Harry, gyere be nyugodtan.

Harry benyitott az irodába. Dumbledore a dolgozóasztala mögött ült, s éppen egy régi könyvet tanulmányozott.

- Á, jó estét! – üdvözölte derűsen Harryt.

- Jó estét, igazgató úr – köszönt illedelmesen Harry, és próbált közönyös arcot vágni. Nagyon meglepődött az igazgató viselkedésén.

„Miért ilyen kedves velem? Talán mindig együtt teázgatunk, vagy mi a nyavalya?” – nézett hitetlenkedve az idős professzorra.

- Ülj le, kérlek! Szeretnék egy pár dologról beszélni veled – közölte Dumbledore, és megigazította félhold alakú szemüvegét. – Először is arról, ami bájitaltan órán történt a minap. Ugye tudod, miről beszélek?

„Mégis honnan tudnám! Hisz csak egy napja élek ebben a pokolban!” – ordította volna az igazgató képébe, de csak bizonytalanul bólintott.

- Tudom, hogy vannak nézeteltéréseitek, de azért próbálj meg Piton professzorral tisztelettudóan viselkedni. – Dumbledore itt megköszörülte a torkát, és szigorú pillantást vetett Harryre. – Elismerem, hogy nem könnyű ember, de vannak bizonyos határok, amiket nem tanácsos átlépni.

„Te jó ég, nem is akarom tudni, mit műveltem apámmal, aki ugyan nem is az apám, de…”

- Nem értem, mire céloz – vetette közbe halkan, felkészülve rá, hogy az igazgató újra ordibálni fog vele, mint legutóbb.

De ez a Dumbledore nem kezdett el ordibálni, csak sóhajtott, és szomorúan nézett rá.

- Próbálj meg illedelmesen és higgadtan felelni neki. Tudom, nehéz, mert folyton apádhoz hasonlít téged. A tavaly történetek után pedig nem is csodálkozom, hogy így viselkedik – a professzor itt megint sóhajtott egyet. – De nekem sajnos el kell utaznom egy időre külföldre, és szeretném, ha továbbra is különórákra járnál. Piton professzorhoz.

- Annyira rossz vagyok bájitaltanból? – bukott ki a kérdés Harryből.

- Nem arról a különóráról beszélek, Harry, hanem az okklumencia gyakorlatokról, amiket az elmúlt hónapban tartottunk – pontosított Dumbledore, és felállt a székéből.

Harry nézte a fel s alá járkáló igazgatót, és nem tudott napirendre térni az újabb információk felett. Sosem szorult rá, hogy okklumenciára járjon, hiszen mindig az apja tanította rá…

Hát igen, a sors iróniája.

- Mikor utazik el, igazgató úr? – érdeklődött Harry, elterelve a szót a kínos témáról.

Dumbledore ránézett, és miután egy percig szótlanul állt, végül közelebb lépett Harryhez.

- Hiszen tegnapelőtt beszéltünk róla, hogy mikor utazom – mondta gyanakodva. – Mit történt, Harry?

Harry nyelt egyet. Egy rövid időre Dumbledore szemébe nézett, és az igazgató bizonyára kiolvasta a tekintetéből, hogy valami nagyon nincs rendjén. De mégis mit mondjon?

„Voldemort kimondott rám egy visszafordíthatatlan átkot, ezzel pokollá téve az életem. Ebben a világban mindenki halott, aki fontos volt számomra. Apám – vagyis az az ember, aki abban a régi világban az apám volt - él, de minden emlékét elveszítette rólam.” Harry legszívesebben mindent elmondott volna, mégis inkább csöndben maradt.

Dumbledore várt, hátha felel, aztán kedvesebb hangon újra megkérdezte:

- Valami történt, Harry? Minden rendben van? – Hangja most már kimondottan tele volt aggodalommal.

Harry rádöbbent, hogy ez az igazgató egészen más ember, mint az a Dumbledore, akivel mindössze kétszer beszélt egy iskolai kihágás miatt. Ez az ember aggódik érte. Végül lesütötte a szemét, és rekedt hangon kibökte.

- Nem, egyáltalán nincs semmi baj. – Mikor kimondta a szavakat, Dumbledore vigasztalóan a vállára tette a kezét.

- Harry, minden problémára van megoldás. Ha elmeséled, biztosan tudok segíteni.

- Nem hiszem… - felelt Harry suttogva, még mindig a padlót bámulva.

- Elmondod, mi a baj? – Dumbledore hangja még mindig kedves és atyaian aggodalmas volt.

Harry határozott, és döntött. Az igazgató szemébe nézett, és úgy válaszolt.

- Nem emlékszem semmire az eddigi életemből. Csak az embereket ismerem meg, de semmiről sincs emlékem. – Szavai szinte közönyösen csengtek; Dumbledore szorítása erősebbé vált, miközben hallgatta. – Arra sem emlékszem, hogy lezuhantam a seprűvel, nem emlékszem semmiféle beszélgetésre, sőt arra sem, hogy Sirius mikor halt meg… - Itt elcsuklott a hangja.

Dumbledore csak leeresztette a kezét, és szomorúan nézett rá.

- Akkorát nem zuhantál, hisz elkaptalak egy varázslattal, pontosabban lassítottam a zuhanást, pontosan úgy, mint mikor annak idején megtámadott egy dementor.

Harry úgy döntött, nem meséli el a teljes igazat. Előbb meg kell bizonyosodnia felőle, hogy kiben bízhat, és kiben nem. Dumbledore nagyon kedvesnek tűnt, de ki tudja, vajon milyen ember valójában, itt ebben a világban, amit Voldemort hozott létre.

- Le tudnád írni, milyen természetű az emlékezetvesztésed? – kérdezte Dumbledore, és leült a dolgozóasztalához.

- Az emberekre, az arcokra emlékszem, de ezenkívül semmire – felelte Harry.

„Olyan nagyot nem hazudok; nagyrészt így van, csak éppen más emlékeim vannak” – tette hozzá gondolatban.

Dumbledore egy ideig némán nézte Harryt, és csak aztán szólalt meg.

- Mindenképpen valamiféle súlyos varázslat következménye, ez teljesen biztos. – Itt összeszűkült szemmel nézett Harryre. – Mondd, arról sincs fogalmad, milyen jelentősége van a nevednek a varázslóvilágban? – tudakolta.

- Nem. – Harry kezdte magát kínosan érezni. Egy pillanatra az volt a benyomása, hogy az igazgató őrültnek tartja. Rossz érzés kerítette hatalmába. Nem akarta tudni, mi köze van neki Voldemorthoz, és Voldemortnak őhozzá itt, ebben a világban.

- Mikor kicsi voltál, Voldemort megtámadott téged és a családodat. A szüleid az életük árán védtek meg téged – Dumbledore hangja szomorú és mélázó volt, miközben felelevenítette az eseményeket. – Voldemort téged is meg akart ölni. Kimondta rád a halálos átkot, de az átok valamilyen oknál fogva őt érte, és nem téged. Voldemort ekkor elvesztette a varázserejét, és a varázslótársadalom felszabadult. Ettől kezdve mindenki ismeri Harry Potter nevét, és a Kiválasztottnak is nevezik.

Harry eltátotta a száját, és csak bámult az igazgatóra értetlenül. Hosszú percekbe telt, míg végül összeszedte magát.

- Igazgató úr, az a sebhely a homlokomon, az annak a nyoma? – Harrynek erős gyanúja beigazodni látszott.

- Igen, Harry. Ez a sebhely egyféle kötelék, ami összefűz téged Voldemorttal, s ezzel lényegében vissza is kanyarodtunk az okklumenciához – Az igazgató sóhajtott egyet, és összekulcsolta a kezét. – Voldemort tavaly rájött, hogyan fordíthatja javára ezt a köteléket. Álmodban olyan látomásokat küldött, amelyekkel manipulált téged, hogy ezzel segítsd őt egy jóslat megszerzésében. Erről majd később ejtek szót.

„Jóslat? Végre valami, ami talán ebben a világban is ugyanúgy érvényes, mint régen…”

- Ez tavaly történt, ekkor halt meg a keresztapád – folytatta Dumbledore. Egy kis ideig hallgatott, mintha arra számított volna rá, hogy Harry nem elégszik meg ennyivel, és többet akar tudni Sirius haláláról. – Ezért elengedhetetlen az okklumencia gyakorlása.

- Értem – motyogta Harry. – Amit eddig elmondott, igazgató úr, abból csak a jóslatra emlékszem. De a többire… a többire nem. – Ez részben igaz is volt; Harry nagyon remélte, hogy Dumbledore nem próbál meg okklumenciát alkalmazni. A biztonság kedvéért igyekezett nyugalmat teremteni az elméjében, arra az esetre, ha az igazgató mégis a gondolatolvasás fortélyához folyamodna; a színlelt nyugalom alatt azonban hatalmas káosz volt a fejében.

- Harry, azt javaslom, a héten még gyere fel hozzám valamikor vacsora után. Rengeteg dolgot meg kell beszélnünk. Most viszont lassan itt az ideje lefeküdnöd. Késő van.

Harry lassan emelkedett fel a székből, a lábai remegtek az idegességtől. Úgy gondolta, kisebbfajta sokk érhette a beszélgetés alatt.

Dumledore valószínűleg szintén erre a következtetésre jutott, mert ő is felállt, hogy elkapja Harryt, ha az esetleg megszédülne; a karjánál fogta meg a fiút, és kedvesen talpra segítette.

- Jól érzed magad? Tudom, elég nehéz feldolgozni mindazt, amit most elmeséltem. – Ahogy Harry ránézett, Dumbledore szemében megcsillant az együttérzés szikrája.

- Igen, tényleg nem könnyű – nyelt egyet Harry. Torka nagyon száraznak tűnt.

- Beszélek Perselussal, ő nagyon ért az effajta varázslat okozta problémákhoz. Valószínű, hogy vissza tudja majd hozni az emlékeidet.

„Remek. Tökéletesen emlékszem mindenre. Már csak az hiányzik, hogy ő is rájöjjön. Bár az is lehet, hogy ez lenne a legjobb… nem, mégsem. Ha ő nem emlékszik, csak bajom lesz belőle, ha kiderül az igazság.”

Harry kimerültnek, kiégettnek érezte magát. Nem volt ereje gondolkodni. Hagyta, hogy Dumbledore az ajtóhoz kísérje; az öreg professzor szemmel láthatólag még mindig tartott tőle, hogy Harry összeesik.

Dumbledore a kilincs felé nyúlt, de mielőtt elérhette volna, már nyílt az ajtó. Harry felnézett, és egy idegen, mégis nagyon ismerős arccal találta magát szembe.

Piton állt az ajtóban, fekete talárjában és hozzá illő palástban; hol Dumbledore-ra, hol pedig Harryre nézett, mintha egy pillanatra zavarba jött volna.

- Albus, szerettem volna egy nagyon fontos dologról beszélni veled – közölte, aztán Harryre pillantott, aki elsápadva támaszkodott az igazgatóra. – Potter, mit keres itt ilyen késői órán?

- Fontos dolgokról beszélgettünk, többek között egy nagyon súlyos problémáról. Először lekísérem Harryt a gyengélkedőre, aztán beszélhetünk, Perselus.

Harrynek nem volt sok kedve visszamenni a gyengélkedőre. Csak egy kis nyugalomra vágyott. A mai nap elég nagy sokk volt már így is; de mikor meglátta az apját, amint belépett az igazgatói irodába, az már túl sok volt. Legszívesebben üvöltött volna.

Még nem volt felkészülve rá, hogy találkozzon vele.

Talán később, de nem most.

Piton arcán gúnyos mosoly terült szét, ahogy végigmérte Harryt.

- Potter, legalább ilyen késői órán ne zaklassa az igazgatót; tanácsosabb volna inkább aludnia. Tudom, mindig kilopóz az éj leple alatt… – Piton keresztbe fonta a karját, a hangjából csak úgy sütött a gúny és a gyűlölet.

- Perselus! – szólt rá ingerülten Dumbledore, és intett Pitonnak, hogy álljon arrébb az ajtóból.

- Nem szoktam kilopózni éjszaka, hiába gyanúsít meg ilyesmivel – jegyezte meg Harry rekedten és színtelenül.

- Ne feleseljen velem, Potter. Számtalanszor voltam tanúja, hogy megszeged az iskola szabályait! – válaszolt hűvösen Piton. Harry és az igazgató kilépett, egy kis ideig némán állt az ajtó előtt, aztán lassan elindultak lefelé a lépcsőn.

Harry mindenre számított, csak arra nem, hogy egy ilyen undok figura képében jelenik meg az az ember, aki egykor az apja volt. Volt? Még most is az, csakhogy most gyűlöli Harry Pottert, és nem is hallott még Harry Pitonról.

- Perselus, meg is várhatsz minket az irodámban, mindjárt jövök – fordult hátra Dumbledore. – Van egy pár dolog, ami elkerülte a figyelmünket,

- Rendben, megvárlak. Potterre pedig vigyázz, nagyon ért a bajkeveréshez, ugyanolyan bajkeverő, mint az apja volt – felelt a bájitaltan professzora, és a mondat végén gúnyos mosolyt küldött Harry felé.

Harry próbált nem tudomást venni erről az emberről, vagy inkább rémalakról, aki olyan gyűlölettel néz rá, mint talán még soha senki. Dumbledore szorítása erősebbé vált a karján. Nem tudott többé nyugodt és higgadt maradni.

Lassan összemosódtak a színek a szeme előtt. Mielőtt mindent elborított a sötétség, még annyit hallott:

- Perselus, hozz legalább két üveg Nyugtató főzetet, most rögtön.

Következő fejezet