Luthien Lovemagic Oldala

Harry Potter és a Titkok Kapuja

28. fejezet

oO -Érte mindent!- Oo

– Anya…? – Harry a hangját csak tompa visszhangnak hallotta. – Ez meg hogy lehet?

– Az nem érdekes – mondta szomorú mosollyal az anyja. Odalépett hozzájuk, és leguggolt Natalie mellé. – Tudom, hogy nehéz, de muszáj õt elengedned.

Harry némán megrázta a fejét.

– Nem… nem akarom, hogy elvidd õt – suttogta. – Elvesztettelek téged is, nem akarom, hogy a testvérem is meghaljon!

Lily kezével megfogta Harry könnyes arcát.

– Beteljesítette a sorsát, már mindent megtettél érte. – Harry érezte, hogy anyja keze meleg, mint bármely élõ emberé. – Harry, te is azokhoz a kivételesen nagy erõkkel felruházott õsi varázslókhoz tartozol, így még lehetõséged lesz találkozni vele. De neked is nagy feladatot szánt sors.

– Legyõzzem Voldemortot – mondta halkan. – Mi értelme van, ha már a végén nem marad senki számomra!?

– A végsõ csata elkerülhetetlen.

Harry nem akart tudomást venni róla. Egyedül csak azt szerette volna, ha testvére tovább élhet.

– Nem érdekel… nem érdekel Voldemort! – Lerázta anyja kezét, és megtörölte az arcát. – Aztán meg az apám következik? A végén mindenkit elveszítek, akkor mi érteleme van az egésznek?

Lily megint elmosolyodott.

– Apád mindig is melletted lesz, és vigyázni fog rád, õ neki is nagy feladatot szánt a sors – de õt nem fogod elveszíteni – magyarázta. Felállt, és úgy nézett le a fiára. – Búcsúzz el tõle, kérlek. Itt az idõ.

Harry félig magához ölelte testvére majdnem élettelen testét.

– Nem viheted el õt, nem engedem – mondta egy fagyos hang. Harry és Lily egy emberként fordultak meg, hogy megbizonyosodjanak róla, ki áll ott.

Piton kissé megviselten, de eltökélt arccal nézett az anyára. Lassan odament hozzájuk, majd leguggolt Natalie mellé.

– Még életben van – állapította meg halkan, és aggódva fiára nézett. – Te jól vagy?

Bólintott egyet, hogy megnyugtassa apját. Piton többet nem faggatózott, hanem felállt.

– Perselus, engedd õt elmenni – mondta halkan Lily.

Harry sosem gondolta volna, hogy ilyen szomorú alkalom során együtt lesz a család. Piton egészen közel ment Lilyhez., szemébõl csak úgy sütött a düh.

– Nem fogom, mondtam már!

– Ez a sorsa, te is tudod! Meghal, velem jön… - magyarázta Lily, de a férfi nem hagyta végigmondani.

– Nem! – tiltakozott Piton, és újra Natalie-ra nézett. – Még nem halt meg, hiszen lélegzik!

– Alig…

Harry látta, hogy anyja próbál nyugodt arcot vágni, de az közel sem sikerült neki. Halvány remény pislákolt benne, hogy az apja nem hagyja annyiban a dolgot, és megakadályozza, hogy elvigye testvérét.

– Lily, ezt te sem gondolhatod komolyan! – dühöngött Piton, és Natalie-ra mutatott. – Képes lennél csak azért elvinni a lányod, mert nem szeretnél egyedül lenni!?

Lily szeme szikrázott a dühtõl.

– Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? – kérdezett vissza ingerülten. – Egyszerûen az a sorsa, hogy segítsen a Kapu kinyitásában, és végül békében távozzon!

Piton fenyegetõen közelebb lépett.

– Megfosztanád az apját attól a lehetõségtõl, hogy együtt legyen a lányával? Az elmúlt tizenöt évben is jóformán ezt tetted! – Harry azt hitte, örülni fognak, hogy látják egymást. De nem. Ehelyett csak veszekednek.

Lenézett testvérére, és megnyugodva látta, hogy még nincs semmi baj. Lélegzik, de gyengén. A sok izgalomban teljesen megfeledkezett a sérült kezérõl, ami megint lüktetett a fájdalomtól.

– Jellemzõ rád! Csak a saját érdekeidet nézed, mint mindig! – kiáltotta Lily, túlharsogva a szél süvítését.

– A saját érdekeimet? – tátogott Piton. Talárjának szélébe belekapott a szél, így félelmetesebbnek tûnt, mint valaha. – Én itt vagyok lent, vigyázok az egyetlen fiunkra, akire a sors szörnyû feladatot mért! Te meg békésen éled fent az életed!

– Békésen?! Már olyan régen jártál nálunk, hogy azt is elfelejtetted volna, mekkora háború készül? – kérdezte felháborodottan Lily.

Apja és anyja közt már szikrázott a levegõ, annyira veszekedtek. Harry csak némán figyelte õket, várva a végkimenetelt.

– Szerinted nem vagyok annyira jólinformált? – kérdezett vissza Piton. – Nagyon is tudom, mekkora háború áll a küszöbön, mert amíg én lent vagyok, ti még mindig nem jutottatok elõre abban, hogy ki az áruló! És mondok valamit! Az, aki közülünk van már segít Voldemortnak, már ki tudja, mióta!

Lily arca kipirosodott a dühtõl.

– Tényleg? Nagyon is tudom, hogy állnak a dolgok! Ezt meg fejezzük be, és menjetek, amíg nem zárul be a Kapu végérvényesen! – tért el a témától.

– Megyünk is! – vágta rá Piton, és már indult is a lánya felé. Lily megragadta a karjánál, és visszahúzta.

– Nem engedhetem – suttogta, és jobb kezénél egy fénynyaláb jelent meg.

Piton felhúzott szemöldökkel nézett le rá.

– Képes lennél megtámadni? – kérdezte halkan. - Sajnálom, de akkor is magammal viszem. Ha kell erõszakhoz folyamodok – sziszegte ingerülten.

– Fogalmad sincs, mekkora következményekkel járna, szabályellenes…

– Pokolba a szabályokkal! – üvöltötte Piton. – Legalább a felét én hoztam létre!

– De a Tanács… Mit fogsz mondani nekik? – érdeklõdött Lily haragosan. – „Á, bocs, de úgy gondoltam, hogy a lányomat feltámasztom, és nem engedem el?”

– Pontosan ezt – vicsorogta Piton. – Különben is a Tanács sem teljes. Többen vannak a Földön, mint ott, te is tudod.

– Akkor is megváltoztatsz mindent. Ki tudja, milyen alakot ölt majd így a jövõ – ellenkezett Lily.

– Komolyan mondom, ez egyre jobb – dühöngött Piton. – Most meg a jövõ miatt kezdtél el hirtelen aggódni!?

Ebbõl elég volt, gondolta Harry. A szédülése és sajgó keze ellenére felpattant.

– Hagyjátok abba! Elég! – kiáltott rájuk. A két megszeppent felnõtt elhallgatott, és csodálkozva néztek rá. – Anya légy szíves engedd el a testvéremet, apa mi meg menjünk! Nem hogy örülnétek, hogy látjátok egymást, neeem. Inkább veszekedtek, mint két hülye kisgyerek!

– Harry! Ne beszélj tiszteletlenül a szüleiddel! – szólt rá Piton ingerülten.

– Fogjam csak be, mi? Hát nem. Mindjárt bezárul a Kapu, és örökre itt ragadunk, a világ meg megmentõ nélkül marad! – Leguggolt a testvére mellé. – Kérlek anya, engedd el. Több idõt szeretnék tölteni a tesvéremmel, mint veled!

Lily elõször rá, aztán apjára tekintett.

– Ne nézz így rám – morogta Piton karba font kézzel.

– Kérlek – suttogta Harry. – Amíg nem késõ.

– Rendben, gyõztetek – adta meg magát végül Lily. Szomorúan nézett fel a férfire. – Perselus, kérlek nagyon vigyázz rájuk.

– Eddig is azt tettem – mondta eltökélten, kezével végigsimított Lily arcán. – És ezután is ezt fogom.

– Apa, menjünk – szólt közbe aggódva Harry. Szörnyû érzés kerítette hatalmába, ahogy nézte testvére akadozó lélegzeteit. – Nem bírja már sokáig.

– Perselus!

A férfi épp menni készült, de Lily visszahúzta, és olyat tett, amire Harry egy kicsit sem számított.

– Ig… - Apja nem tudta folytatni, mert anyja megfogta az arcát, és megcsókolta.

Szenvedélyes csók lehetett, nekik egy örökkévalóság. Harry csak tátott szájjal bámulta szüleit. Apja végül gyengéden eltolta magától Lilyt. Harry azt hitte rosszul lát… pislogott egyet, aztán kettõt.

A látomás nem akart eltûnni.

Piton nem úgy nézett ki, ahogy eddig. Most sokkal hosszabb haja volt, ami össze volt kötve egy zsineggel. Az arca pedig annyira máshogy nézett ki: pirospozsgásabb, arca teltebbnek tûnt, az orrára pedig egyáltalán nem lehetett mondani, hogy kampós. Úgy nézett ki, mint a mostohaapja, James, csak épen szemüveg és borzas haj nélkül.

– Apa… mi történt veled…? – kérdezte értetlenül Harry, mikor megtalálta a hangját.

Lily szomorúan elmosolyodott, ahogy ránézett.

– Apád sosem mesélte, hogy nem úgy néz ki, mint általában? – Halkan felnevetett, és Pitonra nézett. – Sosem mutattad meg neki a valódi arcodat?

– Tudod úgy voltam vele, hogy nem akarok Harryre hasonlítani. De õszintén mondva, akkor még biztos voltam benne, hogy James az igazi apa. – Sóhajtott egyet, és Natalie-ra nézett. – Mennünk kell.

– Tudom – suttogta Lily. Tenyerét Piton arca elé emelte, mozdulatai olyanok voltak, mint aki a levegõt kavarja. Kis idõ után abbamaradt a mozdulat, és apja úgy nézett ki, mint régen.

A férfi elismerõen nézett rá.

– Látom, azóta is sokat tanultál – jegyezte meg.

– Kitünõ mesterem volt – kacsintott rá.

Apja odament hozzájuk, és óvatosan felemelte Natalie-t. Intett Harrynek, hogy jöjjön közelebb.

– Várj, még egy picit – mondta halkan Lily, és ránézett fiára.

Harry végül odament anyjához, és hagyta, hogy átölelje. Az érzés annyira jó volt, hogy már egyáltalán nem akart visszamenni nélküle. Arcát a rétillatú zöld talárba temette, és beszippantotta az illatot.

– Találkozunk még? – kérdezte halkan.

Lily elengedte, és két kezét a vállára helyezte.

– Hamarabb, mint hinnéd, Harry. Menjetek!

Visszament apjához, és testvéréhez.

– Gyere közelebb, Harry. A trónterembe fogunk érkezni, ahol ki tudja mit történt – magyarázta. – Az ismeretlen pálcát tartsd magadnál, hátha valami váratlan dolog történik.

Harry még kérdezni akart egy pár dolgot: de már nem volt rá idõ. A világ körülötte felizzott, õ pedig összeszorította a szemét a kellemetlen érzés miatt. Legközelebb kinyitotta, már a félig lerombolt trónterem szélén állt.

A helység üres volt: a Rend tagjai már nem tartózkodtak ott. A terme sarkában mozgásra lett figyelmes. Elõreszegezte a pálcáját, várva az elkerülhetetlenre.

– Tedd el a pálcát, Harry – mondta maga mellett az apja. – Csak az igazgató úr az.

Dumbledore lassú léptekkel közelebb jött hozzájuk.

– Azt hittem, sosem értek már vissza. – Aggódóan fürkészte Harry arcát. – Jól vagy?

– Igen, igazgató úr… Hol vannak a többiek?

– Némi erõfeszítéssel sikerült zsupszkulcsot létrehoznom ezen a különös régi helyen – magyarázta az igazgató. – Mindannyian biztonságban vannak a fõhadiszálláson. Javaslom, mi is minél elõbb induljunk, mert a halálfalók többsége még mindig a bejutáson dolgozik.

Piton úgy nézett ki, mint aki gondolatban teljesen máshol jár.

– Igyekezzünk – mondta halkan. – Nem tudom, még meddig bírja.

Dumbledore habozott.

– Biztos jól meggondoltad? – kérdezte. Harry hol az egyikre, hol a másikra nézett értetlenül.

Piton bólintott egyet, és a terem közepe felé indult, ahol egy követ derengõ fény vett körül.

– Nos, rendben – sóhajtotta Dumbledore, és a fejét csóválta. – Sosem hallgat rám. Gyere, Harry. Ideje végképp a hátunk mögött hagyni ezt a helyet.

Harry nem szólt egy szót sem, csak követte az igazgatót, a zsupszkulcshoz. Annyira fáradt volt, hogy csak halvány emlékként derengett neki az, ahogy visszatértek a Roxfortba. A barátaival nem találkozott, állítólag a gyengélkedõ után nyugovóra tértek. Harry mérget vett volna rá, hogy Ron nem alszik.

Mikor megérkeztek, abban a pillanatban apja elszaladt testvérével a pince felé. Követni akarta õket, hogy segítsen, de az igazgató nem engedte. Harry még mindig nagyon aggódott testvére miatt, de az igazgató megnyugtatta az irodája felé menet, hogy rendbe fog jönni.

Harry észre sem vette, de már ott voltak megint az irodában. Az igazgató beinvitálta, és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Igazgató úr… nem mehetnék? – kérdezte reménykedve, de az igazgató félbeszakította.

– Nem, Harry. Apádnak most csendre, és nyugalomra van szüksége – mondta Dumbledore. – Kérlek, ülj le, beszélnünk kell egy pár dologról.

Harrynek esze ágában sem volt leülni, társalogni az igazgatóval.

– Nem hiszem, hogy van bármi megbeszélni valónk.

– Rosszul gondolod, Harry – pontosított Dumbledore. – Nehéz idõk várnak ránk, amiben neked egyre nagyobb szereped van.

– Igazgató úr… máskor is beszélhetünk – mondta rendületlenül, és az ajtó felé indult. Az kilincs megint nem nyílt ki, úgy mint akkor. Harryt ez a helyzet a tavaly történekre emlékeztette.
– Kérlek, foglalj helyet. Nem engedhetlek most el – ellenkezett továbbra is Dumbledore.

– Miért nem? – döbbent le Harry. Megfordult, hogy szembenézzen az igazgatóval.

Dumbledore félholdszemüvegén át nézte õt.

– Piton professzor megtiltotta.

– Mi? Ne vezessen engem félre ezzel a szöveggel! – hápogott Harry. Nem létezik, hogy az apja ezt megtiltotta!

– Pedig így igaz. Az elõbb említettem, hogy nyugalomra van szüksége – folytatta Dumbledore. – Így legalább tudunk egy keveset beszélgetni.

– Nekem nincs semmi megbeszélnivalóm magával – makacskodott, és továbbra is ott állt az ajtóban.

– Kérlek, ülj le – mondta szigorúan Dumbledore.

Harry vonakodva bár, de leült a felkínált helyre.

– Mi történik odalent?

– Pontosan én sem tudom – felelte az igazgató. Ujjait összeillesztette az asztal fölött, úgy fürkészte a fiút. – Rendkívüli õsi varázsló, akinek az ereje legfõképp a gyógyítás. Nyugalomra van szüksége ahhoz, hogy megmentse a testvéred életét. Ezért tiltotta meg, hogy lemenj. Közölte többek között azt is, hogy beszéljek veled egy pár dologról, köztük arról, hogy megint a meggondolatlanságod sodort bajba.

Dumbledore szünetet tartott, és várakozóan nézett rá.

– Ha azt várja, hogy megbántam, hogy a testvérem után mentem, akkor közlöm, hogy nem.

– Talán a sors akarta így, nem tudhatom. De mindenképpen értesítenetek kellett volna egy felnõttet. Az eszedbe sem jut, hogy Voldemort megkísérelt volna ölni?

– Nem azzal voltam elfoglalva…

– Harry! Próbálj meg a jövõben felelõsségteljesebben gondolkodni! Még közel sincs itt az idõ, hogy szembeszállj vele.

Harry elszántan nézett az igazgatóra.

– Tudom, mi a sorsom, igazgató úr! Ne emlékeztessen rá – mondta immár halkabban. – Azt is tudom, hogy Voldemorton kívül jön még egy gonosz, aki vele együtt erõsebb lesz, mint valaha.

– Így igaz – bólintott Dumbledore. – Úgy értesültem Perselustól, hogy már elég sokat tudsz az õsi varázslókról, és néhányunk kilétérõl.

– Igen, de nem sokat. Tudom, hogy maga is közéjük tartozik, ugye? – kérdezte kíváncsian Harry. – Elég érdekesen érkezett meg a trónterembe.

Dumbledore szomorúan elmosolyodott.

– Muszáj volt, hisz nagy bajba kerültetek. – Arca elkomorodott. – Kérlek, legközelebb ne tegyél ilyet. A közeljövõben még nagyobb veszélyben leszel, mint hinnéd. Voldemort, mint mindig, most is túlélte, és most még jobban fûti a bosszúvágy, hogy végezzen veled. Nyáron is legyél apád mellett, õ megvédhet tõle.

– Ezt kérdezni is akartam… apámnak nem tud Voldemort ártani? Akkor sem tudott, a trónteremben.

– Valóban, Voldemort hatalma elenyészõ a mienkhez képest… - fogott bele a magyarázatba az igazgató, de Harry rögtön félbeszakította.

– Akkor miért nem intézik el, és teszik õt el láb alól? – kérdezte felháborodottan Harry, ökölbeszorított kézzel.

– Te sem gondolod, Harry, hogy ilyen egyszerû. Törvények, és szabályokat állítottunk fel, amiket nem lehet áthágni csak úgy- magyarázta Dumbledore. – Az õsi varázslók már rég elhagyták a Földet, hátrahagyva régi lakóhelyüket. Néhányan még itt tartózkodnak, mint én is, védelmezve az ártatlanokat. Az elsõ törvényünk mindig is az volt, hogy nem avatkozhatunk a földi ügyekbe.

- Én ezt mind értem, igazgató úr – mondta tagoltan Harry, mintha egy ötévesnek magyarázná a helyzetet. – De akkor azaz áruló, akit apám nevezett meg, az mégis megtette.

– Igen. Nagyhatalmú gonosz szándékú mágusoknak segített a hátunk mögött, így nagy hatalomra juttatva õket – itt sóhajtott egyet -, amit nem tudtunk megakadályozni. Apád néha elég önfejû, és ennek köszönheted, hogy testvéred még életben van.

Harry nyelt egyet.

– Ott volt anyám is… és veszekedtek – suttogta.

– Tudok róla. – Dumbledore kissé elõre dõlt. – A végeredménybõl ítélve õ gyõzött.

– De anyám mondta, hogy beláthatatlan dolgok történhetnek ezután, és a Tanács elé is kerülhet… azt hiszem, ezt mondta.

– Perselus ha egyszer a fejébe vesz valamit, addig nem tágít, amíg nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzelte – merengett el az igazgató. – Ebben az esetben a saját lányáról volt szó, így a Tanács nem szólhat semmit. Fõleg, ha õ is tanácstag.

Harry megint értetlenül bámult az igazgatóra. Ez megint olyan dolog volt, amirõl semmit sem tudott, és úgy vélte, az igazgató sem akar errõl többet elárulni.

– Igazgató úr, mit kell azon érteni, hogy Tanács?

– Ez az a dolog, amirõl nem beszélhetek még róla. Még nem. Annyit elárulhatok, hogy Perselusnak azért volt bátorsága ellenszegülni, mert tisztában vele, hogy én annak oszlopos tagja vagyok, és a pártját fogom fogni. De ha a nehéz éjszaka után visszatér, beszélni fogok vele. – Dumbledore felállt, és betolta maga után a széket. – Légy szíves menj le a gyengélkedõre, és nézesd meg a kezed Madam Pomfreyval. Csak aztán menj le apádhoz.

– Persze – mondta Harry. Teljesen megfeledkezett a kezérõl, már annyira elzsibbadt.

Felállt, és az ajtóhoz lépett.

– És Harry! – állította meg az igazgató.

– Igen? – fordult vissza a fiú az ajtóból.

– Ha bármilyen kérdésed van, vagy tanácsra lenne szükséged, ne késlekedj megkeresni – mondta Dumbledore.

– Természetesen, igazgató úr – mondta halkan Harry, és kinyitotta az ajtót. – Jó éjszakát.

– Jó éjszakát, Harry.

Harry lesietett a lépcsõn, de esze ágában sem volt a gyengélkedõre menni.

Következik: Amit soha ne mondj el!