Luthien Lovemagic Oldala

Harry Potter és a Titkok Kapuja

29. fejezet

oO - Amit soha ne mondj el! - Oo

Harry ahogy végigsétált a toronyba vezetõ folyosón, rádöbbent, hogy alig egy napja hagyták el a kastélyt, és kezdõdött el a rémálom. Csak most tudatosult benne, mennyi mindenen ment keresztül.

A lábai már alig bírták a lassú tempót is, annyira fáradt volt.

De nem törõdött vele. Sokkal inkább azzal, szóljon barátainak, hogy minden rendben. Az igazgatónak persze esze ágában sem volt, inkább felhívta õt beszélgetni.

Kissé fortyogott benne a düh, hogy mindenki elmulasztott nekik szólni arról a tényrõl, hogy Natalie életben van.

Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, hogy túlment a portrén. A Kövér Dáma annyira aludt, hogy fel sem ébredt léptek zajára. Harry megköszörülte a torkát, mire a Dáma álmosan felnézett.

– Ilyenkor kell mászkálni? – kérdezte haragosan. – Késõ este van!

– Phobeus – mondta egykedvûen Harry a jelszót, nem törõdve a dühös portréval.

A portré felcsapódott, õ pedig bemászott a klubhelyiségbe. Talán látott is volna valamit a klubhelységbõl, ha egy kócos hajkorona nem takarta volna el.

– Jaj, Harry! Úgy aggódtunk miattad! – szipogta Hermione a fülébe.

Harry eltartotta magától, két kezével pedig megfogta a vállát.

– Itt vagyok, nincs semmi bajom. - A lány háta mögött megpillantotta barátja rémült arcát. – És azt hiszem, õ is jól van.

– Azt hiszed…? – kérdezte halkan Ron, és közelebb jött hozzá. – Akkor még…

– Nem, Ron! Életveszélyben volt, de már jobban van – pontosított Harry, nem mintha tudná, éppen mi zajlik apja lakosztályában. – Apám meggyógyítja, és nem lesz semmi baja.

Egy darabig csak a tûz ropogását hallgatták, majd végül Hermione szomorúan nézett fel rá.

– Dumbledore csak annyit mondott, hogy nemsokára jöttök, és minden rendben lesz – mondta halkan -, de mi nem hittünk neki.

– Nincs semmi baj – ismételte Harry, és magához húzta a pityergõ lányt. – Viszont nem maradhatok, mert apám már biztos vár rám.

– Köszi Harry, hogy szóltál – mondta Ron, és most elõször kicsit vidámabbnak tûnt. – Holnap szerinted lemehetünk meglátogatni?

– Ron nem hiszem, hogy Piton megengedi – szólt rá Hermione, mikor Harry elengedte. – Natalie nagyon súlyos sebet kapott, a lábadozása eltart egy ideig. Szerintem az év végi vizsgákra sem biztos, hogy felépül.

Ron dühösen nézett a lányra.

– A vizsgák már jövõ héten lesznek! Addigra kutya baja sem lesz!

– Nem tudhatod – tiltakozott a lány.

– Kérlek, hagyjátok abba a veszekedést, és menjetek inkább aludni! – szólt közbe Harry. – Mindannyian hulla fáradtak vagyunk, és kimerültek. Ha holnap felébredtem, majd szólok, hogy van Natalie. Te jó ég… már lassan vasárnap van. Hétfõtõl kezdõdnek a vizsgák!

– Nyugi, Harry. Dumbledore azt mondta, hogy az elsõ két vizsganapon nem kell megjelennünk, és késõbb pótoljuk majd õket – nyugtatta meg Hermione. – Na jó, talán most már el tudok aludni.

– Én is – ásított Ron.

– Akkor megyek – mondta végül Harry. Örült, hogy barátai nem faggatták egyéb dolgokról. – Holnap ígérem, benézek.

A lány elkísérte egészen a portréig, Ron pedig felbotorkált a fiúk hálóterme felé.

– Harry ne felejtsd el a kezedet megnézetni – szólt rá figyelmeztetõen Hermione. – A végén még elfertõzõdik a seb.

– Nem vészes, annyira nem vágtam meg. – Elcsodálkozott, hogy a lány ennyire aggódik miatta. A szíve mélyén azért örült ennek. – Menj, feküdj le, és pihend ki magad.

– Persze… jó éjt!

– Jó éjt neked is, Hermione – mosolyodott el Harry.

A portré felcsapódott, Harry pedig elhagyta a klubhelyiséget. A Kövér Dáma tett egy pár megjegyzést, de õt nem érdekelte. Minél elõbb le akart feküdni, mert annyira álmos volt.

Az út a picébe szinte végtelennek tûnt. Megpillantotta apja lakosztályának ajtaját, sóhajtott egyet. Vajon még fent van, és õrá vár?

Benyitott, és becsukta maga után az ajtót. Körbepillantott a nappaliban, de nem talált semmi különöset: a kandallóban lobogott a tûz, az asztalkán egy teáskészlet foglalt helyet, és a fotelben még mindig ott volt a bájitaltan könyve, amit ott felejtetett.

A szobája felé indult, és mikor az ajtóhoz ért, megtorpant. A szobája mellett még egy ajtó volt, melyre nem emlékezett.

Talán Natalie szobája?

Úgy döntött, inkább reggel jár utána a dolognak. Bement a szobájába, lerázta magáról a cipõit, és elterült az ágyán.

***

Órákon keresztül rémálmai voltak, különféle szörnyekkel, már ha az õsi varázslók annak számítottak.

Tudta, hogy õk mindig is jó oldalán álltak, de itt az álmában szinte minden második ember, akit ismert az volt.

Ron és Hermione, amint a barátságuk veszélyeztetésérõl ordítottak vele, aztán átváltoztak vörös szemû démonokká, akik végigkergették a Tiltott Rengetegen… meg számtalan ismerõs, aki õt hibáztatta.

Az igazgató irodájában találta magát, ahol Dumbledore megelégelte az önfejûségét, és villámokat küldött felé… ez volt az a pillanat, mikor ordítva ébredt fel.

Zihálva nézett körül, és rájött, hogy otthon van, biztonságban.

A keze sajgott az eséstõl, ahogy leesett az ágyról. Sóhajtott egyet, és imbolyogva felállt. Levette magáról a talárt, és a nyakkendõt, majd ledobta az ágyra.

Végignézett magán, és elborzadt: a fehér ingjén itt- ott vérfoltok éktelenkedtek, és koszfoltok. Ennél jobban már csak az arca nézhetett ki: hisz Macnair pofonvágta, majd Malfoy átkától kisebb agyrázkódást kaphatott.

A fejfájás semmi volt ahhoz képest, hogy mennyire fájt a keze. Madam Pomfreyhoz még nem fog lemenni, csak reggel.

Így hát úgy döntött, iszik egy pohár teát vagy kakaót, amit talál a konyhában. A terv talán sikerült is volna, de amint kitárta szobája ajtaját, valaki az útját állta.

– Harry, minden rendben? – kérdezte Piton aggódóan.

De õ csak szótlanul megkerülte apját, és kilépett a kis folyosóra. Nem akart most apjával veszekedni sem a történekrõl, sem arról, hogy milyen ramatyul néz ki. Viszont Piton sem hagyta annyiban: megragadta a vállát, és maga felé fordította.

– Harry, jól vagy? – kérdezte újra, aztán tetõtõl-talpig végigmérte. – Nem mentél el a gyengélkedõre, jól sejtem?

Harry zavarában lesütötte a szemét.

– Csak kijöttem egy bögre kakaóért, és jól vagyok annyira, hogy ne zargassam Madam Pomfreyt éjnek idején.

Piton összehúzott szemöldökkel nézett le rá.

– Tehát, még sem vagy jól – összegezte dühösen.

– De, csak egy kicsit fáj a fejem – hazudta Harry, pedig tisztában volt vele, hogy apja úgyis kitalálja, mi az igazság.

– Na, gyere – mondta végül Piton, és megfogta a karját. Egészen a nappaliig támogatta, és leültette a kanapéra, egész közel a tûzhöz.

Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy apja közelebbrõl megvizsgálja, és egy büdös fõzettel megtisztítsa a fejsérülését. Amikor végzett vele, egy pálcasuhintással beforrasztotta a sebet. Végül óvatosan megfogta a csuklóját, és kezelésbe vette az elõbbi szörnyû szagú fõzettel.

Egyikük sem szólalt meg, de Harry tudta, mikor lopva ránézett, hogy apja legszívesebben ordítana vele a történtek miatt. De mégsem tette.

A csöndet végül Piton törte meg.

– Voltál az igazgatónál?

– Igen, aztán felmentem a Griffendél toronyba – válaszolt halkan. Mikor feltekintett, Piton értetlenül nézett rá. – Tudod, Hermione és Ron nem tudták, hogy Nat… hogy a testvérem… életben van-e.

Az értelmes válaszból végül értetlen habogás lett, így elhallgatott.

– Utána igazán lemehettél volna a gyengélkedõre – rótta meg Piton. Beforrasztotta a fia kezén is a sebet, aztán az asztalkáról elvett egy krémet. Kinyitotta, majd pedig a felét Harry csuklójára tette, és óvatosan masszírozni kezdte.

– Tudom, de nagyon fáradt voltam… au! – szisszent fel Harry, mikor apja erõsebben szorította meg a csuklóját. A fájdalom egyik pillanatról a másikra már el is múlt.

– Ne haragudj – mondta halkan Piton, és összeszûkült szemmel tekintett rá. – Most azt hiszed, hogy ordítani fogok veled, csak mert a testvéred után mentél? Nem fogok semmi ilyet tenni, ne aggódj.

– De… – szólt közbe Harry, de Piton nem hagyta.

– Kérlek, ne hibáztasd magad emiatt! Nem tehetsz róla, hogy minden így alakult – fejezte be végül az apja. A tégelybõl még vett abból a különös krémbõl, és azt is masszírozni kezdte a fájós csuklóján.

– Már jóval elõtte tudtam, hogy ez fog történni! – csattant fel Harry. – A fenébe is, megálmodtam az egészet, és nem tudtam mit tenni ellene! Azt hittem, hogy ezek az álmok olyan jövõt mutatnak majd, amin tudok változtatni, de neeem!

Piton türelmesen végighallgatta fia dühkitörését, és csak aztán szólalt meg.

– Valóban azt mutatják meg, mire számíthatsz – pontosított. – És igen, úgy tûnik, a dolgokon nem változtathatsz, csupán csak felkészülhetsz rá. Amondó vagyok, ha legközelebb ilyen álmod lesz, elõször is szólj nekem, ne pedig magánnyomozásba kezdj, mint mindig. – Dühös tekintetével majdnem átdöfte Harryt. – Ez is azt hiszem egy olyan képesség, ami csak neked adatott meg. Minden õsi varázslónak már kiskorában elõjön a képessége, amivel késõbb rendelkezni fog.

Harry döbbenten nézett apjára.

– Azt akarod nekem mondani, hogy ha felnõtt leszek, egy két lábon járó kristálygömb leszek? – kérdezte dühösen.

– Nem mondtam ilyet – rótta meg Piton, és rácsavarta az üveg tetejét. – Õszintén szólva Harry, nem tudom, hogy ez a képességed vajon mekkora lesz a közeljövõben.

– Remek.

– Viszont ha emlékezetem nem csal, még nem volt példa ilyen képességre – töprengett el Piton. Immár két kezével masszírozta fia csuklóját. Harry érezte, ahogy a fájdalom tovatûnik, és a csontjai összeforrnak. – Minden õsi varázslónak egyedi képessége van, de ez a generációk során öröklõdik. Én például gyógyító képességgel rendelkezem, de még rajtam kívül legalább három ilyen õsi varázslóról tudok.

Harry még sosem hallotta apját ezekrõl a dolgokról beszélni. Kíváncsian várta a folytatást, de Piton úgy tûnt, már többet nem mesél.

– És… amit Dumbledore mondott-

– Dumbledore professzor…

– Amit te is említettél… – itt vett egy nagy levegõt – tényleg közeledik a nagy háború, amiben mindenki részt vesz?

Piton szomorúan nézett rá.

– Sajnos igen – mondta végül. Harry látta, hogy apja nagyon fáradtnak tûnik, de Piton mégis csak bele kezdett a mesélésbe. – Kevés róla az információnk, de drága jó öreg barátunk, Nitus is megerõsítheti, hogy sor kerül rá… és elkerülhetetlen.

– Ott akkor azt mondtad Voldemortnak, hogy nem avatkoztok bele úgymond… a földi ügyekbe – emlékezett vissza Harry. – Aztán azt is mondtad, hogy a háborúban pedig részt vesztek.

– Ez az, amire még sem tudjuk a választ – sóhajtott Piton, és elengedte Harry kezét. – Egyszerûen varázslatok, és még ki tudja hány száz törvény szabja meg, hogy nincs beleszólásunk az itt zajló dolgokba.

Harry elvette a kezét apja térdérõl, és megmozgatta egy kicsit. Meglepõdve tapasztalta, hogy egy csöppet sem fáj.

– Akkor meg…?

– Nitus az egyetlen, akik személy szerint meg tudja jósolni a dolgokat egy adott személynek, de azt is ritkán teheti meg, és csak kimondottan olyan varázslóknak, akik nagy feladat elõtt állnak – magyarázta fáradtan. – Õ pedig sokunknak azt jósolta, hogy elkerülhetetlen. Személy szerint bele sem akarok gondolni, hogy mi az a szörnyû dolog, amiért felrúgnánk törvényeinket, és beleavatkoznánk az itteni dolgok rendjébe.

– Nitus azt mondta nekem, hogy jön valaki aki nagyon erõs, és segít Voldemortnak – emlékezett vissza. Piton bólintott. – Aha. Tehát ez az áruló közületek, aki titokban segít neki.

– Így igaz – sóhajtott Piton. – Egyszerûen ide vagy oda nagyhatalom, meg egyebek, nem tudjuk ki az. Van egy sejtésem, ha tudnánk is, hogy ki, akkor sem sikerülne megállítani.

Harry értetlenül nézett apjára, akinek a sápadt tekintetét most a düh vette át.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy Harry, hogy ha ennyire el tud rejtõzni elõlünk, akkor õ hogy is mondjam, a „nagyok” közül való – felelte ingerülten.

– Még mindig nem értem…

– Arról biztosan olvastál, hogy az õsi varázslók régen a Földön éltek. – Harry bólintott, így Piton folytatta: – Mikor már olyan erõsek lettek, hogy a földi élet nem tûnt kielégítõnek, hátrahagyták régi lakóhelyüket, és távoztak. Az õsi varázslók között is vannak erõsebbek, illetve kevesebb hatalommal rendelkezõk. Az erõsebbeket emlegették „nagyokként”, ahogy több tankönyved is mondja. Tehát õk voltak minden varázserõ atyja, úgymond. Arról viszont szinte információnk sincs, hogy a „nagyok” közül ki van még életben, illetve ki nem.

– Miért, netán tudjátok õket követni?

– Mondhatnánk úgyis. A varázserejük, illetve energiájuk nyomán igen. Viszont egyedül a „nagyok” képesek arra, hogy elrejtsék magukat még a saját fajtájuk elõl is.

Harry már kezdte kapizsgálni a dolgokat.

– Ezt én mind értem… de mi az, hogy életben van? Ti… illetve mi nem halunk meg!

Piton összefûzte az ujjait, és felhúzott szemöldökkel nézett le rá.

– Valóban. De mi sem vagyunk elpusztíthatatlanok, így egy nagyon nagy erõ által megszûnhetünk létezni.

– A legyõzhetetlenség az mítosz? – kérdezte csalódottan Harry, mire apja nemet intett a fejével.

– Nem mítosz, tényleg igaz. Az elõbb is mondtam, csak a saját fajtánkból ölheti meg az egyik a másikat. Ez az egyik legszigorúbb szabályunk, hogy egymásnak nem árthatunk, és ezt évezredeken keresztül mindig betartotta mindenki. Csupán egy példa volt a történelemben, mikor közülünk egy valaki megölt egy másik õsi varázslót, jó okkal.

– Ha megkérdezem ki volt az, ugye válaszolsz? – kérdezte dühösen Harry. – Ha én is közétek tartozok, miért nem tudhatok semmit?!

– Még fiatal vagy, és az ilyen mértékû információk veszélybe sodorhatnak – mondta ingerülten Piton, és hátradõlt a kanapén. – Nem is sejted mennyire. De látom, égsz a vágytól, hogy megtudd, így válaszolok neked.

– Ó, bocsánat, hogy olyat kérdeztem, ami a ti szigorúan titkos ügyeiteket érinti! – mondta gúnyosan Harry.

– Ne szemtelenkedj! – szólt rá Piton dühösen.

Apja hiába próbálta palástolni fáradságát ingerültségével, Harry tudta, hogy ereje már a végét járja.

– Ne haragudj – mondta lesütött szemmel Harry.

– Nincs semmi gond, csak én vagyok most a kelleténél kissé ingerültebb – tette hozzá Piton. Lerázta a cipõjét, aztán feltette Harry mellé a lábait. Intette neki, hogy jöjjön közelebb.

Harry közelebb mászott apjához, és odabújt hozzá. Hagyta, hogy apja átölelje egyik karjával, õ pedig Piton vállára hajtotta a fejét.

– Natalie miatt? – kérdezte halkan Harry.

Piton megigazított a háta mögött a párnát.

– Igen, egy kissé… kifáradtam. A gyógyítás eléggé fárasztó dolog, fõleg, ha az illetõ nagyon megsérült. – Piton a pálcájával a szekrény felé intett, mire egy barna takaró repült ki belõle. Átlibegett a szobán, és rájuk ereszkedett. Apja eligazította maguk körül a takarót. – Az elõzõ kérdésedre válaszolva, Vitalis volt az, akit elpusztítottak.

Harry elnyomott egy ásítást.

– Ki volt az, aki megölte?

– Amade – jött rögtön a válasz. – Ideje lenne pihenned.

– Nitus azt jósolta, hogy õ vissza fog térni, és segíteni fog… – merengett el Harry. Érezte már, hogy majd’ leragad a szeme. – Õ fogja megölni azt az árulót…

– Tudom, Harry – suttogta az apja, és még hozzátette: - Aludj már.

Harry még kérdezni akart volna egy pár dolgot, de már nem került rá sor, mert mély álomba zuhant. Utolsó gondolata még az volt, hogy apja ide vagy oda õsi varázsló, eléggé mardekáros még mindig, hisz a krémben biztos hogy altató volt.

Eleinte nem is tudta, mi ébresztette fel.

A konyha felõl azonban csattanás hallatszott. Harry olyan hirtelen ült fel, mintha rúgóra ült volna. Lerázta magáról a takarót, és az odakészített cipõt felhúzta.

Dühösen nézett maga mellé, ahol két nagy párna volt odatéve, hogy le ne essen a kanapéról. Piton biztosan korán felkelt, és távozásakor nem akarta felébreszteni.

Újabb csattanás.

Harry nem késlekedett, hanem már rohant is ki a konyhába. Az ajtóban megállt, és elképedve nézte Natalie-t, amint fehér blúzban nyakkendõ nélkül kotorászik a konyhaszekrényben. mint aki meg sem sérült, majd’ kicsattant az egészségtõl.

– Jó reggelt – morogta Natalie, és kecsesen átugrotta a földön lévõ csészék cserepeit. – Gondoltam keresek valami kaját, de látom, itt semmi sincs…

– Neked is jó reggelt, Naty… - Harry végignézett a romokon, aztán tekintete megállt testvérén. – Mondd, jól vagy?

Natalie bevágta a szerkény ajtaját, és megpördült.

– Ó, remekül! – kiáltotta dühösen, és mikor elvette a kezét, egy újabb csésze esett áldozatul. – A kedves apukád meg sem kérdezi, hogy én mit szerettem volna?!

– Gondolom élni…

– Hát nem! Nem akarok lassan meghalni! Egyszerûbb lett volna, ha akkor anyám elvisz… – elhallgatott, és keserûen nézett Harryre. – Akkor legalább vele lehettem volna.

Harrynek viszont most telt be a pohár.

– Igen? Remusra nem gondolsz? Vagy a barátaidra? – kérdezte szemrehányóan. Odalépett Natalie elé, és szinte fojtott hangon közölte vele: - Mind halálra aggódtuk magunkat miattad! És bele sem merek gondolni, mi lenne most, ha már halott lennél!

– Idõvel megbékéltetek volna…

– Ezt te sem mondod komolyan! – üvöltötte Harry. – Naty, nem halhatsz meg csak azért, mert beteg vagy!

– Csak beteg? – kérdezett vissza a lány kissé elõre hajolva. – Halálos beteg! Amire nincs gyógyszer, semmi, ami megmenthetné az életemet! Ennyi!

– Azért azt nem mondanám, hogy nincs – suttogta Harry. Testvére döbbenten nézett rá, de a szeme még mindig szikrázott a dühtõl. Most már tudom, kire emlékeztet… – Egy esélyed van. Egy különleges medál, ami akkora gyógyító erõvel rendelkezik, hogy meggyógyulj.

– Te Amade medáljáról beszélsz? – kérdezte halkan Natalie.

Harry bólintott.

– Amint vége a vizsgáknak, és elhagyjuk Roxfortot neki is állok a keresésnek.

– Harry! Az a medál valószínû már nem is létezik!

– De igen – ellenkezett Harry. Idõközben a kis konyhai asztalon a sütõtöklétõl kezdve mindenféle ennivaló jelent meg. – Nitus megmondta, hogy létezik, és itt van valahol Angliában, sõt, talán lehet, Londonban.

– Na ne… te komolyan hiszel ebben a legendában? – hápogott a lány, és megtámaszkodott a szekrény szélében. Talán mégsem volt még olyan jól, mint mutatta.

– Ez. Nem. Legenda – sziszegte Harry dühösen. Egyszerûen semmivel sem tudta bizonyítani az igazát. – Sõt, mondok még valamit. Voldemort nagyon is él, és azt akarja majd. Megjósolták.

Natalie legyintett egyet.

– Hagyjuk. Nem fogsz meggyõzni… inkább együnk.

– Apám hova ment, nem tudod? – érdeklõdött Harry, másra terelve a témát. Ha tudta volna, hogy mekkora dühöt vált ki a testvérébõl, talán nem kérdezi meg.

– Ne említsd meg nekem Pitont! És nem, nem tudom, hol a fenében lehet!

– Naty! Fejezd be ezt a hisztit! Megmentette az életedet, hálával tartozol neki…

– Nem kértem rá! – vágott közbe Natalie.

Harry nem is merte a következõ kérdést feltenni. Aztán mégis megtette.

– Mondd, apám rájött, hogy beteg vagy? – kérdezte halkan.

– Nem jött rá! És nem is akarom, hogy tudja! – Háttat fordított Harrynek, és alig hallhatóan folytatta: - Apámnak, Remusnak is elmondtam. Mi lett belõle? Hát ne akard tudni.

– De ha elmondanád neki, lehet, tudna segíteni…

– Rajtam nem lehet segíteni, fogd már fel, Harry!

Testvére lecsapta a kését az asztalra, Harry látta, hogy remeg a dühtõl.

– Naty..

– Harry, meg szeretnélek kérni valamire.

– Attól függ mire – tette hozzá Harry gyanakodva, de már sejtette, mire meg ki a játék.

– Szeretném, ha soha senkinek nem mondanád el, mi van velem. Legfõképp Pitonnak nem.

Harry sóhajtott egyet, és igyekezett higgadt maradni.

– Híres bájitalmester, segíthetne a szenvedéseiden.

– Segítek magamon! Soha ne mondd el neki! Nem akarom, tudja. Gyûlölöm õt.

– Naty, hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte felháborodottan Harry. – Kissé goromba, de rendes ember! Ezen kívül az apád!

– Nem érdekel… Az én apám Remus Lupin. Ronnak kérlek ne mondd el. Nem élné túl, azt hiszem – suttogta Natalie.

– Nem állt szándékomban. – Harry öntött magának tejet a bögréjébe. – Nem tudom, mit gondolsz Pitonról, mit fog tenni, ha megtudja? Segítene neked!

– Nem kell a szánalma… és senkié sem.

– Naty…

Natalie megfordult, és mosolyt erõltetett az arcára.

– Nem eszel ebbõl a kalácsból? Jónak tûnik!

Harry lemondóan megrázta a fejét.

– Remussal mi történt, hogy még mindig nincs itt?

– Azt hiszem, most õ is az igazgatónál van Pitonnal, de itt volt reggel – mesélte vidáman Natalie, mintha az elõbbi beszélgetés meg sem esett volna közöttük.

– Remek… - morogta az orra alatt Harry. Idegesítette a tény, hogy mindenrõl lemaradt, egy erõs altató miatt. Épp kérdezni akart volna még valamit, mikor kopogás hallottak.

– Ki a fene lehet az ilyenkor?

– Nem tudom. Megyek, és ajtót nyitok – közölte Harry. Letette a poharát, és a nappaliba indult. Még az ajtóból visszafordult: - Azokat a csészéket tedd rendbe, mert apám egyik kedvenc készletébõl valók. Ne akard tudni, mekkora balhét csap, ha a cuccai közt valami tönkremegy.

– Érdekel…

– Naty! – szólt rá Harry. – Kérlek.

A bejárati ajtó felõl újabb kopogás hallatszott, a látogató roppant türelmetlennek tûnt. Harry átvágott a nappalin, és ott is termett az ajtónál.

Épp jött volna a következõ türelmetlen kopogás, mikor Harry kinyitotta az ajtót. A jövevény visszahúzta a kezét, és eltökélten nézett Harryre.

– Te meg mi a fenét akarsz itt? – kérdezte döbbenten.

– Na állj odébb Potter, mert nem hozzád jöttem – vágta rá Draco Malfoy.