Hagyta, hogy apja végül a terem legközelebbi sarkához támogassa, távol a párbajozóktól. Nem messze a különös oszlopoktól, leültette egy nagy kőre.

Harry nem szólt egy szót sem, csak maga elé meredt a szemközti falra. Halotta, hogy apja magyaráz neki valamit, de nem érdekelte…

– Harry, nézz rám! Harry! – mondta szigorúan Piton. Két kezével megfogta fia arcát. Harry végül már nem tartotta annyira érdekesnek a távoli falakat, és apjára nézett. – Nem. A. Te. Hibád.

Ettől még nem érzem magam jobban, gondolta Harry.

– Hiába mondod, úgy sem hiszem el – mondta halkan Harry, ahogy újra apja szemébe nézett.

– Nem tehetsz róla! Ha most nem jöttél volna utána, akkor is minden így történt volna!

– Ha ott, Roxmortsban rájövök, hogy Kingsley nem az, akinek hisszük, akkor igen is, megmenthettem volna! – bizonygatta Harry.

– Még nálad tapasztaltabb emberek sem vehették volna észre, akármit is mondasz! – mondta nyomatékosan Piton, és elengedte Harryt, de továbbra is guggolva maradt.

– Tudtam, hogy ez fog történni, megakadályozhattam volna!

Piton erősen megszorította a kezét, és szomorúan nézett rá.

– Nem tudtad volna. A Kapunak mindenképpen ki kellett volna nyílnia így is úgyis. Olyasmin nem tudsz változtatni, ami előre meg volt írva.

Harry inkább nem szólt vissza, úgy sem lett volna értelme.

– Mindenki meghal körülöttem, mert a megmentési kényszerem mindenkit bajba sodor – motyogta Harry. – Először Sirius, Cedric… most meg a tulajdon testvérem. – Csak most jött rá, hogy elszólta magát. Ijedten nézett fel apjára, akinek szeme még szomorúbb volt, mint az előbb. – Te tudtad…?

Piton bólintott egyet. Harry még meg akarta kérdezni, vajon mikor, de már nem volt rá lehetősége.

Egy pillanat műve volt az egész.

Az előbb még a párbajozók látszódtak a terem másik végében, aztán egy nagy robajjal leszakadt a mennyezet: súlyos kövek sokaságát zúdítva a párbajozókra.

Épp csak annyit látott, hogy Dumbledore a barátaihoz siet, aztán már csak egy sötét foltot, ahogy apja testével védi a mennyezetből aláhulló törmelékektől.

Végtelen időnek tűnt a robaj, és az azt kísérő kiáltások. Végül abbamaradt minden, így Harry ki merte nyitni a szemét, de rémületére nem látott semmit.

Egy pillanattal később Piton elvette a karját az arcáról, és aggódva fürkészte az arcát.

– Jól vagy? – kérdezte, mikor Harry köhögni kezdett a levegőben lévő sok portól. Fuldokolva bólintott egyet, Piton pedig egy könnyed mozdulattal két lábra állította. Harry leporolta magát, és körülnézett.

Alig látott valamit a portól, csak elfojtott nyögéseket, szitkozódásokat hallott a terem lerombolt végéből.

– Mi történt? – kérdezte Harry, mikor már végre meg tudott szólalni. A keze iszonyatosan sajgott, nem csoda, hisz majdnem sikerült teljes súlyával ránehezedni, mikor apja elrántotta a leomló kövektől.

Piton megrázta a szürke palástját, hogy lerázza róla a törmelékeket.

– Elképzelésem… - kezdte volna, de egy dühös kiáltás félbeszakította a mondanivalóját.

– Ez aztán ragyogó ötlet volt, Rémszem! – ordította egy női hang, akinek a gazdája lila hajjal megjelent a helység közepén. – Szórjunk csak romboló átkokat, hátha mi is a kövek alatt végezzük!

– Még is mit képzelt, kisasszony? Hagyom, hogy a halálfaló barátaink végezzenek velünk? – jött rögtön a terem másik végéből a válasz. – Mindenki megvan?

A trónterem megmaradt másik feléből sokan válaszoltak egy igennel, amiből úgy tűnt, mindenki megúszta a dolgot. A por lassan leülepedett, és láthatóvá vált a terem ép része: a földtől a plafonig kövek borították el az összeomlott oszlopokat, teljesen elzárva őket a nagykaputól, ami nemrég még ott álhatott.

Dumbledore tűnt elő a terem egyik ép sarkából barátaival. Hermione úgy nézett ki a ráülepedett portól, mint aki hasonlóan öreg, mint az igazgató. De akár Ron is pályázhatott volna Dumbledore hasonmásának címére.

Mikor meglátták Harryt, odaszaladtak hozzá.

– Jaj, Harry! Azt hittem már, hogy nem is élsz! – mondta remegő hangon a lány, és a fiú nyakába ugrott a meglepett Piton előtt. Harry felszisszent a fájdalomtól, ahogy Hermione súlya a fájós kezére nehezedett.

– Au! – mondta halkan, és szelíden eltolta magától a lányt. – Nyugi, Hermione, nincs semmi bajom.

– Pedig a frászt hoztad ránk – mondta végül Ron, mikor Hermione elengedte Harryt.

Harry tudta, hogy nem fogják megkérdezni, mi történt. Ron szomorú tekintete elárult mindent.

Dumbledore miután körbejárta a terem ép részét, segített még a törmelék alá szorult embereken.

– Alastor, igazán ismertethetted volna a tervet, hogy mit szándékozol tenni – mondta Dumbledore dühösen, miután megbizonyosodott róla, hogy mindenki egyben van.

Mordon megtámaszkodott az egyik kődarabban, és megvetően nézett rá.

– Nem volt rá idő.

– Nem volt? – kérdezte Tonks idegesen. Közelebb ment Mordonhoz, kezével a bejárat irányába mutatott. – Elzártad a menekülés útját előlünk!

– El, de legalább a halálfalókat is! – szólt vissza Mordon. – Ugyanis nem vettétek észre, de közben az úgynevezett kijárat felől túlerőben jöttek az újonnan érkezett halálfalók!

– Akkor legalább előbb közölhetted volna! – tombolt Tonks, mire Dumbledore kettejük közé állt.

– Elég legyen ebből – zárta le a vitát. – Jelenleg nagyobb bajunk is van, mint a halálfalók.

– Voldemort - foglalta össze tömören Piton. A kijelentéstől többen összerezzentek.

– Így igaz – értett vele egyet Dumbledore.

Piton otthagyta fiát, és odament Dumbledore-hoz megbeszélni, hogy mihez kezdhetnek a túlerővel szemben.

Harry kimerülten egy nagy kőre rogyott. Hermione leült mellé, és szomorúan nézett rá.

– Ne is mondd, jó? A megmentési kényszerem mindig bajba sodor…

– Egy szóval sem akartam ezt mondani – mondta halkan Hermione, és Ronra nézett nemet intve a fejével. Ron végül nem szólalt meg, inkább egy kicsivel távolabbi sziklára ült le. – Csak annyit, hogy… sajnálom.

– Sajnálod… itt a sajnálat semmit sem ér. Ki tudja, hol van azzal a megtestesült gonosszal…

– Te! Te tehetsz mindenről! – szólt közbe valaki dühösen. Harry felkapta a fejét az ismerős hangra, de annak a gazdája már ott is volt, és kelletlenül megrázta őt a két vállánál.

Harrynek az első gondolata az volt, vajon mit keres itt Lupin, csak aztán jött rá, hogy ő is a Rend tagjaival érkezhetett.

– Én…-

– Harry, mégis hogy képzelted? Vigyáznod kellett volna rá, amikor Roxmortsban voltatok! – üvöltötte a férfi. Harry nem is ellenkezett, tudta, hogy Lupinnak igaza van. Mindenkit bajba sodor. – Szólnotok kellett volna egy felnőttnek, miután Natalie-t elrabolták, nem pedig utánuk indulni ki tudja hová!

– Ha nem megyünk utána, sosem tudtuk volna meg, hova viszik őt…

Lupin durván megrázta Harryt.

– Egy felelőtlen ostoba…

– Engedd őt el, Lupin! – szólt rá Piton a háta mögött. Remus nem mozdult, így Piton lefejtette a szorító kezeket a fiú válláról.

Harry elé lépett, biztos attól tartva, hogy Lupin még is megtámadja.

– Térj már észhez! Ne hibáztasd Harry olyanért, amiről nem tehet! – A hangjából hallatszott, hogy legszívesebben megfojtaná Lupint. – Kíváncsi vagyok, vajon te akkor ott felismerted-e volna, hogy Kingsley nem az, akinek mondja magát!

– Valószínű fel, mert pontosan tudtam, hogy az esti gyűlésen van!

– Mint ahogy te is! – üvöltötte vissza Piton. – Ők viszont nem tudhatták, hisz az adott gyűlésen nem mindig van az jelen, akinek kellene, ugyebár!

Az utolsó mondat már – már gúnyosan hangzott, arra célozva, hogy Lupin sincs mindig ott.

– Az egyetlen lányom, nem akarom elveszíteni!

– Mint ahogy az enyém is – tette hozzá alig hallhatóan Piton. Mikor úgy látta, hogy Lupin már nem esik Harrynek, visszafordult hozzá.

– Minden rendben?

– Ha Remusra célzol igen… de amúgy…

– Ne aggódj, Harry, kitaláljuk, hogy hozhatjuk ki onnan. – Mikor látta, hogy Lupin nem fog rátámadni a fiára, visszament az igazgatóhoz.

Lupin egy darabig szomorúan nézte Harryt, majd megfordult, hogy távozzon. Hermione felpattant a helyéről, és utána szólt:

– Tanár úr, várjon!

Lupin úgy tűnt, nem hallja, így Hermione utánaszaladt. Harry ott maradt egyedül néhány méterre mindenkitől, átgondolva, vajon mihez kezdjen.

Tudta, hogy létezik megoldás, hogy átjusson a Kapun. Látta, hogy a két különös oszlop sértetlen maradt. Most legalább változtathat az eddig történteken, hisz vértestvére Natalie-nak.

Elhatározta, hogy átmegy. Ha túléli, apjától biztos megkapja élete legnagyobb fejmosását – de nem érdekelte.

Lopva Ron felé pillantott. Úgy tűnt, barátja annyira magába van roskadva, hogy észre sem venné, ha felállna mellőle. Hermione Remussal beszélgetett, apja pedig a többi Rend taggal tárgyalt arról, hogyan juthatnak ki innen.

Jobb alkalom nem is adódhatna.

Körbenézett a földön, hogy van – e valamilyen éles tárgy, amit használhatna. Ők a terem azon részén rekedtek bent, ahol csak néhány nagy ablak volt. Abból is az egyiket szinte teljesen eltakarták a törmelékek, a másikat pedig félig eltakarták a romok.

Harry, mikor úgy gondolta, hogy tényleg nem tarja szemmel senki sem:
óvatosan felállt, minél kevesebb zajt csapva odasétált a két oszlophoz, ahol emlékezete szerint Voldemort állhatott.

A földről felvett egy hosszú üvegcserepet, és a fájdalomtól zsibbadt kezén végighúzta. Összeszorított foggal tűrte a fájdalmat, majd a seb alá tartotta az üvegcserepet, hogy a kiserkenő vér rácseppenjen.

Emlékezett arra, hogy Hermione mit mesélt a Kapuról. Teljesen csak egy óra
múltán zárul be újabb tíz ezer évre. Talán Hermionénak igaza volt, és Natalie után mehet.

Fogalma sem volt, hogy lép működésbe a Kapu, így úgy tett, mint Voldemort.

Magasba emelte a véres üvegdarabot, magában fohászkodva, hogy ne vegye senki se észre.

A Rend tagjai háttal álltak neki, így ők nem vehették észre, ellenben Hermionéval…

– Harry! – kiáltott fel rémülten a lány, mikor megpillantotta őt. – Ne tedd!

De már késő volt.

Először kisebb villámok, majd egyre nagyobbak futottak össze a fal réseiben, egy pontra koncentrálódva Harry háta mögé. A Rend tagjai egy emberként fordultak hátra, a jelenség hallatán.

Hermione otthagyta Lupint, és már rohant is Harryhez. Félúton járhatott, mikor Piton elkapta a karjánál.

– Nem mehet oda, Miss Graneger! – szólt rá figyelmeztetően.

Piton közelebb jött Harryhez, amennyire tudott a villámoktól. Harry látta, hogy apja elsápadt, ahogy felmérte a helyzetet. A villámok immár sokkal nagyobb erővel cikáztak a két oszlop körül: egy arany kört alkotva.

– Harry… kérlek, ne tedd! – rimánkodott Hermione, küszködve a sírással.

– Muszáj volt… - kiabálta túl Harry a becsapódó villámok hangját. - Ez a sorsom, hogy segítsek Natalie-n!

– Az nem egyenlő azzal, hogy megöleted magad! – ordította Piton, visszatartva az elkeseredett lányt. – Harry, még nem késő, megszakíthatod a kapcsolatot!

– Te is tudod, hogy már nem lehet!

– Harry, kérlek, ne menj át! – könyörgött Hermione.

– Már nem tudok visszalépni, ha akarnék sem!

Harry a háta mögé nézett, és tudta, hogy elérkezett az idő: a kör immár akkora nagyságú volt, hogy átléphetett rajta. Szomorúan visszanézett az apjára.

– Ne haragudj, apa…

– Fogalmad sincs, mi vár rád odaát! Arról teljesen megfeledkeztél, hogy Voldemort is ott tartózkodik? – kiabálta Piton. – Fordulj vissza, Harry!

– Most már végigcsinálom!

Vetett egy utolsó pillantást az apjára és Hermionéra, majd minden bátorságát összeszedve szembeállt a villámoktól izzó körrel.

– Most vagy soha – mondta halkan, és átlépett az aranykörön.

Mikor átlépett, a teste minden sejtje tiltakozott a fájdalom ellen, ahogy vitte a láthatatlan erő valahová, ahol még halandó nem járhatott.

Nem tudta nyitva tartani a szemét a vakító arany ragyogástól, ami körülvette. Csak várta, hogy végre véget érjen a szörnyű utazás…

Úgy érezte, hogy valaki hátba rúgja, ahogy hasra esett. Levegő után kapkodott, és olyan kimerült volt, mintha rengeteget futott volna. Először fel sem tűnt neki hol van, csak mikor megérezte a friss rét jellegzetes illatát.

Egy kis idő múltán felkönyökölt, aztán pedig esetlenül két lábra állt. Nagy levegőt véve igyekezett legyőzni a rosszullétet, ami az utazás következménye volt. Még jó pár mély lélegzet után szemügyre vette a helyet, ahová érkezett.

Harrynek csalódnia kellett. Úgy volt vele, hogy egy gyönyörű helyre érkezik, de ez közel sem volt szép: sűrű köd lepte a tájat, és ameddig ellátott, különböző formájú kövek borították a talajt. Az egyik követ közelebbről megnézte, és vélte, hogy egy nagy épület maradványa.

Mikor gondosan körülnézett, szomorúan kellett belátnia, hogy egy elhagyatott helyre érkezett, ahol sem Voldemort, sem Natalie nem volt. Gondolatban megjegyezte a helyet, ahová érkezett: a törött üvegdarab helyét.

Azt sem tudta, merre induljon. Sem ösvény, sem lábnyomok nem mutatták az utat, vajon hová lett a testvére az elrablójával. Úgy döntött, arra megy, amerre a köd ritkábbnak tűnt.

Útközben esetlenül lefejtette magáról a nyakkendőjét, és felszisszenve a fájdalomtól, végül be tudta csavarni a sebesült kezét. Átkozta magát, hogy egy gyógyító varázslatot sem tanult meg az egyszerűbbek közül.

Már jó ideje sétált egyre reményvesztetten. Úgy érezte, hogy csak körbe – körbe flangál ezen a különös tisztáson.

Talán ha nem töprengett volt el ennyire, még időben észreveszi az árnyat, ami felé suhan, és a nyakánál megragadja.

– Nocsak, mik derülnek ki, Harry.

– Eresszen el – nyögte, mikor Voldemort szorítása a nyaka körül erősebb lett.

– Ha biztosan tudtam volna, hogy téged is felhasználhattalak volna, nem késlekedek – gúnyosan felnevetett. Szorosan átkarolva vonszolta hátrafelé.

Harry nem is tudta hirtelen eldönteni, a sebhelye fáj-e jobban, vagy a sebesült csuklója. – Mivel ilyen jólinformált vagy, meggyőződésem, hogy tudod, milyen módon mehetek innen tovább oda, ahol a végtelen erőt megkaphatom.

Harrynek gőze sem volt, miről beszél Voldemort, inkább az foglalkoztatta, hogy hol van Natalie. Hiába minden erőlködés, Voldemort nem engedte el, csak rángatta tovább.

– Gőzöm sincs róla, miről beszélsz…

– Ó, dehogyisnem, Harry! Ha tudtad, hogy te is alkalmas vagy arra, hogy átjöjj, akkor a többi dologgal is tisztában lehetsz.

– Ebben tévedsz, Tom! – feleselt Harry, aminek az lett a következménye, hogy Voldemort ellökte, és ő térdre esett.

– Ha nem vagy hajlandó magadtól elárulni – őrült vigyor terült szét az arcán –, meglátjuk némi késztetés után, hogyan vélekedsz… Crucio!

Épp fel akart állni, de az átok váratlanul érte, és visszaesett. Egy darabig némán tűrte a fájdalmat, ami felért ezernyi tűszúrással – végül felordított.

Azt gondolta, hogy Voldemort sosem hagyja abba, a végsőkig kínozza… de aztán a fájdalom megszűnt. Két kezére támaszkodva elszántan nézett fel sötét varázslóra.

– Ha a halálomig is kínzol, akkor sem tudok elmondani semmit erről a helyről!

Voldemort egész közel hajolt hozzá, és úgy nézett le rá.

– Biztos vagy te abban?

Harry állva a sötét tekintetet, lassan belenyúlt a talárjába a pálcáért.

– Fogalmam sincs, mi ez a hely! Én csak a barátomért jöttem, semmi több!

Csak még egy kicsi távolság…

– Komolyan elgondolkodom, miért nem a Mardekár házba osztott be a Süveg – mondta fennhangon Voldemort, és határozott mozdulattal rálépett Harry ideiglenes pálcájára. Felvette a földről mindkét darabot, és meglengette az orra előtt. – Nézzenek oda, csak nem meg akartál támadni? Azt hiszem, a híres pálcád nélkül maradtál, milyen kár.

– Ha azt hiszed, nélküle nem tudlak megölni, nagyon tévedsz – sziszegte Harry. Inkább nem említette meg, hogy az nem a sajátja volt.

– A kicsi Potter – gügyögte Voldemort tökéletesen utánozva Bellatrixot – itt maradt a testvérpálcám nélkül… pedig tudtad, hogy azzal tudtál volna egyedül véget vetni az életemnek? Nem? Sejtettem.

– Sebaj, majd bepótolom… - Harry már nem tudta befejezni Voldemorthoz intézett mondatát, mert egy újabb Crutiatus a fölre kényszeríttette.

Voldemort most sokkal hamarabb elengedte az átkot, mint az előbb. Talán ez lett volna az esélye a menekülésre, ha Voldemort nem rántja fel a földről.

– Na, gyerünk! Még mielőtt végeznék veled, mindent el fogsz mondani, ha odaértünk!

– Hova…? – kérdezte értetlenül.

Voldemort válaszul még jobban megszorította a karját; Harry érezte, ahogy a szörnyeteg körmei belevájódnak a karjába.

– Itt is volnánk – mondta lelkesen Voldemort, és immár két kezével rántotta maga elé. – Jól nézd meg! Itt van egy karnyújtásnyira tőlem a hatalom, és nem férek hozzá!

– Mi… ez? – kérdezte döbbenten Harry, ahogy körbenézett.

A távolban egyáltalán nem volt köd: a szikrázó napsütésben jól láthatóak voltak a messzeségben lévő tornyok, különféle épületek körvonalai. Egy pillanatra el is tátotta a száját, annyira elcsodálkozott a napfényben úszó tájon.

Egy lépést tett előre – de a következő pillanatban már a földön találta magát.

Egy láthatatlan erő a földre taszította, pont olyan, mint amit akkor érzett, mikor megérkezett.

– Várom az ötleteidet – mondta higgadtan Voldemort, és kezében forgatta a pálcáját. – Mi mondanivalód van nekem ezzel kapcsolatban, még mielőtt távozni készült ebből a világból?

– Azt, hogy menj a pokolba!

– Rossz válasz… Crucio!

Megint a pokoli fájdalom, ami a csontjáig hatol. Harry ordított a fájdalomtól, ami most sokkal erősebb volt, mint eddig valaha is. Újra a földön fekve találta magát. Folyt róla verejték, minden tagja remegett, mikor egy vételen idő elteltével Voldemort abbahagyta a kínzását.

– Ha meg is ölsz Tom… akkor sem tudom, mi ez a hely…

– Miért nem tudok hinni neked Piton fattyú?

– Szerinted, miért van ilyen idióta neve, mint Titkok Kapuja? – szemtelenkedett Harry, mikor már valamennyire összeszedte magát. – Akkor közlöm veled: senki sem tudja, mi van itt, mivel titok!

Harry már éppen fel tudott volna kelni, de Voldemort olyat tett, amit eddig nem: teljes erejéből belerúgott az oldalába. Harry egy fájdalmas kiáltással esett vissza a földre. Nem csak egy pár bordája tört el, de a sebesült keze is lüktetett a rúgástól.

– Lehet a végén még a kezed előbb használhatatlan lesz, mint te! – mondta lelkesen Voldemort, és egy újabbat rúgott Harrybe; aki most már alig kapott levegőt, az őt ért rúgásoktól. –Még mindig úgy gondolod, hogy nem tudsz semmit?

– Ha tudnám, szerinted, hagynám… hogy kedvedre játszogass velem? – kérdezte halkan Harry. Minden egyes levegővétel fájdalommal járt. – Úgy sem fogod megkapni, amit akarsz, Tom!

Harry tisztában volt vele, hogy már megint felidegesítette Voldemortot, és annak nem lesz jó vége. Talán még ki is derült volna, hogy kimondja-e rá a halálos átkot vagy sem. De már nem tudta meg.

Először csak egy furcsa grimasz tanúskodott arcán arról, hogy valami nincs rendben… aztán… arany szikrák pattogtak Voldemort körül, majd pedig úgy tűnt, megnyílik körülötte a tér. Próbált talpon maradni, de az arany lyuk magába szívta egy velőt rázó üvöltés kíséretében.

Harry még mindig arra a pontra nézett, ahol Voldemort eltűnt. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy csak úgy eltűnt… vagy meghalt? Maga sem tudta.

Minden porcikája remegett a cruciatus utóhatásaitól. Így egy kicsit több időbe telt az, hogy talpra álljon. Vett egy utolsó pillantást a gyönyörű tájra, és hátat fordítva a régi épületeknek, az ellenkező irányba indult.

Fogalma sem volt, merre kereshetné a testvérét. Csak a megérzéseit követte – amik általában jók voltak. Talán tényleg úgy volt, mert a hely annyira különösnek hatott a maga ködös tájával, és romjaival.

Minden harmadik lépésnél meg kellett állnia, hogy pihenjen egy kicsit. A fájó bordái minden egyes lépéssel jobban tiltakoztak a levegővétel miatt. A keze meg mostanra már oly annyira lüktetett a fájdalomtól, hogy ordítani tudott volna.

Erről egy csapásra megfeledkezett, amikor az egyik nagyobb sziklánál meglátott egy fekete foltot.

Natalie volt az.

Harry leküzdve minden fájdalmát, odasietett a nagy kődarabhoz, ahol testvére feküdt. Lerogyott mellé, és majdnem megfagyott az ereiben a vér a látványtól.

Natalie falfehér arccal a hátán feküdt, mellette pedig egy kisebb vértócsa volt a kés által okozott sebtől. Gyorsan megfogta az eszméletlen lány hosszú talárját, és fél kézzel olyan szorosan körbetekerte a derekát, ahogy csak tudta. Natalie meg sem mozdult, mikor Harry egy kicsit felemelte.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy testvére nem vesz levegőt, és már meghalt. De még nem.

Elég halvány remények tűnt, hogy testvére életben marad… de ha Nitus eddig is igazat mondott, akkor Natalie nem fog meghalni.

– Harry… csak utánam jöttél…

A fiú annyira elmerült a gondolataiban, mikor testvérét vizsgálta, hogy észre sem vette, mikor Natalie magához tért.

– Igen, nem hagyhattam, hogy az a rohadék megöljön – mondta, és leült a földre. Natalie fejét óvatosan az ölébe emelte. – Tudod, milyen önfejű vagyok…

– A megmentési kényszered… – suttogta Natalie, de egy köhögési roham miatt nem tudta tovább folytatni. Oldalra fordította fejét, hogy kapjon levegőt. Mikor újra ránézett, a szája sarkából lefojt vér láttán Harry még jobban megrémült. – De nem kellett volna jönnöd… már úgysem élem meg a holnapot…

– Naty ne beszélj így, kérlek! Meg fogsz gyógyulni.

– Tudod te is, hogy nem fogom túlélni ezt az egészet… – mondta rekedten, és újra felköhögött. – Ez a sorsom…

– Nem! – kiáltott fel Harry. Aztán halkabban még hozzátette: – Nem, Natalie. Túl fogod élni. Minden rendben lesz… egy család lehetünk, ha rendbejössz.

A lány egy ideig nem szólalt meg, csak lehunyt szemmel mélyeket lélegzett.

– Sokszor elmondtam már neked, hogy utálom Pitont. Az én apám Remus Lupin, nem az a kibírhatatlan tanár…

Harry úgy gondolta, itt a pillanat, mikor el kell mondania testvérének, hogy apja már tudja az igazságot.

– Naty…Nem tudom, honnan szerzett tudomást az apám, de már tisztában vele, ki a te vérszerinti apád. – Natalie kinyitotta a szemét, és Harry látta, hogy legszívesebben megfojtaná. – Pedig, ha kibékülnétek, és jobban megismernéd őt, megváltozna a véleményed…

– Nem! – mondta indulatosan, összeszorította a szemét a fájdalomtól. – Ha ezt túl is élném, Harry, nem tudnék vele élni. Lehet, neked elég volt pár hét, hogy megkedveld, de nekem nem menne.

– Rendes ember…

– Szarkasztikus, durva, egy elviselhetetlen alak… - ellenkezett Natalie. – Nagyon nem értem, hogy ha öt éven keresztül gyűlölted… hogyhogy meg tudtad kedvelni pár hét alatt?

– Mert… – Tulajdonképpen ő maga sem tudta. Megkedvelte, és kész…

– Látod, te sem tudod megmagyarázni… – Natalie szomorúan nézett fel rá. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elköszönjek…

Harry próbálta visszatartani a könnyeit, de nem ment.

– Naty… nem fogsz meghalni, minden rendben lesz… mindjárt jönnek, és megmentenek… – bizonygatta, de már ő maga nem hitte el. A testvére meg fog halni, és ő nem tehet érte semmit. Minden hiába való volt. – Nem fogsz meghalni, nem lehet… a jós is megmondta, hogy nem…

– A sorsomon nem lehet változtatni… még a felsőbb hatalom sem… hisz ők intézték, hogy így legyen… - Natalie remegő kezével felnyúlt, és letörölt Harry arcáról egy könnycseppet. – Nem lesz semmi baj. Attól, hogy még hogy itt nem élhetek többet, ott leszek fent, és várok rád…

– Naty-

– Nem lehet változtatni a dolgokon, csak mert egy jós megmondta… - Natalie-nak újra félbe kellett hagynia a mondanivalóját egy újabb köhögés roham miatt.

– Nem igaz… nem lehet…

Harry letörölt egy újabb könnycseppet az arcáról, és két kezével még szorosabban fogta magához testvérét.

– Harry… még mielőtt meghalok, el kell mondanom valamit – suttogta alig hallhatóan Natalie.

– Elmondod, ha már felépültél! – tört ki elkeseredetten, Natalie csak nemet intett a fejével.

– Szeretném… szeretném, ha te és Hermione boldogok lennétek. Hermione nagyon szeret téged.

– Tessék? – kérdezte Harry meglepetten. Natalie már nagyon rosszul lehet, a ennyire félrebeszél. – Mi csak barátok vagyunk…

– Tipikus fiú… – mosolyodott el, és mélyen Harry szemébe nézett. – Igen, úgy viselkedik, mintha barátod lenne, de viszont szerelemmel szeret téged.

– Az nem lehet… Hermione csak… a barátom – fejezte be a mondatot sután Harry. Pedig a szíve mélyén valahogy mégis tudta. Hermione mindig úgy nézett rá barna szemével, mint aki nem érheti el azt, amire vágyik…

– Apámnak meg mondd meg, hogy szeretem… – Natalie levegő után kapott, és keze lecsúszott Harry arcáról.

- Ne! – kiáltott fel Harry rémülten.

De nem kapott választ. Natalie mozdulatlanul feküdt az ölében, és semmi jelét nem adta annak, hogy életben van. Harrynek annyira remegett a keze az idegességtől, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, mire megállapította testvére apró levegővételeiből: még nem veszett el minden.

Ráborult testvérére, és próbálta elfogadni a tényt, hogy Natalie meg fog halni, nem éli túl… Mindenki meghal körülötte, akit szeretett…

Elképzelte a jövő évet, ahogy Natalie-val és barátaival viccelődnek Dracon… minden olyan szép lett volna. Persze, ez korántsem volt igaz, hisz ott van a gyógyíthatatlan betegség… de akkor is.

– Több időt akarok… – suttogta keservesen, visszafojtva az előtörő könnyeit. – Natalie, nem hagyhatsz itt, nem hallhatsz meg…

Tudta, hogy már senki sem segíthet rajta, itt a világ végén senki sem talál rájuk. Újra felült, és úgy nézte Natalie békés arcát, amelyen már nyoma sem volt a fájdalomnak.

– Valaki… valaki segítsen… – könyörgött Harry. Égre emelte a tekintetét, ahol egyre ritkábbnak tűnt a köd. Mintha az egész táj újjászületett volna. – A fenébe is, nem hagyhatják, hogy meghaljon! – ordította kétségbeesetten, várva, hogy történjen valami csoda, ami megmentheti a testvérét…

Hirtelen neszre lett figyelmes. Odanézett, de nem látott semmit, mert elvakította az arany fényben úszó táj. A ragyogás eltűnt, és olyan valaki jelent meg néhány lépéssel előtte, akire sosem számított volna.

A lélegzete elakadt, ahogy a jövevény közelebb jött hozzá.

Sosem gondolta volna, hogy ilyen gyönyörű lehet: smaragdszínű selyemtalárjára leomlott derékig érő élénk vörös haja…

– El kell engedned őt, Harry – mondta Lily szomorú tekintettel.