23. fejezet
Üdvözlöm, Mr. Kingsley!
Nem nyitotta ki a szemét, hanem inkább vett még egy mély lélegzetet. Egyszerűen sajgott minden porcikája, és hányinger is kerülgette. Próbált visszaemlékezni mi történt.
Megfogta a kódexet, még hallotta Natalie figyelmeztetését, de már késő volt. Furcsa, olyan régi emléknek tűnt az egész…
Óvatosan felnézett, attól rettegve, hogy valami olyasmit lát, amit nem kéne. Gyanúja nem volt alaptalan, hiszen a kódex biztos, hogy zsupszkulcs volt.
Próbálta kivenni a félhomályban, hogy mi áll előtte, de nem jött rá. Lassan felült és szemügyre vette a helységet. Gyönyörű szobában ébredt: szépen megmunkált szekrények, a falon káprázatos festmények, a szoba másik végében pedig egy ágy volt.
Nagy nehezen feltápászkodott, és a legközelebbi szekrényhez lépett, aminek a nagy részét egy hatalmas tükör töltötte ki.
Egy pillanatra elállt a lélegzete a látványtól. A tükörből egy sötétkék selyem talárba öltözött fekete hajú szemüveg nélküli fiú nézett vissza. Harry hunyorgott egyet, és megállapította, hogy tökéletesen lát szemüveg nélkül is.
Közelebb lépett a tükörképéhez, és meglepődve tapasztalata, hogy a gyönyörű szép kék talár ugyanolyan szabású, mint a keresztapjáé.
Ezek szerint nem Voldemort rabolta el.
Akkor meg ki?
Még mielőtt tovább gondolkodott volna a problémán, apró neszre lett figyelmes. Hirtelen megfordult, és szembe találta magát egy mosolygó öregemberrel. Az idős férfi nagyon hasonlított az igazgatóhoz: hosszú szakáll, jelentőségteljes pillantás. Igaz, a talár amit hordott az elég kísértetiesen hasonlított a saját öltözetére, még ha hófehér is volt.
Az öregember végigmérte Harryt, majd így szólt:
- Üdvözöllek, Salvador. Már vártalak.
Harry értetlenül nézett rá.
- Harry a nevem. Nem ismerek semmilyen Salvadort – mondta csodálkozva, mire az öregember elmosolyodott.
Intett neki, hogy üljenek le az ágy szélére; Harry vonakodva bár, de leült az öregember mellé.
- Sok mindenről nem tudsz még, kedves fiam. Talán kezdjük az elején: az én nevem Nitus. – Harry értetlen arckifejezését látva hozzá tette: - A jós.
- Jós? – kérdezett vissza Harry.
Nitus sóhajtott egyet, és csak aztán folytatta.
- Ezek szerint nem hallottál még rólam? – Harry a fejét rázta. – Sejtettem. Túl későn jutott el hozzád a kódex, pedig konkrétan te kaptad kézhez tudtommal.
Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy tényleg már hónapok óta látta a könyvet a lányoknál, de ő sosem fogta a kezébe.
- Miért lett volna fontos, hogy önnel beszéljek? – kérdezte Harry kíváncsian.
- A kódexet minden évezredben eljuttatják ahhoz, akinek legnagyobb szüksége van egy útmutatásra. Nos, sejted, hogy most azaz illető te vagy. – Itt elgondolkodott egy kicsit, majd egy kis szünet után folytatta. – De ez az alkalom más, mint a többi.
- Gondolom, a Tikok Kapujára gondol – mondta ki hangosan Harry mire gondol.
Az öregember bólintott, és kissé szomorú tekintettel nézett újra Harryre.
- Igen, az is nagy szerepet játszik ebben a körforgásban. De tulajdonképpen én még a távoli jövőre is gondoltam.
Viszont Harry még egyáltalán nem akart erre gondolni.
- Muszáj erről tudnom? Mármint, hogy mi fog történni velem a jövőben? – kérdezte rémülten.
Harry mindenre számított, csak arra nem, hogy az öregember elmosolyodik.
- Látom, tényleg erős és jó szándékú ősi varázsló vagy – itt megszorította Harry kezét. – Sok problémát kell megoldanod a jövőben. Én nem azt árulom el, hogy mi fog történni; hisz azt meg mondani sosem lehet, mert döntéseink folyton alakítják a jövőt. Én olyan dolgokban tudok segíteni, amin már nem lehet változtatni. Ne gondolj rosszra.
Nitus valószínű észre vette, mire gondolhat Harry, mert az utolsó mondatot halkan mondta. Harry lesütötte a szemét, és suttogva mondta ki, ami a legjobban nyomta a szívét.
- Sajnálom, csak arra gondolhatok, hogy a testvérem meg fog halni.
- Nos, ez tény, de nem jelenti azt, hogy meg is fog történni – mondta Nitus, és mikor Harry felemelte a fejét, hozzá tette: - Esélyed van rá, hogy megmentsd.
Harry azt hitte rosszul hal.
- Natalie-t megmenthetem? Mégis hogyan? – kérdezte értetlenül, és újra lesütötte a szemét. – Ha még meg is akadályozom, hogy ne nyíljon ki a kapu, akkor is meghalhat…
- Mindkettőre van megoldás, de nem lesz könnyű – Nitus megint elkomorodott. – A kapu kinyitásához valóban Natalie kell, de van egy dolog, amit nem vettél figyelembe.
Harry újra szeme előtt látta Natalie-t, amint Voldemort szorosan fogja őt, szörnyű tettre készen…
- Nem értem, mire gondol – mondta végül – Tisztában vele, hogy ő kulcs, és csak ő nyithatja ki…
- Ez így nem teljesen igaz – szólt közbe Nitus -, ő a testvéred.
- Igen, az – újra visszagondolt a rémálomra, és szörnyű gyanúja kezdett beigazodni. – Ő a vértestvérem.
- Így igaz – bólintott az öregember, és elengedte Harry kezét, és felállt. – Áldozat.
Fel alá járkált Harry előtt, aki némán figyelte minden lépését. Végül megtorpant, és megállt közvetlen Harry előtt.
- Nos, én azt javasolnám, hogy önfeláldozásoddal mentsd meg őt.
Harry vett egy levegőt, és kifújta. Ez hát a megoldás. Csupán így mentheti meg Natalie-t. Még mielőtt megkérdezhette volna, hogy meg is kell-e halnia, az öregember olyasmit mondott, amire nem számított.
- De ezt nem javasolhatom. Hagynod kell, hogy beteljesítse a végzetét.
Harry hirtelen felpattant, mint aki rugóra ült volna.
- Na ne! Csak azt ne mondja, hogy nekem akkor kell meghalnom, mikor Voldemort megöl? Remek. Már megint Voldemort! Mindig ő róla szól az életem! – tört ki hirtelen, mire Nitus csak csóválta a fejét.
- Nem így van, Salvador…
- Ez meg milyen név? Nem vagyok megmentő, vagy mi! Szólítson Harrynek, az a nevem! – üvöltötte Harry cseppet sem vissza fogva magát.
Nitus vett egy nagy levegőt, mint aki ordítani készül, továbbra is Harry szemébe nézett.
- Na igen, hisz honnan is tudhatnád, nem igaz? Nos, felvilágosítalak: te is ősi varázsló vagy, és ez a neved. Amit most használsz, az csak egy álnév. Hogy honnan tudom? Elég sok időt töltök azzal, hogy figyelemmel kísérem, mi történik körülöttünk. Igaz, ebben a kódexben élem le az életem különféle embereknek tanácsot osztogatva, köztük elég nagy ősi varázslóknak is, de attól még tisztában vagyok egy –két dologgal.
- Nem akartam kiabálni – sóhajtotta Harry, aztán más témára terelve a szót megkérdezte: - Ha sikerül megmentenem attól a szörnyűségtől, hogy fogom attól a betegségtől? Mert hát ugye az valami ősi betegség.
Nitus mintha el felejtett volna levegőt venni egy pillanatra – legalább is úgy tűnt.
- Igen, ez a másik dolog, amiről szerettem volna beszélni veled. Nem vagyok tisztában a dolgok kimenetével, minthogy azzal sem, hogy az ősi varázslók közül hányan vannak a Földön küldetésen.
- Igen… - válaszolt elgondolkodva Harry -, apám is valami ilyesmi küldetésen van.
- Nos, nem ismerem apádat, minthogy szinte senkit az ősök közül, mert mindenki titkolja igazi kilétét – mondta fintorogva Nitus, mint aki undorodik valamitől. – Az én dolgom sosem az emberek megfigyelése volt, hanem kiválasztottak útbaigazítása. Hát igen, ez az én sorsom, fiam.
- Tehát – folytatta az öregember -, egy rendkívül erős ősi varázsló hajdanán készített egy medált. Pontosabban többet, de csak egy maradt fent.
Harry dühe kíváncsiságba váltott át, ahogy a jóst hallgatta.
- Egy igazán nagyhatalommal bíró eszközt hozott létre, amit bármilyen dologra lehet használni. Még mielőtt megkérdeznéd, hol találod ezt a medált, arra nem tudok válaszolni.
- Akkor mégis merre keressem? – vágott közbe Harry.
- Hm. Erre gyermekem, szintén nem tudom a választ – hangzott a felelet.
Harry magába roskadva leült az ágy szélére, és a padlóra szegezte a tekintetét. Annak az esélye, hogy meg találjon egy medált, aminek a helye ismeretlen, az egyenlő a nullával.
- Egyáltalán angol földön van? Vagy legalább ezen az átkozott bolygón van? – kérdezte morogva, mire Nitus leguggolt elé.
- Igen, valószínű, hogy ott van, tekintettel a régi eseményekre, amivel most nem untatnálak. Viszont tudom, ki volt aki készítette – közölte Nitus, és megvárta, amíg Harry ránéz. – Amade.
- Tud esetleg valamit erről az Amadéről? – érdeklődött Harry, de már belül tudta a választ.
Az öregember újfent sóhajtott egyet, és csak egy kicsit később szólalt meg.
- Nos, nem igazán. A három leghatalmasabb varázsló egyike volt, az hiszem…
-Volt? – kiáltott fel Harry. – Na ne. Csak nem meghalt már? Az ősi varázslók nem halnak meg!
Nitus intett a fejével, hogy nincs igaza, aztán fogott bele a magyarázatba.
- Ellentétben azzal a hiedelemmel, az ősi varázslók nem halnak meg, nem igaz. Utána már másképp élik az életüket…
- Mint a keresztapám, aki nemrég halt meg – fűzte tovább a szót Harry.
- Azért mostanában lemaradtam egy pár dologról. Hogy hívják a keresztapádat? – Nitus szemében most először kíváncsiság tükröződött.
- Siriusnak… de a másik nevét nem tudom.
- Akkor új lehet, őt nem ismerem.
- Térjünk vissza ehhez az Adaméhoz – mondta fáradtan Harry, mert most már egyre kimerültebbnek érezte magát. Mintha itt máshogy telne az idő… - Akkor meghalt?
Nitus újból felállt és intett Harrynek, hogy álljon fel ő is.
- Végülis nem. Egy párszor, de mindig túlélte, mint ahogy azt is, hogy az egyik legfélelmetesebb ellenséget elpusztította, de ez egy másik történet – fogott bele a magyarázatba, szigorú pillantással pedig Harryt hallgatásra kényszerítve. -, a lényeg az, hogy állítólag még él, és továbbra is küldetésben van. Senki sem tudja, hogy hol jár. Talán épp pihen, vagy megint egy gonoszt pusztít el…
- Akkor meg lehet találni – tette hozzá Harry, Nitus pedig bíztatóan Harry vállára tette mindkét kezét.
- Igen, de azt javaslom, őt ne keresd. A medál a fontos, az mentheti meg azt, akit szeretsz. Viszont vigyázz, mert Voldemortnak is szüksége van rá, újabb őrült terve megvalósításához.
- Remek, miért is hiányozna ebből a kalandból is – dünnyögte Harry.
- Nehéz idők várnak rád, Harry. Újabb gonosz jön, aki Voldemorttal egyesítve varázserejét még hatalmasabb lesz.
Harry kelletlenül hátrahőkölt.
- Ne aggódj, akkor fog színre lépni Adame – mosolyodott el immár sokadjára Nitus.
- Nem tudni, mikor lesz? Hátha esetleg a medál…
Nitus viszont rögtön félbe szakította Harry mondanivalóját.
- Kevés időd van, és az is egyre fogy. Lehet, addigra már meg fog - egészen lehalkította a hangját – halni a testvéred…
- Nem – suttogta Harry, és elszántan felnézett. – Nem! Nem fogom hagyni, hogy meghaljon! Még is milyen nyomon induljak el?
- Lejárt az időd, hamarosan vissza kell térned. De még előtt válaszolok erre a kérdésedre, mert látom, nagyon elszánt vagy… nagyon emlékeztetsz valakire, akivel régen találkoztam. Hm. Tehát, az ősi varázslók járnak – kelnek az emberek között, és sokaknak megadatott a lehetőség, hogy ismerjék, lássák őket. Annyi a dolgod, hogy kutatsz régi feljegyzésekben, és megkeresed ezeket az emberek, hátha tudnak segíteni.
- Rendben… nehéz lesz. Találkozunk még?
- Remélem, ebben az életben nem. De tudod, erre sem tudok válaszolni! Itt elmosolyodott. - Nos, ég veled!
Nitus szorítása a vállánál még erősebb lett, majd körülötte a szoba vészesen megnyúlt, és hirtelen szédülés kapta el. Szorosan becsukta a szemét, és várta, hogy a pörgés lelassuljon.
Néhány perccel később már megint a hideg padlón feküdt, és minden csontja fájt az érkezéstől. Óvatosan kinyitotta a szemét, és felnézett a szemben lévő ágyon ülő alakkal.
- Ezt idd meg – mondta Piton, mikor leguggolt Harry mellé. Harry engedelmesen kiitta a kissé citrom ízű folyadékot. – Jobb most már?
Harry bólintott, majd apja egy erős mozdulattal talpra állította, és az ágyhoz kísérte.
- Akarsz beszélni róla? – érdeklődött Piton, és leült Harry mellé.
- Nem igazán van miről – felelte Harry, és megmasszírozta a halántékát. Úgy érezte, mint aki nem aludt már egy ideje.
Piton összeszűkült szemmel nézett rá.
- Pedig Nitus egy olyan alak, aki tud újat mondani – morogta.
- Te tudod, hol voltam? – csodálkozott Harry, és most már két kézzel masszírozta a halántékát.
- Igen, utólag rájöttem, hogy hova tűntél – fintorogta, aztán jobban megnézte Harryt. – Fáj a fejed?
- Csak egy kicsit – hessegette el a dolgot. – Akkor ezek szerint jártál nála?
Piton arcán gúnyos mosoly terült szét.
- Fogalmazzunk úgy, hogy biztos nem felejt el engem – Harry kíváncsi arcát még hozzá tette: - Legalábbis, miután távoztam, hagytam magam után némi pakolni valót.
- Mi? Mit mondhatott neked? Te jó ég! – hüledezett Harry. – Tán, hogy majd lesz egy fiad, aki megmenti a világot!
Piton nem szólalt meg, csak szomorú tekintettel nézte fiát.
- Jaj, pont ezt mondta? - esett le neki a tantusz.
- Igen, említette ezt is. Amit mint minden jóslatszerű kijelentését semmibe vettem. Mára már tudom, azért oda kell figyelni az útmutatásaira – itt újra elfintorodott, aztán hirtelen témát váltott. – Viszont most már jó lenne, ha lepihennél.
- Tényleg, mennyi időre tűntem el?
Piton közben felállt, és a közeli szekrényből egy fejfájás csillapító főzetett vett ki.
- Nos, három napig nem voltál itt - válaszolt, és oda nyújtotta Harrynek az üvegcsét.
- Jaj ne! Én a szünet utolsó három napjára hagytam a házijaim elkészítését! – fakadt ki Harry. – Na ilyen rövid tavasz szünetem sem volt…
Piton olyan arcot vágott, mint mikor Harry a bájitaltan órán elrontott valamit.
- Holnap utazunk vissza Roxfortba. Ami azt jelenti, hogy a házi feladataid elkészítésére egy délutánod van – elvette Harrytől az üvegcsét -, tehát javaslom, legközelebb ne az utolsó percre hagyd.
- Ígérem, legközelebb nem fogok helyette… - hirtelen elhallgatott, és ijedten nézett apjára.
Piton kérdően felvonta a szemöldökét.
- Őszintén szólva nem örülök neki, hogy mindig nyomozgattok olyan ügyben, ami inkább a felnőttek hatásköre lenne – intett a pálcájával a közeli szekrényre, amiből egy törölköző repült ki, és Harry ölébe esett. – Most pedig fürödj meg, és pihend ki magad.
Mihelyst kimondta ezeket a szavakat, hirtelen egy erős fényforrásra lettek figyelmesek: a másik ágyon fekvő kódexből arany szikrák pattogtak ki, aztán felemelkedett, és egy pillanat alatt köddé vált.
- Látom, még mindig szeret látványosan távozni – jegyezte meg Piton hidegen. – Remélem, többet nem lesz hozzá szerencsénk.
- Miért? – bukott ki a kérdés Harryből.
- Afféle rossz ómen. Talán az embereknek nem is kell útmutatás, mert ösztönösen tudják, mit kell tenni – magyarázta Piton, majd az ajtóhoz lépett. – Mire visszaérek, remélem már aludni fogsz. Tudtommal a jövő héttől kezditek az edzést.
Harry bólintott egyet, és miután apja távozott, szomorúan bement a fürdőszobába.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Griffendél klubhelyiségben a szokásosnál is nagyobb volt a zsivaj: olyannyira, hogy Hermione és Natalie is felhagytak a tankönyvek bújásával. Harry miután elmondta Neville-nek, hogy mit és hogyan kell tenni bizonyos alkalmakkor, akkor végre a fiú megnyugodott, és vidáman oda ment Seamus-ékhoz. Harry egy nagy sóhaj közepette lerogyott Hermione és Natalie mellé.
- Sikerül megnyugtatnod? – kérdezte Natalie, miközben újabb tornyot készített az előtte lévő könyvekből.
Harry hátrahajtotta a fotelben a fejét, és úgy mondta a plafonnak.
- Igen, sikerül. Habár azt hiszem, kissé átragasztotta rám.
- Ne aggódj, minden remekül fog menni… - kezdte Hermione, de Natalie idegesen félbe szakította.
- Naná, én még nem játszottam a mardekárosokkal, de mióta úgy tűnik, hogy meg nyerhetjük a bajnokságot, eléggé durvák lettek! Tudom, Harry, hogy mondtad, milyenek meccs közben, így nem hinném…
Harry ránézett a lányra.
- Nem lesz gond.
- Tényleg? Ha nem akartak ma hatszor el tenni láb alól akkor egyszer sem! – csattant fel Natalie, mire leborult a könyvhalmaz. – Hát igen, de az a lány, Millicent…
- Talán Natalie ha visszafognád magad, akkor Piton nem vonna le annyi pontot – szólalt meg Ron, aki épp most ért oda barátaihoz.
- Pedig csak egyszerű rontást kapott! Semmi ahhoz képest, amivel engem akart megtámadni! – vitatkozott Natalie.
Harry viszont gyorsan felpattant, és a barátaira nézett.
- Mivel már elég későre jár, térjünk nyugovóra! – adta ki az utasítást, aztán a helység túlsó végében nevető bandára tekintett. – Nem vicceltem! Kviddicscsapat, nyomás aludni!
- Lehet, megszállta Wood szelleme – morgott Dean, és intett Neville-nek, hogy menjenek.
- Jó éjszakát! Reggel találkozunk – köszönt el Harry a lányoktól, majd aztán gyorsan kapcsolt. – Natalie, te is menj aludni! Holnap jó formában kell lenned!
Natalie felnyalábolta a szétszóródott könyveket, aztán szintén a hálószobák felé indult. Ron, aki mostanában kötelességének érezte elkísérni Natalie legalább a lépcső aljáig, köszönés nélkül ott hagyta az éppen indulni készülő Harryt és Hermionét.
- Ugye, nagyon aggódsz? – kérdezte Hermione halkan, miután Ron és Natalie hallótávolságon kívülre értek.
Harry csak bólintott egyet.
- Nem is tudod, mennyire, Hermione. Az utóbbi hetekben nem tudom mit tett magával, de igaz, nem tűnik olyan fáradtnak. Pedig a közeledő év végi vizsgákra sem tanult sokat – szomorúan nézett a távolban mosolygó lányra. – Nagyon jól titkolja, hogy időnként nagyon rosszul van. Engem nem tud átverni, még ha nektek hazudik is.
- Pedig én is látom néha rajta – sóhajtott Hermione, és aztán megszorította Harry kezét. – Reménykedjünk, hogy holnap sem lesz rosszul.
Harry nem engedte el Hermione kezét. Jól esett neki, hogy emiatt a szörnyű titok miatt legalább előtte nem kell titkolóznia, van aki együtt érez vele.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Legalább a pirítósból egyél egy keveset – bíztatta Herminoe, és ő maga bele harapott a sajátjába. – Úgy volt, hogy egy kicsit hamarabb kimentek a pályára, nem?
Harry csak továbbra is a tányért bámulva bólintott.
- Akkor meg igyekezz, és egyél már valamit! – noszogatta a lány, aztán vissza fogta a hangját, mert már a nagyterem kezdett megtelni a korán kelő diákokkal. – Apropó, Natalie hol van?
- Nem tudom, a többiek már ott vannak az öltözőben – a bejárat felé tekintett. – Még ma nem is láttam.
Hermione, mint aki a gondolataiban olvas suttogva megjegyezte:
- Ne aggódj, biztos jól van.
Harry ismerős talársuhogást hallott, aztán újra a bejárat felé nézett, és meglátta Hermione mögött apját. Piton egy laza mozdulattal megfordította a széket, aztán leült Hermione mellé.
- Lehet, idén a Griffendél nyeri a bajnokságot, és olyan savanyú képet vágsz, mintha már most vesztésre állnátok – jegyezte meg Piton gúnyosan, és rákönyökölt a szék háttámlájára.
Harry mosolyt erőltetett az arcára, és letette a villát a kezéből, mert már nem akarta tovább piszkálni a rántottát.
- Csak elgondolkodtam, semmi több.
Esze ágában sem volt elmondani apjának, vajon mi bántja. Pedig többször eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha mégis beszélne róla – de végül elvetette az ötletet.
- Egyél legalább a pirítósból – utasította Piton, mire Hermione rögtön megszólalt.
- Mondtam neki, de meccs előtt sosem tud enni!
- Igen, tisztában vagyok vele, kisasszony – mondta Piton hidegen, és elvett az asztalról egy süteményt. – Most, hogy ő csapatkapitány, még jobban izgul. Pedig nincs semmi okod rá, Harry.
Harry felállt az asztaltól, aztán meglepődve vette észre az asztalok között szaladó testvérét. Natalie lihegve megállt Harry előtt, és próbált levegőhöz jutni.
- Ne haragudj, Harry, csak egy kissé tovább készülődtem – mentegetőzött, aztán az asztal felé biccentett. – Jó reggelt, tanár úr.
Piton szintén felállt az asztaltól.
- Magának is, Lupin kisasszony – közölte vidáman, aztán Harry felé fordult. – Ügyes legyél, és vigyázz Malfoyjal, mert nagyon sokat gyakorolt.
Harry csak legyintett egyet, hisz tudta már, hogy mennyit fejlődött a mardekáros csapat. Az utóbbi időkben ők többet voltak pályán, a Griffendél csak most vett részt, a pontok állása miatt.
- Nem hiszem, hogy jelentene valami veszélyt – jelentette ki Harry, és megvonta a vállát. – Apropó, apa… miért nem vagy zöld talárban?
Piton kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Talán, mert most eleve a tanári lelátón fogok ülni a többi professzor közt, ahol nemigen mutatna jól a zöld szín… Persze, attól független örülnék, ha ők nyernék meg a meccset – itt gúnyosan elmosolyodott. – Viszont tisztában vagyok a tehetségeddel, és biztos, hogy a Griffendél nyeri meg a bajnokságot.
- Gyere, a többiek már biztos várnak ránk – szólt közbe Natalie, mire Harry bólintott egyet.
- Persze, menjünk. Majd délután találkozunk, apa!
- Ha nem épp ünnepelni fogtok, akkor igen – mosolyodott el Piton, majd a tanári asztal felé indult, Harry és Natalie pedig elhagyták a nagytermet.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mikor Harry és a csapat kiért a pályára, fülsüketítő őrjöngés, és taps fogadta őket. Határozottabban többen köszöntötték őket, mint a mardekárosokat. A zöld rajongó tábor felöl némi fúj hallatszott.
A kommentár év eleje óta Seamus volt, mivel ő nem kerülhetett be a csapatba.
- Íme a Griffendél csapata! – üvöltötte a megafonba önfeledten. – Weasley, Bell, Lupin, Longbottom, Thomas, Weasley és Potter, egy remek csapatkapitány és egy remek összeállítás…
A tömeg újabb ujjongásban tört ki, próbálva elnyomni a felzúgó fújolást.
- És már jön is a Mardekár csapata: Montague csapatkapitánnyal, továbbra is régi csapatával…
Madam Hoch odaintette a két csapatkapitányt, Harryt és Montague-t.
- Gyerünk, fogjatok kezet! – szólt rájuk Madam Hoch, mire Montague megragadta Harry kezét. Harry próbált nem fel szisszenni az erős szorítástól.
Madam Hoch elővette a sípját, és hangosan elordította magát, még mielőtt belesípolt volna.
- Felszálláshoz készülni!
A tömeg újból tombolni kezdett, pedig még csak felszálltak. Harry rögtön a pálya fölé repült, egy olyan helyre, ahol mindent láthat, és még Malfoyt is távol tarthatja a cikesztől, nehogy idő előtt elkapja.
- A Mardekár indíthatja a támadást… Jaj – Kathie, vigyázz! – mihelyst kimondta, Katie épp kitért a gyorsan száguldó csapatkapitány elől. – DE RON KIVÉDTE! HIHETETLENÜL REMEK ÖRŐ VÁLT BELŐLE! A Mardekárnak nem sikerült gólt szereznie…
Harry egy pillanatra megijedt, hogy Ron bepánikol, és ez a teljesítményén is meglátszik, de nem így alakult. Büszkén kihúzta magát, és továbbra sem mozdult a karikák elől.
- Most a Griffendél támad… Natalie szélsebesen repül, minden idők legjobb terelője állítólag… Ajaj! – ordította Seamus, mikor Natalie-t majdnem lelökte Montague a seprűről, de Natalie végül nem esett le. – Natalie mégis megszerzi a kvaffot, átpasszolja Ginnynek… ez az Ginny! Már csak néhány méter! Már csak az őrző van útban… ÉS SIKERÜLT! GÓLT SZERZETT A GRIFFENDÉL!
Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, már nem kell sok a meccs megnyeréséhez.
- Az állás tíz nulla a Griffendél javára! – üvöltötte a megvadult tömegbe Seamus. – Újból a Mardekár támad… Warringtonnál a kvaff... a gurkó sincs ott… Ronra vár, hogy kivédje… AFFENE! GÓLT SZERZETT A MARDEKÁR!
A mardekáros lelátóról most a fújozás helyett örömujjongás hallatszott. Ron szemmel láthatólag elvörösödött, de azért próbált uralkodni az idegességén.
Harry számolta magában a lehetőségeket: ha a küzdelem ilyen szoros lesz, nagyon megnehezítik a dolgát. Malfoyra szegezte tekintetét, akit továbbra is pásztázta szemével a pályát a cikesz után kutatva.
- Újra a Griffenél támad… vigyázz Ginny, egy gurkó! De semmi baj, Neville ügyesen elterelte… Bellnél van a kvafff, és repül szélsebesen a karikák felé! Vigyázz, gurkó! – üvöltötte Semaus, mire Bell épp kitért előle, és nem esett le a seprűről, de elejtette a kvaffot. – Ismét a Mardekárnál a kvaff… újból Warringtonnál van… és a karikák felé repül… és NEM LEHET IGAZ! KIVÉDTE!
Harry megint felsóhajtott, Ron teljesítménye azért nem romlott. Viszont a meccs már vészesen kezdett eldurvulni.
- Megint a Griffendél támad… Ginnynél a kvaff, aztán Thomas remekül eltereli a feléjük repülő gurkót… újból Bellnél van a kvaff, repül a karikák felé… EZ NEM LEHET IGAZ! – üvöltötte felháborodottan Seamus.
Montague durván nekirepült a lánynak, aki megint majdnem leesett a seprűről: épp az utolsó pillanatban visszamászott rá.
- Büntető dob a Griffendél! – Natalie már repült is, hogy elvégezze a büntetőt. – ÉS EZAZ! GÓLT SZEREZ A GRIFFENDÉL! AZ ÁLLÁS HÚSZ TÍZ A GRIFFENDÉL JAVÁRA!
Harry aggódva nézett le, majd egy hirtelen ötlettel úgy tett, mint aki meglátta cikeszt, és tett egy pár kört a levegőben. Most megint ők vezetnek, de a szükséges pont még mindig nem volt meg.
- Újra a Mardekár támad… ajajj… vigyázz, Ginny! Dean egy jó passzal átadja Neville-nek a gurkót… Ginny repül tovább a kvaffal… átpasszolja Bellnek, aki már repül is a karikák felé… vigyázz! SZÁNDÉKOS VOLT! Megint büntetőt dob a Griffendél!
Most Bell repült, hogy elvégezze a büntetőt.
- EZAZ! MEGINT GÓLT SZEREZ A GRIFFENDÉL! – harsogta Seamus. –Az állás már harminc tíz a Griffendél javára! Újra támad a Mardekár… nem, A Griffendél… jajj – nyögött fel Seamus, mikor Ginnyt félrelökve Pucey megszerezte a kvaffot. – Újból a Mardekárnál a kvaff… Pucey átpasszolja Warringtonnak, aki egyenesen repül a karikák felé… jaj ne! Gólt szerez a Mardekár!
Ront épp lefoglalta az, hogy a fejét ne találja el egy gurkó, pont mikor, a kvaff célba ért.
- Az állás harminc – húsz a Grifenndél javára… ez minden idők egyik legszorosabb meccse…
Harry sajnos egyet értett ebben, mert tényleg jobbak voltak a mardekárosok, mint az eddig csapataik.
- Már megint a Mardekárnál a kvaff… aki tovább passzolja Puceynak, aki tovább adja… de Natalie megszerzi! Talán most… Jajj! Már megint a Mardekárnál a kvaff! – ordította csalódottan Seamus, mert Natalie passzoláskor ki ejtette a kezéből a kvaffot.
Harry gyanúja kezdett be igazolódni: Natalie elég szörnyen nézett ki, pedig eddig nem találták el, csak majdnem lelökték a seprűről. Kissé lejjebb ereszkedett és intett Madam Hochnak.
- A Mardekár támad.. de… időt kér a Giffendéles csapatkapitány!
Harry leszállt a földre és intett a többieknek, hogy jöjjenek oda. Neville és Dean kelletlenül vánszorogtak oda. A három lány viszont elszánt tekintettel nézett a csapatkapitányra.
- Tudom, hogy ez a csapat egy kicsit jobb, mint amire számítottunk, de egy jó bevált taktika még jól jöhet – kezdett bele a magyarázatba, aztán Natalie-ra nézett, aki elsápadva némán meredt maga elé. – Natalie, ha nem tudod tovább folytatni…
- De tudom! Csak egy kicsit pihenek, és máris jobban vagyok – mondta meggyőzően, de Harry nem hitt neki.
- Ha nem mész magadtól, én foglak kiállítani! – dühöngött Harry.
- Ezt nem teheted! Nélkülem veszítetek! – tiltakozott Natalie, és még a lábával is dobbantott egyet.
Hirtelen Hermione tűnt fel, kezében egy üvegcsével.
- Ha ezt megissza, nem lesz olyan fáradt! – mire minden csapattag ránézett. – Legutóbb nagyon sokat tanultunk, és eléggé kimerült. Ez egy erősítő főzet, amitől jobban lesz.
Azzal odanyújtotta Natalie-nak, aki meg is itta. Néhány másodperccel később már Natalie nem volt olyan falfehér, mint korábban.
- Na jó, maradj – egyezett bele Harry végül. – De ha megint meglátom, hogy majdnem leesel a seprűről, esküszöm a meccs további részét a lelátón fogod tölteni!
- Nem lesz semmi baj! – tiltakozott továbbra is Natalie, de már nem támaszkodott a seprűjére.
- Akkor folytassuk, és nyerjük már meg végre ezt a meccset! – mondta mosolyogva Harry.
- Ez a beszéd! – helyeselt Ron, majd Deanre és Neville nézett. – Majd minden telhetőt megteszünk!
Újabb sípszó hallatszott, és folytatódott a meccs.
- Már megint a Mardekát támad… de aztán Pucey elejti a kvaffot, mert Dean gurkója eltalálja… büntetőt dob a Mardekár!
Harry rettegve várta kimenetelt. Már meg volt a harminc pont, így csak a cikeszt kell megtalálnia, és már nyertek is. A bűvös száznyolcvan pont kell a meccs megnyeréséhez.
- Warrington indul a karikák felé… jaj ne! A Mardekár gólt dob! – Próbálta túl üvölteni a tomboló tömeget. – Az állás harminc - harminc! Elég szoros a küzdelem, bármelyik ház megnyerheti a kupát…
Harry most már lázasan kutatott a cikesz után, de az sehol sem volt. Pedig ha a Mardekár újból gólt szerez, és Malfoy úgy szerzi meg a cikszet, akkor vesztettek. Még bele gondolni sem mert.
- A Griffendél támad, a griffendéles Ginny már repül is… átpasszolja Natalie-nak, aki gólt dob… A MARDEKÁR KIVÉDTE! Most megint a Mardekárnál a kvaff…
Harry egyszerűen nem találta sehol a cikeszt a szemével. Végül Meglátta Malfoytól nem messze. Szíve sebesen dobogni kezdett, el kell onnan csalnia…
Leírt egy nagy kört, és úgy tett, mint aki már látja, hol a cikesz. Igen ám, de Malfoy nem dőlt be ennek az olcsó trükknek, és továbbra sem mozdult. Harry azért továbbra is úgy tett, mint aki azt keresi. Aztán mikor közelebb ért a fiúhoz, akkor tűnt fel neki, hogy Natalie-t nézi elsápadva.
Harry követte a tekintetét, és rémülten látta, hogy Ginny épp elkapja az éppen leeső Natalie-t.
- Ez nem volt szép! Alattomos támadás volt a Griffendél hajtója ellen! – dühöngött Seamus.
Harry nem foglalkozott Malfoyjal, már indult is a cikesz után, mire Malfoy észbe kapott: most már Harry után száguldott.
- Büntetőt dobna a Griffendél, de a fogónk elindult! – Seamus szavait őrült rivalgás követte. – Nagyon szoros a küzdelem!
Harry azt azért nem mondta volna, mert elvégre egy Tűzvillámon ült, és a mardekáros fogó már eléggé lemaradt. Már csak méterekre volt a cikesztől… már csak kettő, egy…
Fél kézzel előre nyúlt, és elkapta.
- A GRIFFENDÉL ELKAPTA A CIKESZT! – üvöltötte Seamus.
Madam Hoch belefújt a sípba, és próbálta túl ordítani tömeget.
- Az állás száznyolcvan harminc! Nyőzött a Griffendél!
Már szinte fölösleges volt bejelenteni, mert már mindenki berohant a pályára, hogy gratulálhasson a csapatnak. Az egész csapat szoros ölelésbe fogta Harryt, végül csatlakoztak a többi Griffendélesek. McGalagony megint elsírta magát, mint mikor legutóbb megnyerték a kupát. A másik két ház is közösen ünnepelt a Gfriffendélesekkel, örülve annak, hogy nem a Mardekár nyert.
Végül az igazgató átadta a kupát. Amint Harry a magasba emelte, újabb örömujjongásba tört ki a Griffendélesek hada.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Látom, eléggé fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Piton reggelinél, miközben teát töltött Harry csészéjébe. – Meddig tartott a tegnap esti buli?
Harry újból elnyomott egy ásítást.
- Nem is tudom, talán éjszaka kettőkor jött be McGalagony professzor, és zavart el minket aludni – felelte Harry, és szokásához híven a kekszekre vetette magát. – De aztán sem aludtam túl sokat.
- Gondoltam. De én azért nem engedném, hogy ennyi ideig fent maradjatok, még ha másnap nem tanítás nap van – dünnyögte Piton. – Mivel hétvége van, ugye este itt leszel?
Harry bólintott egyet, és kortyolt a teájából.
- Azt hiszem, estig maradunk Roxmortsban…
- Sötétedés előtt mindenképpen érjetek vissza – vágott közbe Piton. – Roxmortsba nem igen merészkednek halálfalók, de a közeledő rendkívüli esemény miatt óvatos legyél!
Harrynek egy csapásra elment az étvágya, mikor eszébe jutott az úgynevezett fontos esemény.
- Az leszek, ne aggódj – nyugtatta meg apját. – Tudod, hogy általában mindenből kibújok, mint egy kígyó.
Piton továbbra is szigorúan nézett Harryre.
- Ez igaz, de akkor is féltelek, mert tudom, hogy Voldemortnak ha most épp nem kellesz, akkor is minden alkalmat megragad majd, hogy megöljön – morogta, aztán letette a csészét a kezéből. – Lupin remélem, mindent elkövetett annak érdekében, hogy Natalie-ra vigyázzon a Rend tagjaival.
- Miért, apa, te nem jössz Roxmortsba? – csodálkozott Harry, mire Piton megrázta a fejét.
- Sajnos, egyéb fontos dolgom van, de estére ígérem, itt leszek – mosolyodott el.
Harry még magához vett néhány kekszet, amit a zsebébe gyömöszölt, aztán elköszönt apjától.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Á, sziasztok! – köszöntötte őket Kingsley, és biccentett előttük.
Mundungus is ott állt melle, mikor a négy jó barátot köszöntötte.
- Jó napot – köszönt bizonytalanul Harry, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is megfordultak volna a Rend tagjai a Három Seprűben. – Mit csinálnak itt?
Kingsley újra elmosolyodott, és leült melléjük.
- A Rend tagjai mindenütt ott vannak, most mi vagyunk itt szolgálatban – magyarázta, aztán újból Natalie-ra nézett. – Apád keres, ezért jöttünk érted Natalie. Nem akarta, hogy egyedül menj vissza Roxfortba.
Natalie felállt, és indulni készült.
- Rendben, Mr. Kinglsey – mondta lelkesen Natalie, mire Kingsley elmosolyodott.
- A rendes nevem Shacklebolt, a Kingsley az a keresztnevem.
Natalie kissé elvörösödött.
- Akkor bocsánat! Hallottam, hogy mindenki így szólítja – aztán Harryékhez fordult. – Akkor találkozunk este a klubhelyiségben. Sziasztok!
Miután Natalie távozott, Ron szomorúan nézett utána.
- Gondolom, máshogy képzelted a mai napot – mondta Hermione és egy nagyot kortyolt az italából.
- Nos, bevallom igen. Együtt akartam tölteni vele a mai napot – Ron magyarázata hirtelen habogásba váltott át. – Tudjátok… izé…
Harry legyintett egyet, hogy nem baj.
- Ron, semmi baj. Majd este újra látod. Inkább mesélj, mi újság otthon?
- Nos, semmi különös. A Rend tagokról szinte nem tudok semmit, apa is távol van külföldön valami fontos ügyben – sóhajtott Ron. – Legalábbis ezt írta a legutóbbi titkos levélben.
- Egyedül ment? – érdeklődött Harry, reménykedve, hogy az ügynek van valami köze a közelgő katasztrófához.
- Először úgy volt, de aztán végül az igazgató úgy döntött, hogy legalább Kingsley menjen velük.
Harry levegőt nem véve nézett rémülten Hermionéra, aki meg remegő kézzel tette le a poharat. Egy másodperc erejéig némán néztek egymásra, majd felpattantak, és már rohantak is ki a Három Seprűből.
Kint megálltak egy pillanatra, hátha meglátják őket.
- A francba! Merre mehettek? – dühöngött Harry. – Hogy történhetett ez meg? Hogy lehetek ilyen hülye, hogy immár harmadjára dőlök be ennek az olcsó trükknek?!
- Nyugodj már meg, Harry! Egyikünk sem tudhatta! – szólt remegő hangon Hermione.
- Na peeersze. Azért halkan megjegyezném, hogy mindenki tudja, hogy elvileg ma van a Rend gyűlése, nem? – üvöltötte Ron, aztán oldalra nézett. – Nem ők azok?
Harry és Hermione követte barátjuk pillantását, és meglátták a furcsa hármast egy mellékutca felé tartva.
- Jaj ne! Biztos, hogy zsupszkulcsal mennek! – jött rá döbbenten Harry és már rohant is nyomában barátaival.
Rövid időn belül már oda is értek a mellékutcába, ahol a két erős férfi erősen fogta az éppen szökni próbáló lányt.
- Na gyerünk, menj már, neked a másik zsupszkulcsal kell menned! – szólt rá Kinglsey Mundingusra, és erősen magához szorította Natalie-t.
Harry gyorsan előrántotta pálcáját, miközben az ál Kingsley észre vette őket.
- Na lám csak, már megint Potter! – mondta, és már szórta is a kábító átkokat feléjük.
A három jó barát épp idejében bújt el egy felborított kuka mögé. Az átkok hangos koppanással érték el a kukát.
- Majd én feltartóztatom őket, menjen Kinglsey! – kiáltott fel Mundungus, és a lába előtt lévő két darab csizmától távolabb állt. – Magának fontosabb oda érnie, velem ellentétben!
Harry óvatosan kikukucskált a rejtekükből, latolgatva a lehetőséget, mit tegyenek.
- Harry! – kiáltotta Natalie, és újból megpróbált szabadulni, de Kingsley még erősebben szorította. – Segíts!
- Lassan a testel kisasszony! A Kiválasztott úgy sem tudja megmenteni! Mert már megyünk is! – szólt rá Kingsley, és lehajolt az egyik csizmához, Natalie is magával rántva.
Mihelyst hozzáértek a csizmához, pillanatok alatt eltűntek. Harry aki már nem látott a mérhetetlen dühtől, gyorsan felpattant a kuka mögül.
- Stupor! – kiáltotta el magát, mire Mundungus félre ugrott az átok elől.
A csizmához nem igen tudott közelebb menni, mert Hermione elszántan rohanni kezdett felé további átkokat szórva. Mundungus ellenben öregkorára elég sportosan ugrott el minden átok elől, amit ketten szórtak rá.
- Potter, ha azt hiszed… - az már nem derült ki, mit akart mondani, mert Harry végre el találta a kábító átokkal, mire a nagydarab férfi elterült.
Ron aki eddig csak meglapult a kuka mögött, most előjött, és odament Harryék mellé. Harry és Hermione elszántan nézték a csizmát, ami előttük hevert.
Végül Harry szólalt meg.
- Nem muszáj velem jönnötök. Ki tudja hova visz ez a zsupszkulcs.
- Harry, nem fogunk vissza fordulni – mondta Ron, és ránézett barátjára. – Veled tartunk, akárhová is mész.
- Nagyon veszélyes lehet…
Hermione előbbre lépett, és dühösen nézett Harryre.
- Nem fogsz oda egyedül menni! Ha hárman megyünk, több esélyünk lesz, bárhova is visz! Úgyhogy gyerünk, amíg nem jutnak messzire. Ne felejtsd el, ő egyedül van, mi meg hárman!
- Rendben, Hermione… utána már nem fordulhattok vissza, ha rengeteg halálfaló vár minket – egyezett bel Harry. – Na jó akkor háromra.
Hermione és Ron bólintottak, és lehajoltak a csizmához.
- Egy, kettő… három – Mihelyst Harry kimondta hármat, megfogták a zsupszkulcsot, ami nagyon messzire repítette őket.
De ott sem halálfaló nem volt, sem Natalie az elrablójával.
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
