17. fejezet:Kutatás
Az ágyon már rengeteg könyv és pergamen hevert szanaszét. Harryt nem különösebben érdekelte, hogy már lassan éjfél, eltökélte: mindenképpen hozzá akar jutni minden információhoz az ősi varázslókat illetően.
A mostani időpont tökéletes volt az olvasásra: aludni nem tudott, az apja pedig még mindig nem ért haza egy igen hosszúra nyúló gyűlésről.
A mai nap egészen jól telt, ahhoz képest, mennyire utálta, ha a bájitaltanból magyaráznak neki. Most értetőbbnek tűntek a bájitalok különféle hatásai.
Az apja nem faggatta többet a tegnapi rémálmot követően, mert belátta, hogy nem megy semmire a kérdezősködéssel. Persze, elég kíváncsi tekintettel nézett rá, mikor megkérdezte, lemehet-e a könyvtárba egy pár régi könyvért. Miután Piton engedélyt adott, ő már le is rohant az üres könyvtárba körülnézni. Meglepetésére elég sok híres író foglalkozott az ősi varázslókkal, így sok könyvet tudott lehozni a pincébe.
Mire leért, már csak egy üzenet várta:
„Harry! Sürgős gyűlést hívott össze az igazgató úr, ezért mentem el köszönés nélkül. Nem tudom, mikor érkezek haza, de légy szíves, minél hamarabb menj aludni.”
Miután Piton elment, egész délután csak a könyveket bújta, a különfélébb feltevéseket, elméleteket elemezgetve. Habár Hermione jegyzetelései mintha átfogóbbak lettek volna, vagy csak egyszerűen érthetőbbek.
Az olvasmányok többsége csak az elméletekről szólt, semmi érdekes dolgot nem tartogattak. Volt olyan könyv, amely azt találgatta, mit szeretnek enni, de volt olyan is, ami a szerelmi életük rejtélyébe vezette el az olvasót.
Ásított egyet és közelebb hajolt az alig olvasható könyvhöz, hogy el tudja olvasni az igen apró betűket.
„Hajdanán, még mikor még az ősi varázslók a Földön éltek, minden más volt… Béke, egyetértés és szeretet jellemezte az életet. Egyszer, mikor eljött Ő… akkor mindennek vége lett. Lerombolta a városokat követeivel, csak az emberiség egy része élte túli. Az ősi varázslók nyomtalanul eltűntek… senki sem tudja hová… A hiedelem szerint, egy felsőbb léti síkon élnek, és onnan tartják szemmel a földi életet… Vannak olyan emberek most is, aki bírnak nagyhatalommal, és meghallják, sőt látják is őket. Ők szintén az ősi varázslók közvetlen leszármazottjai, nagy varázserővel… hmm… kedves olvasó! Amit itt leírtam, azt azért ne higgye el!
Nem is egy ember számolt be különféle találkozásokról, de végül mindegyik gyógyítóra szorult elmeállapotát ítélve…
Harry nyelt egyet. Biztos nem fogja hangoztatni, hogy a keresztapjával beszélget álmában, és még hangokat is hall. Az első olyan könyv, ami legalább valamiféle nyom lehet ebben a bizonytalanságban – gondolta magában, és jobban magára húzta a takarót. Akármilyen meleg színekben is pompázott a szoba, elég hideg volt.
Az ágya vége felé nyúlt egy másik könyvért, amiben az előbb olvasott egy érdekes dolgot.
- Harry…
A nevét hallva ijedten engedte el a kezéből a könyvet, és döntötte le a rendbe rakott olvasnivalót. Ijedten nézett az ágy végébe.
- Te… mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte dadogva, és újra tornyot formált a könyvekből. – Egyáltalán… hogy…
- Gondoltam, meglátogatlak – felelt a jövevény, és még közelebb lépett a fiúhoz.
- De… Sirius… - Harry még mindig makogott, ahogy az arany talárba öltözött keresztapját nézte. – Mindjárt felébredek…
- Ébren vagy, Harry – mosolygott Sirius, és leült a keresztfia mellé az ágyra. – Láttam, hogy elszántan kutatsz… utánunk.
- Tulajdonképpen a Kulcs után kutattam – magyarázta, és odébb tolta a könyveket.
Sirius a tekintetével követte a mozdulatot, és már-már ugató nevetésben tört ki.
- Jaj, Harry! Nem bízol bennem? Még mindig a keresztapád vagyok!
- Igen, de… van egy pár dolog, ami nem világos. Te… meghaltál… - fejezte be a mondatot halkan.
- Igen, jól gondolod. Vannak bizonyos dolgok, amikről nem beszélhetek… De hidd el, elevenebb vagyok, mint gondolnád.
Harry értetlenül tekintett a keresztapjára, aki bíztatóan a vállára tette a kezét.
- Remélem, nem őrülök meg, mint ahogy némelyik könyv írja. Nem szeretném hátralevő életemet a Szent Mungóban tölteni.
- Nem fogsz ne aggódj – megvakarta az állát, majd folytatta -, én már régóta szólítalak, de valamiért csak most nemrég hallottad meg a hangomat. Az erőd is csak most kezdett el nőni, nem értjük miért.
- Az erőm? Emlékszem… karácsonykor a főhadiszállást majdnem leromboltam… Azt hiszem akkor kezdődött, mikor megláttam a ládám alján az oda-vissza tükör maradványait.
- Szerintem is… Jó lenne, ha inkább a Kulcs megkeresésével töltenéd az időt, nem pedig azzal, hogy utánunk nyomozgatsz – Sirius felvett egy pergament, és miután szemügyre vette, letette.
- Jó, rendben. Csak szerettem volna tudni, kikhez tartozol – adta meg magát Harry.
- Szerintem, már tudod. Viszont erről sem beszélhetek - jegyezte meg halkan.
- Tudom! – emelte fel a hangját dühösen.
- Hidd el, meglátogatlak sokszor. Már megvan hozzá a képességed, hogy láss és hallj engem. Erre csak igen kevés ember képes, pontosabban az, aki hatalmas varázsló lehet. És benned megvan az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer – tudod.
- Ne emlékeztess arra a jóslatra légyszíves. Viszont a múltkori miatt mindig haragszok rád.
- Meg kellett mutatnom, hogy ezeket a tényeket ismerve jó döntéseket hozz. Viszont most már mennem kell – tette hozzá sietve, és mielőtt Harry megszólalt volna, aranyló ragyogással eltűnt.
- Remek. Most már nem csak hangokat hallok, de már rendesen hallucinálok is – dörmögte, majd a könyveket az éjjeliszekrényre pakolta.
Apró neszt hallott, és mikor felnézett, a szikrázó szemű apjával találta magát szembe. Piton még mindig a fekete talárjában volt, a jelekből ítélve most érkezett.
- Harry! Már éjfél van! Rég aludnod kellene! – az ágy mellé lépett, és jobban megnézte a pergameneket, amiket Harry éppen összeszedett az ágyról.
- Ne haragudj, csak…
- Megmondtam, hogy időben menj aludni! Az elmúlt éjjel lefogadom, hogy nem aludtál semmit. Szükséged van a pihenésre, hogy jövő héten órákra járj! – sziszegte dühösen, és felvett egy könyvet az éjjeliszekrényről. – Különben is, mi olyan sürgős, hogy ne aludj?
- A dolgozatomhoz gyűjtöttem egy pár dolgot – válaszolt lesütött szemmel.
- Harry, nézz rám – mondta hűvösen.
Harry ártatlanul az apjára nézett. Hirtelen eszébe jutott az okklumencia, de már késő volt…
- Tudod jól, hogy nem szeretem, ha hazudnak nekem – közölte ingerülten Piton. – De hogy a saját fiam!
- Nem akartam…
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Most rögtön menj aludni! – Piton már majdnem kiabált. – Majd holnap megbeszélünk egy pár dolgot, az igazmondást is beleértve!
Egy pálcasuhintással a fiára terítette a takarót, majd az ajtóból pedig a maradék fényforrást is megszüntette.
- Jó éjszakát – morogta, majd bevágta maga után az ajtót.
Harry rémülten nézett az ajtó sárga körvonalaira.
„Nem kellett volna hazudnom neki. Remélem, nem tudta meg, hogy Siriussal találkoztam” – tűnődött el magában.
Még egy darabig nézte a kis fényforrást, ami az ajtón szűrődött be, de aztán lassan álomba szenderült.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Reggel halkan kinyitotta az ajtót, és óvatosan körülnézett a kis folyosón. A szemben lévő ajtó zárva volt, így nem volt alkalma benézni apja hálószobájába.
A nappaliból négy ajtó közül az egyik az ebédlő felé nyílt. Piton már a reggelihez valókat készítette, mikor meglátta Harryt, csak intett neki, hogy üljön le.
- Jó reggelt – próbálkozott mosolyogva, de aztán látva apja komor arckifejezését, az elé rakott tányérra nézett.
Miután a professzor mindenféle finomságot az asztalra halmozott, Harryvel szemben foglalt helyet.
- A tegnapira visszatérve, én nem akartam hazudni. Csak nem tudtam, hogy mit mondjak… szeretek este olvasni – fejezte be sután a mondatot.
Piton elvett két szelet kenyeret a kosárkából, de továbbra sem szólt semmit. Harry ellenben nem nyúlt az ételhez.
- Bocsánatot szeretnék kérni – fűzte tovább a szót. – Legközelebb őszinte leszek.
- A bocsánatkérésedet elfogadom, de nem szeretnélek még egyszer hazugságon kapni – Piton letette a vajas kenyerét, és a fiára nézett. – Harry, úgy gondolom, valamit nem mondasz el nekem.
Harry nyelt egyet. Továbbra sem nézett fel, csak reménykedett benne, hogy nem fog Piton rájönni a Siriussal való találkozásra. Biztos, hogy bolondnak tartaná.
- Látom, nem akarsz beszélni róla. Jól van. Akkor beszéljünk másról: például a nevedről.
Harry értetlen arckifejezésést látva Piton hozzátette:
- Mivel vér szerint a fiam vagy, hivatalosan is el kéne rendezni a dolgokat – világosította fel a fiát, és beleharapott a kenyérbe. – Persze, ha te is így gondolod.
- Igen, én is szeretném… De akkor mi lenne a nevem? – csúszott ki a száján hirtelen, és elvett egy kekszet a közeli tányérról.
- Mindenképpen Piton leszel, ha fiamként ismerlek el. Viszont az előző nevedből megtarthatod a James nevet.
- Harry James Piton. Igen, úgy szeretném. Nem haragszol, ha a Jamest megtartom? Elvileg az apám neve lenne a második.
- Igen, úgy lenne, de lehetnek kivételek is bizonyos esetekben – jegezte meg, majd Harry tányérjára tekintett. – Egyél többet, a kekszel nem laksz jól.
Harry elvett két szelet kenyeret, majd megkente lekvárral.
- Ma is itt kell maradnom egész nap? – kérdezte egy idő után.
Piton szomorú tekintettel felnézett Harryre, majd halkan beszélni kezdett.
- A decemberi történtek után a halálfalók még jobban nyomoznak utánad. Albussal úgy gondoltuk, jobb ha a közelemben vagy.
- De hát a főhadiszálláson ugyanolyan biztonságban vagyok! – kiáltott fel Harry, meghalva az igazgató nevét.
Az egyik pohár apró szilánkokra tört szét az asztal végében. Piton felvont szemöldökkel nézett a dühös fiára.
- Csakhogy tudd, én mellettem nagyobb biztonságban vagy. Feltehetőleg kém van közöttünk, és ki tudja mikor bújik megint az egyik halálfaló a bőrömbe, hogy elrabolhasson! – szólt felháborodottan, majd egy Reparo varázslattal helyrehozta a széttört poharat. – Próbálj meg megnyugodni, és nem pozdorjává törni mindent.
Harry félretolta a tányért, mivel a maradék kedve is elment az igazgató miatt.
- Elegem van belőle, hogy mindig bezár valahová, csakhogy megvédhessen!
Piton olyan dühösen csapta le a lekváros üveget, hogy majdnem széttört.
- Harry! Tudod jól, hogy az igazgató úr mindent megtesz érted! Különben is, én javasoltam, hogy itt legyél!
- Bocsánat, nem akartam illetlen lenni.
- Megértem, hogy dühös vagy az igazgató úrra a jóslat miatt, de ez nem ok, hogy elítéld. Ma délelőtt elintézem a hivatalos papírokat, aztán segítek a tanulásban, ha megérkeztem. Rendben?
Harry bólintott egyet, és egy újabb kekszért nyúlt.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Szerintetek, mit csinált Pitonnal, hogy az örökbe fogadta?
- Nem tudom… Biztos megitatott vele valami bájitalt – válaszolt a az egyik mardekáros a hátsó sorban.
Harry egyszerűen nem tudta nem hallani a mardekárosok gúnyolódásait. Lopva nézett három barátjára, akik rosszkedvűen néztek vissza.
A hétfő délutáni bájitaltan óra eddig elég rendesen telt, amíg aztán Pitonnak ki kellett mennie a raktárba egy pár hozzávalóért - onnéttól kezdve Malfoy nem bírta abbahagyni a piszkálódást.
- Remélem, a házvezetőnk hamarosan rájön, mit tett – folytatta Malfoy a haverjainak az előadást. – Olyan nemes család, mint a Piton, egy ilyen férget befogadjon…
- Malfoy fejezd be! – vágott közbe Natalie a monológba.
- Á, nem tetszik, ahogy beszélek a barátodról? – felállt, és odament Hermionék asztalához.
Natalie felállt és úgy nézett szembe a szőke mardekárossal. Hermione a talárjánál fogva akarta visszahúzni, de a lány nem hagyta magát.
- Úgy ahogy mondod, Malfoy. Nem vagy több mint…
- Folytasd, ha már így belekezdtél – vigyorgott a fiú továbbra is. – Csak aztán nehogy Weasley beguruljon itt nekünk…
-… egy beképzelt pojáca, aki csak ahhoz ért, hogy mindenkit gúnyoljon. Legalább a te apádról tudjuk, hogy egy mocskos halálfaló – ahogy kiejtette Natalie ezeket a szavakat a száján, Malfoy pofonvágta a lányt, aki ráesett az asztalra, és lesöpörte a könyveket.
Abban a pillanatban Harry is felpattant Ronnal együtt. Ron gondolkodás nélkül előrántotta a pálcáját, és Malfoy nyakához szegezte. Harry próbálta visszatartani a dühös barátját, de nem sok sikerrel.
- Ron nem ér annyit…
- Senki ne nevezze így az apámat! – üvöltötte Malfoy. – Legfőképp nem egy vérfarkas lánya!
Hermione felsegítette barátnőjét, akinek a szája felrepedt a pofontól.
- Ha te így nevezed, én miért ne nevezhetném így? – vágott vissza Natalie, egyenesen Malfoy arcába sziszegve.
- Natalie! – szólt figyelmeztetően Harry. – Ne provokáld ezt az idiótát, nem éri meg!
- Pedig már kezdtünk egészen jól bemelegedni – szólt közbe a szőke fiú, erre Ron még jobban a nyakához szorította a pálcáját. – Weasley nem kéne, hogy beleszólj olyanba, ami nem rád tartozik.
- Úgy gondolod? – morogta Ron. – Általában nem ütünk meg lányokat…
- Ron, tedd el a pálcát, még mielőtt baj lesz – súgta Harry, attól tartva, hogy Piton levon a Griffendéltől legalább…
- Ötven pont a Griffendéltől – hallatszott a háta mögül a szigorú hang. – Mr. Weasley, azt ajánlom, tegye el a pálcát, vagy kénytelen leszek még büntetőmunkát is adni.
Ron eltette a pálcáját, és szembefordult a tanárral.
- Megütötte Natalie-t! Ezért nem von le pontot a Mardekártól? – kérdezte.
Harry oldalba bökte a barátját, aki a figyelmeztetése ellenére sem fejezte be mondandóját.
- Nem elég, hogy Ha- a fiát piszkálja egész órán, még megüt egy lányt is!
- Mr. Welasley, majd én eldöntöm, mit teszek az órámon! Még tíz pont a Griffendéltől, amiért vitatkozni mer velem! – dühöngött Piton. – Most pedig üljenek le, hogy folytathassam az órát végre!
Harry vett egy szemrehányó pillantást az apjára, aki nem vett róla tudomást. Ron szitkozódások közepette leült a barátja mellé.
Hermione adott egy kendőt Natalie-nak, aki most már a vérző szájára szorította.
- Ha éppen nem figyelek oda, vagy nem vagyok itt, akkor már rögtön verekedést provokál, Miss Lupin? – kérdezte Piton Natalie felett állva.
- Egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni a sok hülyeséget, amit Malfoy mondott. Most pedig, ha nem haragszik, felmegyek a gyengélkedőre.
- Nem súlyos, úgyhogy maradjon, csak az óra fele telt el – szólt közömbösen Piton. – Tehát akkor a bájitalt mindenki egyedül készíti…
Natalie felpattant, és elkezdte a tankönyveket a táskájába pakolni, Piton a legijesztőbb tekintetével nézett rá.
- Még is mit csinál? – üvöltötte.
- Pakolok – válaszolt a lány. – Aztán felmegyek a gyengélkedőre.
- Az órának még nincs vége! – ordított Piton magából kikelve.
- Számomra igen – nézett a tanárra. – És most ha megbocsát…
A bájitalok mesterét majdnem fellökve kisietett a tanteremből, hangosan becsapva maga után az ajtót. Mindenki döbbenten nézett Pitonra, aki csak ennyit mondott:
- Nyissák ki a könyvet a 20. fejezetnél! Fél óra múlva neki állunk a bájital elkészítésének, addig csöndben olvassanak! – adta ki az utasítást, majd leült a tanári asztal mögé.
Harry elgondolkodott, vajon hogy magyarázza el Pitonnak este, hogy a Griffendéltől való pontok levonása nem fog jót tenni az apa-fia kapcsolatnak.
Maga elé húzta a könyvet, és kinyitotta annál a fejezetnél, ahol az apja mondta. Lassan olvasni kezdte, de a betűk valahogy a szeme előtt elhomályosodtak. Pislogott egyet, aztán újra a papírra meredt, de a látása most sem javult. Felnézett, a tanterem már forgott körülötte, ahogy jobbra és balra nézett.
Próbált mély levegőt venni, ezzel megnyugtatva magát. Ha most rosszul lenne a bájitaltan órán, az nem lenne jó. A szédülés nem múlt el, csak még jobban rosszabbodott. Újra a könyv fölé hajolt, és próbált nem venni tudomást a rosszullétről.
Úgy tett, mint aki elolvasta az oldalt, és lapozott. Csakhogy a mozdulat olyan bizonytalan volt, hogy leverte a tintatartót. Az koppanva leesett a földre, és kifolyt a tartalma.
Piton rögtön felkapta fejét, és aggódóan nézte Harryt, aki most már szemmel láthatólag fal fehér volt.
- Tíz perc szünet! – mondta Piton közömbös hangon.
A kijelentésre mindenki kiment a teremből kihasználva a hosszú óra lévő közti szünetet. Ron és Hermione viszont nem mozdult. Piton nem törődve odament a fiához.
- Jól vagyok… - suttogta, majd becsukta a szemét.
- Nem úgy nézel ki, Harry. Mi a baj? A sebhelyed fáj? – faggatta Piton aggódva, mert Harry a fejét fogta éppen a kezével.
- Csak szédülök… De már jobban vagyok. Az előbb rosszabb volt.
- Miss Granger lekísérné a fiamat a lakosztályomba? – kérdezte a tanár, és a lányra nézett.
- Igen, tanár úr.
Piton talpra állította Harryt, aki imbolyogva állt a lábán. Hermione a karjánál fogva indult az ajtó felé.
- Én nem mehetek, tanár úr? – kérdezte Ron, és felállt, hogy menjen utánuk.
- Nem. Magának épp eléggé hiányos így is a bájitaltan ismerete – válaszolt hidegen Piton. – Granger, itt a táskája. Maradjon Harry mellett, amíg órát tartok.
Hermione bólintott egyet, és Harryvel kimentek a teremből. A folyosón csak néhány Griffendéles volt, még azok is furcsán néztek Harryre, akit átkarol Hermione.
Mikor leértek a pincébe, az ajtó kinyílt rögtön, ahogy Harry megállt előtte. A lány óvatosan leültette Harryt a kanapéra.
- Miért lettél rosszul az órán? – érdeklődött Hermione, és ránézett a fiúra, aki a fejét masszírozta.
- Nem tudom. Csak megszédültem, semmi komoly – mikor a lányra nézett, úgy döntött egy pár dologba beavatja majd, ha jobban lesz. – Hermone, majd hétvégén gyere már le, mert fontos dologról szeretnék majd beszélni veled.
- Rendben, akkor szombaton lejövök. Úgy jó lesz?
- Igen… - hátradőlt a kanapén, és lehunyta a szemét.
- Szerintem, próbálj meg aludni egy kicsit. Addig itt leszek – Hermione leült a fotelbe, és elővette a bájitalkönyvet. – És elolvasom a következő fejezetet.
Harry hümmögött egyet, aztán elszenderedett.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mikor egy hűvös kéz érintette a homlokát, kinyitotta szemét. Piton ült a kanapé szélén egy üvegcsével a kezében.
- Hermione? – kérdezte Harry rekedten.
- Nemrég ment fel a toronyba. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy én aggódok jobban érted, vagy a kisasszony – mosolyodott el az apja. – Rosszul vagy még?
Harry feljebb tornázta magát a kanapén. Már egyáltalán nem szédült, csak fáradtnak, érezte magát.
- Már nem szédülök, és nem fáj a fejem se – tette hozzá, mikor meglátta az üvegcsét.
- Attól még főzhetek teát, ugye?
- Igen – válaszolt, és jobban magára húzta a takarót. – De enni nem szeretnék…
- Nem is akartam erőltetni – azzal felállt, és konyhába ment.
Harry újra lehunyta szemét, és hallgatta konyhából kiszűrődő csörömpölést. Mikor újra kinyitotta a szemét, a fotelben egy arany taláros alak ült.
- Sirius – suttogta, és felült. – Tudom, miért jöttél…
- Igen, Harry, Natalie miatt lettél rosszul – mondta ki helyette a keresztapja. – Láttam, hogy te is rosszul lettél. Aggódtam miattad.
- Már jól vagyok. Gondolom, véletlenül sem árulod el, milyen betegségben szenved Natalie?
- Előbb utóbb úgy is rá…
Kinyílt a konyhaajtó, és Piton jött egy tálcával a kezében. Mikor a kis asztalra lerakta a tálcát, Sirius hirtelen hátradőlt a fotelben.
Harry próbált közömbös arcot vágni, a szeme előtt lévő két ellenség láttán. Piton leült megint Harry mellé a kanapéra, és odanyújtotta neki a forró teát.
- Köszönöm – motyogta Harry, miközben kortyolgatott a csészéből.
- Van benne egy kis Altató főzet is. Ma éjszaka itt maradsz, rendben? – jelentette ki eltökélten.
- De mit gondolnak majd a többiek?
- Semmi rosszra nem fognak gondolni – nyugtatta meg az apja. – Most inkább aludj még, majd később bemész a szobádba.
Harry már érezte, ahogy elnehezül a feje. Még egyszer utoljára ránézett Piton válla fölött a keresztapjára, aki rámosolygott, majd arany ragyogással eltűnt.
Piton elvette Harrytől a csészét, aki még valamit motyogott, majd elaludt.
- Aludj jól, Harry – suttogta, és jobban betakarta az alvó fiút.
A bájitalok mestere letette a csészét a tálcára, majd a fotelra nézett, és gúnyosan elmosolyodott.
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
