15. fejezet: Amit soha nem mondott el
Mikor kinyitotta a szemét, rengeteg pókhálót látott a deszkákon lógni. Barátja arca felderült, mikor látta, hogy ébren van.
- Jaj, Harry… már féltem, hogy nem fogsz felkelni – mondta halkan Ron.
Harry lassan felült, és barátjára nézett.
- Jól vagyok. Csak egy kicsit bevágtam a fejem – mondta Harry, közben kezével a fejéhez nyúlt.
- Valamivel muszáj volt bekötnöm – mosolygott Ron, ahogy barátja végigtapogatta a kendővel bekötött fejét.
- Köszi, Ron. Van valami ötleted, hogyan jutunk ki innen?
- Nincs – motyogta Ron az ajtón végignézve.
Harry imbolygó lábán felállt, és nekitámaszkodott a szekrénynek.
- Miért védi ilyen erős varázslat a padlást? – kérdezte, aztán barátja is felállt.
- Nem tudom, Harry. A te keresztapád háza volt, neked kéne tudnod. Nekem csak annyit mondtak, hogy még véletlenül se csukjam be az ajtót, mert szörnyű következményei lesznek.
- Remek. Még azt sem halotta valaki, amikor a varázslattól nekivágódtam a szekrénynek?
Ron még közelebb ment az ajtóhoz, de közben vigyázott, nehogy hozzáérjen. Harry az ablak felé indult botladozva. Az ablak szörnyen mocskos volt, alig lehetett kilátni az üvegen keresztül.
- Már lassan besötétedik – állapította meg, a lemenő Nap láttán. – Szerinted mikor tűnik fel nekik, hogy eltűntünk?
Egy nagy ládára leült, ami az ablak mellé volt állítva. Ron miután megunta az ajtó bámulását, odament Harry mellé.
- Mennyire fáj a fejed?
- Nem annyira – sóhajtott Harry. – Nem lesz semmi baj, meg fognak találni minket, ne aggódj.
Ron szomorúan nézett ki az ablakon.
- Nem hinném. Nem sokára kezdődik a megbeszélés, ahol minden tag ott lesz. Ráadásul most sokáig fog tartani, mert Dumbledore valami fontosat akar megbeszélni.
A Grimmauld téren már a lámpák fénye adott világosságot, a Nap teljesen eltűnt a horizonton. Ron leült Harry mellé a ládára.
- Remélem Hermione észreveszi, hogy bajban vagyunk – motyogta Ron, majd ránézett barátjára. – Biztos jól érzed magad? Nem szédülsz, vagy valami ilyesmi?
Harry egyre mélyebben lélegzett.
- Nem, csak hányingerem van. Valószínű, agyrázkódásom van – válaszolt halkan.
- Csak találjanak ránk, még mielőtt rosszabbul lennél – tette hozzá Ron, és hirtelen felugrott. – Nézd! Már jönnek is a gyűlésre… ott jön Piton.
- Látom - morogta Harry. – Ő legalább észre veszi talán, hogy eltűntem…
Ron megfordult a tengelye körül, és szemrehányóan nézett rá.
- Nehezen tudnám elképzelni, hogy ennyire törődjön veled! Mikor veszed észre már, csak a közeledbe akar férkőzni, hogy aztán átadjon Tudjukkinek!
- Ron! – kiáltott fel Harry dühösen. – Egyáltalán nem úgy van, ahogy te gondolod! Ő törődik velem, megadja nekem…
- Persze! Majd meglátod, mennyire köpönyegforgató! – ordított vissza Ron. – Megmondanád, miből gondolod, hogy az apád? Még csak nem is hasonlítasz rá, leszámítva a hajad!
Harry hirtelen nem tudott mit mondani. „Tényleg, szinte nem is hasonlítok rá…”
- Hát mert… mutatott egy fényképet róla és anyámról… Különben is, régen még ő is szemüveges volt!
- Ilyen átlátszó szöveget! – vágott vissza Ron. – Csak hazudik neked!
- Nem igaz! – üvöltött vissza Harry, és felállt, hogy szembenézzen barátjával.
- Majd meglátjuk! Azt esetleg nem árulta el, hogy miért állt át a mi oldalunkra? Ja… mivel át sem állt!
- Még nem beszéltünk erről… Majd mesél róla, hogy úgy gondolja!
Ron elkapta a karját, mivel megint megszédült.
- Inkább maradj veszteg! Már alig állsz a lábadon! – szólt rá, és leültette a ládára. – Nem érdekel különben se, mit mesélt el, és mit nem.
- Úgy sem mondtam volna el – szögezte le Harry. – Még nem vagyok annyira rosszul, mint hiszed.
- Még nem. De aki súlyos agyrázkódást kapott, előbb utóbb rosszabbul lesz. Inkább feküdj le, és pihenj.
Harry nem akarta bevallani, de tényleg egyre rosszabbul érezte magát: már fázott is egy kicsit, valószínű a láztól. És a hányinger sem akart elmúlni.
- Még itt maradok egy kicsit – ellenkezett.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Natalie, ha elolvastad végre az utolsó fejezetet, akkor foglalkozunk mással is ma? – érdeklődött Hermione, mikor már ő rég letette a tanulnivalóját.
- Mindjárt befejezem, csak néhány oldal van hátra.
- Fel kell mennünk majd a szobába, mert nem sokára kezdődik a gyűlés.
Natalie becsukta könyvet, és egy toronyba halmozta a többivel.
- Mivel szeretnél foglakozni még ma? – nézett kíváncsian a barátnőjére.
- Nem tudom. Már eleget tanultunk ma… Viszont van itt valami, amit már rég meg akartam mutatni.
A tankönyvek alól kihúzott egy régi ütött-kopott könyvet, és Natalie elé rakta. A lány kinyitotta, és tüzetesen vizsgálni kezdte.
- Hisz ez nem is a mi nyelvünkön, van.
- Tudom. Gondoltam, te segítesz lefordítani, vagy legalább azt megfejteni, miről szólhat.
- Rendben. Majd mindenképpen utánajárok – egyezett bele Natalie.
Léptek zaja hallatszott, és nem sokkal később megjelent az ajtóban Piton. A köpenyét szokás szerint felakasztotta a fogasra.
- Jó estét Granger és Natalie kisasszony – biccentett a lányoknak.
- Jó estét, tanár úr – köszönt neki Hermione, de Natalie meg sem szólalt, csak elbújt a könyve mögé.
A professzort hidegen hagyta, hogy a lány nem üdvözölte. Nem sokkal később a többi Rend tag is megjelent az ebédlőben.
A bájitalok mestere leült Hermione elé. A lányok összeszedték a tanulnivalójukat, és távozni készültek az asztaltól.
- Miss Granger, Harry fenn van a szobájában? – kérdezte Piton, miközben pergameneket varázsolt elő a levegőből.
- Azt hiszem. Délután óta le sem jött, gondolom tanul vagy alszik – felelte a lány. – Meddig tartják ma a gyűlést?
- Az igazgató úrtól függ, de valószínű, késő estig – válaszolt a professzor.
A két barátnő még Tonkssal beszélgetett egy kicsit, majd elhagyták az ebédlőt. Az igazgató úr érkezett utoljára, és asztal végénél foglalt helyet.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Azt hiszem, ideje lenne keresni egy takarót, vagy valami hasonlót – jelentette ki Ron.
- Nincs szükség rá – motyogott Harry.
Most már szemmel láthatóan rázta hideg, és ezt a barátja észre is vette.
- Ne makacskodj már – szólt rá Ron, és az egyik szekrényhez lépett.
Kinyitotta az ajtaját, és rögtön dobálni kezdte kifelé a régi rongyokat.
- Kell itt lennie valamilyen takarónak… Már meg is van!
Kihúzott a szekrényből egy nagy sötétbarna takarót, és kirázta. A padlás légtere egy kicsit megtelt porral, de nem annyira, hogy megfulladjon az ember.
- Tessék, Harry. Így már nem fogsz fázni – mosolyogva nézett a falfehér fiúra, aztán elrendezte a takarót a földön.
- Nem kellene, Ron. Még nem vagyok annyira gyenge – tiltakozott Harry.
- Na gyere, segítek – átkarolta fiút, és lefektette a földre. – Próbálj meg aludni.
Ron a barátja fejét az ölébe téve rendesen betakarta. Harry lehunyta szemét, mivel már minden elmosódott körülötte.
- Már elég magas a lázad – nyelt egyet Ron, mikor egy másik rongyot kötött barátja fejére. – Nem lesz ez így jó…
- Jól vagyok…
- Ne bizonygasd már! Látom, hogy már alig bírsz ébren maradni! – emelte fel a hangját Ron. – Legalább valami víz lenne itt, hogy borogassalak… Harry!
Ron rémülten nézte, ahogy barátja feje oldalra bukik.
- Harry! Ne csináld ezt velem! Térj magadhoz! Azt mondtam, hogy csak aludj! – kiáltott fel kétségbe esve.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A bájitalok mestere egy nagyot ásított, miközben Kingsley beszámolóját tartotta a Mágiaügyi Minisztériumban történő eseményekről.
A társaság nagy része már félig aludt, mivel már lassan éjfél felé járt az idő. Dumbledore viszont feszülten figyelte a férfit beszéd közben.
- Persze mindenek előtt fontos, hogy az aurorokat szemmel tartsuk. Tudjukki mindenképpen be akarja juttatni néhány emberét a miniszter bizalmas emberei közé, mint ahogy eddig is – magyarázta Kingsley.
Piton gúnyosan mosolyogva a pergamenre firkantott egy megjegyzést. Dumbledore Kingsley mondanivalójába vágott.
- Nem sokára más valaki lesz a Mágiaügyi miniszter. Tehát emiatt nem igen kell aggódni.
- Igen igazad van, Albus. Tehát…
Piton gondolatai kezdtek elkalandozni a gyűlés témájától. A fia most biztos a szobában vár rá fölöslegesen. Múltkor is hamarabb akart hazaérni a Szent Mungóból, hogy legalább több időt töltsön Harryvel, mivel az iskola idő alatt úgysem fog menni.
A gyűlés most is sokáig el fog húzódni, holnap kora reggel pedig megint az Ispotályba kell mennie. „Harry meg fog haragudni rám előbb utóbb..”
Annyira elmélyülten gondolkodott, hogy észre sem vette, amint az ő nevét szólítja az igazgató.
- Perselus?
- Hm? Tessék? – pillantott fel hirtelen.
- Csak csodálkozom, hogy nem értesz egyet a szavazásban.
A bájitalok mestere felnyújtotta a kezét, a többséggel együtt.
- Egyetértek Albussal – tette hozzá közömbösen.
- Akkor ezt a kérdést is megtárgyaltuk. A következő témánk…
Albus elhallgatott, amint meglátta az ezüstösen ragyogó „veszély” feliratot az asztal fölött lebegve. A bájitalok mestere először értetlenül nézett a jelenségre, de aztán elsápadva Dumbledorera nézett.
- A gyűlést befejezzük most rögtön! – adta ki az utasítást az igazgató. Sietve a megkövült bájitaltan tanár mellé lépett a pakolászó tagokat megkerülvén.
- Albus… Ugye tudod… - a professzor hangja elcsuklott.
- Igen. Lily karkötője? – érdeklődött az igazgató, mikor Piton a lépcső felé vette az irányt.
- Remélem nem – válaszolt, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.
A bejárati ajtón Lupin sietett be, és mosolyogva megállt Albus mellett.
- Ne haragudj, hogy késtem – mondta, közben néhányan odaköszöntek neki. – Nem úgy volt, hogy sokáig tart a gyűlés?
- Úgy volt, Remus…
A bájitalok mestere lerohant a lépcsőn, és rémülten az igazgatóra nézett.
- Nincs fenn a szobájában! - mondta remegő hangon. – Grangeréknél sincsenek benn!
- Nyugodj meg Perselus! Lehet, hogy csak véletlenül…
- Tudod jól, hogy valami baj történt! Hiába próbálsz megnyugtatni… - kiáltott fel idegesen Piton, az utolsó szavakat halkan kiejtve.
-Valami baj van? – szólt közbe Lupin. – Harryvel történt valami?
- Remus, emlékszel még Lily ezüst karkötőjére? – kérdezte Dumbledore. – Az jelzett, hogy valami baj történt…
- Elég már a nosztalgikus csevelyből! – szólt rájuk türelmét veszítve a bájitalok mestere. – Egyáltalán látta valaki délután óta a fiamat?
Wrs. Weasley odarohant az ideges professzorhoz.
- Perselus! Ront sem találom sehol! A szobájában sincs, és a lányoknál sem!
- Akkor ezek szerint együtt vannak… - töprengett el Dumbledore. – Molly, fogalmad sem lehet, hogy hol van?
Wrs. Weasley egyhelyben toporgott idegességében, hol Pitonra, hol az igazgatóra nézve.
- Nem tudom… Délután még beszéltem vele. Felküldtem a padlásra, hogy hozza le a régi szakácskönyveimet…
- Albus, a padlás! – kiáltott fel hirtelen Piton. – Jaj ne…
- Valószínű ott vannak, mivel az ajtó bezáródott. Már előbb le meg kellett volna szüntetnem a varázslatot, amit Sipor vont a padlás köré.
Piton nyomában a két professzorral felrohant a lépcsőn egészen a padlásszoba ajtajáig.
- Perselus, nehogy hozzáérj! – figyelmeztette az igazgató, mikor alaposabban szemügyre vette az ajtót.
- Nem állt szándékomban! – szólt Piton ingerülten, miközben elővette a pálcáját. – Ugye meg tudjuk törni a varázslatot?
- Ami azt a szegény házimanót illeti, nagyon értett az ilyen bűbájokhoz – tette hozzá tűnődve Lupin.
- Mindent megpróbálok, Perselus. De mindhármunk erejére szükség lesz.
Piton bólintott, miközben Lupin is elővette a pálcáját.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Ébren vagyok… - nyögte Harry, és kinyitotta a szemét.
- Hála az égnek! – vett egy mély levegőt. – Már azt hittem…
- Nem fogok meghalni Ron, ne aggódj. Ha túléltem a Trimágus Tusát, ezt is túl fogom – suttogta.
Ron még jobban bebugyolálta Harryt a kopott takaróba.
- Ja, és mit mondok majd az apádnak? – itt mosolygott egyet. – El sem bírom képzelni, mit művelne velem, ha nem élnéd túl…
- Ő jó ember, Ron – újra becsukta a szemét, az émelygést leküzdve. – Különben is… sosem mondott rólad semmi rosszat.
- Tényleg? – hitetlenkedett. – Csak nem mered megmondani, hogy mit gondol rólam…
Harry elmosolyodott, és mályen barátja szemébe nézett.
- Ron… Szoktam neked hazudni? – suttogta már alig hallhatóan.
- Nem… azt hiszem…
Hirtelen berobbant az ajtó, fényes szikrákkal a szemben lévő szekrénynek csapódott. Ron gyorsan eltakarta Harry arcát az elrepülő szikráktól, nehogy valami baja essen.
Mikor újra csend lett, felnézett. A három professzor állt előreszegett pálcával a hajdani ajtó helyén.
- Harry! – kiáltott fel Piton, és odarohant a fekvő fiúhoz.
- Repült legalább három métert, mikor hozzá ért az ajtóhoz. A szekrénynek esett, és csúnyán bevágta fejét.
A bájitalok mestere megérintette a fia arcát, és még jobban elsápadt.
- Már nagyon magas a láza… Mr. Weasley, ügyesen bekötötte a sebet…
Dumbledore egy varázslattal eltűntette az ajtót, amiből csak egy kupac faforgács maradt. Lupinnal odasiettek a térdelő professzorhoz.
- Milyen állapotban van, Perselus? – kérdezte aggódva az igazgató.
- Nem túl jól – Piton megemelte Harryt a pokróccal együtt. – Lupin hozd fel légy szíves a szükséges főzeteket!
- Sietek Perselus! – vágta rá Lupin, és meg kerülve őket, lesietett a lépcsőn.
Piton bevitte a szobájukba, és lefektette az ágyra a félig még éren levő fiút. Az igazgató elővarázsolt egy vastagabb és melegebb takarót, és betakarta vele a fiút.
A bájitalok mestere leült a fia mellé, aki félig kinyitotta a szemét.
- Ne haragudj, apa…
- Nem haragszom – vágta rá Piton kedvesen mosolyt erőltetve az arcára.
- … hogy mindig bajba kerülök – fejezte be suttogva. – Nem tudtuk, hogy benn rekedünk...
- Harry, mondtam, hogy nem haragszom rád. Nem lesz semmi baj – mondta, bár a hangja egy kicsit megremegett. – Meggyógyítalak, ne aggódj.
- Perselus, lent várok. Majd értesíts Harry állapotáról! – közölte az igazgató.
Piton csak bólintott egyet, aztán Dumbledore az éppen besiető Lupinnak biccentett, majd távozott.
- Tessék, Perselus. Elhoztam mindent, ami erre az esetre kelleni fog.
Piton elvett egy üvegcsét Lupintól, és kihúzta dugót.
- Harry, idd meg, ettől jobban leszel – mondta, és a fiú szájához emelte az üvegcsét, aki viszont elvesztette az eszméletét.
Lupin ijedten nézett Pitonra, akinek megremegett a kezében az üvegcse.
– Jaj ne… Harry! Légy szíves ébredj fel!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Amikor kinyitotta a szemét, egy halkan csordogáló patakot látott meg maga előtt. Óvatosan körülnézett.
A patak környékén rengeteg szikla volt, a gyönyörű füvet sok színes virág díszítette. Távolabb az erdő felé nézvén egy emberi alakot látott kibontakozni a fák közül.
Harry ülve nyújtózkodott, hogy jobban lássa az érkező embert. Egy dobbanást kihagyott a szíve, amikor felismerte benne keresztapját.
Aranyszínű ruhában sétált felé, palástja csak úgy ragyogott a napfényben. Odaért Harryhez, aki felállt, és hirtelen átölelte keresztapját.
- Sirius! Annyira hiányoztál… - mondta, miközben végig gördült egy könnycsepp az arcán.
- Nekem is, Harry – Sirius megemelte keresztfia állát.- Fontos ügyben szeretnék veled beszélni.
- Várjunk… Én most meghaltam? – értetlenkedett Harry, mire a keresztapja elmosolyodott.
- Nem Harry, te erős férfi vagy. Nem jött még el a te időd, ne félj. Gyere, üljünk le – leültek arra a sziklára, ahol előzőleg a fiú ült.
- Miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte Harry félénken.
- Rengeteg mindenről szeretnék beszélni, de most nem maradhatok sokáig… - sóhajtott Sirius, és átölelte Harryt. – Ami a legfontosabb, az a közelgő veszély, amire figyelmeztetnem kell.
Harry keresztapjára tekintett, aki most komoly hangon folytatta.
- Nem tudom, mennyit hallottál a közelgő veszélyről, amit Voldemort a javára akar fordítani. A Titkok Kapuja feltehetőleg a nyáron megnyílik, mint legutóbb ezer évvel ezelőtt.
- Nem hallottam róla – jegyezte meg Harry.
- Dumbledore is most vett róla tudomást, nemrég. A Rend már próbál felkészülni az esetleges veszélyre, kémeket próbálnának állítani Voldemort bizalmasai közé. Csakhogy Voldemort sem bízik meg mindenkiben, gondolod mire célzok.
- Igen. Mit tehetnék én? Voldemortot ilyen hamar kéne legyőznöm? Az nem lehet… - meredt a távolba.
- Ne ijedj meg Harry. Még valószínű, nem jött el az idő – bátorítóan megszorította a fiú vállát. – Viszont meg szeretnélek kérni valamire.
- Ha tudok segíteni, Sirius, akkor állok elébe – mondta eltökélten. – Mit kéne tennem?
- Meg kell találnod a Kulcsot. Pontosabban, neked kell hamarabb megtalálni, nem Voldemortnak. Életek ezrei függnek ettől.
Harry nyelt egyet.
- De… de… Voldemort azt hiszi, én vagyok az…
- Szerencsére, az az idióta azt hiszi. De nem te vagy az. Mi sem tudjuk, ki lehet, vagy mi lehet az.
- Mi? – kérdezte Harry meglepődve.
- Nem szeretnék róluk beszélni, most is titokban beszélgetünk. Lassan megyek, és neked is vissza kell térned, mert apád nem élné túl, ha téged is elveszítene. Először Lilyt, Jamest…
- Ap… Jamest? Őt soha nem szerette!
Sirius felállt, és menni készült. Szomorúan keresztfiára nézett.
- Sose mondta el neked?
- Mit? Ja, azt tudom, hogy anyámat nagyon szerette…
- James a nagybátyád.
- … féltékeny volt, ezért utált engem… Mit mondtál? – kapta fel a fejét a kijelentésre.
- Jól hallottad, James a nagybátyád.
Harry vett egy nagy levegőt, aztán még egyet. Sirius leguggolt hozzá, hogy feje egy magasságban legyen a keresztfiával.
- Na ne… Az nem lehet… De ő egy Potter, apám pedig Piton!
- Hát igen, apád Piton, mindig is az volt, de James, ő nem volt Potter. Még kis korukban választották szét őket. Piton nem is tudott róla elég sokáig, azt hiszem nem sokkal a halála előtt osztotta meg vele a titkot.
- Akkor tudom, miért nem hasonlítok apámra. Biztos, hogy nem James fia vagyok?
Sirius felnevetett, Harry kérdésén, majd mosolyogva hozzátette:
- Biztos te vagy az! Efelől semmi kétség. A viselkedésed néha még emlékeztet rá. Menned kell, Harry.
- Látlak még? – kérdezte remegő hangon, és még egyszer átölelte keresztapját.
- Nem tudom, Harry. De hallani biztos fogsz… - vigyorgott, miután elengedte Harryt. – Ígérem, legközelebb nem ijesztek rád.
- Csak azt hittem, a lányok szórakoznak…
- Menned kell, Harry.
- Szerettem volna még többet beszélni veled… Hiányozni fogsz.
- Te is nekem Harry… Keresd meg a kulcsot!
Harry pislogott egyet, és szembenézett rémült apjával.
- Harry! Merlinnek hála! – szólalt meg rekedten Piton. – Idd meg ezt légy szíves, nehogy megint elveszítsd az eszméleted…
A fia szájához tartotta az üvegcsét, aki engedelmesen kiitta a főzetet. A feje nagyon fájt, és még mindig hányinger kerülgette.
- Egy nagyon erős főzet, nem sokára jobban érzed magad tőle…
A bájitalok mestere most vette észre, hogy Harry könnyes szemmel tekint rá.
- Miért… miért nem mondtad el soha? – kérdezte suttogva, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán.
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
