14. rész: Sirius
- Mindjárt megyek! – mondta Harry a türelmetlen lányoknak. –Csak megkeresem!
- Jól van, Harry! Lent leszünk az ebédlőben! – hallotta Hermione hangját a lépcsőfordulóból.
A ládához lépett, és elkezdett mindent kipakolni, immár másodszor, mióta itt volt a főhadiszálláson. A zoknikat egy kupacba rendezte az ágyra, míg az összehajtogatott talárt a székre.
- Valahol itt kell lennie annak az átkozott könyvnek! – morogta, mikor már elérte a láda alját. – Au!
Amilyen gyorsan nyúlt bele a tankönyv után, olyan gyorsan húzta vissza a kezét, rémülten vette észre, hogy erősen vérzik. Az éjjeliszekrényből kivette az apjától kapott kendőt, és szorosan a kezére csavarta.
Kíváncsian nézett a láda fenekére, ahol meg is látta.
Egy üvegdarab.
Óvatosan lenyúlt érte, majd kíváncsian nézte magát benne.
Hirtelen elöntötték az emlékek: Sirius, amint mosolyog, mikor odaadja a tükröt, és még akkor is mosolyog, mikor eltűnik a boltív alatt…
Szíve ugyanúgy zakatolt, ahogy akkor… De most nem mondja ki a nevét…
Vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. A törött üveget az éjjeliszekrény sarkára tette. Megfordult, hogy távozzon a szobából, de aztán mégsem...
A tükör darabban mintha látott volna valamit... Odament, jobban szemügyre venni, de csak saját szomorú tekintete nézett vissza a tört részből.
Pedig az előbb megesküdött volna, hogy valamit látott…
Megvonta a vállát, és lesietett a lépcsőn.
Az ebédlőben már ott ültek a barátai: Hermione és Natalie. Éppen csacsogtak valami fiú ügyről, de meglátva Harryt, abbahagyták.
Leült Hermione mellé, és letette a tankönyvet az asztalra. A lány ijedten nézett a csuklójára, mikor újabb fényforrást varázsolt az asztalra.
- Harry! Mi történt? – kérdezte ijedten.
- Semmi… Csak megvágtam magam – motyogta, és a könyv fölé hajolt.
- De esetleg nem kéne…
- Nem! – mondta egy kissé hangosabban a kelleténél.
A lányok ezek után szótlanul kezdtek neki a házi feladatoknak.
Az új iskolai félév kezdetéig már csak néhány nap volt hátra, de csak most kezdtek el tanulni; bár az eddigi legszigorúbb tanárjuk Piton, bár most már általában kevesebb tanulnivalót adott a diákoknak, mint szokott, nem volt okuk panaszra, Binns a mágiatörténetet tartó kivénhedt tanerő bőven kárpótolta őket
Az elmúlt néhány nap Harry számára felhőtlenül telt, szinte repült az idő; az apjával, Pitonnal – még mindig szokatlan volt számára eme tény, de már kezdett megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ő az apja, akkor sem tehetne ellene semmit ha akarna, és ő nem is akar. A közösen eltöltött órák alatt hol a bonyolult bájitalok elkészítési módját vitatták meg, hol pedig maga a férfi mesélt neki a gyógyítói munkáról.
Egészen idáig.
Most, hogy eszébe jutott keresztapja: minden jó kedve elszállt. Lélekben teljesen máshol járt, teljesen más gondolatok cikáztak elméjében, s ezek sehogyan sem az ősi varázslók ténykedésén alapultak, amiről a házi dolgozatot kellett elkészíteni.
Mikor már eltelt legalább egy óra, a lányok újra beszélgetni kezdtek. Natalie mesélt a különféle külföldi útjairól, és mindenféle kalandjairól.
Harry néha csak hümmögött egyet, ha kérdezték. Legbelül már akkora fájdalmat érzett, hogy ordítani tudott volna. Mindig felelevenedett előtte keresztapja mosolygós tekintete…
- Harry, nem hallod, hogy hozzád beszélek? – kérdezte Natalie, és letette a pennát.
- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül. – Mit is mondtál?
- Azt kérdeztem, hogy felveszed-e a Piton nevet, vagy továbbra is Potter maradsz.
Harry elgondolkodott, nem is emlékezett rá, hogy hogyan kanyarodtak el ilyen messzemenőig a beszélgetésben, nemrég még a külföldi utakról volt szó…
- Még nem gondolkoztam rajta.
- Ja értem. Lassan vacsorázni kéne valamit – jegyezte meg Natalie.
- Nemsokára itt lesz Mrs. Weasley, és csinál valami finomat, jelenleg nem tudom, hol vannak. Valamilyen feladatot hajtanak végre Dumbledore javaslatára – közölte Hermione. – Apád is velük ment, ugye?
- Igen – vágták rá egyszerre.
- Aha – motyogta Hermione. – Végülis… mindkettőtöket kérdezni akartam…
A pillanatnyi csöndet az ajtó felőli léptek zaja zavarta meg. Hamarosan be is lépett a Weasley házaspár Tonkssal, nyomukban, pedig Pitonnal.
- Jó estét kedveskéim! – köszöntötte az asszony őket. – Gyorsan összeütök valami finomat vacsorára. Az igazgató mégsem jön ma el, mert sürgős dolga akadt. Ront nem látta valaki?
- Nem láttuk ma, Mrs. Weasley – válaszolta Hermione.
Piton egy szót sem szólt, csak rámosolygott Harryre, aki biccentett egyet. A tanár felakasztotta a köpenyét a fogasra, és Mrs. Weasleyvel kezdett el halkan társalogni.
A lányok összepakolták a pennákat és a könyveket, Harry pedig hanyagul becsapta a mágiatörténet könyvet.
- Harry… meg kéne mutatni apádnak a kezed – kezdte Hermione, de Harry rögtön félbeszakította.
- Egyáltalán nem fáj – ez persze hazugság volt –, begyógyul előbb utóbb. Most pedig felmegyek a szobámba. Kérlek, ne zavarjatok.
- Ha van valami baj, akkor nekem elmondhatod – ajánlotta fel a segítségét a lány. – Tudom, hogy valami bánt…
- Nincs semmi bajom! – kiáltott fel, mire az összes jelenlevő Harryre nézett.
A bájitaltan tanár ijedten nézett fiára, aki már csapkodva összeszedte a holmijait, és az ajtó felé vette az irányt.
- Harry! Mi történt? – kérdezte aggódva az apja, mikor a fia elé állt.
- Az égvilágon semmi! – mondta dühösen a fiú.
- Dehogy nincsen! – vágta rá Hermione. – Elég súlyosan megvágta a kezét, és nem hajlandó senkinek sem megmutatni!
Piton odalépett a fiúhoz, és megfogta a kezét, hogy megnézze. Harry viszont elhúzta a csuklóját, mire a tanár idegesen rászólt:
- Harry! Csak meg szeretném nézni!
- Mondtam, hogy nincs semmi bajom! – mondta dühösen, mire Piton még idegesebb lett.
- Ne gyerekeskedj! Lehet, hogy súlyos…
Ekkor már az ebédlőben mindenki a jelenetet nézte.
- Ne kezelj úgy, mint egy gyereket! – ordította Harry, és próbált volna kimenni az ajtón, de Piton nem engedte.
- Nem kezelnélek annak, ha nem olyan módon viselkednél! Légy szíves, gyere a laborba! – üvöltötte Piton. – Most!
- Nem! – közölte Harry egy kicsit halkabban.
- Nem? – a bájitalok mestere kezdett kijönni a béketűrésből. – Az apád vagyok, legalább nekem fogadj szót!
- Hagyjál békén! – ordította vissza Harry, majd félrelökve apját felrohant a lépcsőn.
Az egész társaság meg sem mert szólalni. A döbbent csendet végül Mrs. Weasley törte meg.
- Akkor… én megyek, és elkészítem a vacsorát – közölte, és eltűnt a konyhában.
Mr. Weasley leült sóhajtva a lányok mellé, ahol már Tonks az előbb helyet foglalt. Piton odalépett Hermionéhoz.
- Nem tudja, esetleg Miss Granger, mit történt Harryvel? – kérdezte immár nyugodt hangon.
- Nem tudom, uram. Délután felszaladt a szobájába, egy ott felejtett könyvért. Mikor visszajött, már kendőbe volt bugyolálva a keze- válaszolt a lány, állva a sötét tekintetet.
- Akkor miért ilyen zaklatott?
- Nem tudjuk, de nagyon rossz kedve volt egész este – válaszolt a barátnője helyett Natalie.
- Perselus, szerintem ne menj még föl – szólt oda a tanárnak Arthur.
- Ha most nem megyek, lehet elfertőződik a seb – morogta.
- Akkor legalább ne üvöltözz vele – tette hozzá Mr. Weasley.
- Szóltam is valaha bele, hogy neveled a gyerekeidet? – kérdezte gúnyosan.
Mr. Weasley csak elmosolyodott, és annyit mondott:
- Persze, hogy nem. Csak tanácsot adtam.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry jobb oldalára fekve szomorúan nézett ki az ablakon. Megint esett a hó, még így a félhomályban is tisztán látta a fehér pelyheket.
A keze már lüktetett a fájdalomtól, de nem érdekelte. Tisztában volt vele, hogy gyerekesen viselkedik. „Nem kellett volna a ládában kutatnom…” – gondolta szomorúan.
Hallotta, hogy halkan benyit valaki, majd óvatosan leült mellé az ágy szélére.
- Harry – hallotta apja suttogó hangját. – Ébren vagy?
- Igen – mondta halkan. – Hagyj békén…
- Légy szíves, ne gyerekeskedj! – mondta hangosabban Piton. – Meg szeretném vizsgálni a kezed.
Harry viszont nem tett eleget a férfi kérésének, csak még jobban magára húzta a takarót.
- Harry! Mondtam valamit! – a fiú mégis meggondolta magát, és a hátára fordult. – Elmondod, mi kavart fel ennyire?
Közben leszedte a fiú kezéről a kendőt, aki felszisszent a fájdalomtól, ahogyan megfogta a csuklóját.
- Ugye tudod, hogy el is fertőződhetett volna – közölte Piton, és a zsebéhez nyúlt egy főzetért. – Ezt idd meg.
- Miért mi ez? – kérdezett vissza Harry, miközben az apja meggyógyította a kezét.
- Lélekgyógyító ital.
Harry gyorsan oldalra fordult, háttal az apjának.
- Nincs szükségem rá – motyogta.
- Harry… Akkor mond el mi bánt.
- Nem – hangzott az egyöntetű válasz.
A bájitalok mestere sóhajtott egyet, és felállt az ágytól, de még előtte jobban betakarta Harryt.
- Ahogy gondolod – mondta halkan.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry már két napja nem szólt senkihez sem sokat egy-két szón kívül. A bájitalok mestere nem faggatta többet azután a bizonyos este után, remélve, hogy Harry maga mondja el mi bántja.
Viszont onnantól kezdve minden éjszaka rémálmok gyötörték. Az apja nem ébredt fel rá, mert nem egyszer nagyon fáradtan jött haza a Szent Mungóból, így nem ébredt fel Harry forgolódásaira.
Ront néha látta a konyhában Hermionéval, de aztán rögtön vissza is fordult a szobájába. Mivel senki sem tartózkodott az ebédlőben, a tanulnivalójával együtt letelepedett a sarokba tanulni.
A dolgozathoz előbb el kellett olvasni a hozzátartozó forrást. Harrynek egy idő tán elnehezedett a feje, majd elaludt az asztalra feküdve.
- Harry… - lassan felnézett a hang irányába.
Apja hajolt le hozzá, és mosolyogva nézett rá.
- Látom, nagyon érdekes a mágiatörténet.
- Igen, az – pislogott Harry, és becsukta a könyvet.
A bájitalok mestere leült mellé a székre, és aggódóan tekintett a fiúra.
- Menj föl, aludj egyet. Már összeesel a fáradtságtól, látom rajtad. Nem alszol mostanában?
Harry nem felelt. Nem akart beszámolni minden egyes részletről, ami Sirius halálakor történt. Piton sóhajtott egyet.
- Még mindig nem vagy hajlandó elmondani – jegyezte meg. - De akkor is menj, pihenj. Még a laborban dolgom van. Később találkozunk.
A bájitalok mestere felállt, hogy elinduljon a labor felé, de a fiú odament hozzá és átölelte.
- Ne haragudj rám… - motyogta. – Nem akartalak megbántani…
A meglepett professzor magához szorította Harryt, és nyugodt hangon mondta:
- Nem haragszom rád, ne félj. Próbálj meg aludni. Én csak késő este megyek, mert egy fontos bájitalt kel főznöm.
- Rendben… apa – suttogta Harry, és a lépcső felé vette az irányt.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry összeszorult szívvel nézte, ahogy keresztapja eldől a boltív függönye felé… A függöny lebbent egyet, ahogy Sirius átesett alatta.
Bellatrix ordított egyet, de Harry nem törődött vele, indulni akarta hozzá… Lupin odalépett elé, hogy föltartsa…
- Nem segíthetsz rajta, Harry…
- Menjetek érte, mentsétek meg! Hozzátok vissza! – ordította kapálódzva.
- Nem segíthetsz rajta, Harry… Sirius nincs többé…
- Harry! Ébredj fel! – hallatszott egy másik hang egész közelről. – Nyugodj meg!
Harry hunyorogva nézett apjára, aki szemmel láthatólag elsápadva nézett rá.
- Jól vagyok – mondta Harry, és próbált mélyeket lélegezni. – Csak egy…
- Rémálom – tette hozzá Piton. – Miért nem szóltál, hogy rémálmok gyötörnek?
- Nem akartalak a problémáimmal zavarni…
A bájitalok mestere próbálta visszanyelni haragját.
- A fiam vagy! Én törődők veled, nem úgy, mint a nagynénéd!
- Tudom, csak… - a hangja elcsuklott, és lesütötte a szemét.
- Miről álmodtál? – érdeklődött Piton.
Harry nem mert megszólalni, továbbra is a takarót bámulta. Erőt vett magán, és kimondta a szót, ami már napok óta nyomta a lelkét.
- Sirius – suttogta alig halhatóan.
A bájitalok mestere magához szorította Harryt, akinek rögtön elkezdtek potyogni a könnyei.
- Az én hibám volt, hogy meghalt… - motyogta apja talárjába, aki még erősebben átölelte.
- Harry, ne mondj ilyet. Tudod jól, hogy ott maradhatott volna a főhadiszálláson, és akkor…
- De ha én nem… - kezdte Harry, de Piton közbeszólt.
- Nem tudhattad… ha gyorsabb vagyok, akkor talán megakadályozhattam volna én. De nem így volt… - sóhajtott a tanár.
Belenyúlt a zsebébe egy üvegcséért, és odanyújtotta a még mindig zokogó fiúnak.
- Idd meg, légy szíves. Holnapra jobban fogod érezni magad – Harry elvette, és kiitta az üvegcse tartalmát.
Ledőlt a párnára, máris álmosnak érezte magát.
- Mit adtál? – kérdezte kíváncsian, amikor apja betakarta.
- Lélekgyógyító italt. Próbálj meg aludni, most már biztos nem fogsz rosszat álmodni.
- Az jó… De miért nem mész aludni?
- Aludj már, Harry – mosolygott a bájitalok mestere.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Holnapra nem fogom megtanulni ezt a sok sületlenséget – mondta Harry, és lecsapta a pennát, de úgy, hogy majdnem kifröccsent a tinta.
- Ugyan már Harry, ez nem sok – magyarázta Hermione, ujját a pergamenen végigfuttatva.
- Nem? Három oldal! Akkor sem fogom megtanulni, annyira bonyolult! – vitatkozott Harry. – Inkább hozok valami…
- Harry…
- Mi az? – szólt ingerülten. – Mondani akartál valamit?
Hermione csodálkozva nézett a dühös fiúra. Natalie aki eddig elmélyülten olvasott, fel kapta a fejét.
- Te szóltál!
- Én ugyan nem – tiltakozott a lány. – Natalie akartál valamit mondani neki?
A barátnője megrázta fejét, és visszatért az olvasáshoz. Hermione tovább mutatta pergamenen a megjegyzéseket.
- Tehát, amit itt látsz, azt így kell alkalmazni – itt hadonászott egyet a levegőben, legalábbis Harry így látta. – És utána ejted ki a…
- Harry…
- Natalie, ha akarsz valamit mondani, akkor ne suttogj nekem! – vágott közbe Hermione monológjába.
Natalie dühösen nézett szembe a fiúval.
- Ha ilyen módon akarod felhívni a figyelmet, nem fog menni!
- Az lesz a legjobb, ha mára befejezem a tanulást! – mondta Harry, és összepakolta a tankönyveit.
Gyorsan kis sietett az ebédlőből otthagyva a két tudálékos lányt. Már éppen a kilincsen volt a keze, amikor megpillantotta, Ront a másik szobából kijönni.
- Harry, várj – szólt a barátja. – Beszélni szeretnék veled.
Harry még toporgott a küszöbön, aztán megfordult, és odament Ronhoz.
- Én is szerettem volna beszélni veled.
- Gyere fel a padlásra, úgyis fel kell mennem egy pár régi könyvért. Majd megbeszéljük közben a gondunkat.
- Gondunkat? – emelte fel a hangját Harry.
- Nem arra gondoltam… - motyogta Ron, aztán végre kinyitotta a padlásszoba ajtaját. – Csak egy pár dologra akartam rávilágítani…
- Na persze…
A padlásszobában mindenféle dolgok fel voltak halmozva. Régi bútorok, képek, és egyéb nem veszélyes tárgyak, amik a lomtalanítást átvészelték.
- Hol lehet… - Ron kotorászni kezdett egy régi ládában. – Nehogy becsukd az ajtót! Valamilyen varázslat védi az egész padlást, csak azt nem tudom, minek.
- Rendben Ron – mondta Harry, aki a fiú mellett állt.- Miért, mi történik, ha becsukódik?
- Nekünk akkor annyi… - válaszolt a barátja, de mindketten nyikorgásra lettek figyelmesek. – Az előbb mondtam, hogy…
Mind a ketten odarohantak, de már becsapódott az orruk előtt az ajtó.
- Nem is voltam a közelében! – ordította dühösen Harry.- Ott álltam mögötted!
- Láttam… - makogott Ron. – De hát azt nem lehet csak úgy becsukni! Sőt! Egyáltalán nem! Csak behajtani!
- Persze… Most meg akarsz ijeszteni… - Harry látván barátja halálra rémült arcát, elcsuklott a hangja.
- Harry! Szóltál valakinek, hogy feljössz?
- Nem! Láttad, hogy veled futottam össze a folyosón! Nem szóltam senkinek… Mi az?
- Akkor nagy bajban vagyunk! – motyogta Ron az ajtó felé nézvén.
- Ne viccelj már…
- Nem viccelek! Az ajtón lévő bűbájt csak egy erős varázsló oldhatja fel! Amit persze senki sem ismer…
Harry megpróbálta kinyitni az ajtót, aminek az lett az eredménye, hogy legalább három métert repült hátra a varázslattól. A szekrényről mindenféle tárgy ráesett, amitől még jobban csillagokat látott.
Ron odaszaladt hozzá, és leszedte róla az összes ruhát és képet.
- Harry, mondd, jól vagy?
- Azt hiszem… - mondta, miközben még mindig szédült. Ron segített neki talpra állni.
A vörös hajú fiúnak a szekrényen maradt a tekintete, amitől még jobban elsápadt. Harry is odanézett: véres volt a szekrény sarka. Lassú mozdulattal megérintette a tarkóját, amitől a keze szintén véres lett.
- Ilyen nincs! Hányszor fog még baleset érni egy… - nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj.
Barátjának épp idejében sikerült elkapnia Harryt, nehogy még a padlóba is bevágja a fejét.
- Úgyis jön valaki értünk, ne félj, Ron – suttogta Harry, próbálva nem elveszíteni az eszméletét.
- Jaj, Harry… Nem fog senki… - mondta Ron remegő hangon, és barátja fejét az ölébe tette. – Nem fognak megtalálni…
Következő fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
