10. fejezet: Megbocsátás
- Tanár úr… ne vicceljen ilyesmivel… - mondta Harry mosolyogva, és Pitonra nézett.
- Nem szoktam – tette hozzá Piton.
- De… - a fiú arcáról leolvadt a mosoly. – Tudom, hogy kedvel, tanár úr… De ezt akkor sem hiszem el!
A bájitalok mestere viszont szomorúan nézett az értetlen fiúra.
- Már rég el kellett volna mondanom – suttogta a tanár. – De az igazgató úr jobbnak látta, ha nem mondom el neked…
Harry csak nézett a professzorra, de nem tudott megszólalni. Piton viszont erőt vett magán, és belekezdett a mondandójába.
- Nem tudsz róla… - itt sóhajtott egyet. – Én és anyád nagyon szerettük egymást…
- Micsoda…? – értetlenkedett a másik. – Az nem lehet…
- Pedig te is láthattad tavaly a merengőben felejtett gondolataimban. Már akkor kedveltük egymást, csak a barátai előtt titkoltuk…
- Ez lehetetlen!
- Nagyon sokáig együtt voltunk… Egészen addig, amikor össze nem vesztünk a mostoha apád miatt – közölte Piton az utolsó szót hangsúlyozva. – Aztán összejött vele, én pedig hoztam egy rossz döntést…
- Halálfaló lett – mondta ki a szavakat Harry a tanár helyett.
- Egyszer csak meghallottam, hogy gyermeket vár… Nagyon dühös voltam Jamesre. Mindenki úgy tudta, hogy tőle várja. Most már persze tudom… Valószínű James sem tudott róla… Lily senkinek nem mondta el.
- Na ne. Ezt nem hiszem el. Maga és anyám? – itt nyelt egyet. – Ki volt az, aki tudott róla?
- Dumbledore professzor természetesen, Lupin, és Peter Pettigrew.
- Akkor Voldemort is tud róla!
- Nem. Efelől nyugodt lehetsz, nem mondta el senkinek. És ha el is akarta volna mondani még valakinek, már nem fogja – közölte Piton gúnyosan.
Harry még jobban összehúzta magát a hideg szél miatt, a férfi pedig még jobban magához szorította a fiút. Aki viszont nem húzódott el a tanártól.
- A nyáron meghalt, igaz? – kérdezte halkan.
- Igen. Én magam öltem meg… - suttogta halkan a bájitalok mestere. – Nem kellett volna… De nagyon dühös voltam, hogy évekig titkolta tőlem az igazságot. Viszont Albus meg sem próbált megakadályozni. Van egy olyan érzésem, ő is a halálát akarta. Ki akarta szolgáltatni minden információt erről az ügyről a Sötét Nagyúrnak.
- Ezt nem értem. Ha eddig tudta, akkor miért nem mondta el?
- Mivel ő is nem sokkal előttünk jutott hozzá az információhoz, egy kis nyomozással.
Elfojtott kiáltások hallatszottak a távolban, még a süvöltő szél ellenére is.
- Biztos megjött Albus a Rend tagjaival – mondta Piton, mikor felállt körülnézni. – Viszont nem látok senkit. Baj van?
A fiú azonban csak bámult maga elé a semmibe, mint aki meg sem halotta azt, amit a bájitaltan tanár mondott. Piton letérdelt elé, és megemelte a fiú állát a kezével.
- Harry… Én örülök, hogy a fiam vagy! – mondta kedvesen.
Az arcán lassan legördült egy könnycsepp. Piton magához ölelte, de közben igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni a fiúnak.
- Mindig is szerettem volna, hogy törődjön velem valaki… - suttogta. – Sosem hittem volna, hogy él még valaki... valaki, akihez tartozhatok…
- Pedig mindig is volt…
- Az igazgató hogy lehet ilyen kegyetlen? Miért nem akarta, hogy elmondja nekem? – dühöngött Harry.
- Jaj hidd el nekem… Az igazgató úr nem akart rosszat. Ugyanakkor tudta meg…
- Nem érdekel! Kegyetlen… - Harry már Piton fekete talárjába nyomta az arcát, így már szinte nem is lehetett hallani a hangját.
- Nyugodj meg… Ne beszélj így az igazgatóról! Nem tudhatod, miért döntött így!
- Nem érdekel… - ismételte.
A bájitalok mestere jobban betakarta síró fiút a szakadt palástjával.
- Csak egy valamire válaszoljon őszintén…
- Igen, Harry…
- Csak azért volt velem ilyen kedves év elejétől, mert kiderült, hogy a fia vagyok? – kérdezte, és felemelte a fejét.
Piton nem válaszolt rögtön, csak egy-két perc elteltével.
- Egyszerűen csak azért utáltalak annyira, mert azt hittem, hogy Lily és James fia vagy…
Harry olyan hirtelen húzódott el Pitontól, hogy fájdalmában felszisszent.
- Remek! Akkor nem lett volna ilyen rendes velem! – fakadt ki. – Ha el is hiszem ezt a hülyeséget, hogy az apám, akkor is megvan magáról a véleményem! Meg még csak nem is hasonlítok magára!
- Mivel a nagyanyámra hasonlítasz! Valamikor még én is szemüveget hordtam! – mondta dühösen Piton. – Tudom, nehéz elfogadni, hogy én vagyok az apád! Egy vizsgálattal kiderítheted az igazságot, ha nekem nem hiszel! Egyébként ugyanolyan makacs vagy, mit én…
- Ne hízelegjen itt nekem! Ha igaz is, akkor sem érdekel, hogy van apám! – Harry próbált minél halkabbra fogni a hangját, pedig nagyon dühös volt.
A sziklának támasztotta a hátát, miközben reszketve maga köré húzta a talárját. Piton közelebb ment hozzá, de a fiú dühösen rászólt:
- Hagyjon békén! Nem érdekel - ha az apám, ha nem!
- Pedig az vagyok! – mondta dühösen a bájitalok mestere. -Gyere ide, mert még rosszabbul fogod érezni magad!
Piton odaült Harry mellé, aki megint arrébb próbált menni. A tanár viszont erősen magához ölelte a fiút.
- Mondtam, hogy hagyjon békén! Utálom magát!
Piton viszont kezdett kijönni a béketűrésből.
- Nem érdekel, mit gondolsz! Nagyon rosszul érzed magad, ezért kell, hogy melegen tartson valaki, ha tetszik, ha nem!
Harry próbált kibújni az erős karok szorításából, de a bájitalok mestere erősebb volt. Megérintette a fiú homlokát, aki tiltakozva elfordult.
- Ne érjen hozzám… - sziszegte.
- Egyre magasabb a lázad.
- Most már nem érdekel, ha meghalok is! Mindenki csak sajnálatból törődik velem… - motyogta.
- Tudod jól, hogy ez nem igaz! – vágott vissza Piton, miközben elővett egy újabb fiolát. – Légy szíves idd meg.
- Nem fogom – jött a válasz.
- Ne akard, hogy erőszakhoz folyamodjak! – morogta a tanár.
Még mielőtt válaszolt volna a fiú, elvesztette az eszméletét, és rádőlt a professzorra.
- Harry! – kiáltott fel Piton rémülten.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Nem tudok olvasni, olyan ideges vagyok – szögezte le Hermione, és lecsapta a könyvet az asztalra. – McGalagony elment már?
Ron aki eddig a semmibe bámult, a lányra nézett.
- Nem. Még itt van. Megvárja anyáékat, aztán csatlakozik a Rendhez.
- Remélem nem esett bajuk… - sóhajtotta Hermione.
- Biztos nem lesz baj, és sikerül megtalálniuk őket.
A csendet egy ajtó csattanása zavarta meg. Gyors léptekkel berontott az ebédlőbe a Weasley házaspár. Mrs. Weasley odarohant Ronhoz, és átölelte.
- Úgy aggódtam miattad! Van már valami hír Harryről? – kérdezte.
- Nincs még semmi sincs. Az igazgató úr már elindult – válaszolta Ron. – Apa, te is mész a Tiltott Rengetegbe?
Mr. Weasley miután lepakolta a csomagokat, bólintott.
- Már megyek is. Minden emberre szükség van. Sietünk vissza, Molly- egy puszit nyomott felesége arcára, majd kiviharzott az ebédlőből.
Mrs. Weasley idegesen bontogatni kezdte a csomagokat, de nem igen bírta a remegő kezétől. Hermione odaszaladt hozzá, és segített neki.
- Nem lesz semmi baj, Mrs. Weasley – vigasztalta. – Piton professzor és a többiek visszahozzák épségben.
- Remélem… Jöttök segíteni főzni? – kérdezte vidáman, de aztán elkomolyodott. – Majd főzők egy finom teát Remusnak, hogy ébren tudjon maradni.
- Az jó lesz, anya – tette hozzá Ron, mikor követte őket a konyhába.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Szerinted mennyien lehetnek még? – érdeklődött Mordon, és a fák felé pillantott.
Dumbledore nyugodtan lépkedett előre hosszú nyújtott lépésekkel. A csizmája alatt ropogott a hó, ahogy sétált.
- Nyugalom, Alastor. A legtöbbjüket már ártalmatlanná tettük.
- Csak azt a talpnyaló Malfoyt kéne elkapni…
- Ha ő megvan, meg lesznek Harryék is – tette hozzá az igazgató. – Valószínűleg megbújtak egy erős bűbáj alatt, és ránk várnak.
Hátuk mögött elfojtott kiáltás hallatszott. Mordon hátrafordult, majd elmosolyodott.
- Kár hogy nem én intéztem el… - morogta.
- Arra látok valamit! – suttogta Dumledore, és elővette a pálcáját.
Mordon a távolba nézett, majd bólintva elővette ő is a pálcáját.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Harry! Térj magadhoz! – Piton megrázta egy kicsit az elgyengült testet.
A fiú értetlenül nézett a professzorra szomorú zöld szemeivel. A bájitalok mestere megnyugodva fellélegzett.
- Azt hittem…
- Mit? Hogy meghaltam! Bárcsak úgy lenne! – suttogta Harry, miközben egyre jobban remegett.
- Légy szíves fejezd be! Tessék, idd meg ezt – morogta Piton, és odatartotta Harry szájához az üveget.
A fiú makacsul zárva tartotta száját. A professzor a legrémisztőbb tekintettel nézett, aki engedelmesen lenyelte a főzetet.
Az ital már nem igen hatott: csak a remegés múlt el. Harry dühösen a bájitaltan tanárra nézett.
- Remélem, már nem kell sokáig elviselnem a jelenlétét!
- Pedig muszáj lesz. Tervezek élni a lehetőséggel, hogy törvényesen is a fiam legyél – közölte Piton.
- Az engedélyem nélkül nemigen – morgott az említett.
- Majd meglátjuk.
Piton szorosabban át akarta ölelni Harryt, aki egy pillanat alatt felállt, és szembefordult a professzorral
- Lupint majd megkérdezem, mit tud a dologról, ami közte és az anyám között volt! Ő legalább nem szánalomból foglalkozik velem!
- Én sem! Csak beláttam, milyen idióta voltam! Most pedig ülj le mellém, még mielőtt összeesel!
Az már nem derült ki, hogy Harry visszaült-e volna vagy sem, mert egy sötét alak előbújt a szikla másik oldaláról.
Lucius Malfoy megragadta Harryt, és a nyakához szorította pálcáját. Ebben a másodpercben Piton előre rántotta pálcáját, egyenesen a halálfalóra szegezve.
- Megható az aggódásod, kedves áruló, de azt hiszem, mi már megyünk is… - megfordult, hogy távozzon, de az igazgatóval találta szembe magát.
Mordon pedig a másik oldalról kerítette be Malfoyt, aki megtorpanva nézett körbe.
- Ha nem engednek el, Potter meghal – figyelmeztette a Rend tagjait.
Harry a fájdalomtól már ordítani tudott volna, úgy szorította Malfoy. Próbált kiszabadulni, de a férfi erősen lefogta.
- Ne ficánkolj, Potter. Még a végén előbb meghalsz, mint kellene…
- Engedd el! – sziszegte Piton a fogai között. – Talán még most megúszhatod egy átokkal!
Az igazgató odalépett a bájitalok mestere mellé, miközben Mordon pedig átvette a helyét.
- Malfoy, tudjuk jól, hogy Voldemortnak élve van szüksége Harryre. Tehát elárulnád, miért akartátok most elrabolni? – az igazgató hangja nyugodttan csengett.
- Majd pont a Rend vezetőjének fogom elárulni, mi? – vigyorgott a halálfaló.
Amíg Dumbledore elterelte Malfoy figyelmét, addig a többi Rend tag hátulról közeledett.
- Nem igazán érdekel, mi a véleményed, Lucius. Ha valamit tudni akarok, úgyis meg fogom tudni – javaslom, engedd el őt, még mielőtt valami bajod esik…
- Maga csak ne fenyegessen, vénember! – S Harryt még jobban megszorította, aki egy halk kiáltással tiltakozott a fájdalomtól.
- Megölöm, ha bántani meri… - Dumbledore Pitont a karjánál fogva visszarántotta.
- Perselus! – szólt rá dühösen. – Előbb utóbb, úgy is hasonló sorsra jut, ha nem teszi, amit mondunk.
Malfoy ijedten nézett hátra egy pillanatra. Legalább tízen vették körbe hátulról előreszegett pálcáikkal.
- Ravasz… nagyon ravasz – mondta a halálfaló, és Pitonra szegezte a pálcát. – Remélem, mint árulót hamar utolér a Sötét Nagyúr bosszúja…
Harry olyan gyorsan cselekedett, ahogy tudott. Újra orrba vágta Malfoyt, és a földre hasalt. Abban a pillanatban hárman egyszerre kimondták a kábító átkot a halálfalóra.
Malfoy kábultan összecsuklott, Dumbledore pedig odament előreszegett pálcával. Piton gyorsan Harry mellé térdelt, és felvette a hideg talajról.
- Albus, azonnal vissza kell mennünk!
- Tudom, Perselus. Időben meg kell kapnia az elixírt. Menjetek a hoppanálási pontra! – utasította az igazgató, miközben a lábával hátára fordította Malfoyt. – Én nekem még van egy kis dolgom. Egy páran elkísérnek, nehogy még valaki rátok támadjon útközben. Arthur már ott vár rátok.
Harry már alig érzékelte maga körül a környezetét, csak elmosódó képeket látott, és a hangokat is egyre kevésbé hallotta már.
Pitonnak végtelennek tűnt a hoppanálási ponthoz vezető út, s közben legalább ezerszer elmondta Harrynek, hogy nem lesz semmi baj.
A professzor végre elérte a hoppanálási pontot, s a többi Rend taggal együtt dehoppanált.
Mrs. Weasley idegesen rótta a köröket az ebédlőben, miközben Hermione és Ron az ebédlőasztalnál pislogtak nagyokat.
- Már mindjárt hajnalodik… - motyogta Mrs, Wesley. – Meddig tart még…
- Nyugalom, anya. Ideérnek időben, ne aggódj.
- De ha nem kapja meg időben…
Ron odament anyjához, és átölelte. A lány meg könnyes szemmel nézte a jelenetet.
Egyszer csak egy nagy dörrenéssel kivágódott a bejárati a ajtó, és hangok szűrődtek ki az előszobából.
- Ami olyan bíborvörös, azt hozd! – hangzott Piton ideges hangja.
- Melyik szekrényben van? – kérdezte hangosabban Mr. Weasley.
- Rögtön az ajtó mellett! Én addig felviszem!
Mindhárman kisiettek az előszobába, ahol meglátták a lépcsőn fel felé siető bájitaltan tanárt karjaiban Harryvel.
- Hogy van? – kérdezte sietősen Mrs. Weasley.
- Nem jól… - válaszolt Piton. – Molly, gyorsan hozzon hidegvizet!
- Hozom! – azzal elcsörtetett a konyhába.
Hermione a szájához kapott, amikor meglátta, milyen állapotban is van a fiú. Piton eltűnt a lépcső fordulóban, Ron pedig átölelte a már sírással küszködő lányt.
Piton gyorsan kirúgta lábbal az ajtót, és letette Harryt az ágyra. Aki kinyitotta a szemét és szemrehányóan nézett a bájitalok mesterére.
- Harry, mindjárt jobban leszel… - suttogta Piton, miközben a palástját szedte le róla.
- Akkor sem fogok megbocsátani magának… - motyogta, majd végül elvesztette az eszméletét.
A professzor könnyes szemmel nézett rá, úgy motyogta:
- Sajnálom, Harry…
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tudom, elég érzelgősre sikerült ez a rész, de Harry viselkedésére is van magyarázat, és persze arra is, hogy tudott pálca nálkül varázsolni! Na ide is ideírom, mint a másik fanfictionhoz: kérlek írjátok le véleményeteket!
Következö fejezet
AJÁNLOM AZ OLDALT
