|
6. Fejezet – Álom a valóságban 2.
2007.07.12. 22:17
6. Fejezet – Álom a valóságban 2.
A kastélyt ostromló tűz a parkra és a Tiltott Rengetegre is átterjedt. A vadőrlak és a fúriafűz is a lángok martalékává vált. A kastélyban folytatódott a diákok kimenekítése. Először a hollóhátasok érték el az igazgatói irodát, majd McGalagony is megérkezett a griffendélesekkel.
- Minerva, értesítettem a minisztériumot a történtekről. Remélhetőleg hamar ideérnek – mondta Flitwick professzor.
- Köszönöm, Filius – biccentett az átváltozástan tanárnő.
Ekkor érkeztek meg a mardekárosok. Már csak a hugrabugosok és néhány mardekáros hiányzott. Végül Marcus is megérkezett Alant vonszolva.
- Mi történt vele, Mr. Flint? – kérdezte McGalagony.
- Nem akart jönni, ezért elkábítottam – mondta a mardekáros, miközben egy székre ültette a ébredező Conjugált. Az igazgatóhelyettes kérdő tekintetét látva, hozzátette. – Tudja, egy titokzatos erő megölte az ikertestvérét. Előtte pedig Madam Hoochcsal is végzett.
A tanárnő a hírek hallatán elsápadt, majd kis idő után rendezte vonásait, és így szólt.
- Filius, induljanak a főhadiszállásra. Én addig segítek Bimba professzornak.
- Igen, Minerva.
- Mr. Adams – fordult az egyik griffendéleshez -, hol van Ms. Bell, Ms. Johnson és Ms. Spinnet?
- A Hugrabug toronyban, professzor.
- Köszönöm az információt, Mr. Adams. – mondta a tanárnő, majd elhagyta az igazgatói irodát.
- Mindenki jöjjön közelebb – hallatszott közben a bűbájtan professzor feszült hangja. – Egy védett házba juttatjuk magukat. Ott biztonságban lesznek. Indulhatnak. A cím: Grimmauld tér 12.
McGalagony eközben elérte a Hugrabug tornyot. A klubhelyiség bejárata előtt a diákok és néhány tanár próbálta oltani a tüzet, hogy a bennragadtakat kimenthessék. Ekkor a benn lévő Bimba professzor meglátta az igazgatóhelyettes, és beletörődötten így szólt.
- Minerva, vigye innen őket. Nem tudnak segíteni.
- De, tanárnő, nem fogjuk itt hagyni. Ki fogjuk hozni onnan – mondta az egyik hetedéves hugrabugos prefektus.
- Tudom, hogy nehéz, Mr. Carter. Menjenek!
- Induljanak! – parancsolta most már McGalagony is.
- De tanár… - kezdett volna vitatkozni az egyikük.
- Menjenek! – mondta a tanárnő most már erélyesebben.
A gyerekek vonakodva elindultak.
- Magukra is vonatkozik – fordult a három griffendéles lány felé.
- Maradunk – jelentette ki a három lány egyszerre.
- Rendben - adta meg magát az átváltozástan tanárnő.
- Minerva, nem tudtok segíteni. A mennyezet le fog szakadni. Nem maradhattok.
A négy griffendéles erre nem válaszolt semmit, hanem elkezdték oltani a tüzet. De hamarosan belátták, hogy minden hiába.
- Indulnunk kell – mondta McGalagony.
- De tanárnő! Nem hagyhatjuk itt őket – mondta Angelina.
- Nem tehetnek semmit – mondta Bimba fulladozva.
Ekkor a folyosó mennyezete leszakadt, elzárva Katie-t és Angelina-t a menekülés útjából. McGalagony és Alicia rögtön a segítségükre sietett, de a lángok felcsaptak belekapva a két lány ruhájába.
- Segítség! – kiabálták.
Elkezdték oltani a tüzet, de nem jártak sikerrel. A két lány sikoltott a fájdalomtól. Ekkor a hugrabugos klubhelyiséget is elborította a tűz. Alicia kétségbe esetten próbált segíteni, de az átváltozástan tanárnő elkapta a karját.
- Nem tehetünk semmit! Mennünk kell! – Próbálta túlkiabálni a sikolyokat.
- Nem!
- Nem segíthet rajtuk – ismételte a tanárnő.
Vonszolni kezdte a zokogó lányt az igazgatói felé. Keserves sikolyok kisérték őket. Mire odaértek, a diákok nagy része már biztonságban volt.
- Minerva, hol van Bimba professzor? – kérdezte a rúnaismeret tanárnő.
- Meghalt – felelte.
Egy pillanatra csend telepedett az irodára, amit csak a fel-fellobbanó tűz hangja és Alicia zokogása tört meg.
- Minerva, a fontosabb dolgokat már átküldtem – mondta Flitwick professzor.
- Köszönöm, Filius.
Ekkor a bűbájtan tanár is elhagyta az irodát. McGalagony még egyszer körülnézett, majd a még mindig zokogó Alicia-t támogatva eltűnt a smaragzöld lángok között.
***
Hermione Granger a házuk nappalijában ült, és szüleivel teát iszogatott. Arra vártak, hogy megérkezzenek a Rend tagjai, akik a lányt a Grimmauld térre viszik. A Granger szülők mikor tudomást szereztek a nyáron történtekről, nagyon megijedtek. Féltették lányukat. De az megnyugtatta őket, hogy biztonságban lesz. A szüleit nem igazán tudta meggyőzni, de beletörődtek, hogy lányuk szereti a varázsvilágot és az ott megismert embereket. Így belenyugodtak abba, hogy a nyár hátralévő részét a barátaival töltse. De Mrs. Ganger tovább aggódott.
- Miért este kell érted jönniük? – kérdezte.
- Így kevésbé feltűnő. Nem lesz semmi baj – nyugtatta Hermione.
- Mindened megvan? – kérdezte az apja.
- Igen, apa. Tegnap Mr. Weasley minden holmimat elvitte. Ne aggódjatok már annyira!
- Féltünk téged, kicsim.
- Jaj, anya. – Ölelte meg Hermione. – Minden rendben lesz.
Ebben a pillanatban hatalmas robajjal beszakadt a bejárati ajtó. Hermione előrántotta a pálcáját.
- Gyorsan az emeletre! – kiáltotta a szüleinek.
Ekkor azonban fél tucat halálfaló vette körül őket elvágva a menekülés útját.
- Jó estét! Csak nem megzavartuk a családi idillt? – hallatszott egy gúnyos női hang.
- Jobb lenne, ha eltennéd azt a pálcát – mondta egy férfihang Hermionénak címezve.
- Nem – válaszolta a lány.
- Nekem így is jó – szólt az előbbi női hang. – Avada Kedavra! – kiáltotta.
- Ne! – kiáltotta Hermione.
Harry és Anakin a lánnyal együtt kiáltottak fel. Testüket fájdalom és hideg járta át, ahogy megérezték a halálos átok pusztító erejét.
Hermione apjának teste hatalmas csattanással zuhant a földre. Tágra nyílt szemei tompán meredtek a semmibe. Mrs. Granger a férje teste mellé térdelt, és rázni kezdte.
- John, ébredj! Térj magadhoz!
- Nem fog, anya. Meghalt – suttogta elhaló hangon Hermione.
Hirtelen a fojtogató kétségbeesés helyét düh vette át. A lány elkezdte a legkülönfélébb átkokkal bombázni a halálfalókat, de nem sokáig volt képes tartani magát a túlerővel szemben. Jó néhány átok eltalálta, s végül apja teste mellett a földre esett.
- Végül csak megadta magát a kis sárvérű – mondta a hideg női hang.
- Soha! – kiáltotta az ifjú boszorkány. – Stu… - kezdte volna a kábító átkot, de ekkor a pálca kirepült a kezéből.
- Maradj nyugton – mondta az egyik halálfaló.
- Ó, hagyd csak, Macnair. Úgy látszik, a kisasszony még több szenvedést akar, hát megkaphatja – kacagott fel a nő sötéten. – Crucio! – kiáltotta.
Hermione összeszorított szemmel várta az átkot, de az nem érte el. Majd meghallotta az anyja keserves sikolyát.
- Ne! Ne bántsa! – kiáltotta Hermione kétségbe esetten, miközben elindult, hogy az anyja és az átok közé álljon, de a sérülései miatt megtántorodott, és újra összeesett.
A nő őrült élvezettel felnevetett. Mivel az arcát már nem fedte maszk, így Hermione látta az arcán elterülő élvezetett.
- Anya, kérlek, tarts ki!
- Elég volt ebből Parkinson – szólt a nő egyik társa.
- Igazad van. – Szüntette meg a Hermione anyját fogvatartó kínzó átkot. – Avada Kedavra!
- Anya! Ne! – kiáltotta Hermione most már zokogva.
***
Nymphadora Tonks és Remus Lupin a Grangerék háza közelében lévő parkba hoppanáltak. A ház közelébe érve meglátták a beszakadt ajtót és az átkok villanását. Hangtalanul az ajtóhoz lopóztak, majd csendben bementek. Előre szegezett pálcával elindultak a hangok irányába.
- Avada Kedavra! – hallották az egyik halálfaló hangját.
- Anya! Ne! – hallatszott Hermione keserves hangja.
- Stupor! – kiáltották egyszerre, berontva a szobába. A meglepetésszerű támadás két halálfalót hatástalanított.
- Hermione, gyere ide gyorsan! – kiáltotta Lupin.
A lány tántorogva elindult, de egy újabb átok találta el, amitől hasra esett. Tonks odafutott hozzá. Felsegítette. Remus közben még két halálfalóval bánt el.
- Remus! Menjünk! – kiáltotta Nymphadora.
Magához ölelte Hermionét, majd mindhárman eltűntek a szobából.
***
Az ország egy másik szegletében vihar tombolt. A fákat a tomboló szél tépázta, az eget pedig mennydörgés rázta. Az egyik varázslóház kandallójában vidám tűz lobogott. Luna Lovegood egy kényelmes fotelben ülve olvasott, apja pedig a holnapi Hírverőbe kerülő cikkeket szortírozta. Hirtelen hangokat hallottak.
- Mi volt ez? – kérdezte Luna.
- Lehet, hogy csak a vihar. Utána nézek. Maradj itt.
Luna bólintott, az apja pedig kiment az előszobába. Odakintről átkok zaja hallatszott. A szőke hajú lány felugrott a fotelból, és felkapta a pálcáját az asztalról. Meghallotta apja kiáltását.
- Luna, menekülj a hátsó ajtón! Gyorsan!
- Avada Kedavra! – hallatszott kintről, de az átok célt tévesztett.
- Siess! Feltartóztatom őket! Menekülj! – hallotta apja kiáltását a hollóhátas lány.
Rohanni kezdett a hátsó ajtó felé. Már majdnem elérte, mikor egy átok csapódott az oldalába. Felordított a fájdalomtól, de nem állt meg. Kirohant a zuhogó esőbe. Az oldala lüktetett, de nem állt meg. Visszanézett nem követik-e, de senkit sem látott. Összeszorult a szíve, mikor észre vette, hogy a házuk romokban hever. De tudta, hogy nem tehet semmit. Tovább ment, de már csak vánszorogni tudott. Alig látott a fájdalomtól. Összeesett. Még látta, hogy egy fekete alak közeledik felé az éjszakában, majd elragadta a sötétség.
***
- Neville, ideje lefeküdnöd.
- Mindjárt, nagyi – válaszolta a fiú.
- Mit szöszmötölsz még mindig? – kérdezte nagymamája, belépve a hatalmas könyvtárszobába.
- Csak vitamin készítményt adok a növényeknek.
- Mindig azok a növények. Vannak más dolgok is.
- Nagyi, szeretek velük foglalkozni. Mért baj az?
Az idős boszorkány csak megvonta a vállát. Majd leült az egyik antik bőrfotelbe. Csendben figyelte az unokáját, amint a növényekkel bíbelődik, és sose vallotta volna be neki, de büszke volt rá.
- Neville.
- Igen, nagyi.
- Már egész jól megy a hoppanálás. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar képes leszel megtanulni.
- Komolyan így gondolod? – A griffendéles arcán bátortalan mosoly jelent meg.
- Igen. Arra gondoltam holnap is gyakorolhatnál Lunával.
- Jó. Nagyon jókat szoktunk beszélgetni. Nagyi, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért van az, hogy a minisztérium hazugnak hiszi Dumbledoret és Harryt?
A boszorkány sóhajtott, majd így szólt.
- Struccpolitika. Homokba dugják a fejüket, mert így nem kell tenniük semmit.
- De ez nevetséges.
- Igen az. Ezért kell neked és Lunának felkészülnötök, hogy ha megtámadnak, védekezni tudjatok, vagy rosszabb esetben menekülni. Jobb, ha most lefekszel, mert holnap sokat fogunk gyakorolni.
- Jó éjt, nagyi! – Állt fel a fotelból Neville.
Már épp indult volna, mikor az előszoba felől hangokat hallottak. Mrs. Longbottom karon ragadta unokáját. A könyvespolchoz vonszolta. Megérintett egy régi kódexet, mire egy titkos szoba és az abból induló folyosó tárult fel.
- Neville, az alagúton keresztül kijutsz a házból. Menj Lunáékhoz! Megértetted?
- De, nagyi, veled mi lesz?
- Utánad megyek – mondta az idős nő. Eközben a hangok egyre közelebbről hallatszottak.
- Nézzétek! Onnan fény szűrődik ki. Menjünk!
A léptek közeledtek. A boszorkány betuszkolta a tiltakozó fiút a titkos szobába.
- Menj!
- De, nagyi… - Neville szavait elvágta a rázáródó ajtó.
A fiú megpróbálta kinyitni az ajtót, de az nem engedett. Ahogy jobban körülnézett a helyiségben egy furcsa dologra lett figyelmes. Látott és hallott mindent, ami a szobában történik, viszont a szoba kívülről csak egy szimpla könyvespolc volt.
- Jó estét, öreglány! A béna unokádat hol hagytad? Oá, oá! Kicsi Longbottom, hol bujkálsz – gügyögte Bellatrix Lestrange.
- Nincs itthon – mondta hidegen Mrs. Longbottom.
- Hol rejtegeted? Tudjuk, hogy itthon van. Vagy tán magaddal beszélgettél?
- Képzelődtetek.
- Utoljára kérdezem. Hol van a koszos unokád?
- Mondtam már. Nincs itthon.
- Nekünk így is jó. Rodolphus!
- Ezer örömmel, drágám - mondta a férfi.
Egyszerre emelték az idős nőre a pálcájukat.
- Crucio! – kiáltották egyszerre.
- Ne! – kiáltott Neville, de nem hallotta senki. Csak nézte meredten a kínlódó nagymamáját, és nem tudott mozdulni. Megmerevedett. Lassan tompa elméjébe belehasított a felismerés, hogy ez már egyszer megtörtént. A különbség egy dolog volt. Akkor a szüleit kínozták, és őt ugyan ide rejtették. Egy éves volt akkor, és fel sem fogta, mi történik, de most elemi erővel törtek rá az emlékek. Hallotta a nagymamája kiáltásait, de tehetetlen volt.
***
Harry Potter az ágya mellett vergődött a padlón. Úgy dobálta magát, mintha őt kínozták volna. Próbált felébredni, de valami mindig visszahúzta a sötétségbe. Érezte, hogy az oldala is lüktet a Lunát ért átok miatt. A lelke nyugalomért sikoltott, de Bella cruciátusa nem akart megszűnni. Végül a torka teljesen kiszáradt, és már csak csendes vergődésre volt képes.
A jeditemplom kórházában Anakin Skywalker órák óta vergődött. Mara az ágya mellett ült tehetetlenül nézve testvére szenvedését. Többször megpróbálta felébreszteni, de nem járt sikerrel, mert a látomás béklyóba kötötte az ifjú jedit. Anakin mindent ugyanúgy látott, mint Harry, de ő fizikailag nem érezte az átkokat, mint a fekete hajú fiú. A fájdalmat csak a lelkében érezte. Minden sikoly és kiáltás a szívéig hatolt, tépázva egész valóját.
***
Draco Malfoy kivételesen otthon tartózkodott. Ez mindig különleges alkalomnak számított, mert a nyarait általában Pansyéknél töltötte. Anyja kérésére maradt otthon. Nem értette okát, de nem ellenkezett. Épp egy vérre menő sakkjátszmába merült a húgával, Gilliannel. Az anyjuk mosolyogva nézte őket. Hamarosan meghallották a bejárati ajtó nyitódását, majd az idősebb Malfoy lépett a szalonba.
- Jó estét! – köszönt közönyösen.
- Szia, apu! – Pattant fel Gillian.
- Apám – Biccentett Draco.
- Lucius, örülök, hogy megtisztelsz minket azzal, hogy végre hazatolod a képed. Egész este rád vártunk – mondta Narcissza szemrehányóan.
- Dolgom volt – felelte a férfi.
- Ó, persze. Neked mindig dolgod van – szólt a nő.
- Kisasszony, már rég az ágyban lenne a helyed. Gyere csak!
A kislány odaszaladt és megölelte apját.
- Anyu, mesélsz nekem lefekvés előtt?
- Persze, kicsim. – Állt fel Narcissa, hogy kislányával elhagyja a szalont, de Lucius hangja megállította.
- Narcissza, veled és Dracoval még beszédem van. Majd Wica lefekteti. Wica! – kiáltotta.
Egy kopott rongyba öltözött házimanó jelent meg.
- Fektesd le, Gilliant.
- Igenis, uram. – Hajolt meg a manó.
- Jó éjt, Gilli! – Nyomott egy puszit húga arcára Draco.
- Jó éjt! – köszönt el Gillian, majd a házimanó kíséretében elhagyta a szobát.
- Miről akar velünk beszélni, apám?
- Mint tudod, Voldemort nagyúr visszatért, és szeretne látni téged – válaszolta Lucius tárgyilagosan, hideg nyugalommal.
- De hát Potter hazudott, vagy nem? – kérdezte Draco összezavarodva.
Lucius felkacagott.
- Az az idegesítő kis vakarcs nagyon is igazat mondott.
- De a minisztérium… - kezdte Narcissa, de a férje félbeszakította.
- A minisztérium tagadja, hogy Voldemort él, és ez kapóra jön nekünk.
- Az engem nem érdekel, hogy te kihez vagy hűséges, Lucius, de Dracót ne keverd bele. Nem engedem, hogy az elé a kígyóképű szörny elé vidd.
- Nem hiszem, hogy meg tudod akadályozni.
- Apám, nem fogok Voldemort elé menni. Nem leszek halálfaló.
- Már pedig azt teszed, amit én mondok.
- Nem! Eddig sem érdekelt téged, mi van velem, csak akkor, ha érdeked származott belőle, mint most is – fakadt ki Draco.
- Szemtelen kölyök! Nem beszélhetsz így velem! Menj és pakolj! Hamarosan indulunk!
- Nem megyek sehova!
Lucius nem tudta magát tovább türtőztetni. Teljes erőből pofon vágta Dracót, amitől az a földre zuhant.
- Ebből elég, Lucius! – kiáltotta Narcissza.
- Ne szólj bele – sziszegte a szőke halálfaló. – Te meg lódulj, ha nem akarsz még egy nyaklevest! – köpte Draconak.
- Nem megy sehova – mondta a nő.
- Mondtam, hogy ne szólj bele. Inkább örülnöd kéne, hogy a fiadnak ilyen kegyben lehet része.
- Kegyben? Ez nevetséges!
- Ne merészelj kételkedni a szavamban!
- És ha igen? Mit csinálsz? Megölsz?
- Ne feszítsd a húrt!
- Talán a sötét uradnak egy képzetlen gyerekre van szüksége? Tán gyengének találja az embereit?
- Ne gúnyolódj, mert nem állok jót magamért!
- Esetleg emberekre van szüksége, mert nem képes egyedül kitörölni a fenekét – nevetett fel gúnyosan Narcissza.
Nevetése bezengte a szobát. Draco csendben figyelte a vitát. Látta apja sötéten villanó szemét. Lucius előkapta a álcáját.
- Avada Kedavra!
A mosoly ráfagyott az imént még nevető nő arcára. Draco lassított felvételként érzékelte, ahogy anyja teste eldől.
- Nem! – kiáltotta, amint felfogta, mi történt.
Draco odarohant az anyja testéhez, és ráborulva zokogni kezdett. De az apja felrángatta. A mardekáros fiú a képébe ordított.
- Hogy tehetted? Miért? – kiabálta hisztérikusan remegő hangon Draco.
- Ne gyerekeskedj! Csak egy buta nőszemély volt! Ne merj bőgni nekem! Azonnal indulunk a Nagyúrhoz! Gyerünk! – ragadta meg a remegő fia karját.
- Nem! Megölted! Gyűlöllek! Ne érj hozzám! – rántotta ki a karját, majd az asztalról felkapva a pálcáját az apjára szegezte. – Hagyj békén! Nem viszel sehová! Potternek igaza van, egy kegyetlen rohadék vagy!
- Hogy merészeled azt a sárvérű fattyút emlegetni előttem?! Gyere!
- Nem!
- Nem? Na majd mindjárt tiszteletet tanulsz! Crucio!
Draco a földre zuhanva vonaglani kezdett. Hangosan sikoltott. Harry sem bírta tovább némán. Miközben vonaglott hangosan kiabálni kezdett.
- Hagyja abba! Ne bántsa! Fáj! Valaki segítsen neki! Kérem, valaki!
Lucius egy örökkévalóságnyi idő után megszüntette a fia szenvedését, és gúnyos élvezettel a hangjában megkérdezte.
- Na végre észhez térsz, és elfogadod a sorsod, vagy a kínt választod?
- Inkább a kín! – próbálta kiáltani Draco, de a fájdalmaktól csak halk suttogás jött ki a torkán.
- Ahogy óhajtod – mosolyodott el eltorzult arccal Lucius. – Crucio!
Ekkor már Harry összes izma lángra lobbant. Szinte minden porcikája égett a fájdalomtól. Ahogy vergődött a földön, halotta Lucius Malfoy eszelős nevetését. Kezét és lábát sebek borították, amelyet az okozott, hogy vergődése közben a padlónak verte azokat. Már teljesen kezdte elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. Csak ordított és ordított. Szabadulni akart, de nem tudott. Nem is sejtette, hogy több fényévnyire egy fiú ugyanezt éli át.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
