17. Fejezet – Patkány és vér

Mikor felébredtem, már kora délután volt. Ettem egy kicsit a Remustól kapott elemózsiából, melyet barátom előre látóan tartósító bűbájjal látott el, majd elhatároztam, hogy teszek egy sétát a Tiltott Rengetegben a roxforti birtok közelében.

Elindultan az alagúton keresztül. Az alagút felénél járhattam, mikor egy jól ismert vörös szőrmókot pillantottam meg felém közeledni. Csámpás volt az. Élénk nyávogással üdvözölt, amire vidám ugatással válaszoltam. Az egész délutánt végig csavarogtuk az erdőben, vidáman hancúrozva.

Mikor sötétedni kezdett épp Hagrid kunyhójánál voltunk. Ekkor meghűlt bennem a vér, mert a vadőrlak felé Dumbledore, Caramel és még két ember közeledett. Önkénytelenül is a közeli bokrok felé húzódtam, Csámpás pedig idegesen borzolta a szőrét mellettem.

Ezután egy nagyon furcsa dolog történt. A ház hátsó ajtaja kinyílt, majd becsukódott, de senkit nem láttam kijönni rajta. A szagok viszont annál inkább árulkodtak. Négy ember szagát éreztem, köztük Harryét és Peterét. Féregfark. Düh kezdett hullámzani minden porcikámban, de ahogy észrevettem nem csak én voltam így ezzel. Mellettem csámpás fújtatott, kieresztve mind a tíz körmét támadásra készen. A szagok lassan távolodni kezdtek. A bokrok mentén utánuk indultunk.

- Láthatatlanná tévő köpeny. Ügyes. Harry, mégis csak szorult beléd valami az apád leleményességéből – gondoltam vidáman.

Mikor eszembe jutott James rögtön tudtam, hogy el kell kapnom Petert még ma este.

- Most vagy soha – jött a belsőhangom intelme.

Megéreztem Peter félelmét, és ez megsokszorozta az erőmet. Ki akartam ugrani a bokrok közül, és rávetni magam, de Csámpás megelőzött. Kúszni kezdett a láthatatlan gyerekek felé. Majd egy fojtott lányhangot hallottam.

- Csámpás! Csámpás, menj innen! Menj innen, nem hallod!

De macskatársam nem tágított.

- Makesz… Ne! – Hallottam most egy fiú hangját.

Ekkor egy fürge, apró jószág bukkant ki a köpeny alól. Csámpás utána rohant.

- Peter! – kiáltottam fel magamban.

Egy fiú tűnt elő a köpeny alól, és a Féregfarkot üldöző macska után rohant.

- Ron! – Hallottam két másik hang kiáltását.

A másik két gyerek is rohanni kezdett. A köpeny lobogott mögöttük az enyhe szélben. Közelebb lopóztam szorosan a fűhöz lapulva, mígnem dühös kiáltások ütötték meg a fülemet.

- Hagyd békén… Sicc! Makesz gyere ide!

Hangos puffanás hallatszott.

- Megvagy! Tűnj innen undok vadállat!

- Gyere – hallottam az iménti lányhangot. – Bújj vissza a köpeny alá… Dumbledore és a miniszter… mindjárt kijönnek…

Úgy gondoltam itt az ideje a cselekvésnek, így gyors léptekkel feléjük iramodtam. Láttam, hogy Harry a pálcája után nyúl, de nem hagyhattam, hogy használja. Neki ugrottam, és hanyatt löktem. Újra feléjük iramodtam, ekkor a másik fiú félrelökte az épp feltápászkodó Harryt. A fogaimat a karjába mélyesztettem. Harry le akart szedni róla, de nem hagytam magam. Vonszolni kezdtem az alagút felé. A Fúriafűz közelében voltunk, így meg sem lepődtem, hogy a lány felsikolt a hirtelen jött ütéstől. A fa védekező mechanizmusa akcióba lépett. Hallottam, ahogy a lány kimondja a fénygyújtó varázsigét.

- Lumos!

Már majdnem sikerült a nyöszörgő fiút bevonszolni teljesen az alagútba, mikor egyszer csak megakadt, és nem bírtam tovább húzni. Minden erőmet megfeszítve rántottam rajta egyet. Ekkor csont roppanása hallatszott, és a kölyök hangosan felüvöltött. Nem törődtem vele, hanem vonszoltam tovább.

A Szellemszállásra érve felvonszoltam az emeletre, majd visszaváltoztam, és magamhoz vettem a fiú pálcáját. Rettegés ült ki a fiú arcára, és a legtávolabbi sarokba húzódott. Hát igaz, ami igaz nem nyújthattam valami bizalomgerjesztő látványt.

Kis idő múlva léptek zaja hallatszott odalentről. Az ajtóhoz lapultam. Kintről két elsuttogott Noxot halottam, majd valaki erőteljesen berúgta az ajtót. Harry és a bozontos hajú lány lépett be a szobába. Rögtön odaszaladtak barátjukhoz.

- Jól vagy, Ron?

- Hol van a kutya? – hallottam a kérdéseket.

- Az nem kutya – sziszegte a Ronnak nevezett fiú. – Csapdába csalt…

- Mi?

- Animágus… a kutya… ő maga…

A két gyerek az ajtó felé kapta a fejét.

- Capitulatus! - kiáltottam el magam. A két gyerek pálcája a kezemben landolt.

- Tudtam, hogy eljössz a barátod után - szóltam rekedten. – Apád is ezt tette volna, ha én szorulok segítségre. Bátorságra vall, hogy nem rohantál a tanáraidhoz. Hálás vagyok érte… megkönnyítetted a dolgom – mondtam Harrynek címezve szavaimat.

Láttam Harry arcán a tömény gyűlöletet, s láttam azt is, hogy nem sok választja el attól, hogy rám vesse magát, de meg tudom érteni. Számára egy gyilkos vagyok semmi több.

- Harry, ne! – kiáltotta a lány, mikor a keresztfiam rám akarta vetni magát.

- Ha meg akarja ölni Harryt, velünk is végeznie kell – csattant fel a törött lábú fiú.

Nehézkesen felállt, de megingott, és majdnem elesett.

- Feküdj le! – szóltam. – Ne, tedd még jobban tönkre a lábad…

- Nem hallotta, mit mondtam?! – kiáltotta újra. – Mindhármunkat meg kell ölnie!

- Ma csak egy ember fog meghalni – feleltem.

Harry undorodó dühvel nézett rám.

- Miért?! – sziszegte. – Már nem szeret gyilkolni? Amikor megölte Pettigrewt, nem érdekelte hány mugli hal meg vele együtt! Azkabanban lett ilyen finnyás?

- Hallgass, Harry! – próbálta csitítani a lány.

- Megölte a szüleimet! – ordította a keresztfiam.

Nekem rontott puszta kézzel. Teljesen meglepett ezzel a lépésével. Felemelte az öklét, és fejbe vágott. Mindketten a falnak estünk. Ütött és vert, ahol csak ért, de nem engedhettem. Megragadtam a nyakát, és úgy mondtam.

- Nem! Túl régóta várok erre a napra…

Ekkor egy erős rúgást éreztem, és fájdalmamban elengedtem Harryt. A vörös hajú fiú belecsimpaszkodott a jobb karomba, így elvesztettem a pálcát. A szemem sarkából láttam, hogy Harry a pálcáért nyúl, de akkor bejött a képbe Csámpás. Két mellső lábának összes körmét keresztfiam karjába mélyesztette. A fiú a macska felé rúgott. A jószág kelletlenül félre ugrott, majd meghallottam Harry hangját.

- Menjetek onnan! – kiáltott barátaira. Közelebb jött, s rám szegezte a pálcáját.

- Meg akarsz ölni, Harry? – suttogtam erőtlenül.

- Maga miatt haltak meg a szüleim – felelte.

- Nem tagadom, de nem tudsz mindent… - szóltam csendesen.

- Nem tudok mindent!? – tajtékzott. – Tudom, hogy elárulta őket Voldemortnak! A többi nem érdekel!

- Hallgass végig. Megbánod, ha elhamarkodottan cselekszel… Semmit nem értesz…

- Sokkal több mindent értek, mint hinné. Maga nem hallotta, amit én. Az édesanyámat, aki a testével védett meg Voldemorttól. Maga miatt… a maga árulása miatt…

Ekkor Csámpás felugrott a mellkasomra, és Harryre meredt. Megdöbbentem. Le akartam rázni magamról, de nem tágított. Harry dermedten állt előttem a pálcáját rám szegezve. Láttam, hogy különböző gondolatok követik egymást a fejében. Ekkor léptek zajára lettem figyelmes. De nem csak én hallottam. A bozontos hajú lány kiabálni kezdett.

- Itt vagyunk! Az emeleten! Sirius Blackkel! Ide gyorsan!

Kisvártatva Remus rontott be az ajtón. Harry arra kapta a fejét.

- Capitulatus! - kiáltotta rögtön Remus, s Harry pálcája a kezében landolt. Remus csendesen közelebb jött, majd megkérdezte.

- Ő hol van, Sirius?

Az ágyon fekvő fiú felé mutattam.

- De hát akkor, miért nem mutatkozott meg eddig? Csak nem azért… mert ő tette? Cseréltetek… és nekem nem szóltatok róla?

Láttam, hogy Harry tanácstalanul összenéz a barátaival. Remus kérdőn nézett rám, s én bólintottam. A barátom közelebb jött, felsegített és barátilag átölelt.

- Ez nem lehet igaz! – hallottam a lány sikítását.

Remus elvált tőlem, és a lány felé fordult.

- Hermione…

- Maga és ő?

- Hermione, nyugodj meg…

- Nem szóltam senkinek! – visította. – Végig fedeztem magát…

- Hermione, kérlek, hallgass meg! - emelte fel a hangját Remus. – Megmagyarázom!

- Megbíztam magában! – kiabálta most már Harry is. – És maga végig az ő oldalán állt.

- Ez nem igaz! - rázta a fejét Remus.

- Nem! – ordította a bozontos hajú lány. – Harry, egy szavát se hidd el! Ő segített Blacknek bejutni a kastélyba! Ő is a halálodat akarja! Ez az ember egy vérfarkas!

Néma csend támadt, amelyet szinte vágni lehetett. Remus szomorúan a lányra nézett, majd aggódva elindult Ron felé.

- Hozzám ne érj, vérfarkas!

- Mióta tudod?- kérdezte Remus ismét Hermionéhoz fordulva.

- Régóta. Mióta megírtam a vérfarkasos dolgozatot, Piton professzornak.

Remus szomorúan bólintott. Nem bírtam tovább. Leroskadtam az ágyra Ron mellé, és a tenyerembe temettem az arcom.

- Nem segítettem, Siriusnak – hallottam Holdsáp hangját. – Ha végig hallgattok azt is elmondom, miért…

Ekkor Remus visszaadta a gyerekek pálcáit.

- Ha nem segített neki – szólt Harry rám mutatva. – Akkor honnan tudta, hogy itt van?

- A térkép árulta el – felelte Remus. Ekkor már újra Harry arcát fürkésztem.

- Maga tudja, hogyan működik a térkép? – kérdezte a keresztfiam hitetlenkedve.

- Még szép, hogy tudom. Részt vettem az elkészítésében. Én vagyok Holdsáp… a barátaim így szólítottak az iskolában. Arra is gondoltam, Harry, hogy talán apád régi köpenye alá bújtatok…

- Honnan tud maga a köpenyről?

- Milliószor láttam Jameset eltűnni alatta – válaszolta Remus egy enyhe mosollyal a szája szegletében.

Azonban megelégeltem a dolgot, és felálltam, majd Remushoz fordultam.

- Essünk túl rajta, és öljük meg!

- Ne! – kiáltotta Hermione, és Harry elé állt.

- Nem őt akarjuk megölni, már mondtam – szóltam ingerülten. – Vele akarunk végezni – mutattam Peterre.

- Engem?! – kérdezte hüledezve Ron.

- Nem téged, hanem a patkányodat, aki nem más, mint Peter Pettigrew.

Néma csend borult a szobára.

--------------------------------------------------------------------------------------

Következik: A Tekergők története