Szótlanul lépkedünk az alagútban. A csendet csak néha töri meg Csámpás jókedvű nyávogása, Ron halk szitkozódása, vagy Pipogyusz fejének ütemes koppanásai a mennyezeten. De ezek a dolgok ebben a pillanatban szinte semmit sem számítanak. Boldogság és remény tölti be szívemet, s ez az érzés tetőtől talpig elborít. Gondolatban már teljesen messze járok innen. Egy vidéki házban, ahol mindig kék az ég, a tenger morajlik, a sirályok vijjognak, és mindent beborítanak az aranyló napsugarak.

Annyira elkalandozom, hogy megbotlom, de szerencsére Harry elkap. Ugyanebben a pillanatban Piton nagy csattanással landol a földön. Ekkor Hermione megszólal a hátunk mögött.

- Mr. Black, minden rendben?

- Mi folyik ott hátul? – jön Remus feszült kérdése.

- Semmi, jól vagyunk. Csak megbotlottam – felelem.

- Tényleg jól van? – kérdezi Harry.

Egy darabig csak nézem, s közben egy pálcaintéssel újra lebegtetni kezdem Piton alélt testét. Aztán egy halk sóhaj kíséretében mégis megszólalok.

- Tényleg nincs semmi bajom, Harry – kezdek bele, miközben elindulunk. – Csak tudod… Á! Nem érdekes! Ne is törődj vele!

- Már hogy ne törődnék! – áll meg. A hirtelen fékezés hatására Hermione beleütközik.

- Harry, miért álltál meg? – kérdezi meglepetten.

- Mondja el, min gondolkozott! – intézi hozzám szavait keresztfiam, nem törődve barátja kérdésével.

- Elmondom, de közben menjünk.

Újra elindulunk, de nem tudom szavakba önteni érzéseimet. Hirtelen látok valamit megvillanni Harry szemében, ami Jamesre emlékeztet. Talán az elszántság az, ami az apját is mindig jellemezte. Az előbbi reakciója teljesen Ágasra vall. Talán ez az oka, meg a körülmények, hogy végre megered a nyelvem.

- Tudod, Harry, csak a jövőn gondolkodtam, vagyis inkább álmodoztam róla – suttogom bizonytalan hangon.

- Miről? – kérdezi, és látom rajta, hogy valami miatt visszatartja a lélegzetét.

- Arról, hogy hol fogok élni veled. Persze nem kényszer, csak, ha te is akarod.

Oldalra nézve látom, hogy válaszolni akar, de csak bámul rám azokkal a nagyra nyílt zöld szemeivel, és sokáig csak tátog hang nélkül. Engem is váratlanul ért a saját kijelentésem, és ahogy látom nem vagyok ezzel egyedül. Évek óta nem tapasztalt magabiztosság árad szét bennem, ami minden kétséget elsöpör, ami eddig volt bennem. Most újra felsejlenek a Roxfortban elkövetett csínyeink, s arra gondolok, milyen csodálatos lesz végre újra szabadon járni a falai között. Amikor majd elismerik az ártatlanságomat, s végre teljes életet élhetek, béklyók és gyötrelmek nélkül. Együtt a keresztfiammal, akivel majd sokat kviddicsezünk és sakkozunk. Meg még ki tudja, mi mindent csinálunk.

- Tényleg magához venne? – jön Harry halk kérdése.

- Igen. Persze, ha jobban szeretnél a nagynénédéknél maradni… azt is megértem.

- Már miért akarnék? Nem szeretek ott lakni. Mikor költözhetek?

- Ezt komolyan mondod?

- Ennél még semmit sem mondtam komolyabban.

Biztatóan rám mosolyog, s én visszamosolygok rá. Talán ez volt az első igazi mosolyom azóta, hogy megszöktem a börtönből. Olyan boldogság áraszt el, amit nem tudok szavakba önteni. Az a fajta öröm, amit az ember legszívesebben világgá kürtölne mindenkinek, és addig ordítana, míg mindenki meg nem hallotta. De ez ebben a helyzetben nem lenne kifizetődő, még úgy sem, hogy a bizonyítékot ott viszik pár méterre előttünk. Ez egy magányos öröm benn legbelül, amely elárasztja egész valómat, és minden rossz érzést és kétséget kisöpör a szívemből. A helyén pedig nem marad más csak a mindent elsöprő boldogság.

Arra ocsúdok fel gondolataimból, hogy a hűvös esti levegő simogatja az arcomat. Kilépünk az alagútból, és körülnézünk, majd továbbindulunk a kastély felé. Kellemes érzés lesz úrrá rajtam, amolyan jóleső izgatottság. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor először léptem be a Roxfort kapuján. Teli reménnyel és tettvággyal. Azt gondolom, semmi sem vethet véget ennek, de valami sajnos megint közbeszól.

Remus, Ron és Peter hirtelen megtorpannak. Először nem értem, hogy mi történt, de aztán meglátom Holdsáp fájdalomtól megránduló arcát, majd az égre nézek, és teljesen megrémülök. A félelmemnek a bozontos hajú lány ad hangot.

- Nem itta meg a bájitalát! Meg fog támadni! – jajveszékel a kezét tördelve.

Azonnal cselekszem. Elállom Harry és a lány útját, majd a pálcámat Peterre szegezem, de már késő. Peter Remus remegő kezéből kikapja a pálcáját, és átváltozik, de előtte még elkábítja a tehetetlen, vörös hajú fiút, aki ájultan esik a földre. Már csak azt látom, hogy a patkány gyorsan eliszkol a fűben az éjszakába.

De nincs idő vele törődni, mert az átváltozott barátom épp hangosan felvonít, majd fenyegetően morogva felénk fordul. A gyerekek elé ugrom.

- Fussatok! – kiáltom.

- Nem hagyjuk itt Ront! – kiáltja Harry.

- Ront bízzátok rám!

- Nem… - de a további vitát elvágja Remus gyors közeledése.

Nem teketóriázok, hanem gyorsan átváltozom, és mivel nincs más lehetőségem, nekiugrok. Persze tudom, hogy esélyem sincs egy ilyen nagy bestia ellen, de nem hagyhatom, hogy a gyerekeknek támadjon. Egy darabig birkózunk, majd becsalom a fák közé. Még sokáig eltarthatna, ez a vidámnak egyáltalán nem mondható „eszmecserém” Remusszal,de hirtelen meghallunk egy jellegzetes vonyítást a távolból. Barátom szorítása hirtelen enged, és eliramodik a hang irányába.

Fájdalomtól összetörten roskadok a földre. A sebeim véreznek, s az oldalam szúr. Pár pillanatot várok, hogy összeszedjem magam, és elmúljon a remegésem, majd visszaváltozom, és elindulok a tó irányába, hogy kimossam a sebeimet, de bár ne tenném…

Szinte abban a pillanatban érzékelem a lélekölő hideget, amit semmi mással nem lehet összetéveszteni, s így az előző remegésem is súlyos értelmet nyer. Rögtön peregni kezdenek életem legszörnyűbb emlékei, miközben belülről fojtogat a hideg, s láthatatlan, jeges ujjak szorítják el a torkomat. Az emlékeim lassú filmkockákként hömpölyögnek elmémben, mint a homokóra szemei a végtelenbe veszve. Én is elveszek saját életem fonalában, amely úgy pörög, mint egy megállíthatatlan orsó a rokkán.

Felsejlik előttem Lily és James halott teste, amint kimeredt, üveges szemekkel hevernek a padlón, és sorban a többi barátom, akiket Voldemort ölt vagy öletett meg, kegyetlenül.

A lábaim hamarosan már nem bírják, és remegve roskadok össze közvetlenül a tó partján. Látom sápadt tükörképemet a tó tükrében, amelyet a telihold jólesően világít meg, de hamarosan elsötétedik, mert a dementorok hidege befagyasztja a tavat, és a hirtelen támadt fagytól a felhők eltakarják a holdat, elvéve összes reményemet.

Tudom, mi következik, mert innen nincs kiút, bárhogyan töröm is a fejem. Több száz börtönlidérc vesz körül, a lelkemre pályázva. Ez számukra táplálékot jelent, semmi többet, de nekem a létemet jelenti. Ez az egyetlen megmaradt kincsem, amit még magaménak tudhatok.

Összekuporodom a hideg földön, s a kezeim közé temetem a fejemet, hogy így védekezzem, de tudom, nincs menekvés. Az életem értelme Jamesék halálának estéjén elveszett, s most a Sorsom is beteljesedik. Érzem, hogy már minden elszáll belőlem, s az elmémet köd fedi be. Minden elhomályosul, és lényegtelenné válik, mint egy hazug, kikényszeríttet vallomás, amely semmit sem ér.

Hát eddig tartott az életem. Egy ócska töredékké váltam, mint egy ősidőkből való cserépdarab. Hamarosan egy vegetáló báb leszek, mikor megkapom életem leghidegebb, s egyben utolsó csókját, s a lelkemet kiszippantják.

A köd egyre hatalmasabb, és már nem tudok küzdeni a sötétség ellen, mint a süllyedő hajó, amin átbuknak a hullámok, örök sírba vonva végleg. Ilyen vagyok én is, képlékeny és múlandó.

Érzem, hogy már nem bírom sokáig, de a lelkem még harcol, s egész valóm felsikolt.

- Miért?! – kiáltom, de csak hörgésszerű hang hagyja el a számat.

Nem érkezik válasz a kétségbeesett kiáltásra, csak az üresség marad a fejemben, mely hörgő, magas kacagással vegyül. Aztán már a hangját is meghallom az elmémben.

- Végre ez is eljött, Sirius Black! Most a miénk leszel, ezúttal örökre. Engedd el magad, s akkor nem fog fájni. Lazíts! – hallom a vékony, hideg hangot a fejemben.

Egyszerre mindenem tiltakozni kezd, s ez elég ahhoz, hogy előjöjjön az eltemetett életösztönöm. Az élni akarásom utolsó maradékával próbálok felkiáltani.

- Ne… - hörgöm.

Több nem jön ki a torkomon. Még halványan érzékelem, hogy valaki szólít, de már nem tudok reagálni rá, mert elnyelnek az eddig csak nyaldosó sötétség hullámai.

-----------------------

Következő fejezet: Megmenekülés