16. fejezet: Kimondva, kimondatlanul…

- Mit szólnál, ha írnék rólad egy könyvet?

Harry iszonyodva meredt Rita Vitrolra. Késő délután volt – novemberi mércével mérve –, a lenyugvó nap fáradtarany sugarai lustán ömlöttek a Nagyterem poros padlójára. A lány és ő a mardekáros asztalnál ültek, és mint a többi vagy két tucat diák a teremben, a házi feladataikon dolgoztak. (Harry legalábbis így tett, és mindezidáig meggyőződése volt, hogy Rita is követi a példáját.)

- Nem! – vágta rá a legmélyebb megbotránkozás hangján.

Rita elszontyolodva biggyesztette le az ajkát. – Miért nem?

- Mert… – Harry újra nekiveselkedett: – Hát mert… – hápogta. – Már megbocsáss, de ez hogy jutott eszedbe?

- Szerintem kézenfekvő gondolat – vont vállat Rita. – És szeretném, ha megállapodnánk, mielőtt más is lecsapna rád.

- Megállapodás?

- Jaj, Harry – csattant fel a lány –, egyszerűen add az engedélyed!

Harry mély levegőt vett, hogy ezzel is érzékeltesse, a másik mennyire felbőszítette a képtelen ötletével. – Megmondtam: nem!

- Dehát… – Rita bizalmaskodóan közelebb csúszott hozzá, és suttogóra fogta a hangját. – Miért ódzkodsz tőle ennyire?

- Ezernyi oka van – biztosította a fiú nagy’ komolyan.

- Csodás. Fejtsd ki az egyiket!

- Van fogalmad róla, nekem ez milyen kínos volna?

Rita közönyösen, bármiféle együttérzés nélkül pislogott rá. – Ez a legerősebb érved?

- Ha eltöltenél egy órácskát a világomban… az én bőrömben – pontosította –, megértenéd. Csak annyi kéne, hogy végigsétálj az Abszol úton vagy keresztül a kastély parkján… Persze itt is megbámulnak, de nem olyan ácsingózva, nem olyan erőszakosan, és főleg nem félelemmel vagy ellenségesen. Nekem pont elég hírnév az „időutazó csodafiú”-nak lenni…

- Ki mondta? – kuncogott Rita.

- Lily Evans – felelte Harry szomorkás sóhajjal. – Nem hiányzik, hogy mellette még az otthoni hőstetteimen is csámcsogjanak.

- Aki ismer, nem vetemedne ilyesmire.

- És aki nem ismer? – Határozottan megrázta a fejét. – Szeretnék kivételesen, csak a próba kedvéért egyszerűen Harry lenni, nem Kis Túlélő vagy a Kiválasztott… Épp ezért – nagyot sóhajtott, aztán kimondta – nem akarom, hogy valaki olcsó ponyvát kreáljon az életemből.

Rita savanyúan húzta el a száját, és eltűnődve bólogatott. – Ezen éppenséggel megsértődhetnék, de ma szerencsés napod van. Elismerem, hogy a világodbeli énemmel közös múltad, meg amit eddig feltehetően tudsz az itteni… mondjuk úgy munkásságomról, nem a legjobb ajánlólevél. Amit a kviddicsmeccsek alatt csinálok, azok a szenzációhajhász kis kommentárok…

- Én bírom őket – sietett leszögezni Harry.

Rita elmosolyodott. – Nos, szórakozásnak megteszi. A közönség vevő rá, és nem állítom, hogy én magam nem élvezem, de igazából másfajta hírnévre vágyom. – Harry felvonta a szemöldökét. – Igenis vágyom rá – közölte a lány durcásan. – De valami komolyabbra és tartósabbra, mint amit a pletykarovatok adhatnának. – A fiúra sandított. – Eddig elég meggyőző? – érdeklődött óvatosan.

- Alakul. Bár inkább csak érdekesnek mondanám.

- Tudod… Neked talán elárulhatom, mert biztos nem kotyogod ki… én tulajdonképpen írtam már egy könyvet.

- Kiről?

- Nem kiről – rázta a fejét a lány –, miről. – Látta, hogy Harry figyelme teljesen az övé, ezért folytatta: – Elemeztem a Teszlek Süveg dalait. Nemcsak az utolsó hét évét, hanem az összeset, persze ameddig vissza tudtam keresni. Az évkönyvek elején mindig idézik, 1876 óta. Kár, hogy nem hasonlíthatom össze azokkal, amiket a te világodban énekelt ebben az időszakban – sóhajtotta. – Áh, pedig izgalmas lenne…

- Belenézhetnék?

- A kéziratomba? – Rita az állát a tenyerébe támasztva még mindig az elszalasztott lehetőségen töprengett keseregve, így hát kissé kábán pillantott a fiúra. – Te lennél az első…

- Megtiszteltetésnek tekinteném – hízelgett Harry.

- Azt el is várom – bólintott a lány fensőbbségesen. – Holnap elviszem átváltoztatástanra, ott majd megkapod. – Pár másodpercnyi hallgatás után hozzáfűzte: – Nem hittem volna, hogy felkelti a kíváncsiságodat.

- Miért? – húzta ki magát Harry sértődött arckifejezéssel. – Nem szerethetek olvasni?

- Dehogynem… – vágta rá a lány nem sok átéléssel – akár szerethetsz is… Milyen könyvet nyitottál ki önszántadból az utóbbi években a Kviddics évszázadain kívül?

- Én…

- Aminek nem volt köze a háborúhoz vagy a tanulmányaidhoz.

- Nem sokat… Na jó, talán egyet se – adta meg magát Harry. – De mindig annyi minden mással volt tele a fejem… Most félretehetem ezeket egy kicsit, és kideríthetem, mi érdekel, miket csinálok szívesen… Azt már most kijelenthetem, hogy a világodról örömmel tudnék meg minél többet.

- Túlbeszéltük – mosolyodott el Rita. – Térjünk vissza a másik ügyünkhöz: mi lesz a te könyveddel?

Harry belemártotta a pennáját a tintatartóba. – Semmi. – A lap fölé emelte a kezét, de nem kezdett írni, hanem Ritát nézte. – Nem akarom, hogy ilyesmiken fantáziálj, mert ebbe sose rángatsz bele.

- Jól érvelek, és levakarhatatlan vagyok – figyelmeztette a lány.

- Igen, az utóbbit már tapasztaltam – felelte Harry keserű grimasszal.

Rita csak nevetett rajta. – Elsőként gondolkodj el a következőn: én mindenben kikérném a véleményed, ha elkészülök egy-egy résszel, megmutatnám, hogy ellenőrizhesd… Ha más csinálná meg, a távozásod után, nem volna beleszólásod. Akkor nagy eséllyel tényleg pénzéhes kétbalkezesek – vagy inkább kétbaltollasok – áruja lenne az életedből, amit viszont én ajánlok, inkább afféle dokumentáció. Nos?

Harry megérintette és kissé megemelte a lány állát, miközben egészen közel hajolt hozzá. – Nem. – Elhúzódott Ritától, és győzedelmes vigyorral nézte a bosszankodó griffendélest. (Egyre természetesebbnek és szórakoztatóbbnak érezte a mardekáros életformát.)

- Most nyilván azt képzeled, ez volt az utolsó szavad – jegyezte meg Rita ravaszkodva.

- Ó, úgy véled, tévedek? – érdeklődött a fiú finom kétkedéssel a hangjában.

- Hamarosan rádöbbensz mekkorát – válaszolta a lány sejtelmes mosollyal. – Összecsöpögtetted a pergament – bökött az állával Harry félkész dolgozatára. A tekercs közepén csinos, egyre növekvő tintapaca díszelgett.

A fiú elrántotta a kezét a lap fölül, közben pedig a Rontól eltanult káromkodások legízesebbje csúszott ki a száján.

Rita kuncogva figyelte, hogyan igyekszik fogcsikorgatva mindent tintamentesíteni maga körül. – Ez az előbbi… kitűnő cím volna az előszónak, amiben vázalom a könyv létrejöttének nehézségeit.

Harry felmordult, de jelenleg sürgetőbb feladata is volt, mint Ritával vitatkozni. – Nincs más dolgod, mit engem traktálni a sületlenségeiddel?

Rita vidáman megrántotta a vállát. (Közben azért maga elé húzta az asztronómiakönyvét.) – Semmi halaszthatatlan.

***

Harry épp csak fordult egyet – visszavitte a könyveit és a jegyzeteit a hetedévesek hálótermébe –, mégis mire visszaért a Nagyterembe, az egészen más képet mutatott. Az asztalok megteltek a közelgő vacsora kellékeivel, a hosszú padokat pedig az eddig ki tudja merre bóklászó diákok serege foglalta el. Az ismerős, vidám zsibongás mérhetetlenül messze állt attól a bágyadt, estébe forduló nyugalomtól, amit Harry alig húsz perce, egy ráérős sétával korábban otthagyott.

Úgy tűnt, minden a szokott mederben halad. Tányérok, kések és villák csörömpöltek – néhányan unalmukban vagy türelmetlenségükben az evőeszközökkel játszadoztak –, beszéd és nevetés egymásba olvadó zsongása kúszott a bűvös mennyezet felé… A tanárok – azok, akik rendszeresen a diákokkal együtt étkeztek – még nem érkeztek meg, és a házak asztalainál is akadtak üres helyek, foghíjas társaságok.

Aztán Harry a mardekárosok felé közeledve felfigyelt egy furcsaságra. A háztársai közül többen, tulajdonképpen az összes első- és másodéves, valamint egy kizárólag lányok alkotta csoport tagjai megbabonázva meredtek a Narcissa Black mellett ülő, beauxbatons-os fiúra. A Hugrabug asztalától is sokan odafordultak, mintha egy érdekes történet vagy csevej vonzaná őket, csakhogy a fiú nem beszélt. A nyakát behúzva, sunyi mosollyal pillantott végig újra meg újra az őt tátott szájjal figyelőkön.

Harry látott már hasonlót. Az ő világában Fleurt szokták ugyanilyen leplezetlenül és ekkora áhítattal bámulni. Mire ezt végiggondolta, volt egy kitűnő tippje arra, kicsoda a fiú, és a mardekárosok miért hívták maguk közé.

- EUGENE! – Philippe Delacour viharzott el mellette, és franciául kiabált még valamit az öccsének, de Harry azt persze nem értette. A hangsúly viszont egyértelműen mutatta, hogy parancsról van szó, és árulkodott az idősebb testvér indulatáról is.

Eugene azonnal engedelmeskedett, de a zavarbaejtő mosoly nem tűnt el az arcáról, sőt inkább kiszélesedett, miközben a fiú bólogatva hallgatta a bátyja dörgedelmeit.

Harry merengve nézte őket. Bár testvérek voltak, nem is lehettek volna különbözőbbek. Philippe – ahogy azt már a bajnokok kiválasztásánál megállapította – a külsejét tekintve hasonlított Fleurre; a lényében hordozta a véla-leszármazottakra jellemző bájt és ragyogást. Eugene viszont… Harryt leginkább a muglik katedrálisainak oromzatán strázsáló vízköpőkre emlékeztette. A selymes, reszketeg gyertyafény pedig csak kiemelte a fiú arcának koboldszerű vonásait.

- Engedd el őket! – suttogta Bellatrix, mire Harry összerezzent ijedtében. Fogalma sem volt, mikor lopakodott mögé a lány, vagy egyáltalán honnan került elő.

- Tes…?

- Philippe ezt mondta az előbb. Engedd el őket!

- Ó… Nem tudtam, hogy a véla-bűbáj kisebb gyerekeknél egyaránt hat a fiúkra és a lányokra – jegyezte meg Harry.

- Én se – rántotta meg a vállát Bella –, de eddig nem is töprengtem rajta. Azt hallottam, a kis kobold – bökött az állával Eugene felé – megéri a pénzét.

„Szóval nem egyedül nekem jutott eszembe ez a hasonlat” – gondolta Harry szórakozottan.

- Az ő lánya volt az egyik ellenfelem – felelte a fejét kicsit oldalra döntve. Aztán észbekapott. – Úgy sutyorgunk, mint holmi összeesküvők.

Bellatrix erre elmosolyodott, és ellépett tőle. – Nem megyünk oda hozzájuk? – kérdezte immár normális hangerővel.

Philippe láthatóan feladta az egyoldalú vitát. Lemondóan megcsóválta a fejét, majd finoman arrébb tuszkolta az öccsét, és most ő ült le Narcissa mellé.

Harry bólintott. – De… persze, menjünk.

Bellával az oldalán az asztalhoz sétált, és némi fogcsikorgatós, sziszegős rendezkedés árán sikerült megszerezniük a franciákhoz legközelebb eső két helyet – a méltatlankodó tulajdonosok nem kis bosszúságára.

- Ha kíváncsi vagy, miért nem kérdezel engem? – kérdezte épp Philippe, miközben vidám biccentéssel nyugtázta, hogy új tagokkal gazdagodott a köréjük tömörült társaság. – Senkitől nem tudnál meg rólam többet, mint tőlem.

- Bárkitől többet tudnék meg – vágott vissza Narcissa pimaszul, mire Philippe elnevette magát.

Harry orrát megcsapta a fiú ruhájából áradó sajátos, nehéz illat – a gőzös, fülledt pincebéli laborok jellegzetes szaga volt –, fortyogó, bűvös löttyök, és felaprított, főzéshez előkészített összetevők képét hívva elő. Philippe külseje is tökéletesen illeszkedett ehhez: a talárja ujját könyékig feltűrte a főzőcskézéshez – azóta talán meg is feledkezett róla, mindenesetre nem kezdte igazgatni –, a haja csapzott volt, az arca pedig kipirult.

- Honnan tudtad, hogy mit művel? – Kyra a szeme sarkából haragosan méregette Eugene-t.

- Megéreztem. Egy véla, még egy félvér is, mint én, mindig észreveszi, ha hozzá hasonló kerül a közelébe, főleg ha az illető nem átallja ilyen nyilvánvaló és álnok módon felhasználni az erejét.

Ezt hallva többen mohó elégtétellel néztek egymásra. Nehezteltek a fiatalabb Delacourra amiért kiszolgáltatottá és nevetségessé tette őket, és örömmel tapasztalták, hogy van aki megtorolja a sérelmüket – még ha Eugene-ről nyilvánvalóan lepergett is mindenféle nevelési célzatú szurkálódás.

- Honnan rohantál ide ilyen lélekszakadva? – érdeklődött a fiú. (Valószínűleg nem annyira a válasz érdekelte – úgyis rájött, ha csak feleolyan alapossággal vette szemügyre a testvérét, mint Harry –, sokkal inkább az, hogy valahogy megint magára terelje a figyelmet.)

- Bájitalokat főztem.

- Tényleg? – kapta fel a fejét Perselus. (Harrynek eddig fel se tűnt, hogy ő is a közelben van, holott majdnem szemben ült vele – beleolvadva a kábult-rosszkedvű alsóbbévesek tömegébe.) – Pontosan milyen…

- Majd később megbeszélitek – vágott közbe Bellatrix durván, de rögtön azután rájött, hogy ő is valami hasonlóra kíváncsi. – Miféle bájitalokat? – kérdezte elvörösödve.

- Ó, hát ezt is, azt is – mosolygott Philippe titokzatosan.

- Jó, de mégis – unszolta Bella, és Narcissa is várakozóan nézett a fiúra. (Harry döbbenten konstatálta, hogy a lány csillogó tekintete, majdnem olyan hatásos – ha nem is a beauxbatons-ossal szemben –, mint a véla-bűbáj.)

- Nem is tudom – ráncolta a homlokát a fiú megjátszott tétovázással. – Kiadhatja az egyik bajnok a praktikáit a másiknak?

Bellatrix felélénkülve hajolt közelebb hozzá. – De mennyire!

- Cserébe te is elárulod, hogyan készülsz az első próbára?

A lány pirulva hajtotta le a fejét. – Még nincsenek határozott elképzeléseim.

Természetesen szemtelen hazugság volt. Harry esküdni mert volna, hogy Bella már akkor kitalálta, milyen módon edz a Tusára, amikor a nevét a Serlegbe dobta.

Philippe hiába csak rövid ideje ismerte a lányt, szintén hasonlóan gondolhatta, mert hátravetette a fejét, és harsányan felkacagott.

Bellatrix összefonta a karját és sértődött fintorral meredt a fiúra.

- Engeszteld ki Bellát, mondd el, milyen főzeteket készítettél! – kérlelte Narcissa kedvesen Philippe-et.

- És azt is, hogy miért! – fűzte hozzá durcásan a nővére.

- Szóval – adta meg magát a fiú – én arra gondoltam, a próbán, akármi lesz is az, jól jöhet, ha tartok a zsebemben pár hasznos főzetet. – Körbenézett és a döbbent arcok láttán magyarázni kezdte. – A szabályok nem tiltják a bájitalok alkalmazását, persze előtte egy szakértő gondosan megvizsgálja őket… Bellatrix úgy látom, nélkülem is tudta. – A lány büszkén bólintott. – Készíteni akarok sebforrasztó-szirupot, fájdalomcsillapítót, altatófőzetet, na meg… – mély levegőt vett, és máshogy folytatta, mint eredetileg tervezte – néhány trükkös kotyvalékot. Azt hiszem, már éppen eleget fecsegtem. – Szórakozottan megkavarta a tányérjába mert főzeléket. – Beszéltem a professzorotokkal – a fejével Lumpsluck felé intett –, és engedélyezte, hogy minden délután egy-két órát használhassam a bájitaltantermet.

Bellatrix összeszűkített szemmel, spekulatívan méregette a házvezető tanárukat, aztán az önmagával folytatott néma eszmecsere lezárásaként megrázta a fejét. – Az én módszerem más.

- Szabad megkérdeznem, pontosan micsoda?

- Hogyne.

- És esetleg válaszolsz is rá? – puhatolózott tovább a fiú.

Bella kelletlenül megrántotta a vállát.

- Akkor vedd úgy, hogy megtettem!

- Fejlesztem a reflexeimet, új varázslatokat tanulok, és dolgozom a régiek erősségén – foglalta össze Bella szűkszavúan.

- Vagyis párbajozol.

- Ha akad kivel – felelte a lány. – Az üst fölött görnyedni… hát az nem az én asztalom.

Philippe megértően bólogatott, aztán váratlanul az öccséhez fordult. – Zöldséget is egyél! És szedj egy kicsit több rizst!

- Fogd be! – morogta Eugene. Az eddiginél is jobban összehúzta magát, egészen ráhajolt a tányérjára, és eszébe se jutott a bátyja utasításait követni.

Yan zuttyant le az asztalhoz, a zajos érkezéssel feloldva a hirtelen támadt, kellemetlen csendet. – Nahát, vendégeinek vannak? Igazán örülök. – Philippe-re vigyorgott, aztán kotorászni kezdett a táskájában, miután pedig megtalálta, amit keresett elégedetten dobta le, a pad alá.

Perselus, akit épp azoknak a rejtélyes „trükkös kotyvalékok”-nak a kérdése izgatta, amikre Philippe szószátyársága már nem terjedt ki, eddig rosszkedvűen, duzzogva gubbasztott a helyén, a barátja felbukkanásától viszont újra felélénkült. – Merre jártál?

Yan fájdalmas arccal szorította a kezét a mellkasára. – Ó, ez aztán szép, mondhatom. Mostanáig fel se tűnt a hiányom? – érdeklődött elkámpicsorodva, sírásra görbült szájjal.

- Nos… mit felelhetnék? Nem – vonta meg a vállát Perselus, majd egy cseppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül visszafordult a vacsorájához.

Yan beletörődően felsóhajtott, aztán mintha mi se történt volna, megválaszolta a kérdést, amivel fogadták. – Remus és Peter végzett egy kis kutatást, amolyan felmérésfélét. Megpróbálják kikövetkeztetni, nagyjából milyen feladatokra lehet számítani a Tusán. Tudod, egy kis statisztika: miféle próbák voltak, mennyire régen, adottak-e hozzájuk a feltételek… ilyesmi. Összefutottam velük a könyvtár előtt, és mikor elmesélték, mivel töltötték a délutánt, gondoltam, „hé, ez jó ötlet, és érdekes is lehet”, úgyhogy lemásoltam a listát. Azért késtünk ennyit mindhárman.

Valóban, Harry, aki Yan mondókája közben a szeme sarkából a griffendéleseket figyelte, látta Petert és Remust befurakodni a barátaik mellé – utóbbi pedig az ételt egyelőre pillantásra se méltatva, fennhangon magyarázott valamit a tátott szájjal bámuló Jamesnek és az elmélyülten bólogatva falatozó (amúgy rájuk se néző) Siriusnak.

- Nem baj, hogy ezt ők is hallották? – bökött Perselus a Delacour-testvérekre.

- Persze, hogy nem – kuncogott Yan, és hátba veregette a fiút. – Ennyire azért ne legyünk mardekárosak…

Akik értették a tréfát, felnevettek vagy elmosolyodtak, Philippe azonban kissé zavartan pillantott Bellatrixre és Narcissára.

- Yan Mardekár Malazárnak, a házunk névadójának a leszármazottja – magyarázta meg a szőke lány a vidáman.

- Tényleg – mormolta az említett teli szájjal, mire Petunia az oldalába könyökölt (Regulus Black pedig puszta kedvtelésből a lányéba) –, mi a helyzet a Beauxbatons-nal? – Lenyelte a falatot, és ingerült pillantást vetett a támadójára, aki viszont már a másik szomszédjával volt elfoglalva.

- Helyzet? – ismételte Philippe.

- Aha – sietett a segítségére Perselus –, tudod, merre van?

- Hasonlít a Roxfortra?

- Ott is szétosztják a diákokat?

És a kérdések csak úgy záporoztak a megrökönyödött fiúra.

- Engedjétek már szóhoz jutni! – dorgálta meg Narcissa a kiabálókat.

Philippe hálásan rámosolygott, aztán megköszörülte a torkát. – Nos… Mivel is…? – motyogta töprengve, a mutatóujját az ajkára szorítva. – Á, megvan… A Beauxbatons jóval későbbi alapítású, mint a Roxfort. És itt most évszázadokról beszélek. Abban az időben, mikor a ti iskolátokat létrehozták – és azt megelőzően hosszú-hosszú ideig – az országunk nem volt egységes. Nem is igazán lehetett országnak nevezni… Különálló tartományok osztoztak a frank területeken, több száz is, kisebbek és egész hatalmasok, az élükön álló főurak pedig királyi jogokat gyakoroltak. Többen közülük varázslók voltak, vagy ha ők maguk nem is űztek mágiát, sokszor tudtukon kívül boszorkánnyal házasodtak vagy házasították össze a fiaikat… és a tanácsadóik körében is szépszámmal akadtak varázshasználók. Így – felsóhajtott – a mugli világ megosztottsága átterjedt a varázsnépre is. Voltak persze iskoláink, ami azt illeti több is, mint amire más körülmények közt szükség lett volna… de ritkaságszámba ment, ha egy mágusképző vonzásköre legalább két-három területre kiterjedt. A Capeting házból való uralkodók idején aztán lassan javult a helyzet, csakhogy a varázstudók viszálykodása tovább húzódott a muglikénál, hiszen… – megrántotta a vállát – az életünk is hosszabb és így messzebbre nyúlik az emlékezetünk… A tizenötödik században, mikor a reneszánsz hatására sokakat elragadott a tudás- és alkotásvágy, a mágikus világban egyre többen kezdték rebesgetni, hogy szükség lenne egy francia varázslóiskolára, méltóra az olyan híres elődökhöz, mint a Roxfort és a Durmstrang. Az ezerötszázas évek eleji „Beauxbatons-terv” volt az első igazán nagyszabású, és talán pont ezért, sikeres próbálkozás. Külön erre a célra építettek egy kastélyt, a Loire mentieket mintájára egy…

- Nincs akcentusod! – jelentette ki Harry hirtelen, mindenféle előzmény nélkül.

- De sokára esett le, Potter! – gúnyolódott John Stanvick, a Mardekár (saját sűrűn hangoztatott véleménye szerint) elsőszámú hajtója.

- Nincs – értett egyet Philippe vigyorogva.

- De szer’hetnéd ’ogy lágyen? – érdeklődött Eugene egy szelet gyümölcskenyeret csipegetve. – Mer’ht megold’átó.

- Miattam igazán nem kell – szabadkozott Harry. – Csak meglepődtem, ennyi.

- Egy bájital segítségével küszöbölték ki – közölte Petunia fontoskodva. – Hallottam, mikor Lucius megkérdezte az egyik ötödévestől.

- Inkább kihallgattad – javította ki Regulus rosszallóan.

Petunia ingerülten összepréselte az ajkát.

- Leskelődsz utána, folyton követed – vádaskodott tovább a fiú; láthatóan elhatározta, hogy minél megalázóbb helyzetbe hozza a kislányt.

- Nem igaz!

- De igenis az.

- Reg, szerintem… – kezdte Narcissa, de mivel nem bizonyult kellően erélyesnek, nem hagyták, hogy végigmondja.

- Akkor viszont te is leskelődsz utánam – csattant fel Petunia. – Különben honnan tudnád?

- Ugyan, hiszen az előbb szinte bevallottad. És nincs, aki ne vette volna észre már réges-régen. Malfoy is látja, és nyilván jót röhög rajtad. Meg is érdemled, amilyen buta és szánalmas vagy!

Petunia felpattant az asztaltól. – Ki nem állhatlak, Regulus Black! – kiabálta könnyes szemekkel. – Ilyeneket mondani… és úgy hogy mindenki hallja… Hát miféle barát vagy te? – Azzal sarkon fordult, és kirohant a teremből.

Harry és a társai megkövülten figyelték a két elsős közt lejátszódó jelenetet. Megszokott dolog volt, hogy Petunia és Regulus ugratják, piszkálják egymást, sokszor durvább vagy épp gyerekesebb módon az elfogadhatónál, de ezidáig mindketten lenyelték a sérelmeket, és úgy tűnt, a végtelenségig is képesek lennének folytatni a bizarr játékot. Regulus azonban az iménti akciójával elvetette a sulykot – őt magát döbbentette meg talán a legjobban, hogy ez megtörténhet.

Egy ideig még tanácstalanul bámult arra a pontra, ahol korábban a lány állt, aztán összeszedte a bátorságát és visszafordult az asztalhoz, hogy rosszalló, hitetlenkedő, és – ami a leginkább szíven ütötte – az unokanővérei részéről csalódott tekintetek kereszttüzében találja magát.

- Megkeresem, és bocsánatot kérek – vetette fel óvatosan.

- Majd akkor, ha képes leszel tisztességesen csinálni – intette le Bellatrix hűvösen.

Regulus most már komolyan megrémült. – Bella…

- Jobb, ha hallgatsz. Ma már eleget jártattad a szádat, egyetértünk?

A kisfiú szégyenkezve bólintott.

- A kastélynál tartottál – emlékeztette Bella Philippe-t, olyan ellentmondást nem tűrő szigorral, mintha épp a tananyagot kérdezné ki egy engedetlen, lusta diáktól.

- Én… – a fiú futólag a vacsoráját turkáló, magába roskadt Regulusra pillantott, de mivel senki más nem foglalkozott a gyerekkel, sóhajtva adta be a derekát – igen. Tehát… az épület egyáltalán nem hasonlít erre – felnézett a mennyezeten kavargó ezüstös felhőkre –, nem viseli ennyire magán a mágia bélyegét, végül is mugli stílust utánozva emelték, egy egészen más értékek és szabályok szerint szerveződő korban…

- Jaj, hagyd már a tankönyvi maszlagot! – legyintett Eugene türelmetlenül, az utolsó falat süteményt rágcsálva. – Mesélj inkább a parkról meg Madame L’Honret folyosóiról, ahol csak lábujjhegyen szabad járni, mert különben… – Fenyegetően meglóbálta a villáját a mardekárosok felé. – Otthon se azt várják majd, hogy ledaráld nekik azt a könyvet, a… – tanácstalanul vakarta meg a fejét – tudod… Madame Maxime adta az út elején… a… a Roxfort történetét. – Győzedelmesen pillantott körbe, arra számítva, hogy igazat adnak majd neki, de csalódnia kellett.

- Nekünk ez is érdekes – jegyezte meg Anna Weawer, az egyetértő mormogás bizonysága szerint mindenki nevében.

- Igen, például én se sokat tudok a Roxfortról – tette hozzá Philippe kioktatóan –, épp csak az alapokat, és könnyebb, ha valaki szóban összefoglalja a lényegesebb részleteket.

- Úgy van – helyeselt egy hatodéves fiú.

Eugene nem mutatta, hogy különösebben elcsüggedt volna. Sajnálkozó-belenyugvó mosollyal rántotta meg a vállát: – Felőlem… – Azzal a süteményes tálca felé nyúlt, hogy egy szelet csokitortával kárpótolja magát.

- Elég már! – szólt rá Philippe szelíden. (Volt azonban a hangjában más is, valami feddő és kioktató zönge. Harry érezte, ahogy Eugene is – erről tanúskodott az arcát elöntő dühös vörösség.) – Azzal a rengeteg édességgel elrontod a gyomrod.

- Te csak ne aggódj! – vágott vissza a kisebb fiú. – Erős a szervezetem.

Philippe teátrálisan széttárta a karját. – Ahogy gondolod.

- Így gondolom – morogta Eugene, akit a végletekig felhergelt a bátyja álszent gesztusa.

Ezúttal Harrynek se esett nehezére lefordítani az üzenetet, hiszen az a hangszín, a dallam és az arcjáték univerzális nyelvén „szólt”: ha ilyen makacs vagy, edd csak degeszre magad, majd a saját károdon megtanulod, hogy igazam volt; én mindenesetre figyelmeztettelek, megtettem a kötelességemet.

Eugene pedig utálta őt ezért. Harry értette, és látta Philippe viselkedésének a fonákságait is, de tisztában volt vele, hogy amit ő képes észrevenni és értelmezni csak a felszíne egy számára idegen és kibogozhatatlanul finom szövedékű viszonynak.