14. fejezet: Bajnokok

- Nem voltam észnél – ismételte Joel már vagy századszorra, miközben holtravált arccal masírozott fel-alá a hetedévesek hálótermében.

- Hát nem – morogta Rudolph. Törökülésben ült az ágyán, az ölében egy könyvtárból kölcsönzött mázsás kötettel. Mozgott a szája miközben olvasott, és az ujjával követte az utolsó sorokat. Mikor a szöveg végére ért, elégedetten bólintott, majd becsukta, és maga mellé dobta a könyvet.

- Négy sárkánykoktél után senki nem lett volna – jegyezte meg Robert megnyugtatásképpen.

- Vitrolék dolga lett volna, hogy észrevegyék, valami nincs rendben és odafigyeljenek rád – jelentette ki Iustus -, de úgy látszik, a griffendéleseknek nincs érzéke az ilyen finomságokhoz. Már bocs – pillantott Harryre, aki erre csak legyintett.

- Ugyan…

- Gondolom, kifejezetten jó poénnak tartották, hogy bedobod a neved a Serlegbe, és inkább felcukkoltak, minthogy megpróbáltak volna visszafogni – fejtegette Rudolph tárgyilagosan. – Bármit tesznek is, egyáltalán nem törődnek a következményekkel, sőt, szerintem azzal se számolnak, hogy lesznek olyanok.

- Nem voltam észnél – sopánkodott Joel, mintha egy szót se fogott volna fel a többiek beszélgetéséből.

- Remek – csapta össze a tenyerét Iustus, mire a másik fiú összerezzent, de azért rendületlenül járkált tovább, szomorú kétségbeeséssel a vonásain. – Ezt mondd majd a varázsbíróság előtt is.

- Ha fellebbezel, biztos be fognak idézni – bólogatott Rudolph. – Kikérdeznek téged, aztán a szemtanúkat, minden érintettet és hozzáértőt…

- Szabotálod a tusát – folytatta Robert komoly, szemrehányó hangon -, egy hosszadalmas huzavonával, ami amúgy teljesen értelmetlen, mert tudod…

- A Serleg mágikus szerződése felbonthatatlan – fejezte be Harry tudálékosan, aztán elvigyorodott, mire mindannyiukból kirobbant a nevetés.

- Nagyon köszönöm! – köpte Joel, és hatalmas nyögéssel lerogyott az ágyára. Mivel a gúnyos kórus nem akart csitulni, a könyökére támaszkodva szúrósan körbepillantott. – Jaj, fogjátok már be! – fakadt ki ingerülten, aztán visszahanyatlott a párnára.

Előző nap volt az év első olyan roxmortsi „kirándulása”, amin Harry is részt vehetett. Csalóka, hol szeles, hol napfényes, cirógatóan meleg időben baktattak le a falucskába (ő például Bellatrix oldalán, a teljes kviddicscsapat kíséretében, a kapitány legújabb javaslatait hallgatva), ami szinte ugyanolyan volt, mint az, amit otthon annyiszor – hol engedéllyel, hol anélkül – meglátogatott.

Szembetűnő különbséget egyedül a Szellemszállás hiánya jelentett. Maga az épület persze megvolt, ugyanott állt, mint Harry világában, de épen, gondozottan, és senki nem hívta azon a néven, ami a fiúnak ösztönösen jött a szájára, mikor meglátta. Itt a szokványos, vészjóslónak még igencsak nyakatekert logikával is nehezen nevezhető Manzárdos Torony címet viselte, és Harry egészen biztos volt abban, hogy nem vezet belőle titkos járat a roxforti birtokra.

Nem volt ugyanis szükség arra – ezt Remus két bögre tea közt, sűrű szipogással meg orrfújásokkal tarkítva a héten mesélte el neki -, hogy a „vérfarkast” kivigyék a kastélyból. Az egyik régóta használaton kívüli, lezárt folyosó egyik termét átalakították úgy, hogy csak – akár a Griffendél klubhelyiségébe – egy portré által őrzött nyíláson keresztül lehessen bejutni.

A jelszót kizárólag Tom és Madam Pomfrey ismerte, a bejárathoz függesztett festmény társaságkerülő, marcona lakója pedig amúgy se lett volna hajlandó beereszteni mást, álljon elő az illető akármilyen ésszerű vagy épp szívszaggató történettel.

A Szárnyas Vadkan üzemelt, bár természetesen nem Aberforth keze alatt, és valamivel jobb hírnévnek örvendett, mint a másik világbeli párja. (Mindenestre a vendégek nyugodtan fogyaszthatták az italukat a kocsma poharaiból, nem kötötték a lelkükre aggódó ismerősök vagy tanárok, hogy inkább sajátot vigyenek.)

Joel is ott időzött szombat délután, Rita Vitrol, Henry Macmillan, Marius Scrimgeour és még két-három hollóhátas társaságában. Utóbbiak hamar – valamikor Joel első koktélja után – elköszöntek tőlük, mondván, hogy még be kell nézniük néhány üzletbe. A hátrahagyott kompánia tagjai nem dédelgettek ilyen terveket… Egy kis mulatozást követően, sötétedéskor értek vissza a kastélyba, és megakadt a szemük – azaz Joel szeme – az előcsarnok magányában barátságos, hívogató fénnyel táncoló lángokon.

Ami ezután jött, az már – ahogy Harry nagy’ bölcsen idézte az ide vonatkozó mugli mondást – történelem.

A sárkánykoktél trükkje abban állt, hogy az ember akármennyit fogyaszthatott belőle, az ital csak kellemes és – általában – kezelhető bódultságot okozott. Az igazi hatását alvás után fejtette ki. A kieszelője szerint „olyan lesz, mintha egy mennydörgő alaposan megcsócsált volna, és most a saját tüzén sütögetne”. Harry, akinek a világában ismeretlen volt ez az „alkotás”, érdeklődve hallgatta a szobatársai beszámolóját, amibe Joel nyöszörgő panaszáradata vegyült.

A fiú iszonyú fejfással ébredt, és – erre nem mulasztotta el minden fél percben emlékeztetni az együttérzésből készségesen mellette maradó társait – égett az összes porcikája. Ám igazán pocsékul – se ő, se Harryék nem hitték, hogy az addigiakat lehet még fokozni – csak azután érezte magát, hogy eszébe jutott, mivel koronázta meg a roxmortsi kiruccanást.

***

- Azért tök jó lett volna, ha sikerül megtörnünk a védőbűbájokat. – James a padon térdelt, és a tányérok, poharak, kancsók közt könyökölt keresztülhajolva az asztalon, és Yannal meg Perselusszal beszélgetett.

- De ha egyszer nem ment – vonta meg a vállát Yan tanácstalanul.

- Pedig mindent megpróbáltunk – tárta szét a karját Sirius.

- Igen. – Perselus csüggedten támasztotta a tenyerébe az állát.

Persze eszük ágában sem volt bedobni a nevüket a napok óta éhesen lobogó, mágikus tűzbe – amint azt James és Remus meglehetősen durcásan közölték a nyakukban loholó, aggodalmaskodó Harryvel -, ám tucatnyi remeknek kikiáltott ötletük volt rá, hogyan hozhatnák Tom tudomására, hogy sikerült átküzdeniük magukat a Serleget vigyázó varázslatokon.

- Hé! – élénkült fel James. – Legközelebb már mi is benevezhetünk.

Peter bizonytalanul ráncolta a szemöldökét. – Nem is tudom. Akarunk?

- Én mindenképp.

- Én is – vágta rá hevesen Sirius.

- Én… - Perselus megrázta a fejét. – Annyira nem ragaszkodom hozzá, de azért a Durmstrangot szívesen megnézném.

- Egyértelmű – helyeselt James. – Ha csak egyikünk is megy, a többiek se maradhatnak itt.

Peter elgondolkodva rajzolgatott az asztal lapjára a mutatóujjával. – Denem egyáltalán hajlandó lesz magával vinni?

- Szerintem igen – felelte Yan a lehetőségeket latolgatva.

James elvigyorodott. – Ha másért nem is, hogy személyesen tarthasson szemmel.

- POTTER!

A csattanó hangú megszólításra James lustán megfordult – veszélyeztetve egy teáskanna épségét, és forró itallal való elárasztással riogatva egy tálca süteményt -, és végigmérte az újonnan érkezett csoport tagjait. – Áh, Dawlish! – A falfehér Joelre sandított. – Kételkedtem, hogy ide tudjátok csábítani a Vadkan kanját, bár… ha kiválasztják, Denem akármilyen eldugott zugból előrángatná…

- Nem fogják kiválasztani – sziszegte Iustus, gondosan hangsúlyozva a szavakat.

- Nem. Ebben egyetértek – ingatta a fejét James derűsen. – Ne vedd sértésnek! – szólt Joelhez. – Eszes vagy meg minden, de mégsem az a bajnokalkat.

- Aha – motyogta a fiú bágyadtan, miközben a szeme sarkából állhatatosan a tanári asztal elé, pontosan középre állított, csendesen sercegő Serleget fixírozta ellenségesen.

- Mit tehetünk értetek? – fordult vissza James Dawlish-hoz.

- Lekophattok – közölte Rudolph fenyegetően. – Ez ugyanis a mi helyünk.

James tüntetően végignézett a szinte üres asztalon, majd lecsusszant a padról. – Ahogy parancsoljátok, ó, naaagy, ijesztő hetedévesek! – hajolt meg gúnyos alázattal, aztán vigyorogva Harryre kacsintott. – Leszel megint a bajnokunk?

Harry vidáman megrázta a fejét. – Ki van zárva. Szerencsére. – Leült Joel és Robert közé, és a szemben – Yan és Perselus mellett ücsörgő, a fiúkat gyanakvó-rosszalló oldalpillantásokkal bombázó Luciusról példát véve – hozzálátott, hogy készítsen magának egypár szendvicset.

***

- Naaa, áruljátok el végre, kik jelentkeztek! – követelőzött Narcissa.

- Én elárulom… – kezdte Lucius, mire Petunia sikkantott, és rémülten a szája elé kapta a kezeit – … hogy nem jelentkeztem.

A kislány kifújta a bennrekedt levegőt, aztán helyeslőn bólintott, mintha pontosan ezt várta volna a fiútól.

Narcissa dühösen legyintett, és elfordult Luciustól, aki győzedelmes vigyorral újabb szelet kenyeret vett ki a közeli kosárból, és nekiállt megvajazni. (Ő maga rég végzett a vacsorával, most már csak afféle pótcselekvésként űzte a szendvicsgyártást, jóllakatva a műveivel a környezetében ülőket.) – Valaki más? Lehetőleg olyan, aki hajlandó normálisan válaszolni a kérdésemre.

- Én – nyöszörögte Joel síri hangon. – Én megtettem.

Narcissa az ajkát biggyesztve grimaszolt. – Igen, mesélték. Szóval… te vagy az egyetlen reményünk arra, hogy mardekáros képviselje az iskolát? – Fanyalogva méricskélte a fiút, igyekezve felbecsülni a benne bujkáló képességeket.

- Biztos akadnak mások is, csak ők kevésbé feltűnően intézték – mélázott Rudolph gonoszkodva oldalba bökve Joelt.

Narcissa végigfutatta a tekintetét a háztársain, de ha rejtőztek is köztük bajnokjelöltek, nem siettek felfedni magukat.

- És a többi házból? – Regulus lehuppant nem messze az unokanővérétől, és megnyalva az ajkát harapnivalót keresett. – Erről hallottatok valamit?

- Frank például bedobta a nevét – rántotta meg a vállát Lucius. – Meg azt hiszem, Alice is. Tudjátok az a lány, aki újabban egy percre se száll le róla…

- Csak nem vagy féltékeny? – búgta Iustus csipkelődve.

- Én?! Ugyan dehogy. – Lucius már nem kente, sokkal inkább csapkodta a kenyeret a késsel. – Pusztán arról van szó, hogy jól esne – és ezt Nikolas és Ralph nevében is mondom -, ha kicsit több időt töltene velünk, a barátaival.

- Nos, talán… - Rudolph kénytelen volt félbehagyni a mondatot, mert az igazgató a figyelmüket kérte.

- Elérkeztünk a Tusa tulajdonképpeni első próbájához – fogott bele Tom. – Percek múlva kiderül, a Serleg kiket ítélt a legérdemesebbnek arra, hogy megküzdjenek a Trimágus Kupáért.

A kisebbek türelmetlenül mocorogtak, az idősebb tanulók pedig egymás arcát fürkészték, ki találgatva, ki bíztatóan, ki megnyugtatásért könyörögve…

A Serleg ugráló lángnyelvei hirtelen kéken lobbantak fel vakítóan fehér, tépett cetlit köpve Tom kinyújtott kezébe.

- A Beauxbatons bajnoka… – A férfi Madam Maxime-ra pillantott, majd határozott hangon bejelentette: – PHILIPPE DELACOUR.

Harry, aki az elmúlt napokban teljesen megfeledkezett arról, hogy utána akart járni, tényleg akad-e ilyen vezetéknevű diák a franciák között, most érdeklődve mérte végig a griffendéles asztal mellől felkászálódó fiút.

Jóval magasabb volt annál, akit a beosztáskor, a háromlábú széken látott kuporogni, és a haja se fekete volt, hanem egészen világos, már-már szőkébe hajló barna…

Harry fülét megütötte az asztaluk vége felől terjedő sutyorgás – „Eugene bátyja” -, de számára ez kevésbé volt érdekes információ, mint azoknak az izgatottan forgolódó negyedéveseknek, akik nyilván közelebbről is ismerték a fiatalabb Delacourt.

Philippe eközben kisétált a terem elejébe, és az útbaigazítást követően továbbindult abba a szobába, ahol a bajnokok gyülekeztek.

Harry pontosan emlékezett a folyosóra, amin a fiúnak végig kellett mennie, ahogy arra is, neki milyen érzés volt, és igaz, hogy ezúttal nem kísérték volna döbbent, ellenséges hördülések, boldog megnyugvással töltötte el, hogy nem kell követnie Philippe-et.

A Serlegben ismét magasra csapott a tűz. Fenrir Greyback ellökte magát a széke támlájától, és feszülten meredt a négy asztalhoz szétszórt diákjaira.

Tom kigöngyölte az összecsavart pergamendarabkát, és elolvasta a nevet. – A Durmstrang bajnoka: NADIA SLOWSKY.

Greyback szája széles mosolyra húzódott, jelezve, hogy a férfi tökéletesen elégedett az eredménnyel.

Az új bajnok arcán ellenben alig tükröződött öröm, igaz, a vonásai nem árulkodtak másféle érzelemről se. Kötelességtudóan, rideg méltósággal engedte, hogy néhányan a közelében ülők közül megragadják és megrázzák a kezét.

Nem is ment, inkább vonult előre, oda, ahol az igazgatóhelyettes, Sinistra várta. Mint minden vendég, ő is a saját iskolájának egyenruhájában feszített, aminek a felkarjára hollóhátas színekben virító szalagot varrtak.

Mivel Iustusból és Rudolphból szinte egyszerre szakadt fel egy elragadtatott, árulkodó „Ó!”, Harry is szemügyre vette a lányt, és el kellett ismernie, hogy Nadia vitán felül állóan gyönyörű. A szépsége azonban hűvös volt, elzárkózó és távoli, és messze nem olyan ragyogó, mint odahaza Narcissa Malfoyé vagy Fleuré. Mellettük tulajdonképpen jelentéktelennek és jellegtelennek tűnt volna, és Harry úgy gondolta, egy esetleges „rangsorban” még Bellatrixot és – minden elfogódottság nélkül – Ginnyt is elé helyezné.

- Hé, Harry! – rázta meg a karját Robert. – Mi jövünk. – A hangja elfúlt a feszültségtől.

Harry balján Joel hatalmasat nyelt, majd kétségbeesett kis nyikkanást hallatott, mikor a Serleg tüze kékre váltott, és a harmadik, égett szélű pergamencetli Tom tenyerén landolt.

- A Roxfort bajnoka – a férfi mély levegőt vett, és felnézett, egyenesen a mardekárosokra -, BELLATRIX BLACK.

- Micsoda? – bukott ki Harryből.

Ő legalább csak suttogta, néhányan viszont kiáltották a kérdést. A többiek – a Marekár és a másik három ház lakói vegyesen – nemes könnyedséggel azonnal túlléptek a problémán, és üdvrivalgásban törtek ki. (Mindannyiuk közül Joel Flint ujjongott a legvadabbul.)

Harry a füléhez kapta a kezét, mikor a közelben valaki éleset füttyentett… Jópáran felpattantak a helyükről, hogy úgy tapsoljanak, vagy csak lássák Bellát. Lucius is felemelkedett kissé a padról, és a jobbját nyújtotta a lánynak, szertartásos gratulációt mondva közben, amiből azonban Bellatrix egy szót se hallhatott az óriási hangzavar miatt. Kicsit távolabb Kyra és Stephen, a mardekáros kviddicscsapat két hajtója egymás csuklóját markolva ugrándozott, sebtében költött versikét skandálva, ami mindenféle rímet és ritmust nélkülözve a kapitányt éltette és a kevesebb edzés ígéretéről regélt.

Narcissa haragvó, megbántott pillantással próbálta elkapni a testvére tekintetét, Bella azonban mostanra leküzdötte a boldog, vívódó megilletődöttséget, és sápadtan meredve maga elé, lassan felállt.

Narcissa végül letett az eredeti felelősségrevonó szándékról, és mosolyogva figyelte, ahogy a lány elszántan sétál a tanárok asztala felé.

- Cissy – Regulus kaján vigyorral csúszott oda az unokanővéréhez -, figyeld Siriust! – bökött az állával a Griffendél asztalára.

Harry is kíváncsian fordult arra, és még épp tanúja volt, ahogy James és Remus a fuldokolva köhécselő Sirius hátát veregetik, Peter pedig a fiú kezéből kicsavart kupának keres helyet a zsúfolt asztalon, sütőtöklé-cseppeket rázogatva az ujjairól.

Úgy tűnt, Siriust készületlenül, ivás közben érte a bejelentés, hogy Bellatrix lesz az iskola képviselője a Tusán, és mélységes megrökönyödéssel – meg félrenyelve – fogadta a hírt.

Sinistra mosolyogva érintette meg Bella vállát, és finoman az oldalt nyíló ajtó felé tolta a lányt… Amint Bellatrix elhagyta a Nagytermet, Tom szólásra emelkedett, bár nyilván sejtette, hogy csekély figyelmet áldoznak majd a szavaira.

Narcissa a nyakát nyújtogatta. – Úgy látom, rendben van a bátyád – fújta ki a levegőt, és most már ő sem bírta visszatartani a kacagást.

Regulus fülig érő szájjal bólogatott. – Lily barátnőjénél mintha lett volna fényképezőgép. Remélem, lekapta – jegyezte meg ábrándosan.

- A Trimágus Tusa első próbájára karácsony előtt három héttel, december másodikán kerül sor…

Az illatok, színek, a százhangú fecsegés és a fáradhatatlanul dübörgő taps elragadták Harryt, és miközben öntudatlanul ütötte össze a tenyerét újra meg újra ő is, évekkel korábbi rosszemlékű pillanatba vitték…

Tom épp valami záróbeszédfélét mondott arról, hogy bíztassák és támogassák a bajnokokat, ő pedig érezte, hogy a szíve egyre sebesebben ver. Pislogás nélkül, szorongva bámult a Tűz Serlegére, rettegve, várva, hogy ismét felcsapjon a láng, és egy negyedik cetlit repítsen az igazgató kezébe, amin az ő neve áll…

- Jó éjt! – Tom ellépett a székétől, majd megvárta, hogy a másik két igazgató, valamint Barty Kupor és Rodolphus Lestrange is felálljanak, és a társaságukban távozott az alacsony ajtón át.

Sinistra elővarázsolta az ismerős, ezüstös leplet és a Serlegre borította. A pillanat ezzel tovaszállt, és Harry fellélegezve fordult vissza a háza többi tagjához, hogy részt vegyen az este eseményeinek kitárgyalásában.