Hermione – annak ellenére, hogy vajmi keveset aludt – ismét korán ébredt. Szokásához híven nem kerített túl nagy faksznit az öltözködésnek, krémszínű blúzt, és egy térdig érő farmerszoknyát húzott, majd amilyen halkan csak tudott, lesétált a konyhába, abban a reményben, hogy ő lesz ma a kávéfőző első zaklatója.
Megint nem nyert.
- Jó reggelt, Granger – vigyorgott rá a lányra Draco, mikor az belépett a helyiségbe.
- Malfoy.
Hermione félig lehunyt szemekkel, fáradtan, és nyűgösen a kávéfőzőhöz sétált, hogy meginvitálja a szerkezetet egy újabb adag méreg elkészítésére.
- Van a termoszban is – hallotta ekkor a háta mögül. A lány megfordult, hogy szemkontaktust teremthessen a szőkeséggel, ám az látványosan beleásta magát elmaradhatatlan Prófétájába.
A boszorkány töltött magának egy csésze feketét, majd leült, és belekortyolt a nedűbe.
A következő pillanatban pedig Malfoy újságjára köpte azt.
- Merlinre! – köhögte. – Mi a franc ez?!
- Kávé – morogta Draco, miközben megpróbálta megmenteni elázott újságját.
- De ilyen erős?! Ez még egy sárkányt is padlóra küldene!
- Így hagyjak én neked még egyszer kávét – csapta le Draco a Reggeli Prófétát az asztalra, majd látványosan duzzogni kezdett.

Hermione nem sokat törődött a bölcsist játszó férfivel, ugyanis éppen annak örvendezett, hogy a méregerős kávé ellenére a szíve még nem dobogta keresztül a bordáit. A falon függő órára nézett, és fájdalmasan konstatálta, hogy a reggeli még nagyon messze van, Molly Weasley pedig nyilvánvalóan alszik még. Így hát mit volt mit tenni, a fiatal boszorka besétált a spájzba, hogy – éhségét csillapítandó – néhány tojás magához vétele után megajándékozza önnön személyét egy adag rántottával. Pálcáját előhúzva a tűzhelynél meggyújtotta a tüzet, majd – ahogy az ilyenkor szokványos – felrakta az említett berendezésre a serpenyőt, és közben egy másik pálcamozdulattal elérte, hogy miután a tojások feltörték magukat, még szépen össze is kavarodjanak. Ennek következményeképp nem maradt más, minthogy az ifjú hölgy a serpenyő és a tál tartalmát az előbbiben egyesítse, aztán némi kavargatás közben kivárja, hogy elkészüljön a reggeli.
Malfoy érdeklődő pillantásokkal méltatta a produkciót. Nyilvánvalóan azért, mert eddig még soha életében nem látott olyat, hogy valaki a só mindennemű használata nélkül készítse el a rántottát. Ennek ellenére természetesen nem szólt Hermionénak a kis bakiról, inkább kivárta, hogy mi fog történni.
A lány – miután elkészült a várva várt étel – letelepedett az asztalhoz, és maga elé húzta az öt tojásból készült rántottát.
- Vigyáznod kellene az alakodra, Granger – mondta Draco, mielőtt a lány neki kezdhetett volna enni.
- Miért? El akarod lopni? – vágott vissza a boszorkány.
Hát, mi tagadás, egy éjszakára belopnám az ágyamba - gondolta Draco, majd a következő minutumban elvigyorodott, mikor Hermione az asztalra köpte az első falatot.
- A picsába!
Az ifjabbik Malfoy nem szólt semmit, csupán felállt, majd egy kevés sót csippentett az ujjai közé, és az asztalhoz visszatérve Granger orra előtt szépen, színpadiasan megsózta az ételt.
- Jó étvágyat – mondta, majd visszaült a helyére, és intenzíven bámulni kezdte a lányt.
Hermione elmotyogott egy köszönömöt, majd ismételten enni kezdett, bár kissé frusztrálta a tény, hogy egykori ellensége azzal az átható pillantással bámulja. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy megkérje a fiatal férfit, hogy a figyelmét mással kösse le, ám ebben a pillanatban újabb személy érkezett a helyiségbe, felborítva ezzel Hermione terveit.

A kis konyhában hirtelen olyan feszült lett a légkör, hogy a legagresszívebb mazochista pantomimes is csak bősz vicsorgások közepette tudott volna produkciót előadni. A belépő egyed olyannyira felkavarta a helyiség nyugalmát, hogy Hermione akaratlanul is felnyögött, Draco pedig mérgesen összeráncolta a szemöldökét.
- Jó reggelt – köszönt nyugodt, kedélyes hangon az érkező.
- Dawn – morogta Malfoy.
- Hermione, drágám! Te nem is köszönsz?
Az említett finnyás arckifejezéssel végigmérte Patricket.
- Szervusz, seggfej.
Miután a köszönés ezen kifejezetten megható rítusán túlestek, Patrick Hermionéhoz sétált, és egy puszit nyomott a lány bal orcájára, miközben végigsimított a kezén. A következő pillanatban pedig már a combját és az ágyékát markolászta, mert a boszorka heves megmozdulásának következményeként azon landolt a lány által elfogyaszthatatlannak vélt fekete lötty.
- Kösz a kávét, Malfoy – vetette oda a hasát fogva röhögő Dracónak, majd pát intett az erőteljesen bedühödni látszó Patricknek, és kisétált a konyhából. A nappalin áthaladva – szerencséjére – éppen összefutott egy kócos, kimerültnek tűnő, pizsamás Harry Potterrel.

- Szia.
- Jó reggelt – sóhajtotta a fekete hajú férfi. – Hogy aludtál?
- Jól, csak keveset.
- Mi ez a zaj? – kérdezte Harry, a konyha felé pillantva, ahonnan nyögések, és tányércsörömpölés hallatszott.
- Ó – vigyorodott el Hermione. – Történt egy kis baleset Patrickkel.
- Pontosabban? – vonta fel a szemöldökét Harry.
- Nos, fogalmazzunk úgy: nem jók a reflexei.
- Értem – mosolygott az exgriffendéles fiú az exgriffendéles lányra. – Akkor, azt hiszem, egy ideig még nem zavarok odabent.
- Mrs. Weasley mikor szokott kelni?
- Általában hétkor. Sőt: általában az egész ház hét óra után kezd el mozgolódni, kivéve Dracót, mert ő valami idióta, érthetetlen oknál fogva mindig hatkor kel. De – karolt bele barátnőjébe -, ha már úgyis ilyen hamar kilökött minket az ágy… Vagyis, téged az ágy, engem meg Pansy, mit szólnál hozzá, ha a reggeliig hátralévő időt a közeli parkban töltenénk? Jó volna beszélgetni egy kicsit, a többiek nélkül.
- Rendben. Ront is vigyük?
- Öh – nyögött fel Harry fájdalmasan. – Nos… Azt hiszem, őt jobb lenne itthon hagyni, ugyanis a kibeszélendő témáink között ő is szerepel.
- Értem. Akkor tíz perc múlva találkozzunk itt, és mehetünk.
- Oké – nyomott Harry egy puszit a lány arcára, majd mindketten felsétáltak a szobáikba, át- és felöltözés céljából.

- És Ronnal tényleg ilyen rossz a helyzet?
- Nézd, Hermione – sóhajtotta Harry. – Azt te is tudod Ronról, hogy borzasztóan makacs, és önfejű. De… amióta Dracóék a házban élnek, egyszerűen elviselhetetlen lett. Én sem örvendeztem körbe őket, mikor egyenként megjelentek ott, de aztán szépen lassan megbékéltünk. Ron viszont hajthatatlan, folyton bunkózik velük, és sértegeti őket. Pontosan ugyanazt csinálja, mint amit Draco csinált velünk a suliban. Aztán persze csodálkozik, hogy lassan már én sem állok szóba vele.
- És Malfoyékkal mi a helyzet?
- Hát – dőlt bele a hintába Harry -, valójában nem tudom, hogy történt. Először Blaise-zel haverkodtam össze, vele a Roxfortban sem volt különösebb gondunk. Aztán, egyik este nem tudtam aludni, és lementem a konyhába, Pansy meg ott ült az asztalnál, és sírt. Megkérdeztem, hogy mi a baj, ő meg elmondta, hogy nagyon kiakadt a szülei miatt, mert az apja meg akarja ölni, és mindent elvesztett, ami fontos volt neki. Én meg vigasztaltam, aztán egyre többször, többet beszélgettünk, és végül összejöttünk – mosolygott rá a lányra. – Dracóval csak később lettünk jóban, mikor egyik este a Bloody Maryben szórakoztunk, és egy kicsit többet ittam annál, mint amennyi ildomos lett volna. Ő is hasonlóképpen volt, így elbeszélgettünk, végül pedig egymásra támaszkodva mentük haza.
- Gondolom, Ron nagyon kiakadt – jegyezte meg Hermione komoran.
- Ez nagyon enyhe kifejezés. Ordibált velem, és olyanokat mondott, hogy a Kis Túlélőnek nem lenne szabad az ellenséggel cimborálni. Elég csúnya dolgokat vágott a fejemhez, és kicsi híja volt, hogy megüssem. Főként azért zavart ez, mert ahelyett, hogy leültünk volna ketten megbeszélni a dolgokat, ez egész Rend előtt csinált jelenetet, az egyik gyűlésen.
- Igen, Ron mindig is ilyen volt.
- Sajnos… A másik dolog meg… Áh, hagyjuk, nem érdekes, nem akarlak ezzel fárasztani.
- Mondd csak nyugodtan.
- Hát… Szóval Patrick. Ron is, és Draco is egyenesen utálják, és én ezt meg is értem, főleg, mióta elmesélted a közös párizsi élményeteket. De Ron elvárja, hogy én győzzem meg Dumbledore-t, hogy dobja ki Patricket a házból, meg a Rendből. Pedig tudhatná, hogy amíg nincs nyomós ok rá, addig nem válunk meg egyetlen Rend-tagtól sem, mert így is kevesen vagyunk, és a nyílt háború ideje egyre közeledik.
- Igen, ezt megértem. Bár én sem örülök túlságosan, hogy egy házban kell vele élnem, de próbálom elkerülni vele a találkozást. Viszont Malfoyt akkor sem értem. Mármint… Tudom, hogy megváltozott, ez látszik is rajta, mégis… van egy olyan érzésem, hogy ő és én sohasem fogunk jól kijönni.
- Miből gondolod? – kérdezte komolyan Harry.
- Ott volt például a tegnap este – magyarázta Hermione. – Mindent elmondott, amit tudnom kell, mégis olyan cinikusan adta elő, mintha már az is nehezére esne, hogy egyáltalán hozzám kell szólnia. Persze tudom, hogy attól, hogy most egy oldalon állunk, a roxforti évek ellenségeskedései nem tűnnek el nyomtalanul, de azt hittem, mindketten változtunk annyit, hogy komolyabban vegyük egymást, és elhagyjuk az ellenségeskedést.
- Nézd – karolta át ismét Harry. – Draco ilyen. Nem csak veled, mindenkivel. Lunát is folyton Lükének nevezi, és ott szívózik vele, ahol csak tud. És gondolnád, hogy anno ők ketten pár hétig együtt jártak?
- Mi?! Ez most komoly? Malfoy és Luna?
- Igen – vigyorgott Harry. – Ginnyvel is volt köztük valami, ez persze még több okot adott Ronnak a vitákra és perpatvarokra, de jól megvoltak egy ideig. De Draco Neville-el is folyton köcsögösködik, és mégis: voltak már társak egy-egy akcióban, ittak már együtt, és csajoztak együtt. Mi már hozzászoktunk ehhez a stílushoz, fel se vesszük a sértéseit, csak mosolygunk rajtuk. Ő pedig élvezi, hogy cinikus lehet, de mindig megmarad azokon a határokon belül, amikor még semmi sértő nem hagyja el a száját, kivéve persze, ha Ronnal vagy Patrickkel beszél.
- Sajnálom, hogy Ron ennyit változott, mióta elmentem. Előtte sem volt egy könnyű eset, de ahogy elnéztem tegnap, még elviselhetetlenebb lett.
- Igen, főként, mióta te elmentél. Tényleg! – egyenesedett fel hirtelen Harry. - Még mindig nem mondtad el, hogy mi is volt az a küldetés, ami miatt olyan sokáig kellett távol lenned tőlünk.

Hermione pár pillanatra becsukta a szemét. Nem szívesen gondolt vissza a feladatra, amivel megbízták, mert az annyi borzalmat tartogatott a fiatal, lelkileg edzetlen boszorkány számára, ami több, mint egészséges. Dumbledore megneszelte, hogy Voldemort ismét ki akarja terjeszteni amúgy sem csekély hatalmát Európa többi részére is. Mivel elég kevés követője akadt még a külföldi országok aranyvérű családjai között, ezért – valamilyen, abszolúte érthetetlen oknál fogva – úgy döntött, hogy elsőként a konkurenciát veszi célba. Maffiavezérek, rablók, gyilkosok, piti bűnözők lettek – tudatlanul – a Sötét Nagyúr szolgái. A feladatuk a félelemkeltés volt, valamint a hívek toborzása. Raboltak, és öltek, abban a hitben, hogy nevüket egy napon majd aranytintával jegyzi fel a történelem. Pedig szerencsétlen bolondok voltak csupán, mindannyian. Amint elvégezték a feladatukat, azonnal meghaltak, mert hiába voltak varázslók; ha nem vagy aranyvérű, és gazdag, Voldemortnak nem kellesz. Ha mégis rád bíz valamit, az lesz az utolsó feladat, amit a nyomorult életedben elvégzel.
Dumbledore egy reggel magához hívatta Hermionét. Elmondta neki, hogy mi a helyzet külföldön, és megkérdezte a lányt: elvállalná-e, hogy Olasz-, vagy Franciaországba küldje, ahol segédként az aurorok mellett dolgozna, és segítene megállítani ezt a mocsokkal és borzalommal teli hömpölyt, ami szépen lassan beszennyezi a világot? Hermione pedig igent mondott. Akkoriban elég sok problémája volt. Frissen kikerülve a Roxfortból Ron bevallotta neki, hogy hosszú ideje többet érez iránta, mint barátságot. A lány pedig nem tudott mit mondani erre, hiszen – bár szerette a vörös hajú fiút – csupán testvérként tudott rá tekinteni, másként nem. Persze Ron borzasztóan megsértődött, hiába értette meg Hermionét. Napokig egymáshoz sem szóltak, és a lány egyre rosszabbul érezte magát a feszült légkörben. Ez az utazás pedig kitűnő alkalmat szolgáltatott neki arra, hogy kiszellőztesse a fejét, és mindketten túllépjenek ezen az ügyön. Azt hitte, a küldetése csupán néhány hétig tart majd, meg se merte gondolni, hogy évekig távol lesz azoktól, akiket szeret. Időközben meghaltak a szülei, méghozzá oly módon, hogy a lányt még most is az iszonyat járja át, ha eszébe jut. De más borzalmak is voltak az elmúlt időszak alatt. Meggyilkolt gyerekek, szülők, rettegő emberek, vérző testek, csonkok. A francia auror parancsnok segítségével sikerült bekerülnie egy iskolába, így nappal dolgozott, este tanult, és sikeres vizsgát tett, mégis elvesztette számára az aurori munka a jelentőségét. Túl sokat élt meg belőle, túl sokat látott.

- Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod – búgta neki halkan Harry, mikor látta, hogy barátnője elgondolkozott. Hermione kinyitotta a szemeit, és azokban rengeteg fájdalom tükröződött. Még mielőtt a fiú megszólalhatott volna, Hermione felállt.
- Szerintem menjünk, így is túl sokáig voltunk távol.
- Rendben – bólintott a varázsló.

- Valamit még kérdezni akartam tőled – töprengett Hermione, mikor már a Főhadiszállás felé haladtak. – Jah! Megvan!
- Hallgatlak – mosolygott rá a fiú.
- Azt mondtátok tegnap, hogy Lavender egy csomó pasit csábít az ágyába… És ha jól értettem, ti itt a Grimmauld téri ágyára gondoltatok. De ez hogy lehetséges? Nem hinném, hogy bárki engedélyezné, hogy mindenféle jött-mentet felcipeljetek a házba.
- Oh, igen - vált egyre szélesebbé Harry mosolya. – Dumbledore, és az ő remek ötletei. Minden egyes szobára valami összetett bűbájt bocsátott. A lényege nagyjából az, hogy ha – tegyük fel – összejössz valakivel, akkor hoppanálás közben nem az úti célra kell gondolnod, mint normális esetben, hanem azt kell hajtogatnod magadban, hogy: a szobám, a szobám, a szobám, a szobám… Természetesen együtt kell hoppanálnod az illetővel, csak így működik a dolog. Teljesen lenyomozhatatlan, és tökéletesen biztonságos. Csak arra kell ügyelned, hogy miután… khm… hát hogy is fogalmazzak finoman…? Szóval a lényeg, hogy miután megtörténtek a dolgok, semmi esetre se engedd ki a szobádból az egyént, és minél hamarabb vidd el a házból.
- Értem – bólintott a lány. – Elég hasznos bűbájnak tűnik.
- El se hinnéd, mennyire – vigyorgott Harry. – Viszont én is szeretnék kérdezni valamit.
- Csak tessék.
- Szóval – álltak meg mindketten a Grimmauld tér 12-es számmal jelzett, a többi járókelő számára láthatatlan ház bejárati ajtaja előtt. – Aznap este, mikor megérkeztél, miért sikítottál?
- Oh – pirult el Hermione. – Tudod, Piton jött ki értem a vasútállomásra, és Hop-porral jöttünk a házba. Csak, a professzor túl korán jött utánam, vagy én nem voltam elég gyors. A lényeg, hogy pontosan rajtam kötött ki.
- Hümm – mérte végig a barátnőjét Harry. – Megértem Pitont. Nem vagy rossz nő, és azért a vén kecske is megnyalja a sót – kacsintott a lányra huncutul, miközben ravaszul végigsimított a csípőjén.
- De Harry! – csapkodta meg barátja vállát Hermione nevetve.