3. Kévé és Próféta
2008.03.26. 22:21
Hermione reggel fáradtan, kialvatlanul ébredt. Felült az ágyában, és érdeklődve tekintett körbe a méreti arányokkal nem túlzottan eleresztett, otthonos kis szobában.
Nos, a helyiség valóban nem volt túlságosan nagy, mindössze egy szekrény, egy íróasztal, egy ágy, és egy kisebb éjjeliszekrény alkotta a berendezést. A falat díszítés nélküli, egyszerű sötétzöld tapéta borította, és a nappali fényforrást a három nagy, kétszárnyú ablak jelentette.
Hermione reggel fáradtan, kialvatlanul ébredt. Felült az ágyában, és érdeklődve tekintett körbe a méreti arányokkal nem túlzottan eleresztett, otthonos kis szobában.
Nos, a helyiség valóban nem volt túlságosan nagy, mindössze egy szekrény, egy íróasztal, egy ágy, és egy kisebb éjjeliszekrény alkotta a berendezést. A falat díszítés nélküli, egyszerű sötétzöld tapéta borította, és a nappali fényforrást a három nagy, kétszárnyú ablak jelentette.
A lány felkelt, lezuhanyzott, majd, miután belebújt fehér felsőjébe, amihez halványkék farmert húzott, elindult lefelé a konyhába. Csendesen haladt végig a folyosón, majd lefelé a lépcsőn, tekintve, hogy nagyon korán volt még, és sejtette, hogy minden valószínűség szerint ő az egyetlen ember, aki ilyen hajnali órában már ébren van. Nos, tévedett.
Amint a nappali lábujjhegyen való átszelése után belépett a konyhába, egy ezüstszőke üstököt pillantott meg, a hozzá tartozó, figyelemre méltó testtel, amint neki háttal ül, és mélyen eltemetkezik a Reggeli Próféta aznapi számában.
- Jó reggelt – köszönt bizonytalanul a lány.
- Neked is hasonlót, Granger – fordult hátra az egykori mardekáros, majd miután biccentett a lány felé, ismét az újságra kezdett összpontosítani.
Hermione egy ideig még toporgott az ajtóban, aztán, mikor látta, hogy egykori ellensége nem hajlandó beinvitáló-monológot intézni hozzá, sóhajtott egyet, és beljebb lépett. Azonnal a konyhapult felé vette az irányt, azzal a céllal, hogy a lehető legforróbb, és legnagyobb kávéadagot szájon át történő bevitellel a szervezetébe töltse. Ám ezen fenomenálisan megtervezett manőver közben kénytelen volt megtorpanni, ugyanis a fekete lötty számára kijelölt termosz néhány kósza cseppet leszámítva, tök üres volt.
- Nincs kávé? – kérdezte sírós hangon.
- Van.
- És hol? – fordult rögtön Malfoy felé. A férfi vigyorogva felmutatta jókora, hófehér bögréjét, majd annak tartalmát egy szuszra kiitta.
- Nah, most már nincs kávé.
- Kösz, Malfoy – morogta a fiatal nő.
- Szívesen, máskor is – felelte Draco, majd, mintha mi sem történt volna, visszafordult az újsága felé.
Hermione kénytelen-kelletlen nekilátott egy újabb adag fekete mámor elkészítésének, és, amíg a kávé főtt, körülnézett a konyhában. Ez a helyiség sem volt túl nagy, egy konyhaszekrényen, egy tűzhelyen, és egy asztalon, valamint az ahhoz tartozó hat darab széken, továbbá egy Malfoyon kívül semmi egyéb berendezési tárggyal nem rendelkezett. A fal tojáshéj színűre volt festve, a bútorok pedig egykor nyilván fehérek voltak, ám mostanra igencsak megsárgultak. Ennek két oka lehetett: vagy túl sok dohányfüstöt kellett már elviselniük eddigi, hosszú életükben; vagy pedig az Idő nem mosta rendesen a vasfogát, és a szuvasodás ezeken a semmiről sem tehető ingóságokon hagyta ott nyomait. A lány inkább az előbbi variációra szavazott, és ebben nagy szerepet játszott a tekintete előtt kibontakozó jelenet, miszerint Malfoy előhúzott zsebéből egy látszólag sokat megélt, gyűrött dobozt, és rágyújtott.
- Meg se kérdezed, hogy zavar-e a füst? – húzta fel egyik szemöldökét Hermione, miközben a férfire nézett.
- Minek kérdezném meg, ha úgyis tudom a választ? – kérdezte Draco, fel sem nézve az újságjából.
- Oh, valóban? És akkor lennél szíves velem is közölni, hogy mi lenne a válaszom a fel sem tett kérdésre?
Malfoy egy mély sóhajjal lecsapta a Prófétát az asztalra, és a szemébe nézett.
- A válaszod mindössze annyi lenne: nem, Malfoy, nem zavar. Két oka lenne annak, hogy ezt mondd. Az első: nem akarsz már az első nap illetlennek, betolakodónak tűnni, ezért, még ha zavar is a füst, inkább eltűröd. A második: te magad is dohányzol, így egyértelmű, hogy inkább kérnél egy szál cigit, mintsem, hogy a füst miatt aggódj. Én a második eshetőséget tartom valószínűbbnek, ugyanis nikotinfoltosak a körmeid, és éjszaka úgy köhögtél, hogy azt hittem, kiköpöd a belsőségeid álmodban. Ennek nyilvánvalóan az a magyarázata, hogy olyannyira tele van a tüdőd kátránnyal, hogy simán köphetnél ide egy félszakasznyi autópályát. Egyéb kérdésed van még, Granger, vagy kiolvashatom végre ezt a rohadt újságot? – mutatta fel a meggyötört Prófétát.
A valamikori griffendéles pár pillanatig habozott, végül mégis szólásra nyitotta a száját.
- Honnan tudod, hogy köhögtem álmomban?
- Pontosan a tiéd fölött van az én szobám.
- És honnan tudod, hogy mi az az autópálya?
- Még Harry magyarázta el régebben, mikor barkóbáztunk. És, ha most megbocsátasz – morogta rezignált arckifejezéssel az ifjabbik Malfoy, majd ismét eltűnt újságja mögött.
Hermione fintorogva fordult vissza a konyhapult felé, és ettől kezdve minden figyelmét a kávéjának szentelte, ami hamarosan lefőtt, megajándékozva a lányt fekete mámorral, ami végre kicsalta az álmosságot az egykori griffendéles szemeiből. A lány leült az egyik székre, és élvezettel kortyolgatta a vérnyomásgyilkos nedűt.
- Nos, Granger – hajtotta össze az újságot Malfoy, mikor végre tizedszerre is kiolvasta. – Most már hálás közönséged leszek, és ha egyéb kérdésed, vagy mondanivalód van, mindkét fülemet feláldozom a te kedvedért – vigyorgott a férfi.
Hermione már nyitotta volna a száját, hogy egy csípős beszólással illesse reggele megkeserítőjét, mikor a konyhaajtóban megjelent egy félpucér, csíkos pizsamanadrágot viselő, vörös hajkoronával megáldott Ronald Weasley.
- Hermione! – kurjantotta, és elfelejtkezve arról, hogy még kora reggel van, és neki álmosnak, nyűgösnek kellene lennie, a fénysebességet lepipálva vetette rá magát a lányra, kiszorítva belőle a szuszt is. A lány fél-fulladás közben kigúvadt szemekkel próbált szabadulni Ron „kissé” heves érzelmi megnyilvánulásától, ám nem járt sok sikerrel. Időközben Malfoy felállt, és a páros mögé sétált, majd egy mélyzöld zsebkendőt előhúzva kezdett el integetni Hermionénak, aki immár vörös volt az intenzív levegőhiánytól. Végül, mit volt mit tenni, lágyan sípcsonton rúgta Ront, aki így végre valahára elengedte a barna hajú lányt.
- Majdnem megfojtottál, te őrült – hörögte Hermione, miközben torkára tapasztotta a kezét, és megpróbált minél nagyobb oxigénmennyiséget a tüdejébe juttatni. Ron vörös arccal állt előtte, és szégyenkezve hajtotta le a fejét.
- Bocsi, csak… Tudod nagyon örülök, hogy végre hazajöttél, borzasztóan hiányoztál nekünk!
- Ez olyan megható – szólalt meg mögöttük tettetett meghatódással, és egy gúnyos vigyorral az arcán a szőkeség. – Ha lenne nálam papírzsepi, most telepityeregném.
- Ott van a zsebkendő a kezedben – mutatott rá a tényre, és egyben a zsebkendőre Hermione.
- Megőrültél?! – hördült Draco. – Ez egyedi készítésű, monogramos! Majd hülye leszek telebőgni!
- Kussolj, Malfoy – morogta Ron, és fenyegetően az exmardekáros felé indult.
- Merlinre, már megint kezdi – nyögte Draco a fejét fogva. – Granger, könyörgöm, sőt, esedezem: állítsd le a haverodat, mert már enyhén szólva is az agyamra megy!
- Nagyon vigyázz magadra Malfoy, mert teszek róla, hogy egyszer még azt is megbánd, hogy a világra jöttél! – rázta az öklét a szőke felé Ron. Nyilván azt várta, hogy a férfi fülét, és egyéb testrészeit behúzva bujdosik majd el ezen rettentően izgalmas fenyegetés elől. Ám a várt hatással ellentétben egy pillanat múlva Malfoy már kétrét görnyedt attól a heveny röhögőgörcstől, amit Ron látványa, és mondanivalója okozott számára. Még mielőtt a vörös hajú férfi belelovalhatta volna magát nem csekély dühébe, Hermione megfogta a karját, és egy halovány fejingatással jelezte, hogy ne is törődjön a szőkével.
- Jajj… - nyögte az ifjabbik Malfoy, miután abbahagyta a röhögcsélést. – Ez most jól esett. Weasley, a poéngyáros. Még mindig nem vagy olyan menő, mint az ikrek, de azért haladsz. Ötven-nyolcvan év múlva már te is azon a szinten leszel – veregette vállba a vörös hajú férfit.
- Pofádat alapállásba, Malfoy!
Draco megvonta a vállát, majd visszaült a helyére, és jobb elfoglaltság híján ismét a Próféta sokat szenvedett lapjait kezdte el bámulni.
Hermione és Ron az asztal másik végébe ültek le, és miután a legifjabb Weasley fiú is töltött magának egy adag kávét, halk beszélgetésbe kezdtek. A téma nagyjából Hermione Párizsban szerzett élményei, és udvarlói körül forgott, bőségesen megspékelve a Patrick-történet részleteivel.
Draco egy ideig fél füllel hallgatta két egykori ellensége beszélgetését, majd megunva a hallgatózást felállt, összehajtotta az újságot, és kifelé indult.
- Ha megbocsátotok – kezdte színpadiasan -, én most visszavonulok, nagyon fáj a fejem.
- Mindenkinek ott fáj, ahol a leggyengébb – vigyorgott utána Ron.
- Akkor már értem Weasley, hogy miért jegelted tegnap az ágyékodat – szólt még hátra a szőkeség, majd végleg eltűnt a magában vigyorgó Hermione, és a nyíltan dühöngő Ron szeme elől.
~D~
A lány a szobájában ült, és egy szakkönyvet olvasgatott, ami a dementorok támadásainak eddig feljegyzett fázisait, kikövetkeztethető sémáit írta le. A könyv nagyon hasznosnak bizonyult, tekintetbe véve, hogy a Sötét Nagyúr az összes dementort maga mellé állította, így mára már teljesen kiszámíthatatlanok, váratlanok voltak a lélekszipolyok támadásai.
Hermione az egész napját Harryvel, Ronnal, és Ginnyvel töltötte, akik a Párizsban töltött idő minden percéről beszámolót óhajtottak hallani, így nem is csoda, ha a lány a sok pletyizéstől, mókázástól kifáradt. Most felnézett a falon függő, ütött-kopott órára, és miután konstatálta, hogy már éjjel tizenegy is elmúlt, becsukta a könyvét, és nekilátott az ágyazásnak, hogy a hosszú, fárasztó nap után végre Csipkerózsikás álomba szenderülhessen. Ám, még mielőtt erőt vehetett volna magán, hogy átöltözzön pizsamába, kopogtatást hallott az ajtó felől.
Mikor pedig kitárta az ajtót, azzal a cseppet sem titkolt szándékkal, hogy kései zaklatóját melegebb éghajlatra küldje, szembetalálta magát egy bőszen vigyorgó Blaise Zambinivel.
- Jó estét, kisasszony – hajolt meg teátrálisan, s mindeközben vigyorogva az egykori mardekáros. – Elnézését kérem, hogy ezen a kései órán zavarom, ám látogatásom célja, hogy Önt, mint kis csapatunk legújabb tagját, Longbottom úr lakosztályába invitáljam, ahol is egy kellemesnek ígérkező parti keretében ismerkedési estet tartunk, az Ön tiszteletére – mondta a fiú, majd ismét meghajolt, és Hermione kezét megragadva egy óvatos csókot lehelt a lány kacsójára. A barna hajú boszorkány mosolyogva figyelte az egykori évfolyamtársa komikusan előadott monológját, majd, mikor Zambini mondandója végére ért, összeráncolta a homlokát.
- És… kik lesznek ott, ezen a… bulin?
- Oh – vágta magát térdre a lány előtt Blaise. – Kiskegyed megnyugtatására közlöm: sem Brown kisasszony, sem Dawn úr nem csatlakoznak összejövetelünkhöz.
- Még egy kérdésem lehet? – kérdezte mostmár tejbe tök módjára vigyorogva Hermione is.
- Természetesen.
- Mennyit ittál?
- Nem eleget ahhoz, hogy ne ihassak még ugyanennyit – kacsintott rá Blaise, majd az ajtófélfába kapaszkodva feltápászkodott. – Mehetünk? – nyújtotta a karját a lány felé, aki kuncogva belekarolt, majd halkan elindultak a lépcső irányába.
Az exmardekáros vidáman dűlöngélve caplatott a lány mellett. Miután sikeresen túljutottak a lépcső emelte akadályon, ami Blaise számára elég érdekes manővereket eredményezett, megálltak az egyik, negyedik emeleti ajtó előtt, majd a varázsló kinyitotta az ajtót, és előre engedte a lányt.
Hermione belépett a szobába, ami, bár nem volt túl nagy, most mégis méreteit meghazudtolva volt teletömve székekkel, és fotelokkal, valamint két nagyobbacska asztallal, amiken vajsörös és whiskys üvegek sorakoztak. Az ágyon Neville Longbottom feküdt. Szőke haja, pufók arca szinte mit sem változott az elmúlt években, csupán testtömege gyarapodott egy keveset. Félmeztelenül terült el az ágyon, derékig betakarózva, mellkasát pedig fáslik és kötszerek hada ékesítette. Mellette, szintén az ágyon Luna Lovegood üldögélt.
Tőle jobbra, az egyik fotelben Ginny foglalt helyet. Vörös haját lófarokba kötötte, és egy egyszerű szabadidőnadrágot, és fehér pólót viselt. Mellette az egyik széken Ron ücsörgött, meglehetőst unott képet vágva, míg tőle szintén jobbra Harry ült, ölében pedig Pansy Parkinson, aki egy farmert, és egy nyakban megkötős, halványzöld felsőt választott ki ma estére a ruhatárából. Az ajtó felőli jobb oldalon pedig három fotel volt szabadon, míg az asztalnál Malfoy épp egy pohárba töltött magának némi whiskyt.
- Sziasztok – motyogta halkan Hermione, ám, még mielőtt bármi egyebet kinyöghetett volna, vagy akár csak fogadhatta volna a többi jelenlévő köszönését, Blaise elszáguldott mellette, és belevetette magát Draco nyakába.
- Ünnepelünk! Ünnepelünk! – rikkantotta.
- Szállj le rólam, te marha – próbálta lehámozni magáról víg kedélyű cimboráját Draco -, különben esküszöm, hogy verési célzattal agyba-főbe ünnepellek!
Miután Malfoyt sikerült megszabadítani kissé illuminált állapotban leledző kebelbarátjától, Ginny odament Hermionéhoz, és némi tanakodás után egy üveg vajsört nyomott a még mindig feszengő lány kezébe, és beletuszkolta az egyik szabad fotelba.
A barna hajú boszorkány körbejáratta tekintetét a szobában. A fal itt babakékre volt festve, ám a berendezés többi része nem igazán különbözött az ő szobájától, csupán a bútorok elhelyezkedése tért el egy kicsit.
- Nos, Hermione – állt fel Harry, miután Pansy távozott az öléből, és elfoglalta helyét az egykori griffendéles lány mellett. – Mivel nem tudjuk, mennyi mindent mondott el neked Dumbledore, mikor indítványozta, hogy ide költözz, ezért úgy döntöttünk, megszervezzük neked ezt a kis összezörrenést, hogy ezzel is segítsük a csapatba való beszokásodat, és válaszoljunk a kérdéseidre, amik nyilván vannak – mosolygott a fekete hajú fiú.
- Hát, mi tagadás, volna pár – viszonozta a gesztust a boszorkány.
- Hallgatunk.
|