Miután Mrs. Weasley volt oly kedves, és megmutatta Hermione szobáját, a fiatal nő elkezdte kipakolni méretes utazóládája tartalmát. Közben pedig nem tudta eldönteni, hogy sírjon-e, avagy nevessen, hiszen Patrick megjelenése kissé felbolygatta eddig sem nyugodt lelkivilágát.
Persze ez nem is csoda, hisz volt idő, nem is olyan régen, mikor nyugodt szívvel hozzákötötte volna életét a férfiéhez, így a csalódás, amelyet Patrick, és az a másik nő egy ágyban való találása okozott, még fájdalmasabb volt.
Miután Hermione dühöngve, üvöltözve magyarázatot követelt, és folyamatosan az ilyenkor megszokott „miért?” kérdést hangoztatta, a férfi csupán annyit felelt: kellett. Jutalmul még az előbbinél is hatalmasabb pofont kapott, majd az eljegyzés felbontása után Patrick eltűnt Hermione életéből, egészen ma estig.

A lány így utólag képtelen volt rájönni, hogy mit is szeretett a férfiban. Ennyi idő elteltével már tudta jól, hisz megtapasztalta, hogy Patrick Dawn nagy manipulátor, könnyedén játszadozik a körülötte élők érzelmeivel, a következmények pedig egyszerűen nem érdeklik.
Hermione remegő kezekkel nyúlt újabb és újabb ruhadarabjaiért, hogy elhelyezze azokat a szekrényben.
Tudta, hogy itt lesz, Piton elmondta neki.
Mégis… Újra látni Patricket, és beszélni vele – a pofonról már nem is beszélve -, felért a lány számára egy sokkterápiával. Ilyen az élet. Hiába nem szeretsz már valakit, a kötődés megmarad, mert az emlékek nem engednek. Ám ha ez a személy megbánt, akkor sokkal intenzívebben marad fent iránta az a bizonyos kötődés is.
Ha gyenge vagy, akkor egyszerűen csak meggyűlölöd őt, és beleveszel a kicsinyes bosszúhadjáratodba, hogy legalább egy icipicit visszavághass neki. Mindenütt őt látod, neki akarsz fájdalmat okozni, így próbálva felhívni magadra a figyelmét, hogy lássa, tudja, érezze mit veszített el veled. És itt hibázod el a dolgokat. Mert a jobbik esetben csupán a végletekig felidegesíted őt, és rajtad és az értelmetlen bosszúdon nevet majd a barátaival. De ha a rosszabbik végletbe esel, akkor megpróbálja majd visszakönyörögni magát hozzád, és te ott állsz majd büszkén, egyenes háttal, és könyörtelenül a szemébe mondod: Nem. Nem kellesz. És ez lesz az a pillanat, amikor elveszel. Elveszel, mert pár óra, esetleg nap után rájössz, hogy talán mégis jobban tetted volna, ha visszafogadod, mert hiszel a szerelmében, és abban, hogy érted, miattad képes lesz megváltozni. És szenvedsz, de úgy, hogy majd’ belepusztulsz, és örök életedre bánni fogod, hogy nem adtad meg neki a második esélyt, mert elhiteted magaddal, hogy talán minden más lett volna.
Viszont, ha erős vagy, akkor felöltöd magadra a közöny jéghideg álarcát, és úgy teszel, mintha könnyedén tovább lépnél, de belül mégis őrlődsz, kínlódsz, és egy kicsit bele is halsz a fájdalomba, az emlékekbe, a megaláztatásba. Mégis így jársz jobban, mert nem lovalod bele magad feleslegesen a dühödbe, hanem ha lassan, apró léptekkel is, de eltávolodsz az egykor szeretett személytől, és hosszú idő múltán nem marad meg más benned, csupán egyetlen, alig észrevehető kis tüske, ami már fájdalmat sem okoz, csupán a tudatot, hogy ott van.

Hermione akkor, azon a tavaszi napon az utóbbit választotta, erős volt. Miután dühe csillapult, felbontotta az eljegyzést, és néhány napnyi élőholt állapot után a munkájába temetkezett, mely elég sok változatosságot kínált a fiatal nőnek ahhoz, hogy magánéleti problémái eltörpüljenek mellette. Túltette magát Patricken, és ebben nagy szerepe volt egy másik férfinek, Philippe-nek.
A lány mély, fájdalmas sóhajt hallatott, ahogy eszébe jutott a szőke férfi. Leült az ágya szélére, kezében az egyik blúzával, és elmerült az emlékekben.

Philippe Hermione életében egy olyan ember volt, aki több volt, mint barát, de kevesebb, mint szerető. Ezen két állapot között, valahol nagyon mélyen helyezkedett el a piszkosszőke, halványkék szemű, mindig vidám, mosolygós, fiatal férfi. Hermione és ő egyszerűen imádták egymást, sose tudtak betelni a másikkal. Ott voltak egymásnak, mikor a lány elvesztette a szüleit, és akkor is, mikor Philippe-nek megszületett a kisfia. Együtt vadásztak fekete mágusokra, együtt ünnepeltek, sírtak, és nevettek. Hermionénak nagyon jó volt a kapcsolata a fiatal, mindössze huszonhat éves férfi feleségével is, aki szívesen látta a Párizsban egyedül élő lányt ünnepekkor is, így Hermione nem töltött egyedül egyetlen karácsonyt, vagy születésnapot sem. Borzasztóan szerette kebelbarátját, mert Philippe-el lehetett lelkizni, könyvekről, tudományos témákról vitatkozni, mindig tudtak egymásnak valami újat mondani, és ez nagyon sokat jelentett a lánynak.

Aztán… Aztán egy napon Philippe meghalt.

Hermione még most sem tudta teljesen felidézni, hogy mi is történt azon az éjszakán, a sokk egyszerűen megbénította az elméjét. Mindössze arra emlékezett, hogy Philippe és ő az egyik körözött mágus után eredtek, aki bemenekült egy sötét, romos házba. Vállt vállnak vetve követték a zűrös ügyeiről ismert férfit, ám amikor az egykor jobb napokat is megélt ház nappalinak tűnő részébe érkeztek, nyolc mágus állta körbe őket, mind rájuk fogták a pálcájukat. Hermione és Philippe felmérték a helyzetet, majd óvatos pillantásokkal kommunikáltak. Míg Hermione a mihamarabbi visszavonulást sürgette volna, addig a mindig vakmerő Philippe úgy gondolta, hogy a nyolcan kettő ellen nagyon jó arány, sikeresen befoghatják az összes jelenlévőt, s, mivel a férfi volt a rangidős, így az ő kezében volt a döntés. Hermionénak nem volt más választása, amikor Philippe elindította a támadást, abban a pillanatban ő is kilőtt egy átkot a hozzá legközelebb álló varázslóra. A harc további részleteiből nem sok maradt meg az emlékezetében, mindössze annyi rémlett haloványan neki, hogy Philippe-el elszakadtak egymástól, és sorra kerülgette ki az átkokat, rontásokat, miközben szórta a sajátjait. Már épp sikeresen padlóra küldte az utolsó ellenfelét is, mikor meghallotta azt a két szót, amit pályafutása alatt szeretett volna minél inkább elkerülni. Hátrafordult, és látta, amint az a férfi, akit eddig a házig üldöztek, a nappaliból az emeletre vezető kis lépcsősor közepén állva Philippe-re szegezi a pálcáját. Erőteljes, vakító zöld fény villant, és a következő percben Philippe már a földön feküdt. Mindig mosolygós, vízkék szemei élettelenül tekintettek a világra. Ez volt az a pillanat, mikor Hermione számára megállt az idő. Nem emlékezett semmire, nem tudta, mikor ért oda az erősítés, mikor vitték el mellőle barátja holttestét, és nem tudta, mikor, s miként került ki abból a borzalmas házból.
Egyszerűen nem hitte el, hogy Philippe meghalt, se az esze, se a szíve nem volt képes elfogadni a tényt. Csupán akkor tudatosultak benne a dolgok, mikor a ravatalozóban állt, és Philippe felesége, karján az alig fél éves Jerome-mal odasétált hozzá, és zokogva a nyakába borult, miközben alig egy méterrel előttük a férfi nyitott koporsója feküdt.

Hermione megrázta magát. Tudta, hogy nem szabad erre gondolnia, nem szabad elvesznie a gyászban. Épp azért jött vissza Angliába, hogy felejtsen, nem andaloghat itt is az emlékei ösvényén, mert akkor a lelke végképp, és menthetetlenül elveszik.
Még egy utolsó sóhajt hallatott, majd felállt az ágyról, és folytatta a pakolást. Már épp végzett a ruhák elrendezésével, nyúlt volna a könyveiért, mikor minden előzmény nélkül kitárult az ajtó, és egy sikoltásszerű „Hermione!” felkiáltás után egy vörös hajzuhatag eltakarta előle a világot.

- Úgy örülök, hogy végre itt vagy! – ujjongott még mindig Ginny, immár az ágyon ülve.
- Hidd el, Ginny, én is borzasztóan örülök – mosolygott Hermione a lányra. – Jó végre egy kis londoni levegőt szívni.
- Azt elhiszem!
- De mesélj! – fogta meg barátnője kezét Hermione. – Mi történt itthon, amíg én távol voltam?
- Hááát… valójában nem sok minden. Vagyis – nevetett fel Ginny -, túl sok minden, de inkább kérdezgess, úgy könnyebb elmesélni!
- Nos, jó – nézett boldogan csillogó szemekkel a vörös hajú lányra Hermione. – Harryvel mi újság van? Együtt vagytok még?
- Ó, nem, már régen nem. Nem sokkal azután, hogy elküldtek téged Párizsba, Harry és én szakítottunk – mondta a legifjabb Weasley, de arcán nem látszódott se csalódottság, se bánat. – Ha emlékszel még, nem sokkal azelőtt, hogy elmentél, beszéltünk róla, hogy én már nem bánnám, ha Harryvel komolyabbra fordítanánk a kapcsolatunkat.
- I… Igen – bólintott Hermione, ahogy halványan felrémlett előtte az emlék.
- Nos – sóhajtotta Ginny -, nem sokkal később eljött a megfelelő pillanat, és Harryvel hozzákezdtünk a khm… szóval a dologhoz. Már majdnem ott tartottunk, hogy megtörténik, amikor Harry egyszer csak felugrott rólam, és totális zavarban kijelentette, hogy ő ezt nem képes megtenni, akármennyire is szeret engem.
- De… mi volt a baj? – nézett értetlenül Hermione a másik lányra.
- Ahh… - sóhajtotta Ginny, ahogy eldőlt az ágyon. – Az, hogy hiába volt belém szerelmes, a Ronnal való szoros barátsága miatt képtelen volt úgy hozzám érni. Sokkal inkább tekintett engem egy testvérnek, mint barátnőnek.
- Sajnálom, Gin.
- Jajj, ugyan már! – ült fel hirtelen a vörös hajú lány. – Hidd el, talán jobb is így, és már amúgy is régen volt. Harry azóta megtalálta a boldogságot, és én ennek nagyon örülök!
- Tényleg? És, ki a szerencsés? – nézett huncutul Hermione.
- Pansy.
- Pa… Pansy? Milyen Pansy? Azt ne mondd, hogy Parkinson!
- De, de. Ő bizony – nevetett rá a döbbent lányra Ginny.
- De hát az lehetetlen! – kacagott fel Hermione, és várta, hogy a másik lány is vele együtt nevessen. Ám ez nem következett be.
Weasleyék egy szem lánya vigyorogva elterült az ágyon.
- Tudom, hogy nehéz elhinni, de mióta Pansy itt él, volt alkalmunk kicsit jobban megismerni, és, bár még mindig egy hisztis liba, de Harryt mégis megfogta.
- Itt él? – Hermione azt hitte, ennél nagyobb meglepetés nem érheti. Pedig de. – Nah jó, kezdj mindent a legelejéről, mert így nem értek semmit!

- Szóval, az úgy volt – kezdett bele Ginny -, hogy miután Draco… jajj, Hermione, ne nézz rám ekkora szemekkel! Igen, Draco, mert összetegeződtünk. Tehát Draco átállt a mi oldalunkra, miután az apja elég csúnyán elbánt vele, mert el akarta odázni a beavatását. Nem volt szép látvány, mikor megjelent itt, és televérezte a padlót, meg a szőnyeget. Miután ő átpártolt hozzánk, és elbújtattuk itt, néhány nap múlva megjelent Blaise, mondván, hogy ahol a haverja van, neki is ott a helye. Ezt követően pedig Pansy pitizett egy sort az ajtóban, hogy ő el nem mozdul, amíg be nem vesszük a bandába, mert ha nem láthatja többé az ő Draco-cicáját, abba belepusztul. Így gyarapodtunk három fővel, alig egy hét alatt. Aztán… Hát, nem tudom, hogy történt, de Blaise-zel és Dracóval egész jó lett a viszonyunk, de elég sok időbe tellett, viszont – ahogy várható volt - Pansy egész nap játszotta a kiskirálylányt, és bár már valamivel nyugisabb, még mindig csap néha kisebb-nagyobb patáliát. De mióta Harry és ő tavaly összejöttek, valahogy lazább lett az egész csaj. Ha mégis kiakad valamin, és ész nélkül elkezd megint maga körül mindenkit sárvérűzni, meg vérárulózni, Harrynek elég csak ránéznie, és máris abbahagyja. Tök aranyosak együtt.
- Nah jó – sóhajtotta Hermione. – Azt hiszem, ez nekem egy kicsit túl sok egy napra. Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy a többiekkel mi van.

Ginny ismét felnevetett, látva a barnahajú lány elképedt arckifejezését.
- Én viszont megkérdezném – hajolt közelebb a lányhoz -, hogy mi is volt közted, és a mi Patrickünk között? – vonta fel a szemöldökét.
- Ehh – fintorgott Hermione. - Semmi említésre méltó… Vagyis… Túl sok minden, de nem igazán érdemes beszélni róla.
- Én azért szeretném hallani – húzódott közelebb a lányhoz Ginny.
- Patrick és én Párizsban ismerkedtünk meg – kezdett bele a történetbe Hermione. Aztán pedig csak mesélt, és mesélt, és mesélt. Nem részletezte a dolgokat, nagyvonalakban adta elő az elmúlt két és fél év eseményeit, Ginny pedig megértő tekintettel hallgatta végig barátnője beszámolóját. Hermione szót ejtett Philippe-ről is, de nem részletezte a dolgokat, túl fájdalmas volt még neki az emlék, hiába múlt el több, mint öt hónap azóta. Mikor a lány a végére ért a beszámolónak, pár percnyi csend ereszkedett a kis szobára.
Végül Ginny szólalt meg elsőként:

- Hát, azt hiszem, te sem unatkoztál az elmúlt idő alatt.
- Hát, nem – mosolygott Hermione, de a gesztusból hiányzott a jókedv. – Viszont borzasztóan fáradt vagyok, úgyhogy, ha nem bánod, lefeküdnék aludni.
- Persze – pattant fel azonnal Ginny. – De előtte még tartok neked egy gyors eligazítást, hogy tudd: mit és kit hol találsz.
- Oké.
- Tehát. Először is a ház állandó lakóiról. Itt, a harmadik, illetve a negyedik emeleten vannak kijelölve a mi szobáink. Harmadik emelet a lányoké, negyedik a fiúké. Öten élünk itt lányok, Luna, Pansy, te, én és legnagyobb sajnálatunkra Lavender. Róla majd holnap ejtek pár szót, addig inkább próbáld elkerülni a találkozást vele. Hat férfilakónk van, már ami a fiatalabbakat illeti: Neville, Ron, Harry, Blaise, Draco, és Patrick. Őket egy emelettel fentebb találod. Itt élnek még anyáék, valamint Kingsley, Tonks, és Lupin, az övék az alattunk lévő, tehát a kettes szint. Átjáró vendégeink is vannak, ők csak néha-néha maradnak egy éjszakára, ilyen például Ernie, aki, ha emlékszel még, a Hugrabug prefektusa volt. Aztán Hannah, a Patil ikrek, satöbbi, szóval elég sokan. A lakókról nagyjából ennyi, a többi még menet közben kiderül. A folyosó másik végén, bal oldalt találod a fürdőszobát, Lavender miatt érdemes még este tíz, valamint reggel tíz előtt elmenni fürdeni, mert utána úgy bepacsulizza magát, és az egész helyiséget, hogy zokogva menekülsz ki onnan, a három órás fürdési mizériát pedig már meg sem említem. Reggeli nyolckor van, a vacsora este hatkor…

Ginny még elmondott pár dolgot, majd magára hagyta a töménytelen információmennyiségtől elnehezült agyú, hullafáradt Hermionét, aki eldőlt az ágyon, ám mielőtt feldolgozhatta, vagy akár csak felfoghatta volna az elhangzottakat, elnyomta az álom.