12. fejezet: Régi idők nemes hagyománya
2008.03.17. 18:57
Szerző megjegyzése:
Kiderül, mi kötötte le annyira Tomot a korábbi fejezetekben, és hogy minek a sikeres megszervezése lelkesítette fel annyira Hugrabug Helgát. (Harry persze messze nincs úgy elragadtatva. :-))
12. fejezet: Régi idők nemes hagyománya
A meccset követő napok a hat bizonyos másodéves közötti, addig példátlan hévvel fellángoló csatározás ellenére (ezeket általában a mardekáros résztvevők provokáltak, mert mint azt Perselus végtelen türelemmel elmagyarázta egy smaragdszemű értetlenkedőnek, a győzelemért megítélt házpontok komoly „hátrányba” hozták őket) viszonylagos nyugalomban teltek. Klubhelyiségbeli, vidám, dumálgatós (Harry prüszkölve köpte ki a Roxmortsból zsákmányolt vajsört, mikor meghallotta a szót Lucius Malfoy szájából) estékkel, szorgos körmöléssel töltött tanórákkal, és amit a Kis Mindent Túlélő a leginkább méltányolt, boldog, semmittevős délutánokkal. Bellatrix ugyanis nagylelkűen – a csapata tagjaival folytatott parázs vita után – engedélyezett egy kis lazítást.
- Időfecsérlés – dohogott, miközben Harryt kalauzolta a könyvtár felé. A fiú persze odatalált volna egyedül is (bármit állítottak is egyesek a könyvtárba járási szokásairól), de nem úgy, hogy méteres kódextorony akadályozta a navigációban. Eredetileg Petuniának akart egy apró szívességet tenni, aztán úgy hozta a sors (a fránya – „Bűnlusta!” – Regulus Black képében), hogy cipelhette vissza az elsős mardekárosok által kikölcsönzött összes kötetet. – Lógós banda. Nem tudom, hogyan akarnak így kviddicskupát nyerni. Vigyázz, kissrác… - Bellatrix elkapta a rossz irányba mozduló Harry karját, és maga felé rántotta – balról!
Harry kezében megingott a tekintélyes könyvrakás. – Azért szombaton is csak győztetek valahogy – jegyezte meg.
Bellatrix egyetlen, vékonyka gyógynövény-határozót hintáztatott az ujjai között, és meg se fordult a fejében, hogy segítsen. (A gondolatait túlságosan lefoglalta „alárendeltjeinek” mihaszna, pazarló és kapitány-ellen összeesküvő volta.) – Igen, egész tűrhető játék volt – ismerte be fanyalogva.
Az aznap este, a klubhelyiségben rendezett bulin még ennél jóval díszesebb, és ami a legfontosabb, májat hizlalóbb kifejezéseket használt a találkozó jellemzésére. De a mámor és a lelkesedés azóta elpárolgott, az örökké elégedetlen, keménykezű vezetőt hagyva szegény kviddicsezők nyakán.
- Legközelebb január elején kerülünk sorra. Jobbra! – szólt rá a fiúra unottan. – Ti meg nem tudnátok egy kicsit kevesebb hellyel beérni? – ripakodott a csoportba verődött hugrabugosokra, akik nevetgélve sétáltak el mellettük. – Nem a tiétek a folyosó.
Az egyik lehordott diák megfordult, és hátrafelé lépdelve, vigyorogva szalutált. – Igenis, prefi kisasszony!
A „falka” csúfondáros vihogással jutalmazta a gesztust.
- Milyen szófogadó lettél hirtelen – cukkolta a fiút egy szőke lány.
- Csak nem így akarsz bevágódni nála? – érdeklődött valaki a legelöl haladók közül.
- Vigyázz, ez a csaj megesz reggelire – kiabálta hátra egy alacsony fiú, akinek Harry csak a fekete fürtjeit látta a többiek válla felett.
Bellatrix felmordult, ám ahelyett, hogy végigüldözte volna a kastélyon a „szemtelen tökmagokat” – ahogy később hivatkozott rájuk -, megszaporázta a lépteit.
- Miért, az utolsó megállapítás helytálló – kockáztatta meg Harry a szelíd tréfálkozást egy vigyor kíséretében.
- Az hát – mosolyodott el a lány zordan. – Bóknak tekintettem, ezért is hagytam futni őket. Meg aztán, ha én megtorlásért lihegve utánuk rohanok, ki intézi el, hogy egy darabban érkezzetek a könyvtárba?
- Többes szám?
- A könyvek – magyarázta a lány komolyan. – És persze te is, de a te testi épséged szinte mellékes. Úgyse őrizheted meg sokáig, ha ezek egyike a legcsekélyebb kárt szenvedi. – Megkocogtatta a vastag köteteket, mire a torony teteje vészesen kilendült. – Hm… - Töprengve érintette az egyik ujját az ajkához, miközben Harry fogcsikorgatva küzdött azért, hogy újra egyensúlyba billentse a könyveket. – Madam Cvikker után pedig én vennélek kezelésbe. Nem jó értelemben – szögezte le. – Ahogy az előbb is mondtam, januárban lesz a következő meccsünk. Nem dőlhetsz ki, ádáz könyvtárosnők ide, báránybőrbe bújt, álnok szabotőrök oda.
- Túldramatizálod – jelentette ki Harry, de egyből meg is bánta ezt a meggondolatlanságot, mert Bellatrix vérszemet kapott, és hosszadalmas előadásba fogott, aminek a velejét a sport szépsége és haszna alkotta, meg azon kviddicsezőnek álcázott egyének végeérhetetlen szapulása, akik ezt képtelenek átérezni és megbecsülni.
„Szorozd meg Woodot Ernie McMillannel és Hermionéval, aztán vegyíts hozzá egy cseppnyi McGalagonyt! Így jellemzem majd, ha Ron megkérdezi, milyen. Aztán hozzáteszem, hogy amit elképzelt, még mindig csak a valóság erőtlen árnyéka.”
***
A roxfortosok sorra álltak fel az asztalok mellől, hogy tele hassal – kissé bágyadtan, kissé kedvetlenül –, és elszánt kötelességtudattal az ebéd utáni óráikra induljanak. Az elején a művelet minden fennakadás nélkül, rendezetten zajlott, aztán egyre többen ragadtak ott a sarkig tárt ajtóban a zsibongásukkal alaposan megnövelve a Nagyterem egyébként se elhanyagolható zajszintjét.
Harry jóízűen befalta a tányérjára halmozott tekintélyes hús és krumpli-mennyiség maradékát (sötét varázslatok kivédésén a nonverbális párbajozást gyakorolták, ami megcsapolta az energiáját, és kellemesen kifárasztotta), aztán ő is csatlakozott a Nagyterem ajtaját eltorlaszoló csődülethez.
- Mi folyik itt? – érdeklődött, mikor sikerült egy griffendéles-hollóhátas csoporton átpasszírozva magát, az első sorba furakodnia, ahol Lucius is állt, összefont karral, arcán a szokásos (persze csak azokban az esetekben, mikor egyes másodévesek, és egyéb rendbontók nem voltak a közelében) közönyös-fensőbbséges grimasszal.
A fiú válaszul a tölgyfaajtó felé bökött az állával. Három férfi lépett be a szakadó esőről, és miután megszárították az utazóköpenyüket, az összesereglett diákok sutyorgása közepette sietősen keresztülvágtak az előcsarnokon.
- Az ott Dumbledore – mormolta áhítattal egy kislány, aki lábujjhegyen pipiskedve is alig látott ki az idősebb tanulók mögül.
- Dumbledore – közölte Lucius is, immár feleslegesen.
A pocakos, pirospozsgás varázsló csak halványan emlékeztetett arra az emberre, akit Harry a Főnix Rendjéről készült fotón vehetett szemügyre először, aztán akivel később személyesen is nem egyszer találkozott Piton és Mordon jóvoltából. (Aberforth kocsmája ideális menedék volt: eldugott, gyér forgalmú, hoppanálva is bármikor elérhető. Az egyetlen hátulütőnek a tulajdonos mogorva, szeszélyes természete bizonyult. Aberforth csak a hozzá hasonlóan morózus egyéneket tűrte meg huzamosabb ideig, még ha velük, a kölcsönös tisztelet – „Vagy mi fene?” – jeleként, többet is vitatkozott, mint más, kevésbé tüskés és gunyoros földi halandókkal.)
- És apu – kotyogott bele Barty Kupor, aki egy, a barátja vállára támaszkodó hatodéves karja alatt dugta át kócos, szalmaszőke üstökét, hogy láthassa a vendégeket.
Ismét csak szükségtelen információ volt. Az idősebb Kupor volt ugyanis az egyedüli, akit Harry fenntartások nélkül beazonosított.
- A harmadik pedig Rodolphus Lestrange – fejezte be a felsorolást Lucius.
Harry is erre tippelt volna. A barnahajú, nyurga fiatalember néhány, az összhatást vészesen nem befolyásoló jellegzetességtől eltekintve, a James King’s Cross-i emlékében feltűnő Rabastan kiköpött mása volt.
- Apu titkára – tájékoztatta Barty.
„Na, ez már újdonság. – Harry hálásan elmosolyodott. – Bár, tegyük hozzá, gőzöm sincs, a mi Rodolphusunknak mi lehetett a foglalkozása. Már ha volt neki egyáltalán.”
- Mit dolga lehet itt a mágiaügyi miniszternek meg a varázsbűn-üldözési főosztály vezetőjének? – Abban a hiszemben tette fel a kérdést, hogy a többiek éppolyan értetlenül állnak a különös trió felbukkanása előtt, mint ő.
- A nemzetközi máguskapcsolatok főosztályvezetőjének – javította ki Barty. Harry döbbenten bámult rá. – Bocs. Apróság, tudom – mentegetőzött a fiú félreértve a reakciót. – De legyünk hűek a tényekhez.
- Nem az… – rázta a fejét a másik kábultan. – Csak… nálunk azután mondott le az eredeti posztjáról, hogy – „Mit szépítsük? – téged az Azkabanba záratott.
- Itt meg azután, hogy anyu rákényszerítette. Vagyis… Fogalmam sincs, ez mennyit nyomott a latban, mikor döntött a váltásról, de anya elég gyakran emlegette, hogy ha igazi gyereket akar, úgy értem, olyat, aki nem csak genetikailag tartozik hozzá, akkor nem ártana több időt velünk töltenie. Meg arra is rájött, hogy a szűkös sötét varázsló felhozatal miatt, nem építheti olyan rohamtempóban a karrierjét, mint szerette volna. – Az arca fontoskodó kifejezést öltött. – A nemzetközi ügyekkel foglalkozni sokkal nagyobb hatalmat jelent. Ráadásul a csendes, kevésbé nyilvános fajtából – fejtegette ravasz mosollyal. – Plusz ingyen utazgathatunk. Akárhová. Ragyogó üzlet. – Fájdalmas kis nyikkanást hallatott, mikor a fiú, akinek a karja alatt átbújt, közelebb lépett a barátjához, hogy súgjon neki valamit.
- Hé! – A hatodéves szigorúan vonta össze a szemöldökét. – Te meg…
- Jól van, jól van – vágott közbe Barty. – Nyugi! Épp beszélgetünk. – Megpróbálta a feje után vállait is átpréselni, sikertelenül.
- És így is elég beosztottat ugráltathat – fűzte tovább Lucius a kisebb fiú gondolatát. – Persze, hogy azzal dicsekedhess, hogy mint magas rangú alkalmazottját, igazán megizzasztott, minimum három varázsnyelv ismerete a belépő.
- Igen – helyeselt az ifjabb Kupor -, én már most arra edzek. Azaz ikjuh hugh hresfic kidsf dzaa, ahogy egyes kaukázusi óriástörzsekben mondanák.
- Nagyon elvetemültnek kell lennie annak, aki Bartemiusnál jelentkezik gyakornoknak. – Lucius ezt csak azután tette hozzá, hogy Bartyt a két hatodéves visszalökdöste a helyére.
- Szóval, szerinted minek jöhettek ide? – kérdezte Harry ismét, a minisztériumi küldöttségre utalva, mire Lucius úgy nézett rá, mintha a fiú épp afelől érdeklődött volna, melyik évszakban van a nyári szünet.
- Te füldugóval császkálsz a kastélyban? – kérdezte szinte felháborodva.
- Nem, de… Miért?
- Nem igaz, hogy senki nem említette neked. – Mivel Harry nem válaszolt, csak meredt rá elfelhősödő tekintettel, összeszedte magát. – Idén itt a Roxfortban rendezik meg a Trimágus Tusát. Kétszázötven év után először! – mondta lelkesen. – Az egyik legrangosabb megmérettetés a varázslóvilágban, sőt a történelemben… - A másikra sandítva rájött, hogy nem lenne okos húzás ezt tovább ragozni. – Minden rendben?
- Én ezt… nem tudtam – motyogta Harry szerencsétlenül.
- Igen, elég nyilvánvaló volt már eddig is – bólogatott Lucius. – Denem ki fog akadni, ha megtudja, hogy nem hallottad – jegyezte meg a szituációnak szóló kaján vigyorral. – Azt szűri majd le belőle, hogy nem tanúsítunk kellő mértékű érdeklődést…
Harryt a probléma ezen oldala pillanatnyilag tökéletesen hidegen hagyta. „Trimágus Tusát… Itt. Trimágus Tusa… Megint. A hamis Mordon… Barty csak tizenhárom éves. A temető… Little Hangletonban van. Szép, gondozott hely lehet. Féregfark keze… Ő itt, így nem is létezik. Peter meg biztos igényt tart a jobbra és a balra is. Voldemort… A professzornak nincs szüksége rá, hogy újra testet öltsön. Megvan neki a régi, jól bevált. Higgadj le, Harry! De akkor is! Meséltem a negyedik évemről. Miért nem figyelmeztetett?” Elhatározta, hogy a délutáni programjába feltétlenül beiktat egy soron kívüli látogatást az igazgatói irodába.
***
- Trimágus Tusa? – Harry feldúltan masírozott fel-alá Tom irodájában.
- Harry, nyugodj meg! – próbálta csitítani a férfi.
- Jó, de… Mindjárt csak… TRIMÁGUS TUSA?! – pördült az asztal felé tajtékozva.
- Tisztában vagyok vele, hogy ez a téma - is - érzékenyen érint.
A fiú meghökkenve kapott levegő után. – Maga gúnyolódik rajtam?
- Olyasmi – hagyta rá Tom unottan.
Harry közelebb ment, és leroskadt a szokott foteljébe. – Miért? – kérdezte elkínzottan.
- Mert veled megtehetem – felelte a professzor őszintén. – Rémes, zsarnoki hozzáállás, elismerem, de azután hogy több órát töltöttem összezárva Dumbledore-ral és Kuporral, nem bírok uralkodni magamon.
- És én a temérdek nyavalyámmal kitűnő alany vagyok – bólogatott Harry. – Különben nem erre céloztam. – Sóhajtott, és az asztalra támasztotta az állát. (Tom eltávolított kéztávolságból minden pennát és fontos pergament.) – A Tusa. Miért szervezték meg?
- Mert szép hagyomány, és a megfelelő óvintézkedések mellett nem is kell, hogy bárki komolyabban megsérüljön.
- Vagy meghaljon – motyogta a fiú immár az asztalra borulva, miközben az ujjával elmélázva tologatott egy sárkányt formázó papírnehezéket.
- Pláne.
- Miért nem szólt erről semmit, mikor a mi Tusánkról volt szó? – A vádló élt erősen tompította, hogy az arca egyik fele beszéd közben a mahagóni laphoz nyomódott.
- Kímélni akartalak. Később pedig azért nem hoztam fel, mert azt hittem, a többiektől már tudsz róla.
- Nem furcsállta, hogy elmaradt a mostanihoz hasonló reakció…
Tom megvonta a vállát. – Azzal magyaráztam, elég érett vagy ahhoz, hogy kordában tartsd az indulataidat.
- Nem tűnt fel, hogy ez nem illik az addigi tendenciába?
- Nem mindig viselkedsz következetesen. – Tom hátradőlt a magas támlájú fotelben. – Harry, nem kell, hogy bármi közöd legyen a Tusához. Sőt, javaslom, hogy ne is forgass ilyesmit a fejedben, mert nagyon utálnám, és talán nem csak magam nevében beszélek, ha a vége előtt búcsút kéne intenünk a bajnokunknak.
Harry nem válaszolt, csak megfordította a rézsárkányt, ami így felszegett fején és kitárt szárnyain támaszkodva feküdt előtte, és mivel azok nem voltak egy szintben, megbillent, valahányszor a fiú megérintette az egyik lábát.
- Egyszerű nézőként élvezheted a versenyt, ahogy azt a te világodban is kellett volna – folytatta az igazgató a győzködést rendületlenül.
- Melyik iskolák jönnek?
- A Beauxbatons és a Durmstrang.
Harry felnyüszített.
- Őket volt a legkönnyebb meggyőzni – magyarázta Tom mentegetőzve. – Azt hiszem, említettem már a francia rokonaimat. Ezer éve ismerik Madame Maxime-ot… A Durmstrang igazgatója pedig egy volt roxforti tanár.
Harry békén hagyta a sárkányt, és rendesen felült. – Egyvalamit nem értek – ráncolta a homlokát.
Tom kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Éspedig?
- A kviddics – bökte ki a fiú. – Megtartottuk a szombati meccset, továbbra is vannak edzések, a Griffendél decemberben játszik a Hugrabuggal…
- Hány embert érint a Trimágus Tusa a Roxfort diákjai közül? – tette fel a kérdést Tom. – Egyet. A kviddics huszonnyolcat, veled együtt huszonkilencet. Hány próba van? – Harry már nyitotta a száját, de a férfi megelőzte. – Három, míg meccs hat. Néhány csapattag az idén végez. Miért fosztanám meg őket a lehetőségtől, hogy sportoljanak, és a többieket attól, hogy szurkolhassanak, mikor összemérik a tudásukat?
- Végül is – biggyesztette Harry a száját elgondolkodva.
- Egyéb?
- Ne… - akarta mondani, aztán eszébe jutott valami. – Ezért volt olyan ideges a múltkor! – kiáltott fel a nem várt rádöbbenés mámorában. – Madam Maxime-nak írta azt a levelet a szobákkal kapcsolatban.
Tom elmosolyodott. – Majdnem. Azt az üzenetet a Durmstrangba küldtem. Az én kedves barátom pedig nyilván nagyközönség előtt olvasta fel, hogy az elégedetlenkedő szülők meg az agyondédelgetett csemetéik a Roxfort szőrös szívű igazgatóját szidják a méltatlan bánásmód miatt őhelyette.
- Ügyes – hozta meg az ítéletet Harry elismerő vigyorral. – Tipikus mardekáros.
- Valójában egy tanulékony griffendéles – javította ki Tom.
Harry megrázkódott a visszafojtott nevetéstől. (Bármelyik házat dicsérték a kettő közül, ő okkal érezhette, hogy dagad a keble a büszkeségtől.) – Mikor érkeznek a delegációk? – kérdezte gyorsan.
- Jövő hétvégén.
A fiú bólintott, aztán megmarkolta a fotel karfáit, hogy feltápászkodjon.
- Ha már itt vagy… - Harry megállt a mozdulat közben. – Mennyit tudsz arról, Dumbledore milyen módszerrel védte a Tűz Serlegét? Én is kidolgoztam pár varázslatot, de nem hiányzik, hogy valamelyik túlbuzgó kalandor vagy pár becsvágytól fűtött okostojás megtörje, és felelőtlenül megölesse magát. – Eltűnődött egy pillanatra. – Vagy lejárasson engem. Megharcoltam ezért a Tusáért… – Észrevette Harry elsötétülő tekintetét. – De ezt ne feszegessük! – Megköszörülte a torkát. – A bűbájoknál tartottunk.
|