Felemelte a fejét, hogy a napsugarak simogassák az arcát. Szemét behunyva, átadta magát az érzésnek. Lágy szellő táncoltatta néhány hajtincsét, hagyta, hadd csikizze a bőrét. Lassú, mély kortyokban szívta be a levegőt.

Az ebéd alatt uralkodó feszültség rá is átragadt. Nyugalom kell, tiszta gondolatokra van szükségem. Az étkezés alatt csend uralkodott. Nézte a többieket, de mindenki zárkózott kifejezést öltött. Egyedül Draco viselkedését értette.

Letörte a szarvait végérvényesen, ezt nagyon jól tudta. Derékban törte ketté büszkeségét, és félt, hogy ezt a férfi sosem fogja megbocsátani neki. Elvette tőle azt, amire a legbüszkébb volt minden körülmények között. Elmélkedésében Albus zavarta meg.

– Adj neki időt, meg fogja emészteni.

– Félek, sosem kerülünk közelebb egymáshoz. És az a tény, hogy az ő vére korántsem olyan tiszta, mint eddig hitte, messzebb löki tőlem, mint valaha.

– Ha van egy kis esze, rájön, hogy általad tisztábbá válhat, mint bármikor az utóbbi kétszáz évben. Ez neked ugyan nem jelent semmit, de neki az egész világot. Több lesz az apjánál, és nem azért, mert az ő utasításait követte.

– A próféta szóljon Önből, Albus.

– Leveled érkezett. A családodtól, ha jól gondolom. Egy sas hozta – tette hozzá, a nő felhúzott szemöldöke láttán.

– Akkor tegyem félre a kétségeimet igaz? – sóhajtotta lemondón.

– Minden valószínűség szerint – mosolygott rá az idős mágus.

Besétáltak a házba, ami láthatóan csak a mágiának köszönhette, hogy még egy darabban van.
Camille-t egyáltalán nem zavarta a szegényes környezet. A girbe-gurba épületet egy meglehetősen elhanyagolt kert vette körül. Egyedül a veteményes volt ápolt, mindenfelé vadvirágok, elvadult fák és bokrok nőttek. Az egész egy bekerített mezőre emlékeztette a fiatalasszonyt.




x x x




A jellegzetesen magyar madár a konyhában várt rá türelmesen. Mrs. Weasley kedveskedett neki, és egy tálka vizet tett elé, de a sas nem fogadta el, míg Camille nem szólt, hogy igyon.

– Nagyon jólnevelt madár. A gazda engedélye nélkül semmit nem csinál? – kérdezte tőle a ház asszonya.

– Fortis, Amelie madara. A neve azt jelenti, bátor. Ő volt a legelső a fészekben, aki megpróbálkozott a repüléssel. Hozzáteszem, jóval idő előtt. Ehhez nagy bátorság kell. Innen kapta a nevét.

– Gyakran kapják az állataitok egy-egy tulajdonság útján a nevüket?

– Van egy komisz macskám, az ő neve Micsi. Mivel gyakran rosszalkodott, sokszor kérdeztem tőle, hogy: Mit csinálsz?! – utánozta, az anno dühös arcot – Ez aztán leképződött arra, hogy: Micsi?! Annyiszor hallotta, hogy azt hiszi, ez a neve. Másra már nem is hallgat – legyintett egyet – Az eredeti neve Picúr lett volna, mivel ő volt a legkisebb az alomban – fintorgott egy aprót.

– De úgy tűnik, kinőtte magát.

– Mi tagadás, igen – sóhajtotta mosolyogva Camille, majd a levélért nyúlt. Fortis engedelmesen tűrte, hogy ivás közben olyasmivel zavarják meg, mint egy levél leoldozása. A fiatal nő leült, kibontotta a levelet, és hallgatásba burkolózva olvasni kezdte.

Arca nem árult el semmit, de szemei úgy jártak a sorokon, mintha attól félne, elillannak a betűk, mielőtt elérne a levél végére. Hirtelen hangosan felkacagott. Az olvasást is félbehagyva az asztalra borult és rázkódott a felszabadult nevetéstől. Mikor felemelte a fejét, a többiek láthatták, hogy még a könnye is kicsordult. A kipirult arcát látva, tagadni sem tudta volna a felszabadult jókedvet.

A hangra jó páran a konyhába sereglettek kíváncsian. Láthatóan erőfeszítéseket tettek, hogy türelemmel megvárják a nevetés végét, és hogy Camille elolvassa a teljes levelet. Mikor végzett, felnézett és kissé meglepődötten pislogott körbe. Mindenki nagyon kíváncsi volt, férjét is beleértve, hogy mi lehet az ominózus olvasmányban.

– Amelie írt – mondta, még mindig zaklatottan véve a levegőt – Lucius elvitte Voldemorthoz. Természetesen a főhadiszállás, és Eyla után érdeklődött. Amelie kikosarazta, nem túl finoman. De ez a levél… Sajnos van pár jelző, amit nem tudok lefordítani, mivel ilyen kifejezés nem létezik az angol nyelvben. De valami olyasminek mondhatnám, hogy Paprikajancsi. Ez Voldemort. Neki nem mondta – tette hozzá gyorsan az elhűlt arcokat látva – Felolvasom, mert van pár dolog, amit úgyis mindenkinek tudnia kell.


Drága Húgom!



Ma meg akartalak látogatni, gondoltam rásegítek a látszatra. De egy kis pletyizés is jól esett volna. Mikor a férjed manója Lucius elé vezetett, hogy tőle érdeklődjek, az a bolond elkezdett hadonászni a pálcájával, és kötelet varázsolt rám. Gondoltam megvárom, mi sül ki belőle. Hátha téged is bezártak valahova, és melléd akarnak rakni.
Aztán elvetettem az ötletet, mert te nem hagynád ezt a pimaszságot, ahhoz túl heves vagy. Ne vedd sértésnek, Drága Húgom, nem annak szántam, ez az igazság – a nő itt vágott egy kis gúnyos grimaszt – Így végül amellett maradtam, hogy kivárom, mi a célja ezzel a nevetségesen pitiáner próbálkozással.

Egy lerobbant kúriába vitt. Valahol északabbra lehet, mert elég hűvös volt. Azt nem néztem ki belőle, hogy az idővel is tudott volna babrálni, tehát ugyanúgy délelőtt volt még. Egy seregnyi fekete köpenyes alak vett két oldalról körbe egy gusztustalan, összeaszott, szürkés bőrű élőlényt. Mondhatnám, hogy embert, de azon kívül, hogy angolul beszélt, nem sok emberi viselkedéskultúrával rendelkezett.
Először, a Főnix Rendjének a főhadiszállása érdekelte. A jelszót akarta tudni, a belépéshez. Mintha valaha is jártam volna ott! Megjegyzem eléggé felzaklatott az incidens. Mikor közöltem vele, hogy nem tudok semmit a bejárat jelszaváról, Bellatrix Lestrange, az a neveletlen nőszemély közbevágott egy teljesen felesleges bekiabálással.
Emlékszel, hogy mit kapott Pablo, az a külföldi lovászfiú, amikor szemtelen stílusban udvarolni próbált? Nah, most már Bella is tudja, milyen segédeszköz nélkül repülni…

Mikor rájött, hogy erre nem kap választ, Eyla érdekelte. Hah! Ez hülyébb, mint hittem! Nem tudom, miből gondolta az a Faszomjancsi mitugrász, hogy kiadom neki a család egyik legnagyobb titkát! Mary nénikénk pite receptjét még talán, bár az is hétpecsétes, tudod. Na mindegy. Voldemortnak meg volt bőr a képén, ajánlatot tenni!
Nekem adná a fél világot. Ezen vihognom kell, ha visszagondolok. Természetesen közöltem azzal a rettenthetetlenül beteg idiótával, hogy nem bízom benne, és hogy ellenségek vagyunk.

De most tegyük félre a bájcsevelyt, Drága Húgom.

Emlékszel még a színházterem melletti folyosón lévő jóslatokra? Hanry Potter, Volemarius, és Eyla. Biztos rájössz, hogy a nevek ugyan nem pontosak, de eljött az idő. A templomot fel kell készítenünk, ahogy Potter urat is. Használd ki az időt, mert amint megérkeztek, a fizikai felkészülés is belekerül a repertoárba!
Apa üzeni, hogy mindenképpen számít a rendtagok jövetelére is. Itt mindannyian biztonságban lesztek, majd biztosítunk egy átjárót, hogy megkönnyítsük az utazásukat, ha idő közben vissza kell térniük a szigetországba. Nem várok választ, majd gyertek.

Addig is ölel:

Amelie


u.i.: Természetesen az ünnepre is felkészülünk addigra.


Mindenki a levél hatása alatt volt. Igyekeztek nem mutatni, de a szájuk szegletében megbújó mosoly egyértelművé tette, hogy tetszik nekik Amelie véleménye, jelenleg még elpusztíthatatlan ellenségükről.

– A nővére nem lehet ilyen felelőtlen, Camille. Mi lett volna, ha elfogja valaki ezt a levelet? – kérdezte szemrehányóan a család feje.

– Mr. Weasley. A nővérem nem hülye – válaszolt Camille kioktatóan – Ez a levél, a sassal együtt, egészen a konyhaablakig láthatatlan volt. És visszafelé is az lesz, egészen a madárházig. Nálunk ez bevett szokás. Inkább az a ritka, ha láthatóan küldjük a postánkat.

– Ez azt jelenti – vágta el a vitát Harry – hogy áthelyezzük a főhadiszállást?

– Többek között azt, Mr. Potter.

– Harry.

– Köszönöm. Javaslom, hogy maradjunk is ott egészen a háború végéig. A körülmények tekintetében nem tart sokáig.

– Ezt miből gondolod? – Hermione kérdése határozottan csengett.

– Képzeld el, hogy te vagy a világ ura. És most válaszolj, mennyi ideig tart kiirtani a szemetet?

– Nem sokáig – állapította meg Draco csendesen.

– Pontosan. De óvintézkedéseket kell tenni. Mikor eljön az ideje, megbeszéljük a részleteket. Harry – fordult most a fekete hajú fiatal férfi felé – nekünk sok dolgunk lesz. Mit tudsz a pálca nélküli mágiáról?

– Nem sokat. Ráadásul én nem vagyok aranyvérű, nem hiszem, hogy van értelme – mondat lemondóan a fiatalember.

– Nem vagy tiszta aranyvérű, ez igaz. Viszont te vagy az egyetlen élő leszármazottja Godrik Grifindornak, édesapád révén. És ő aranyvérű volt, mármint Godrik, nem mellesleg az egyik leghatalmasabb varázserő birtokosa, évszázadokon keresztül. Ekkora hatalom nem párologhat el olyan apróság miatt, mint a keveredett vérvonal. Kihozzuk belőled, csak meg kell kérnünk Perselust, hogy segítsen.

– Meg kell mondjam, hogy felcsigázott, asszonyom – Albus Dumbledore arca őszinte meglepődést tükrözött – honnan tudja mindezt?

– Már mondtam professzor, nekem is megvannak a megbízható forrásaim. És a jóslatban ez is szerepel. Emlékszem, mert kiskoromban viccesnek találtam Grifindor nevét.

Miközben az idős mágusnak válaszolt, látta, hogy Draco elhagyja a helyiséget, és a szobájukba vonul vissza.

– Amennyiben lehetséges, most visszavonulnék. Még el kell intéznem egy fontos dolgot – mentette ki magát, majd követte a férjét.

Mikor belépett, Draco az ágyon feküdt és kifejezéstelen arccal a plafont bámulta.
Óvatosan közelebb ment, majd leült az ágy szélére. Örömmel konstatálta, hogy férje nem húzódott el.

– Ne haragudj a nővéremre, amiért megsértette az apádat – szinte suttogott.

– Nem érdekes – Draco hangja színtelen volt. Nehéz lett volna megmondani, hogy valóban így gondolja-e. Pár perc csend után újra megszólalt.

– Miért nem mondtad el? Mit ajánlott apám, amiért hozzám jöttél? Az enyém miért vörös? Nem értem. Most vagy sosem voltunk aranyvérűek, vagy valaki anno annak hazudta magát.

– Nem hazudott senki, Draco. Archibald Malfoy aranyszínű vérrel települt ide, a szigetországba. A vonalat körülbelül kétszáz éve egy szerelmes férfi szakította meg, az egyetlen fiúgyermeke az akkori Malfoy családnak. Egy varázstalan nőt vett el. A Malfoyok máig mélyen hallgatnak erről, és ezért alakult ki ez a szemlélet a kevertvérűekről. Az utódok szerették volna visszaszerezni az örökséget.

– De egészen eddig ez lehetetlen volt. Csak azt nem értem, hogy akkor miért lettél a feleségem? Hiszen nem vagyok tiszta aranyvérű.

– Ahogy az Almássy családon kívül senki sem, mára. De általam a vérvonal újra a régi lesz. Ezt mi kaptuk ajándékul még évszázadokkal ezelőtt a Mindenség Istennőjétől, cserébe mi vigyázunk rá. Bár ez nem igazi ajándék, mivel csak egy színtiszta aranyvérű teheti ezt meg.

– Értem.

Camille ledőlt férje mellé, és csendben feküdtek tovább. Draco egy idő után magához húzta nejét, és megcsókolta a halántékát. A nő halványan elmosolyodott.

– Nagyon sok dolgunk lesz, és nekem szükségem van a segítségedre. Nélküled nem lesz erőm végigcsinálni – fordult teljesen a férfi felé.

– Tudtam, hogy nélkülem nem mész semmire – mondta vigyorogva, majd újra komoly arcot vágott – Nem vagy buta, balkáni liba.

– Ezt bóknak veszem – mosolyodott el Camille.

Hosszan néztek egymás szemébe. Úgy fürkészték egymás tekintetét, mintha a világ titkait akarnák meglátni benne. Draco jobban magához húzta a nőt, arcát felé közelítve. Camille a lélegzetét is visszatartotta hirtelen.

Ajkain érezte a félénk próbát a gyengédségre. Aprót sóhajtava nyitotta szét őket, óvatosan kóstolva meg férje száját. Az, felbátorodva mélyített a suta csókon. Camille ismét érezte a jóleső borzongást, amit előző nap a barlangban tapasztalt, mikor összebújva feküdtek, várva a jótékony sötétséget. Ajkaik szorosan egymáséra tapadtak, nyelveik szenvedélyes táncba kezdtek. A nő teljes testével férjéhez simult. Draco úgy érezte, a világ omlana össze, ha most el kellene szakadnia a hőn áhított nőtől. Ölelő karja megmozdult, hogy simogatással bíztassa merész nejét a folytatásra.

Az idillnek hangos kopogás vetett véget. A kint ácsorgó nagyon türelmetlen lehetett, mert folyamatosan ütögette kezével az ajtót. Végül, ha nehezen is, de Draco nyitott ajtót.

Egy sötét szempárral találta magát szemben, és egy meglehetősen komor arccal.

– Beszélnem kell a nejeddel. Most – hangjában nyoma sem volt a kérésnek, határozottan utasító volt.

– Fáradj beljebb, Perselus – sóhajtotta lemondóan Draco, az idősebb férfit beljebb invitálva. Camille felült, hogy fogadni tudja váratlan vendégét.

– Inkább kint, ha lehetséges.

A nő csak bólintott, majd férje mellett elhaladva kisétált a folyosóra, onnan a mágussal a kertbe.