Erősen betűzött a nap fénye, mikor felébredtek. Nem akartak sokáig aludni, direkt nem húzták be éjjel a függönyöket. Komótosan felkeltek, ruháikat visszaalakították az előző fekete öltözetre, majd halkan lesétáltak a konyhába.

A helyiségben uralkodó hatalmas fa asztalt laposakat pislogó fiatalok vették körül, Mrs. Weasley a tűzhelynél tüsténkedett. A levegőben pirítós és sült tojás illata terjengett. Camille gyomra egy hangos kordúlással reagált az ínycsiklandó reggelire.

– Fel is keltetek? Még csak kilenc óra. Azt hittem fáradtak vagytok.

– Azok vagyunk, asszonyom, de az éhség lekergetett minket. Éjjel már nem volt erőnk enni, egyből lefeküdtünk aludni – Draco nem akarta elmondani a valódi okot, bár maga sem tudta miért. Talán abszurdnak tűnt számára is, hogy komolyan segíteni akar, és nem alvással kívánta vesztegetni az időt.

– Üljetek le, mindjárt kész a reggeli.

Csendben elfoglaltak két egymással szemben lévő széket. Fojtott hangon beszélgetni kezdtek.

– Amelie-nek csak az utolsó napon szólhatok, hogy te is itt vagy, addig veszélyes lenne
idejönnie.
– Ki az az Amelie? – a hang egy kócos, barna hajú lány felől érkezett.

– Az egyik nővérem. Jobban mondva a kedvenc nővérem.

– Hányan vagytok testvérek? – szólt közbe az asztalra tálaló nő.

– Ha csak a szűk, édestestvéreket nézzük, akkor nyolcan. Két húgom, két nővérem és három bátyám van.

– Szép, nagy család – bólintott elismerőn az asszony.

Mikor az asztalra került az étel, az ifjabb Malfoy házaspár úgy vette rá magát, mintha napok óta nem ettek volna. Egy apró mosollyal nyugtázta ezt a Weasley család feje, aki éppen ekkor lépett be a konyhába. Miután feleségét homlokon csókolta, ő is leült enni. Lassacskán minden szék gazdára talált. Draco egyre kellemetlenebbül érezte magát. Szinte megkönnyebbült, mikor Albus Dumbledore, Kingsley Shacklebolt társaságában megérkezett. A sötétbőrű mágus meghajolt Camille előtt.

– Asszonyom, még meg sem köszöntem, hogy megmentette az életemet. És bocsánatot kell kérnem azért, ahogy neveztem Önt a cellában.

– Nem kell bocsánatot kérnie, ez a mondat mentette meg az életét.

A férfi kérdő tekintettel nézett rá.

– Meg kellett tudnom, hogy kihez hű. Az, aminek nevezett tegnap, világosan megmutatta, ezért nem kell kérnie tőlem semmit.

– Amint befejezték az étkezést, kérem, fáradjanak velem – szólt közbe az igazgató.

– Megoldható, hogy mindenki ott legyen, akinek előbb, vagy utóbb úgyis tudnia kell?

– Természetesen igen, asszonyom. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a közepébe kívánnak vágni.

– Van egy ötletem, de csak akkor valósítható meg, ha minden körülmény a rendelkezésünkre áll. A beszélgetésünk után rátérhetnénk, ha Ön is megfelelőnek tartja, ezért kell minden érintettnek ott lennie.

– Kiváló. Akkor húsz perc múlva találkozunk a nappaliban. Apropó, a megbeszélés után mindenképp szeretném bemutatni egy ragaszkodó rajongójának.

Camille meglepett arccal nézte a professzor távozását. Elképzelni sem tudta, hogy kiről beszélhet az idős mágus.

x x x

A fiatal nő szétnézett a szegényes bútorzaton. Minden szem rá, és férjére szegeződött, de ő azzal foglalta le a gondolatait, hogy megoldja az ülőhelyek problémáját. Végül sóhajtott egyet, és lecserélte a berendezést.

Kezének pár apró érintésével nagyobbá tette a szobát, a bútorokat a falak mellé sodorta és kényelmes fotelokat varázsolt elő a semmiből, valamint egy asztalt, amire két kancsó limonádét és sok poharat lebegtetett a konyhából. A többség csodálkozva figyelte a jelenetet.

– Akkor hát, foglaljunk helyet – mondta, és kényelembe helyezte magát az előtte lévő fotelben.

Lassan mindenki felocsúdott és követte a példáját.

– Azért vagyunk most itt, hogy tisztázzunk pár dolgot – kezdett bele Dumbledore – hogy könnyebben haladjunk, engedd meg Draco, hogy mi tegyünk fel kérdéseket, és ti válaszoltok.

A fiatal házaspár összenézett, miután a nő aprót biccentett, Draco beleegyezően bólintott.

– Ha megengeditek, hölgyeké az elsőbbség – nézett körül az idős mágus a rendtagokon – Meséljen, kérem a mágiája természetéről. Mindannyiunkat csodálkozásra késztetett az előbbi tevékenysége.

– Engedjenek meg egy rövid, átfogó történelmi áttekintést. Hogy honnan ered a varázslás, mint képesség, pontosan mi sem tudjuk, de egyenes ágon leszármazottai vagyunk Calabriana Leporissiának, az egyik legnagyobb hatalmú, színtiszta, aranyvérűnek, aki egy gazdag nemesemberrel – aki szintén aranyvérű – Attila Almássyval lépett frigyre.
Erőnk megmaradását annak köszönhetjük, hogy csak, és kizárólag aranyvérűekkel házasodunk. Alapvetően használhatnánk mi is pálcát, de a történelem igazolta, hogy ez a segédeszköz elaprózza a mágikus képességet és végül pálca nélkül mi is védtelenek lennénk.
Hatalmunk nemcsak utódainkban öröklődik, de a beházasodott férfiakra és nőkre is átszáll, ha eljön az ideje.
– Tehát most már Draco is olyan erős, mint Ön?
– Nem, Dumbledore professzor. Ehhez az kellene, hogy lelke legmélyén ő is, és én is azt érezzük, amit megfogadtunk az esküvőn. De nem lehet szerelembe esni csettintésre, és a hűség átérzése is időbe telik.
Ennek a hatalomnak vannak előnyei, de a hátrányai is. Nem eshetünk szerelembe, csak úgy, bárkivel, cserébe sokáig élünk, az édesanyám hetvenhat éves, de negyven körülinek látszik. Viszont ez túl nagy erő egyetlen oldalon, ezért zártuk ki a háborúkat az életünkből.
Biztos vagyok benne, hogy 1550-ről hallottak már, ha máshol nem, akkor a történelemórákon – itt körbenézett a hallgatóságán – Ez volt az utolsó alkalom, hogy beleavatkoztunk mások ügyébe, mert a segítségünket kérték. Rosszul tették.
Most viszont én is érintett vagyok, így a családom hajlandó szerepet vállalni az általam képviselt oldalon. Megjegyzem, ez jelentős haderőt jelent Önöknek.

– Mit tud Eyla Templomáról?

– Sokat, de Önöknek sem mondhatok el mindent. A templomot a családunk egy nőtagja őrzi. Csak, és kizárólag ő férhet hozzá. De ne akarják a mindenség birtokosát belekeverni. Pórul járnak, mint anno a lázadók, akik vérre szomjaztak.

– A mindenség birtokosa? – egy emberként fordultak Perselus felé, aki eddig csendben, a háttérben maradt – Ez mit takar pontosan?

– Amit mondtam. Mindent. Eyla élet, és halál ura. Ő rendelkezik a minden és a semmi felett, ha így jobban érthető. Ha ő úgy akarja, egyetlen mozdulattal kiírtja az emberiséget, és másik fajt emel a helyére. Születéskor Ön is tőle kapta a mágikus erejét, és a halála után ő veszi vissza, hogy odaadja egy újszülöttnek.

– Pontosan tudom, hogy mi történt 1550-ben. Elárulná, hogy miért úgy zajlottak az események, ahogy? – tette fel következő kérdését, ami mindenkit kíváncsivá tett.

– Higgye el Perselus, ha azt mondom, a felét sem tudja. De lesz alkalma elolvasni a közeljövőben, és akkor erre a kérdésére is választ kap.

– Mi alapján dől el, hogy kiből lesz varázsló, és kiből nem? – kotyogott közbe Hermione.

– Ez egy jó kérdés, de sajnos nem tudok rá válaszolni. Alapvetően az fog mágikus képességekkel rendelkezni, akinek a szülei is varázslók. De a tieid nem azok, bár erősen valószínű, hogy a felmenőid között kell, hogy legyen aranyvérű, különben rajtad nem ütközött volna ki a mágikus vér.

– Honnan tudod, hogy mugli származású? Draco mesélte, igaz? – kérdezte ellenséges hangon Ron Weasley.

– Nem, Draco egyikőtökről sem mesélt, egyszerűen megérzem, mint ahogy azt is, hogy a te felmenőid között is volt egy kevertvérű.

– Mondd ki nyugodtan, hogy sárvérű.

– Nem hiszem, hogy a vére koszos lenne, Mr. Weasley, valószínűsítem, hogy ugyanúgy vörös, mint rajtam kívül itt mindenki másnak. A ’sárvérű’ szót egyébként is udvariatlanság személyre mondani, csak az otromba emberek tesznek ilyet. Ez nem egy rossz tulajdonság, hanem egy olyan tény, minthogy Önnek, Mr. Weasley, vörös a haja – válaszolt Camille kioktatóan.

– Miért? Az Önének milyen a színe? – kérdezte Ron édesapja.

– Mit gondol, miért hívják aranyvérnek? – nézett rá a nő olyan szemekkel, mintha azt kérdezték volna, hogy az ég kék színű-e.

Mindenki elhűlve nézett rá, még a férje is, aki most előre dőlt és habogni kezdett.

– A… Azt akarod mondani, hogy neked… neked…

Camille kezében hirtelen egy éles tőr termett. Lassan rákulcsolta ujjait és mélyen belevágott a bal tenyerébe. Abból egyenletesen kezdett csordogálni a fényes, arany színű vére. Bemutatója mindenkiből csodálkozó hörgést csalt elő.

Dumbledore odalépett és a nő tenyerének éléről ujjaival letörölt egy keveset. Lassan morzsolgatta, hogy alaposan szemügyre vegye. Tekintetéből nem lehetett olvasni, de szavai elárultak mindent. Camille közben eltüntette mind a tőrt, mind a sebet a jobb kezéről.

– Most már érthető, hogy miért ilyen elhatárolódók – mondta elgondolkodva.

– Ezt apámék is tudják? – az ifjú Malfoy szemöldöke magasan a homlokára szökött.

– Természetesen nem, Draco, különben minden éjjel attól kellett volna tartanom, megpróbálnak megcsapolni.

– Mintha olvastam volna erről, de sajnos nem emlékszem pontosan – sopánkodott Hermione.

– Akkor engedje meg, hogy kisegítsem – szólt Perselus gúnyosan – Az aranyvér hallhatatlanságot ad annak, aki a megfelelő bájitalba rakva megissza. Ha ezt a Sötét Nagyúr megtudja, nagy nehézségeknek nézünk elébe.

A többiek még mindig némán, a szüntelen csodálkozás kifejezésével bámultak a nőre.

Dracóban egy világ omlott össze. Ebben a szobában, sőt ebben az országban egyedül a mellette ülő nő aranyvérű, a többiek, vele együtt, mind csak emlékei a nemesi vérvonalnak.