Luthien Lovemagic Oldala

17. Levél

Hétfőn korán felkeltem, előző nap ugyanis egyetlen dolgozatot sem írtam meg. Miután a fiúk lementek vacsorázni, még megvártam őket, aztán egy darabig a társaságukban ütöttem agyon az időt.

Hatalmas görccsel a gyomromban telepedtem le a klubhelyiségben az egyik kandalló melletti asztalhoz. Lobogó tűz helyett csak apró parazsak vöröslöttek az elszenesedett fahasábokon, így a helyiségben nem volt túl meleg. Odakint még szürke volt az ég, a madarak sem ébredtek még fel, teljes csend uralkodott mindenütt. Ez zavaró volt. A Roxfortban megszokja az ember, hogy mindig vannak körülötte.
Nagy sóhajjal és még nagyobb akaraterő-bevetéssel láttam neki a házi feladatoknak. Ezalatt majd lecsukódott a szemem, de nem tettem le a pennám. Egy óra múlva feltűntek az első korán kelő, ásítozó, kócos emberek, de csak egy-egy megértő pillantásra méltattak, így zavartalanul dolgozhattam tovább.
Időközben a pirkadat az ablakon túl vöröses narancssárgára festette az eget, mely beszüremlett a klubhelyiségbe is, színével elütve a piros bútoroktól. A madarak is elkezdték reggeli vigadásukat, hangos csiripelésük zavaróan hatott most számomra. Hallottam, hogy a hálótermekben is elkezdtek mozgolódni a diákok; ajtók csapódtak, kiáltások, kókadt káromkodások hallatszottak, melyeken néha jókat mosolyogtam.

Már majdnem befejeztem az utolsó esszémet is, mikor észrevettem Lilyt, Sarah-t és Jessicát a tekergőkkel egyidőben lebaktatni a lépcsőkön. Lily csak egy pillantást vetett rám, de mikor az előttem fekvő három tekercs teleírt pergament észrevette, mintha együttérzőn csillant volna meg a szeme, de szó nélkül ment el mellettem. A fiúk ellenben leültek hozzám. Illetve James nem, mivel ő máris Lily nyomába eredt, aztán Peter rövid hezitálás után követte őt.
- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte Sirius, körülhordozva a tekintetét az asztalon.
- Házit – morogtam. Mintha nem lenne nyilvánvaló...! Lily miatt egy szempillantás alatt elromlott a dolgozatok végett amúgy sem túl jó kedvem, ilyenkor pedig elég ingerlékeny tudok lenni.
- Minek? – ráncolta a szemöldökét.
Nem is vettem a fáradtságot, hogy válaszoljak, csupán ismét dörmögtem valamit.
- Valami gond van? – hajolt közel hozzám Sirius tanácstalan arccal. Elfutott az indulat. Hát nem elég világos!?
Idegesen lecsaptam a pennám: zavartak a kérdései.
- A fenébe, Sirius, állatira, tutira klappol minden, csupán hétfő reggel van, ami már önmagában nem derít jókedvre, két órája a nyomorult házik felett örlődöm, és pluszban Lilyvel még mindig nem állunk szóba egymással! – fakadtam ki. Még jó, hogy üres volt a klubhelyiség.
Sirius és Remus mind nagy és talán kissé ijedt szemekkel néztek rám.
- Oké, nyugi – csitított Sirius, és kezét a vállamra tette, enyhén megszorítva azt.
Sóhajtottam egy nagyot.
- Bocs, ne haragudjatok, de a több órás leckekörmölés igen lelombozó – védekeztem.
- Lemásolhatod az enyémet, ha gondolod – szólalt meg Remus, ma reggel először.
- Jaj, köszönöm! – villantottam rá egy hálás mosolyt, ő pedig máris felállt, és a hálószobák felé indult.
- Nem kéne így felizgatnod magad a tanulás miatt – csóválta a fejét Sirius, rajtam mosolyogva.
Fáradtan megdörzsöltem a szemem.
- Áh, lehet – motyogtam.
- Biztos – bólintott nagy bölcsen, aztán sármosan elmosolyodott.. – De a rossz kedveden, az hiszem, segíthetek.
Felvontam a szemöldököm, és elmosolyodtam.
- Igen? És hogy gondoltad?
- Megvannak a módszereim – vigyorodott el. Azzal egyik kezét az arcomra csúsztatta, majd tovább a tarkómra, magához húzott, pár másodperc múlva pedig már hosszan csókolóztunk.
Hirtelen tompa puffanást hallottunk, és elszakadtunk egymástól. A hang irányába nézve Remust fedeztem fel, aki borús-fájdalmas arccal bicegett felénk, vállán a táskájával.
- Mi történt? – kérdeztem.
Úgy tűnt, zavarba jött a kérdéstől.
- Ööö, csak beütöttem a lábam – nézett félre, de aztán már le is ült, előkotort a táskájából egy pergament, és felém nyújtotta.
- Az életemet mented meg, Remus – hálálkodtam, mire csak mosolygott.
Meg kellett köszörülnöm a torkom.

Negyedóra múlva végre befejezettnek tekinthettem minden házi dolgozatomat, így Sirius, Remus és én lementünk reggelizni. Mivel a nagyteremben James Lilyhez ült le, mi is oda telepedtünk. Lopva Lilyre pillantottam, és találkozott a tekintetünk. Mindketten azonnal félre is néztünk. Hogy lehet az, hogy mindkettőnknek pont akkor jön elő a büszkeségünk és makacsságunk, mikor nem kéne? Én már egyáltalán nem haragudtam rá, de képtelen voltam odamenni hozzá. Vagy ez csak gyávaság?
Remus észrevehette a vívódásomat, mert bátorítón rámmosolygott. Beletörődőn sóhajtottam egyet, és a villámat kézbevéve, nekiláttam az evésnek. Illetve nekiláttam volna, ha a mellettem ülő Sirius nem húzza el a tányéromat kettőnk közé.
- Most mi...? – pislogtam.
- Parancsolsz? – vigyorgott rám Sirius ártatlanul.
- Tudod... az az én reggelim... – Nem értettem, mit akar ezzel, de váltott a másik oldalamon ülő Jamesszel egy cinkos pillantást.
- Aha... – kapott be egy falatot.
- De... én... én is szeretnék... – Nagyon hülyén éreztem magam.
- Kérsz? – nyújtotta felém a villáját.
Na ilyet nem játsszunk!
- Ne-nem, köszi – fordítottam el a fejem zavartan.
- Nem azt mondtad, hogy éhes vagy? – vonta fel a szemöldökét nevetve. Komolyan direkt csinálja!?
Inkább gyorsan kikaptam egy banánt az előttem álló kosárból. Sirius erre sértődötten maga elé húzta a tányéromat, rajta a reggelimmel, és hallottam, hogy James felnevet. Alig mertem felnézni, és éreztem, hogy piros az arcom. Sirius sokszor csinált ilyen zavarbaejtő dolgokat, amibe én képtelen voltam beszállni, de már fel se vettem.

Így telt el a hét. A kastélyon kívül az időjárás egyre hidegebb lett, a fák szorgalmasan hullajtották a leveleiket, amikben mi, diákok nagy élvezettel csatáztunk elvétve szabaddá váló időnkben. Azonban a szél is egyre erősebben és csípősebben fújt, így a legtöbben inkább visszavonultak a klubhelyiségeikbe. Na, meg mivel az esőzések napi rendszerességűvé váltak. Hó azonban még nem esett.
A kinti, egyre rosszabbodó időjárással ellentétben bent a kastélyban javultak a kedélyek – legalábbis az én tájékomon.
Lily és köztem rendbe jöttek a dolgok, bár beszélni semmit nem beszéltünk meg. Egyik nap, mikor épp egymagamban bandukoltam a nagyterem felé ebédelési célokkal, Bellának és társainak eszébe jutott piszkálni engem. Lily épp arra járt, kiállt mellettem, és az egyik Blacknek tett beszólása után, amin mindketten jót nevettünk, szent volt a béke. Nem a legjobb békülési mód, tudom, de akkor csak ennyire tellett.
Továbbá Siriusszal megint nem tudtunk annyit együtt lenni, mivel ugye Jamesszel büntetőmunkán voltak minden nap éjszakába nyúlóan. Ugyan akkor még sok hetedéves a klubhelyiségben ücsörgött, mivel a tanárok kezdtek nagyon bekeményíteni, de ilyenkor már egyikünk sem volt a legjobb hangulatban.
Mindemellett pedig James és Lily is kezdtek egyre inkább összemelegedni. Sokszor láttam őket kettesben beszélgetni, és jó pár pillanatot elcsíptem, ahogy szándékosan-véletlenül egymáshoz értek. A másik három fiúval egyetértettünk abban, hogy még karácsony előtt össze fognak jönni.
Valamint Remusszal újfent áldoztunk egy órát minden este a számmisztikára, ugyanis megint kezdtem gyűjteni a B-ket és H-kat. Úgy látszik, Remus nélkül semmire se megyek...
Így telt el ez a hét.

A következő hétfőn Remuson már meglátszottak a másnapi telihold hatásai: sápadtabb volt a szokásosnál, a szemei fáradtan csillogtak, de továbbra is mosolygós volt, és nem adta be a derekát, így a barátai nem szekálták a gyengélkedővel. Este azonban már nem engedtem, hogy korrepetáljon.

- Biztos, hogy menni fog? – nézett rám kétkedőn.
- Persze – hárítottam el mosolyogva. – Annyit segítettél már így is, szóval ez az egy alkalom már nem hiszem, hogy számít.
Fáradtan sóhajtott egy aprót. Látszott, hogy őt magát bántja a legjobban az indok.
- Menj fel, ki vagy merülve – mondtam szelíden.
Bosszús volt. Bosszús, mert gyenge volt, mert gyengének látták. Tudtam, hogy ez a baja. Mikor már mozdult volna felállni, váratlanul megöleltem. Ezzel akartam tudatni vele, hogy milyen nagyra tartom, és hogy egyben köszönöm neki a rám áldozott időt.
Éreztem, milyen hevesen ver a szíve, és hirtelen nagyon melegem lett. Aztán pár pillanat múlva el is engedett, és egy halk „köszönöm” után felment a hálótermükbe.

Kedden, a telihold napján a barátai kénytelenek voltak kitámogatni Remust a harmadik óráról. Aggódva néztem utána, bár tudtam, hogy úgyis csak a szokásos gyengeség tört rá. Miután véget ért a tanítás, úgy döntöttem, meglátogatom. A fiúk kint kviddicseztek, habár nem tudom, hogyan látták meg egymást a viharos szél fútta, össze-vissza röpködő levelektől.
Egyedül sétáltam fel a gyengélkedőbe. Madam Pomfrey eléggé vonakodva engedett be a kórterembe, mondván, Remusnak pihenésre van szüksége. Én viszont addig erősködtem, míg beadta a derekát és engedélyezett nekem tíz percet.
Remust az egyik szélső ágyban fekve találtam, egy könyvet olvasott. Jöttömre azonnal letette a vékony kötetet, és mosolyogva köszöntött.
- Szia!
- Szia. Hogy vagy? – Leültem az egyik ágy melletti székre, és szemügyre vettem. Az arca sápadt volt, a szeme pedig karikás, de csak ezek a jelek árulkodtak megviselt állapotáról.
- Még élek – vonta meg a vállát.
- Még szerencse – feleltem szárazon, megpróbálva burkoltan jelezni, hogy nem tudom értékelni az effajta humort. Ő viszont csak vigyorgott rám.
Hirtelen valami hangosan csattant. Ijedtemben egy aprót ugrottam, és a hang irányába kaptam a fejem. Remus viszont úgy tűnt, rögtön rájött, mi történt, mert rajtam nevetve sompolygott az ablakhoz, hogy beengedje a hangot okozó baglyot. A kissé megviselt állat kótyagosan dülöngélt Remus vállán, mikor pedig a fiú lehalászta a lábára kötözött levelet, leszállt az éjjeliszekrényre.
Remus kíváncsian nyitotta ki a borítékot, és lassan olvasni kezdte. Ahogy a szemei egyre lejjebb futottak a sorokon, az arcából is úgy futott ki egyre inkább a vér. Mire a levél végére ért, a keze is apránként remegni kezdett.
- Remus, mi tör... – kezdtem aggódva, de ő a szavamba vágott.
- Emily, most... menj ki, légy szíves. – Csak ennyit szólt, még rám se nézett, egyre csak a pergament bámulta, mintha csak többszöri olvasásra lenne képes felfogni az ott olvasottakat.
Én értetlenül bár, de teljesítettem a kérését, és visszasétáltam a toronyba. Egész úton csak Remus járt a fejemben. Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok suhantak át a fejemen, ami miatt így kiborulhatott.
A klubhelyiségben Lily könyvekkel elbarikádozva gubbasztott az egyik sarokban lévő asztalnál. Elmeséltem neki az esetet, de ő is tanácstalannak bizonyult az ügyben. Végül csak ennyit szólt, mikor felvetettem előtte, hogy talán titokban bele tudnánk kukkantani a levélbe:
- Hagyd, Emily, nem lenne tisztességes Remusszal szemben. Bízz benne, és hagyd meg neki a jogot, hogy saját maga mondja el, mi történt.
És habár továbbra sem tudtam másfelé terelni a gondolataimat, ez ügyben hallgattam Lilyre, és hagytam, hadd alakuljanak maguktól a dolgok.

HűŰűha. Hát jó fél év (amiért újra elnézést kérek azoktól, akik nagyon várták a folytatást) siker- és eredménytelen próbálkozás után végre csak összehoztam egy fejezetet. Ez viszont tényleg nem sikerült volna azok nélkül, akik szüntelenül és szorgalmasan ösztönöztek, bátorítottak a folytatásra (név szerint Julie Nietzsche, akiből mostanra már Kerub lett, jess, Malacka, zso, LaryBlack). Ha nem így lett volna, talán nem is lett volna folytatás (kinek örömére, kinek bánatára :P). Szóval csak szerettem volna megköszönni a bíztatásokat, sokat segítettek.
Még csak annyit, hogy ebbe a fejezetbe több mindent szántam, de már olyan régen volt friss, hogy úgy gondoltam, kettészedhetem. De hogy a következő mikor lesz kész, még rejtély számomra is. Csak bízni tudok benne, hogy sikerül belelendülnöm.
Ja, és én úgy érzem, észrevehető, hogy hol akadtam meg, azt hiszem, van benne egy kis stílusváltás. Kíváncsi vagyok, ti felfedeztétek-e.