10. fejezet: Az undok, a nyafka és az elhivatott
2008.02.07. 13:57
Szerző megjegyzése:
Elkészült, elkészült! :-) És magán viseli a vizsgaidőszak levakarhatatlan bélyegét.
10. fejezet: Az undok, a nyafka és az elhivatott
James Yannal, Perselusszal – valamint a számukra láthatatlan, idősebb önmagával és Harryvel - a nyomában vonult be a Potter-ház konyhájába, ahol az anyja épp süteményt készített. Felmászott az egyik magas székre, hogy íz-mintát vegyen az eperkrémből.
- Viszed onnan a kezed! – Patricia mosolyogva legyintett felé egy edényfogóval. – Rémes, milyen torkos vagy.
- Ha egyszer az egyik kedvencemet sütötte – rántotta meg a vállát Harry kalauza széles vigyorral.
Közben fiatalabb mása rákezdte: - Aaanya! – Megvárta, míg a nő rá figyel. – Arra gondoltam, lemehetnénk a faluba körülnézni egy kicsit.
- Kétlem, hogy sokat változott volna az elmúlt pár napban.
- De Perselus és Yan még egyáltalán nem látták.
- Nocsak! – Patricia csípőre tett kézzel közelebb lépett a fiához. – Szörnyen unatkozhattok, ha nincs jobb program, amivel elüthetnétek az időt.
- Két mérföld séta, csak oda, és tényleg nincs benne semmi extra – kommentálta James Harrynek. – Vannak persze érdekes helyek is a környéken. Történelmi jelentőségűek. A szikla, ahol Lord Verex küzdött az Éjláng Boszorkány-klánnal, az erdő, amit felégettek az ott tanyázó vérfarkas falka miatt, és amit aztán Hollóháti Hilda varázslattal teremtette újjá, a fennsík, ahol Ulrick Griffendél megszelídítette azt a walesi zöldsárkányt, Dranbart…Bár oda elég nyaktörő mutatvány felmászni… A szurdok, ahol Morgen Mardekár az elemi mágia és a bájitalok ötvözésével kísérletezett – James homlokráncolása arra utalt (Harry mindenesetre remélte, hogy arra utal), hogy a kisfiú kezd kifogyni a látványosságokból -, meg a barlang, ahol Derlo Griffendél, a Háborodott Remete élt…
Az anyja is épp ezt magyarázta a két vendégüknek. - … de azokat nehéz megközelíteni. Jamesnek is megtiltottuk, hogy egyedül odamerészkedjen… Maga Godric’s Hollow azonban – a fejét csóválta – hétköznapi, poros falvacska.
- Akár be is vásárolhatnánk helyetted.
- Akár – tűnődött Patricia, miközben spekulatívan méregette a gyerekeket. – De tartsd szem előtt, hogy a legtöbb dologra még estefelé, vacsorafőzésnél szükségem lenne.
- Persze, de hol itt a probléma? – James lelkesen leugrott a székről. – Nem akartunk össze-vissza csatangolni. Te is mondtad, hogy úgysem érdemes. Csak megmozgatjuk az izmainkat. Sorold, mi kell, és…
James buzgó ajánlkozását elvágta a Perselus emlékeiben is jelentkező örvény. Az egybemosódó foltokból végül dombos, napfényes vidék képe rajzolódott ki.
Ha James és a barátai nem is bóklásztak el erre-arra feleslegesen, meglehetősen ráérős tempóban haladtak. A keskeny földutat pocsolyák szabdalták; a három gyereknek nemcsak a cipője ragadt a sártól, hanem a nadrágja alja is.
- A nagynéném nem eresztett volna be a házba, ha így állítok haza – jegyezte meg Harry, miközben a két Jamesszel és Perselusszal együtt arra vártak, hogy Yan befejezze a nézelődést.
A fiú az út mellett árválkodó szilvafa alá gördített, nagyobbacska sziklán álldogált, és onnan kémlelte a völgyben elterülő falut.
- A lépcsőnkön tisztítóbűbáj van – vont vállat James. – Szavatolt a tartóssága, mert a köveket kezelték egy speciális bájitallal, ami…
Perselus, ha nem is tudatosan, de a szavába vágott. - Nem hiszem, hogy - főleg ebből a szögből - sokban különbözne Little Hangletontól.
Yan vigyorogva szökkent le az „őrhelyéről”. (Egyenesen egy tócsába, lefröcskölve a másik kettőt. A koszos vízből Harryéknek is bőségesen jutott volna, ha fizikailag is jelen vannak.) – Aha, piros tetők, fehér falak, templomtorony: tipikus. Csak Godric’s Hollow kisebb.
- Nem az számít, hanem a múlt – közölte James önérzetesen.
- Tudom, tudom – intette le Yan, és csúszkálva tett pár lépést az ösvényen. – Anyukád már elmondta. De hadd világosítsalak fel, Little Hangletonban is megérné túrát szervezni.
- Ott nem is éltek varázslók, mielőtt a dédnagyapád oda nem költözött.
- A mi hírnevünk talán nem elég? – kérdezte Yan kihívóan, sunyi mosollyal.
- Hát, ha már így felvetetted… - A harang kongása rádöbbentette Jameset, hogy még dolguk van „odalenn”, és ez elejét vette a csipkelődésnek.
Harry tudta ugyan, hogy nem ő mozog, hanem tér alakul át körülötte, lélegzetvételnyi ideig mégis úgy érezte, elveszti az egyensúlyát.
- Bocs – vigyorgott fel rá az útitársa. – Csak eltartott volna még egy darabig, hogy ideérjünk.
- Képzelem – morogta Harry.
A helyi vegyesbolt előtt álltak. Pontosabban ő, James és Perselus ott, míg az emlék-James és Yan azzal büszkélkedhettek, hogy „meghódították” a szúette falépcső első fokát.
- Fantasztikusan festünk – jelentette ki Perselus - a nyomaték kedvéért - széttárt a karokkal a ruháját tanulmányozva.
- Jaj, de finnyás az uraság! – kapta a kezét az arcához James. – Kölykök vagyunk, nekünk elnézik a piszkos öltözéket.
Perselus egyáltalán nem látszott meggyőzöttnek, de mielőtt ezt a barátjával is közölhette volna, hívogató csilingelés kíséretében kinyílt a kereskedés ajtaja.
Alacsony, barnahajú fiú hátrált ki az üzletből két hatalmas csomagot szorítva a mellkasához. A kint ácsorgók nem láthatták az arcát, de az összeráncolt szemöldök arra engedett következtetni, hogy a gyerek nincs túl jó hangulatban. Araszolva haladt előre, a lábával tapogatva, elérte-e már a lépcsőt. James és Yan félrehúzódtak, de az előzékenységük hiábavalónak bizonyult, az egyik papírtáska alja ugyanis kiszakadt, a másikat pedig a fiú tépte el, mikor ösztönösen a földre hulló holmik után kapott.
- Ó, hogy az a Merlin jó, édes… - Letérdelt, hogy összeszedegesse a szétszóródott holmikat.
James és Yan meglepetten néztek egymásra.
- Merlin?! – kérdezett vissza Perselus.
A fiú riadtan pillantott fel, és három óriási narancsot ölelve sietve talpra állt.
- Öhm… Én… - Látva a másik három nyugalmát, az ijedtsége elmúlt, de a tekintete továbbra is szúrós és barátságtalan maradt. – Nem bámultok furán – állapította meg. – Akkor nem kell arra vesztegetnem az időt, hogy megpróbáljam beadni nektek, ez csak az új londoni szleng. – Mikor nem érkezett válasz, türelmetlenül rájuk mordult: - Varázslók vagytok, nem?
- De – bólintott gyorsan James, és lehajolt, hogy felvegye a lábaihoz gurult lekvárosüveget. – Eddig úgy tudtam, nem él más máguscsalád errefelé.
A fiú kikapta James kezéből a felé nyújtott üveget. – Csak nyaralni jöttünk Apa kibérelt egy házat augusztusra.
- A nevem James Potter – folytatta James az ismerkedést töretlen buzgalommal.
- Ah! – fújtatott a másik ingerülten, mikor belátta, hogy nem térhet ki a bemutatkozás elől. – Oké. – Megszorította James jobbját, és kézrázás gyanánt rántott rajta egyet. - Remus Lupin. - Megint leguggolt, aztán csak tanácstalanul – és dühösen – bámult a szétszakadt zacskókra.
- Yan Bynes – jelentette be Yan széles vigyorral. Úgy tűnt, szórakoztatja vadonatúj ismerősük hebrencs viselkedése.
- Perselus Piton – jegyezte meg a negyedik fiú, az unott hangsúllyal egyértelművé téve, hogy tisztában van vele, Remus Lupin erre cseppet se kíváncsi.
- Marha klassz – motyogta Remus. – Mehetek vissza, hogy másik zacskókat kérjek, de amilyen zsugori az a fickó, úgyis kifizetteti velem, és az újak meddig bírják majd?
Merőben költői kérdés volt, de James valamiért úgy gondolta, a fiú hozzájuk intézi a keserű szavakat. – Segítünk hazacipelni – ajánlotta.
Remus kis híján keresztüldöfte a tekintetével.
- Egyedül nem fog sikerülni – szállt be Yan is a győzködésbe.
- És így olcsóbban megúszod – mondta ki a döntő érvet Perselus, aki beletörődött, hogy a barátai új „játékot” találtak. – Még a borravalóhoz se ragaszkodunk, de csak mert ilyen szívélyes vagy.
Remus nem foglakozott a gúnyos mellékzöngével. Elosztotta a holmikat négyük között, majd mogorván magyarázni kezdte, merre kell menniük.
Az idősebb James és az enyhés sokkos állapotban lévő Harry pedig elindult utánuk.
- Szörnyű, igaz? – érdeklődött a gyerek kuncogva. – Hálátlan, bunkó, kibírhatatlan.
Harry minden jellemzőre rábólintott. - Letaglózott az biztos – vallotta be aztán.
- Szép kis nyaralás – dohogott közben Remus. Valószínűleg akkor se zavartatta volna magát, ha egyedül van, így viszont akaratlanul is azt a benyomást keltette a kísérőiben, különösen a szolgálat- és társalgáskész Jamesben, hogy hozzájuk beszél. – Utaztunk volna inkább a tengerhez.
- Van itt egy tó. – Megszaporázta a lépteit, és felzárkózott a szinte rohanó Remus mellé. –Stranddal meg minden. Nem ugyanaz, de azért…
- Sok hasznát venni, ha napok óta minden éjjel zuhog az eső.
- Mi kviddicseztünk – mesélte James átszellemült arccal. – A levegőben nem számít mekkora a sár… Tényleg, te szeretsz…
- Nem.
- Kár – sóhajtott Yan őszinte csalódottsággal. – Kettő-kettő ellen jobb móka lenne. Így csak a cikeszt tudjuk hajkurászni, meg „ki tud több gólt lőni?”-t jászani.
- Megszakad a szívem – motyogta Remus fintorogva. – Megérkeztünk.
Az ideiglenes „Lupin-rezidencia” kétszintes, takaros házacska volt, ápolt, virágszőnyeg borította kerttel és borostyánnal futatott falakkal.
- Mintha egy képeslapról varázsolták volna ide – jegyezte meg Harry áhítattal.
James büszkén húzta ki magát, mintha a fiú ezzel az ő keze munkáját dicsérte volna. - Ügyelünk a falu imázsára.
- Te gyakorlatilag nem itt laksz.
A fiú leforrázva kapaszkodott fel a nyomában a teraszra. – De Godric’s Hollow-inak vallom magam. Ízig-vérig az vagyok – motyogta a cipője orrának.
A nappaliban egy barnahajú, kék kötényes asszony azzal foglalatoskodott, hogy belülről is impozánssá tegye a házat. Intett a pálcájával, mire a függöny szófogadóan felcsipeszelte magát; aztán hozzálátott, hogy megszabaduljon a sarkokba szőtt pókhálóktól. Mikor a padló nyikordulására a bejárat felé fordult, elkerekedtek a szemei, és rémülten kapott levegő után.
- Nyugi, anya! – Remus elsétált mellette, vélhetően a konyha felé irányítva a többieket. – Varázslók – magyarázta olyan hangsúllyal, mintha ez valami közönséges, bosszantó dolog lenne.
- Nézz csak rám! – bökött James vigyorogva a fiatalabb önmaga felé. – Azt fontolgatom, nem lenne-e okosabb fejvesztve menekülni.
A kisfiú valóban kissé bizonytalanul méregette a Lupin-család tagjait, de mivel még mindig zsemléket és egy gabonapelyhes dobozt szorongatott a kezében, sietős visszavonulás helyett inkább követte Remust, aki épp akkor távozott a szoba túlsó végében nyíló ajtón át.
- Jó napot kívánok, asszonyom! – üdvözölte a barnahajú nőt illedelmesen, mikor elhaladt előtte.
Yan és Perselus utánozták, Mrs. Lupin pedig felcsapott sereghajtónak, és velük tartott a másik helyiségbe.
James nyögve dobta le „a terheit” a konyhaasztalra. Eközben Remus nekiállt pakolni, kínosan ügyelve rá, hogy a vendégeknek mindig a hátát mutassa.
Mrs. Lupin az asztalra könyökölt, és sorban szemügyre vette a gyerekeket. – Lássuk csak! Az egyikőtök bizonyára Potterék fia.
James széles vigyorral lendítette a magasba a kezét.
- A szemüveges – közölte Remus unottan. Egy széken ágaskodva a konyhaszekrény polcaira rakosgatta a cukrot, sót, fűszereket.
Az emlék-James bemutatta a barátait az asszonynak, míg az idősebb kiadása megkísérelt az ajtókeretnek támaszkodni, hogy aztán egyensúlyát vesztve oldalra dőljön, eltűnve a falban.
- Lenne kedvetek itt maradni uzsonnára? – Andrea (Harry, miközben a kacagó Jameset próbálta talpra rángatni, félfüllel elcsípte Mrs. Lupin keresztnevét) intésére poharak és egy tál keksz röppent az asztalra.
- Állati! – motyogta James elragadtatva. - Ilyen lehet a kísértetnek lenni.
- Néhány nap után ráunnál – figyelmeztette Harry.
A kisfiú megrántotta a vállát, és vidáman behatóbb tesztelésnek vetette alá a jelenséget. „Egy kéz, két kéz, egy fej…” Harry úgy döntött, tanulságosabb James játszadozása helyett inkább a múltbéli eseményekre koncentrálni.
- Sajnos, dolgunk van – felelte Perselus olyan komolyan, mintha a kijelentés legalábbis azt takarná: „egy tea mellett megkíséreljük levezényelni két ellenséges óriás-törzs béketárgyalását”. – Vásárolni indultunk, mikor összefutattunk Remusszal.
A nevezett személy végzett a rendezgetéssel, lezuttyant a legközelebbi székre, és maga előtt tartva, kinyitotta a Reggeli Prófétát.
- Akkor egy pohár üdítőt? – ajánlotta Andrea.
- Azt örömmel elfogadjuk – bólintott Yan.
- Egész úton ugrabugrált – csóválta a fejét James rosszallóan. (Más testrésze pillanatnyilag nem is tartózkodott a konyhában.) - Te is emlékszel: sziklára fel, szikláról le… Néha még rajtam is túltesz.
Yan mohón hajtotta fel az italt. James és Perselus ráérősebben kortyolgatták a frissítőt, közben nézelődve, vagy az újságot szuggerálva. Egy kis mozgolódás és a lapok zizegése mutatta, hogy Remus másik cikket keres (esetleg csak elege lett ugyanannak az oldalnak a bámulásából). James elhatározásra jutott.
- Mrs. Lupin! – Az asszony megfordult, és mosolyogva nézett a fiúra. – Meg tetszik engedni, hogy Remus holnap átjöjjön hozzánk?
- Megmondtam, hogy nem kviddicsezek! – szólt ki az érintett a Próféta mögül.
- Mást is lehet… - kezdte volna Perselus.
- Miért nem, drágám? – lépett közelebb Remushoz az anyja, és elhúzta a kisfiú elől az újságot. – Tavasszal minden hétvégén azért rágtad apád fülét, hogy vigyen ki a londoni pályára.
- Lebuktál – dúdolta Perselus a poharába alig hallhatóan.
Remus lecsapta az újságot. - És ha azt mondom – sziszegte ingerülten -, hogy egyáltalán semmi…
- Ott lesz – vágott közbe Andrea.
***
- Játszani akartatok, essünk túl rajta! – morogta Remus. A pályának kikiáltott tisztás szélén állt újdonsült ismerősei gyűrűjében, és lerítt róla, hogy repkedés helyett szívesebben támadna a kezében szorongatott seprűvel a másik három fiúra.
Mivel James, Perselus és Yan semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy felszálljanak, Remus szitkozódva megkerülte őket. – Na jó, aki akar, majd jöjjön. – Felkészült az elrugaszkodásra.
- Ó, Remy! – gúnyolódott James. – Még mindig az zavar, hogy eléd mentünk, és így nem sikerült se eltévedned, se elég lassan idevánszorognod?
- Többek közt – vont vállat Remus. – De előkelő helyet foglal el a listán ez az idióta becézgetés is. – Letett arról, hogy a levegőbe emelkedjen. Elhajította a seprűt, visszasétált a fiúkhoz, és szigorúan végignézett rajtuk. - Meguntátok egymást? – szegezte nekik a kérdést.
- Séta közben meséltem, hogy Yan és Perselus már egy hete nálunk vannak – magyarázta James Harrynek.
Az emlékbeliek részéről egyöntetű fejrázás volt a válasz.
- Akkor miért akaszkodtatok rám? – fakadt ki Remus mérgesen.
Harry közelebb hajolt Jameshez, és halkan – bár itt szükségtelen volt suttognia – megkérdezte: - Tényleg, miért?
A fiú az állával a fiatalabb énje felé bökött, aki készségesen meg is adta a feleletet.
- Amúgy se lakik sok velünk egykorú gyerek Godric’s Hollowban, és ilyenkor ők is rokonoknál vagy táborokban vannak – magyarázta. - Egyébként is muglik. Ha velük vagy állandóan figyelned kell ara, mit mondasz, nehogy kikotyogj valamit. Például, nem szidhatod Merlint, valamelyik használati tárgyát, testrészét vagy rokonát… Tudod, a titokvédelmi alaptörvény meg a többi maszlag.
- Amneziátorok, tomboló szülők – folytatta Perselus.
- Tom bácsi és a prédikációi – dőlt a seprűtároló falának Yan rezignált sóhajjal. – Annyiszor citálják a Minisztériumba mindenféle apróság miatt, hogy mostanra kívülről fújja az összes jogszabályt. Persze – érintette az ujját az ajkához tűnődve -, a kettő nem feltétlenül függ össze. Néha eltöprengek rajta, akad-e olyan, amihez nem ért, már a barátságos viselkedésen kívül…
- Elég igazságtalan vele – jegyezte meg Harry, helytelenítően csóválva a fejét.
- Á, dehogy! – legyintett James vigyorogva. – Ilyenkor csak játszik. Az élete valójában sivár és unalmas lenne Denem nélkül. – A homloka ráncba szaladt. - Amit ugye nem érzékelne, mivel… - Perselus kommentárja beléfojtotta a szót.
- Azt hiszem, épp ennek köszönhető, hogy a szüleid mindig őt uszítják rád.
Yan élénken bólogatott. – Azután is órákig nyaggatott, hogy véletlenül megemlítettem Ludo Bumfolt botrányát Mrs. Grant gyerekeinek. Mintha elfelejtette volna nagyi meg nagypapa esetét…
James mély levegőt vett: - Összefoglalva: senki nincs a közelben az ismerőseid közül, nincs testvéred; egy hónap itt, csak a szüleiddel… Gondoltuk örülnél, ha lenne társaságod. – Mindehhez utánozhatatlanul ártatlan és szeretetteljes képet vágott, Harry pedig megállapította, hogy Perselus véleménye ide vagy oda, bujkál benne tehetség – vagy legalább fejlődőképesség - a megtévesztés terén.
- Aha, hát… – Remus most először nem tűnt olyan feszültnek. – Nekem indulnom kell – közölte sóhajtva.
- Nehogy azt hidd, hogy haragszunk! – sietett leszögezni James, és mellé szaporán hadonászott a kezeivel. – Bocsánatot se kell kérned, meg…
- Hülye! – Remus a seprűtároló melletti padhoz sétált, és belebújt az odadobott pulóverbe. – Haza kell érnem sötétedés előtt.
- Miért, megszidnak ha… - kezdte Yan vigyorogva.
- Sötétedés előtt, vagy mielőtt feljön a hold? – kérdezte hirtelen Perselus, és összeszűkített szemmel méregette Remust.
A fiú állta a tekintetét.
- Dehát… – James közelebb ment, és lehuppant a padra. – Amire célzol az… - Perselusra sandított. - Úgy értem… - A barátja ingerülten felsóhajtott, mire James megemberelte magát. – Úgy értem, Angliában alig élnek vérfarkasok. – Remus leült mellé. – Sőt… Néhány közép-európai meg orosz erdőséget leszámítva…
- Azokat ne a keverd össze a… Remus-félékkel! – figyelmeztette Yan, miközben szégyenlősen az említettre mosolygott.
Remus megvonta a vállát. – Igaz, hogy elenyésző a számunk, és az szintén, hogy legtöbbünkről meg se mondanád micsoda. – A fűben térdelő Perselusra nézett. – Miből jöttél rá?
- Nos… - fogott bele a fiú tudálékos hangsúllyal. – Állíthatnám, hogy az előbbi megjegyzésedből, vagy a sápadtságodból, vagy abból, tegnap milyen harapós kedvedben voltál… – James felhorkant, és Remus szája is megrándult. – De valójában csak… ráhibáztam. Yan teóriája is teljesen elfogadható lett volna.
- Túl élénk a fantáziája, nem? – morfondírozott James.
Harry vállat vont. - Az egy bájitalmester esetében nem hátrány. – Letelepedett a fűbe Perselus mellé. – Különben is, apai örökség.
- Meg a rengeteg tévézés mellékhatása. Szerintem így inkább paranoiás lesz, mint kreatív. Komolyan, kinek jut eszébe arról, hogy „muszáj időben hazaérnem” a vérfarkas-kór?
- És – tapogatózott a másik James, miközben kicsit közelebb csúszott Remushoz –, ez az oka, hogy… hangyányit feszült voltál?
A fiú felnevetett, bár csak röviden és bátortalanul. - Idegesít, hogy muglik közt vagyunk – vallotta be. – Londonban egy idős kvibli meg egy gyógyító-házaspár a szomszédunk. Ha baj történne, ők tudnák mi a teendő, és nem esne bajuk, de itt… Ha valami gond lesz a némító vagy a záró-bűbájokkal…
Yan nyugtatóan szorította meg a vállát. – Félsz, hogy megmarsz valakit?
- Is. De azt se díjaznám, ha például rám lőnének.
- Godric’s Hollow lakói nem ilyen agresszívek.
- Kivéve, ha előzőleg összefutottak egy vérengző, megvadult farkassal – hívta fel a figyelmét Remus a nem épp elhanyagolható körülményre.
Perselus hátradőlt a fűben és a sötétedő eget bámulta. - Legfeljebb farkaskölyökkel.
Remus szeme megvillant. - Tartsd fel még egy darabig, és tesztelheted.
- Tehát holnapra túlesel az átalakuláson – kezdte James óvatosan.
- Igen – felelte a fiú, hasonló stílusban, és nagy adag gyanakvással a hangjában.
- És… a hazautazásotokig nem lesz több telihold.
- Nem – rázta meg a fejét Remus növekvő balsejtelemmel.
- Tulajdonképpen nem is vagyunk olyan szörnyűek, igaz?
A másik tekintete mindegyikőjükön elidőzött néhány pillanatra. - Még nem sikerült végleges döntést hoznom – szűrte a fogai közt.
- Körmönfont módon azt az ígéretet próbálja kihúzni belőled, hogy újra eljössz – világosította fel Yan Remust megelégelve James kérdezősködését.
***
James, Perselus, Yan és Remus csomagok gyűrűjében ácsorogtak az indulásra kész Roxfort Expressz mellett. Pár lépésre tőlük a szüleik cseverésztek izgatottan, a saját első útjukat mesélve-tárgyalva. Harry azonnal felismerte köztük Leonardot, Patriciat, Tobiast, Eileent és Andreát – kizárásos alapon még Tom húgát is -, de a két férfi kilétét illetően csak találgathatott.
- Most ne őket nézd! – rántotta meg James a talárja ujját, és a boltíves átjáró felé bökött, amin keresztül épp akkor érkezett egy szőke lányka, majd egy fiú végül még egy lány, aki a kis csapat élére állt, és sietős léptekkel a vonat felé vette az irányt.
- Mozogj már, Sirius! – szólt hátra, mintha megérezte volna, hogy a ládáját küszködve-gyögdélcselve vonszoló fiú lassan lemarad tőlük.
- Jönnék én, de ez piszkosul nehéz – kiabálta a másik az erőlködéstől vöröslő arccal. – Miért nem hozhattuk Reget is? Legalább segítene…
- Az öcséd alig lát a láztól - ha netán elkerülte volna a figyelmedet, ezért kellett egyedül jönnünk -, és te képes lennél vele cipeltetni a cuccaidat? – torkolta le az unokanővére.
- De alig… bírom… megmozdítani – zihálta Sirius, miközben veszett módon cibálta a kuli fogantyúját.
- Nem kellett volna belezsúfolnod egy rakás felesleges holmit – válaszolta Bellatrix flegmán. – Példát vehetnél Cissyről. Ő nem nyafog. - Narcissa hevesen bólogatott, hosszú copfja vidáman repdesett körülötte. – Pedig hidd el, több szekrénynyi ruhát tömött a ládájába, egy csomó csecsebecsét, ami szerinte otthonosabbá változtatja majd a hálót, mindenféle kacatot…
Narcissa abbahagyta a helyeslést, és szúrósan meredt a nővérére.
- Bella, segíííts! – esdekelt a fiú, túljátszott kétségbeeséssel.
A nevezett azonban nem figyelt rá. Lendületes tempóban indult újra a vonat felé, higgadtan magyarázva a továbbiakra vonatkozó elképzeléseit. – Akkor Cissy megkeresi a barátnőit, én meg a prefektusok fülkéjébe megyek. Boldogulsz egyedül is, remélem…
- Hogyne – vicsorgott az unokaöccse. – Akarnám is, hogy a nyakamon lógjatok…
- Sirius Black – jelentette be az emlék-James vigyorogva. – Láttam párszor, de még soha nem beszéltünk.
Remus lehajolt, hogy a vállára vegye a lábainál heverő táskát. - A Roxfortban majd bepótolhatod.
- Talán… - Yan leemelte a baglya kalitkáját az utazóláda tetejéről. - Bár úgy tudom, a Blackek általában a Mardekárba kerülnek. – Felkapaszkodott az Expressz lépcsőjén, majd a kezét nyújtotta, hogy az apja a többi csomagot is feladogathassa neki.
Míg a csoport a felszállással volt elfoglalva, Harry a nyakát nyújtogatva kutatott további ismerősök után.
- MALFOY! – Az üvöltés az egyik közeli ablakban csüngő barnahajú fiútól származott – aki mellett kikandikált még egy szőke és egy vörös fej -, a célpontja pedig természetesen Lucius volt.
A fiú befejezte a búcsúzkodást, majd komótosan a szerelvény felé indult.
- Csipkedd magad! Nézz csak körül, mennyien vannak itt! Ha nem igyekszel, eladjuk a helyed…
- Ne mondj árat! – szólt rá a vörös barátja.
- … néhány szépen csengő galleonért. Biztos akad egy bőkezű jelentkező.
- Az se csüggedjen, akinél nincs varázslópénz. Fontot is elfogadunk – tájékoztatta a bámészkodókat a szőke srác.
- Vagy dollárt, frankot, márkát, jent – sorolta a vörös. – Nem vagyunk válogatósak.
- Várunk még öt percet, aztán él az ajánlat – közölte vigyorogva a barna, aztán visszahúzta a fejét a fülkébe.
- Dögölj meg, Frank! – morogta Lucius az orra alatt, miközben ahhoz az ajtóhoz vonszolta az utazóládáját, ahol a négy gyerek is felszállt az Expresszre.
- Menjünk mi is! – indítványozta James. – Akkor nem örvénnyel fog váltani az emlék.
Harry ezt kifejezetten üdvös megoldásnak tartotta, de mielőtt követhette volna Luciust, akinek mostanra sikerült az utazóládáját is felcibálni a vonatra, egy újabb kiáltás megtorpanásra késztette.
- Hé, Lestrange! – A mardekáros talárt viselő fiú a vonat lépcsőjéről ugrott vissza – a barátai sietve hátrébb húzódtak –, Harry pedig döbbenten vette szemügyre a srácot, aki az ordítást hallva épp mellette fékezett le. – Két iskolaelső két éven belül, ugyanabból a családból. Ezt a szégyent!
A fiú gúnyosan meghajolt a barátai felé, majd mikor felegyenesedett tüntetően megdörzsölte a ruháján virító kitűzőt az inge ujjával.
- Lestrange? – pillantott Harry Jamesre. A kocsi távolabbi vége felé igyekvő roxfortos nem hasonlított a testvérek egyikére sem. (Bár az azkabani fogság és az átokhegek, amiket az „otthoniak” beszereztek, nehezítették az azonosítást.)
- Rabastan – bólintott James. – A bátyja arról ismert… itt - pontosított, mikor látta, hogy Harrynek volna hozzáfűznivalója -, hogy végig bírta ülni ébren Binns óráit, ráadásul állítólag még élvezte is. Milyen perverz… Ne bámuld már! – bökte oldalba a másik fiút vigyorogva. – Maszk meg csuklya nélkül nem olyan érdekes. Szürke, idegesítően eminens iskola első.
Harry engedett James unszolásának. Felmásztak az Expresszre, és a kocsi vége felé evickélő négyes nyomába szegődtek.
Az egyik kupéból nyögések és tompa puffanások szűrődtek ki a folyosóra, de Yan, aki megunta a nehéz láda vonszolását, meg azt, hogy valahányszor szembejött valaki, a feje fölé emelt kalitkával a falhoz préselték, megrántotta a vállát, és elhúzta az ajtót, majd Jamesszel, Perselusszal és Remusszal együtt kíváncsian lesett be a fülkébe. A padlón két összegabalyodott fiú püfölte egymást.
Végül az egyikük észrevette, hogy közönségük akadt, kiszabadította a karját a másik szorításából, és felkönyökölve, kipirult arccal a vendégeikre nézett.
- Óh… üdv! – Először hosszabb „beszédre” készült, de aztán meggondolta magát, és szócséplés helyett a mellett fekvő, a hasát markolászva röhögő Sirius Blackre sandított.
- Visszajöhetünk később is – vetette fel James vigyorogva.
- Igen. Nyugodtan intézzétek csak el – fűzte hozzá Perselus.
Sirius felkecmergett a földről. – Nem, nem. Maradjatok! A főbb… pontokat már tisztáztuk.
A másik fiú kinyújtózott a szemközti ülésen, és lustán bólintott. – Úgy van, elismerte, hogy nekem van igazam.
Sirius fintorgott, de nem provokált újabb vitát. – Foglaljatok helyet! – intett nagyvonalúan.
Miután a négy újonnan érkezett is elrendezte a csomagjait, és lehuppantak Siriusék mellé (Harryék - James gyönyörűsére – úgy oldották meg a szűkös hely problémáját, hogy csak a felsőtestükkel tartózkodtak a fülkében, keresztülhajolva az ajtón), Remus alaposabban is szemügyre vette Sirius útitársát, mint azt a fiú épp közölte a többiekkel, Peter Pettigrew-t.
- A Irongate-be jártál, ugye? – A barátaihoz fordult. – Tudjátok, hogy a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy amíg nem kerülök a Roxfortba, mugli dolgokat tanuljak. Bizonyos időközönként vizsgákat kellett tennem…
- A Irongate-ben? – kotyogott közbe Perselus.
Remus bólintott. – Tavaly késében voltunk, ráadásul renoválták az épületet, így a termet se találtuk, és…
- Én igazítottalak útba – mosolyodott el Peter. – Emlékszem. Apukád majdnem fellökött, pedig: tilos rohangálni az iskolai folyosóin – idézte szigorú arccal. – És ez felnőttekre is vonatkozik.
- Időben észrevetted volna, ha nem azt a könyvet bújod.
- Atlasz volt – morogta a másik. – Különben meg, az ő kötelessége lett volna jobban odafigyelni. Kettőnk közül mégiscsak én vagyok a gyerek, akinek a testi épségét neki óvni kell.
- De egy rettentő harcias gyerek, már megbocsáss. – Yan előredőlt, és várakozóan meredt Peterre, aki egyelőre nem döntötte el, nevessen vagy megsértődjön. – Min kaptatok össze?
A nézeteltérés tárgya végül nem derült ki, bár Peter és Sirius hősies buzgalommal kezdtek bele újra és újra a magyarázatába. Harry annyit fogott fel, hogy a verekedést kiváltó történetben szerephez jutott néhány mugli, egy esernyő, egy virágcserép, a mozgólépcső meg a metró.
Később Bellatrix, aki nem annyira prefektusi elhivatottságból, mint inkább Sirius ellenőrzésének céljából bekukkantott hozzájuk, szólt, hogy lassan átöltözhetnek talárba. A művelet magában foglalta a csomagok ide-oda pakolászását - hogy mindenki hozzáférhessen a ládája mélyére süllyesztett ruhadarabhoz -, lökdösődést – minden zökkenőnél -, de végül, ha körülményesen és egy elvesztegetett félóra árán is, mind készen álltak a Roxfortba való megérkezésre.
- Szóval… James griffendéles lesz, Yan pedig mardekáros – összegezte a korábbi beszélgetésük tanulságait Peter.
- Ja, és asszem én is az ifjú Malazárral tartok – jegyezte meg Sirius. – Bella egy pillanatra se száll majd le rólam. Tanulj, viselkedj, csináld ezt, csináld azt, vagyis inkább ne csináld… - ecsetelte a kilátásait grimaszolva.
- Hé, remélem, nem hagytok mind magamra – kiáltott fel James megnyúlt arccal.
Perselus harmadszorra is nekiállt, hogy bekösse a cipőfűzőjét, de a szálak az egyre erősödő zötykölődés miatt minduntalan kicsúsztak az ujjai közül. – Passz. Az én felmenőim közt találsz mindent. Ez alapján nem tudom megítélni, mire számíthatok, a tulajdonságaim szerint dönteni meg a süveg feladata.
- Milyen szépen mondtad – mondta James „elérzékenyülve”.
Perselus elhúzta a száját, és visszatért az addigi „munkájához”.
- Én se ígérhetek semmit – veregette meg Remus James vállát együttérzően. – Mr. Bemagoltam-Az-Összes-Kötelező-Olvasmányt viszont szinte biztos hollóhátas lesz.
- Az elolvastam és a bemagoltam azért kicsit eltérő kategória – vitatkozott Peter.
Az Expressz erre a végszóra futott be a roxmortsi állomásra.
***
- És hogyan… - Harry megköszörülte a torkát. – Hogyan lettél vérfarkas?
Korábban valahogy sose gondolt bele, hogy Remus itt is megkaphatta azt a harapást. Ez a világ, bár messze nem volt tökéletes, eddig a napfényes és biztonságos oldalát mutatta neki, és egy efféle, az egész életen végigvonuló átok nem fért bele az így kialakított képbe. „Mégis sejthettem volna – korholta magát. – Hisz meg sem lepődött, mikor erről meséltem. Ostoba vagy, Harry és felületes.”
- Baleset volt. Azt hiszem, említettem James egyik emlékében, mennyire aggódom, hogy rosszul működhet valamelyik bűbáj. Jaj, ne nézz már így! – szólt rá Harryre. – Nem olyan iszonyú, mint ahogy te leírtad.
- Nem? – kérdezett vissza a fiú szkeptikusan. Az asztalra könyökölve, elmélázva figyelte Remust. (Az ő javaslatára Tom irodájában maradtak, várva, hogy az igazgató visszaérjen Flitwicktől.)
- Olyan, mint az allergia. Bizonyos körülmények közt jön csak elő… Vagy inkább, mint a lányoknál a… szóval… tudod – motyogta a kisfiú elvörösödve. – Manapság igazából nem is kéne vérfarkaskórnak nevezni.
- Farkasölőfű-főzet? – tippelt Harry.
- Nem. Nálunk azt nem találták fel. Kifejlesztették viszont a… nos, én csak gyógyszernek hívom. Van persze normális, szakszerű neve, de az latin, rém hosszú és sose bírtam megjegyezni – tette hozzá vigyorogva. - Teljesen megszünteti az átváltozást kísérő tüneteket meg minden utóhatást, és erős nyugtatót is tartalmaz, de a harapások attól még fertőzőek. Ez a legfontosabb különbség a ti bájitalotokhoz képest.
- Peter pedig fel tudná sorolni a száz másikat – vágta rá Sirius türelmetlenül, és leugrott a székről. – Mit gondolsz, Yan? A nagybátyád dugdos valahol édességet?
Sirius épp csak szerveződő, nyalánkságszerző expedíciójának elejét vette, hogy Tom viharzott be a szobába több pergamennel megpakolva, mint ahánnyal távozott, és felettébb ingerülten. Harry ezért okosabbnak ítélte még egyszer, gyorsan köszönetet mondani, és sürgősen kiterelni a gyerekeket a veszélyes övezetből.
|