Mikor Harry felébredt még mindig a kanapén feküdt.

Akkor nem telhetett el olyan sok idő – gondolta.

Nem akarta kinyitni a szemét. Még nem volt rá képes. Épp most borult ki, a rettegett bájitaltanára és a bölcs igazgatója szeme láttára. De tényleg ennyire zavarná, hogy kik látták, vagy csupán saját magát zavarja a kiborulás ténye?

Úgy tett, mintha még mindig aludna, és közben hallgatta két professzora beszélgetését. Tudta, hogy Piton az egyik fotelben ül, Dumbledore pedig a kanapé egyik végén… pont a fejénél.

- Mit gondolsz, Albus? – kérdezte Perselus gondterhelt hangon.

- Egyetértek veled. Muszáj lesz valahogy kiengedni a mágiáját, mert így saját magát fogja elpusztítani – válaszolta ugyanolyan hangsúllyal.

Miközben beszélt megsimogatta a mellette alvó feketehajú fiú fejét. Aggódott érte… nagyon is.

- Hisz az unokámról van szó. Ha majd felébred, akkor elmesélem neki az egészet.

Harry majdnem összerezzent a gondoskodó kéz érintésétől, de jól esett neki. Kíváncsian fülelt tovább, miközben kezdett összezavarodni.

Dumbeldore tényleg a nagyapám? Mi az…

Emlékezett mindenre, ami vele történt, csak olyan nehéz felfognia. Nem tudta, mit érezhetne ezek után. Próbálta felhúzni a védelmet az elméje köré, hogy lecsendesedjenek a gondolatai.

Miért kell ilyen sok dolognak történnie ilyen kevés idő alatt? - kérdezte keserűn magától.

- Van egy ötletem! – hallotta Piton hangját.

- Gondoltam, Perselus – mosolyodott el lágyan az igazgató. – Remélem, velem is megosztod.

- Rád is szükség lenne. Tulajdonképpen arról van szó, hogy hagyjuk, a gyereket kitombolni. Csupán egy nagyon erős védőpajzsra lenne szükség körülötte, és egy behatárolt területen.

- Ez kicsit veszélyes – reagált rá az idő mágus, de ennél jobbat ő sem tudna kitalálni. – Ettől függetlenül úgy hiszem, ez a legcélszerűbb megoldás… mindenkire nézve.


Egy kis csend állt be a két mágus között, amit Albus aggódó hangja tört meg.

- Aggódom miatta. Olyan sok szenvedésen kellett átmennie, és a legnagyobb még hátra van. Voldemort elpusztítása még a vállán nyugszik, ami oly sok halállal fog járni. Félek, összeroppan ezek alatt, és én nem fogok tudni segíteni rajta. Miért pont egy 16 éves fiúnak kellett ezeket magára vállalnia? Miért pont ő? Az egész életét a Halál határozza meg, vagy a Sors? Melyik veszélyesebb ránézve?

Mintha csak magának beszélne, és nem a fotelben ülő férfinak. Az igazgató tudta, hogy a kérdéseire soha nem fog választ kapni.

- Segíteni fogok neki. Valakinek már megígértem ezt. – egy félmosoly jelent meg a bájitalmester arcán. – Hidd el, ha lehetőség lenne rá, én magam ölném meg azt a férget, de a sors nem ezt szánta nekem. Nekem a feladatom az, hogy beálljak a fiú segítőinek táborába, és kihozzak belőle mindent, amit lehet.

- Köszönöm, mindkettőjüknek! – szólalt meg végre Harry is, feladva a hallgatózás nyújtotta lehetőségeket. – De ez, ahogy a professzor is mondta, az én feladatom. Egyedül kell megtennem. Maguk viszont tényleg a mestereim. Azt hiszem az önök kiképzése nélkül veszítene ez az oldal – mondta hálás hangon. Kicsit zaklatott volt a sok kérdés miatt, mely a lelkében lapult. Úgy gondolta, ha most nem teszi fel őket, sosem fogja tudni.

- Lehetne pár kérdésem? – kezdett bele a “játékba” a fiú, ahogy látta a két férfi bólintását.

- Maga tényleg az én… nagyapám? – Hajtotta le a fejét. Kicsit szégyellte azt, amit hangosan is kimondott kiborulása közben.

- Vér szerint nem, de mikor kisbaba voltál úgy tekintettél rám. Ez volt ez első szavad. Anyád meg is haragudott rám, de utána rögtön mondtad, hogy anya szóval hamar elfelejtette a dolgod – mosolyogta meg az emléket az igazgató. Maga is meghatódott, hogy a kicsi Harry elsőnek őt vette a szájára.

- Ezek szerint már kiskorom óta ismer? – kérdezte döbbent hangon az érintet. Nem gondolta volna, hogy az igazgató kisbaba kora óta ismerte, főleg nem, hogy ilyen kapcsolatban voltak.

- Hát persze! Lilyvel sokat voltatok nálam, főleg mikor James és Sirius bevetésen volt, nekem pedig nem volt olyan sok dolgom.

A két idősebb mágus összemosolygott. Szívből jött ez a mosoly mindkettőjük arcára. Ritka volt látni ezt az arcát Perselusnak, de biztos volt benne, hogy sokszor ajándékozták meg egymást ezzel.

- Per… tanár úr – Javította ki gyorsan magát. Még mindig az elmúlt órák hatása alatt volt. Viszont maga is meglepődött milyen könnyen jön a szájára tanára keresztneve. – Köszönöm, amit tett… amit az elmémben tett.

- Nem hiszem, hogy ezt meg kellene köszönnöd. – Próbálta hárítani a hálálkodó szavakat.

Harry csak bólintott egyet, hogy megértette, majd tette is fel a következőkérdését.

- Akkor mikor fogok tombolni? Tudja, legalább leadom a feles energiákat…, ami nem is biztos, hogy olyan jó ötlet lenne, mert ez az energia megölhetné Voldemortot. Akkor nem lenne egyszerűbb ott beiktatni ezt a tombolást? – Gondolkozott hangosan.

- Nem hiszem, Harry, mert valószínűleg te is belehalnál – felelte Piton olyan hangsúllyal, mintha ez egyértelmű lenne.

- És az olyan nagy baj lenne? Legalább Voldemort elpusztul, és nincs több gond vele – vágta rá rögtön Harry. - Miért mindig az én életem? Voldemort halála a lényeg nem az, hogy én maradjak életbe! Az a feladatom, hogy eltegyem láb alól, és ha ehhez az kell, hogy meghaljak, akkor meghalok! – Nem érdekelte, hogy kiabál a két férfival. Egyszerűn miért nem akarják megérteni?

Nem érdekelte, hogy mennyire fáradt, felszaladt a lépcső, hogy szobájába érve végre egy kis magányra leljen. Ismét elővette Ignis naplóját, és az olvasásra koncentrált inkább.

Hallgattam egy számot, és százszor elátkoztam magam, hogy megtettem. Eszembe jutotta milyen volt reggel felkelnem. Nem voltam ember akkor, nem voltam angyal, sem démon. Csak egy érzés, egy érzés melyben olyan ellentétek vívtak ádáz csatát, hogy nem bírtam felfogni a jelentőségét. Csak feküdtem, és átadtam magamat az ismeretlen erőnek, mely akkor beköltözött a testembe. Éreztem: lelkem harcol… szívem hevesen küzd… megszakadok… túl sok a teher… meghalok. Abban a percben tényleg éreztem, hogy meghalok, vagy hogy történik velem valami, amire nincs magyarázat. Intenzív lett minden: színek, árnyak, érzések..., s maga a világ.

Furcsa hallani egy hangot, mely magához hív, mely börtönbe zár, mégis szabaddá tesz. De a furcsaság érzését kilöktem eszemből, szívemből. Hívott, csalogatott magához, és én kérdés nélkül meneteltem felé. Szívembe hirtelen kés merült, de nem ordítottam fel. Jólesőérzéssel fogadtam magamba az éles pengét. Felsóhajtottam, hisz sóhajtás az élet csupán, egy sóhajtás, és vége lesz… egy sóhajtás, és a világ a tied. Igen az enyém volt… enyém volt minden. Szememben lobogtak az érzések, főnix szárnyalt velem a fellegekben, a tűz vadtáncot járt körülöttem, de lent… lent az ellentétek voltak jelen. Háború, béke. Vértenger, és makulátlan tisztaság. Gyűlölet és harag, szeretet és megértés. Szenvedély, vágy és kéjes öröm állt szemben erénnyel és visszafogottsággal. Nem tudtam mit tenni ott fenn a fellegek között. Csak sírtam, szívemmel együtt zokogtam… a könnyeim a földre hulltak. Pár emberre rá esett egy-egy könnycsepp, és ők felemelték fejüket. Szemembe néztek, és megláttam..., s megláttam azt…

De felébredtem, és eszem elfelejtette, mit láttam meg, de pillantásuk még mindig égetett. Bizsergeti bőröm, hevesebben ver miattuk szívem.

Mit jelent ez az álom? Egyáltalán jelent valamit?

Nem tudott sokat gondolkozni az olvasottakon, mert egy kopogtatás az ajtón megzavarta.

Az igazgató lépett be a szobába kicsit gondterhelt arccal. Lassú léptekkel ment oda a hatalmas franciaágyhoz, és ült le Harry mellé.

- Nem félsz a haláltól. – Nem kérdezte, hanem kijelentette. – De ne fuss utána, mert az esztelenség lenne tőled. Vedd észre, hogy fontos vagy nekünk, és nemcsak azért, mert te ölheted meg Voldemortot, hanem mert megismertünk téged, és tudjuk, milyen embert veszíthetünk veled.

Harry félszegen mosolygott az igazgatóra. Próbálta szavak nélkül elmondani azt, amit gondolt.

- Azt hiszem, hogy mostanában túl sok lelki segélyt kellett nekem nyújtani, de már rendbe jöttem. Most már csak arra akarok koncentrálni, hogy rendesen kiképezzenek.

- Értem. Nos, akkor holnap felállítjuk a pajzsokat, és szabadjára engedheted a mágiád. Utána úgyis pihenned kell majd, de aztán arra gondoltam, hogy a kardforgatást is megtanulhatnád.

- A kardforgatást? – Nézett döbbenten a férfira.

Dumbledore csak egy bólintással válaszolt.

- Tudod mikor kicsi voltál, sokat voltál velem – kezdett bele az igazgató egy “mesébe”, hogy megnyugtassa az előtte ülő fiút, és hogy megmagyarázzon egy-két dolgot. – Apádék sokat voltak bevetésen, Lilynnek bájitalokat kellett főznie, nekem meg ott volt a sok papír- és kutatómunka, ami házhoz kötött. Pár nappal azután, hogy elmondtam a jóslatot anyádéknak átmentem hozzájuk. Megbeszéltük, hogy felkészítünk miden lehetséges módon, ebbe beletartozik a kardforgatás is, és most úgy gondolom, itt az ideje ennek.

Fájó szemekkel nézett Harry szemeibe. Neki is hiányzott a Potter házaspár. Oly rég volt már mikor Harryvel játszott, vagy Lilyvel beszélgetett.

- És annak fényében, hogy a nagyapád vagyok szeretném, ha minimum Albusnak szólítanál - folytatta huncut mosollyal az arcán.

- Rendben igaz..., vagyis Albus! - Mosolygott a visszakapott nagyapjára.

Ezt még meg kell, hogy szokjam – gondolta.

- És ki fog tanítani, mert nem hiszem, hogy Piton professzor értene ehhez.

- Igazad van, nem ért hozzá. Én Kingsleyre gondoltam, ő elég jól bánik a karddal. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha minden második nap jönne.

- Hm… nem hiszem, hogy nekem tehetségem lenne ehhez, de azért mindent ki kell egyszer próbálni nem de? - Próbált úgy állni a dologhoz, hogy ne árulja el mennyire nem érez magában tehetséget. - A barátaim nem látogathatnának meg? - kérdezte meg végre azt, aminek a teljesülésére már annyira vágyott.

- Meglátom, hogy mit tudok tenni. De most szerintem menjünk le, mert nekem mennem kell, neked pedig úgy hiszem Perselusszal van okklumencia órád.