Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Sziasztok! Több, mint egy hónap után végre, de itt a következõ rész!:) Sajnos elhúzódott, mert egybe szerettem volna föltenni, de már nem akarlak tovább váratni titeket! Az utolsó rész feltevésére vasárnap kerül sor, addig is, kérlek, írjatok hozzá kritikát! "Nagy könyörgõ szemekkel néz"

Pár nappal késõbb Harryt is kiengedték, igaz hosszas könyörgések és rimánkodások árán. Megígértem a javasasszonynak, hogy ügyelni fogok rá, és nem engedem, hogy bármi megerõltetõt tegyen. Lelki szemeim elõtt szinte láttam, ahogy próbálja elmagyarázni, hogy a kviddicsben semmi megerõltetõ sincs. De kérlelhet is engem, most mindent kamatostul visszaadhatok, hehe. Felhatalmaztak, ami bizonyos jogokkal jár, és én ezt ki fogom használni. Reszkess Harry Potter, a tavaszi szüneted a kezemben van! Na jó, ez most nagyon gonoszul hangzott, azért olyan kegyetlen nem leszek… csak egy egészen picit.

Miután elhagytuk a kórtermet, és egyben, szenvedéseink színhelyét, elõször is a Griffendél- klubhelyiségéhez vezetett utunk. Délután fele lehetett már. A csöndes folyosót csak a lépteink visszhangja zavarja meg, és természetesen halk beszélgetésünk:

- Hogy érzed magad? – teszem fel a legelsõ kérdést, ami az eszembe jut.

- Egész jól, bár néha szédülök még, de kibírható! – válaszol, mire gonoszul elmosolyodok. Azt hiszem, ez az arc magáért beszél. – Vagyis… - próbál mentegetõzni, de már késõ.

- Valóban? Ugye tudod, hogy be fogom tartatni Pomfrey utasításait, semmi megerõltetõ tevékenység!

- De…

- Hidd el, ez nekem is fáj, de ez a felsõbb hatalom parancsa! – tártam szét a karjaimat, és igyekeztem együtt érzõ arcot vágni.

- És mi lesz a kviddicsversennyel? Tudod, hogy most hétvégén lesz a döntõ, ha kihagyom…

- Pedig most, muszáj leszel!

- Ez az utolsó évem, én… - emelte föl hangját, majd lemondóan sóhajtott egyet. – Olyan jó lett volna játszani. – Egyszerûen képtelen voltam elfojtani egy mosolyt. Annyira aranyos ilyenkor, ahogy bánatos boci szemekkel fixírozza a kövezetet, miközben a pólója alját morzsolgatja.

- Édesem, most komolyan azt hitted, nem engednélek egy ilyen fontos meccsen játszani? – Erre a kijelentésemre felkapta a fejét, így belenézhettem a boldogan csillogó szemeibe. – Különben is, addigra úgy megerõsödsz, hogy még Bolyhoskát is simán levernéd.

- Te egy… egy… fú, ezért még kapni fogsz! – kiabálta utánam, ugyanis már rég a folyosó végénél tartottam. Pár hónap alatt volt idõm megtanulni, hogy nem ajánlott Harry Potterrel kekeckedni, és legfõbbképpen ráhozni a frászt. – Bonnie, gyere vissza, akkor kevesebbet kapsz!

- Volna szíved megverni egy terhes kismamát, fõleg úgy, hogy a te gyerekedet hordja? – kérdeztem szemrehányóan, mikor utolért.

- Dehogy, hová gondolsz, édes? – ölelt meg, amikor hirtelen kicsapódott a torony ajtaja – szegény Dámát teljesen felzaklatva ezzel -, majd kilépett, vagyis vágtatott rajta Ginny, utána Ron is. Még szerencse, hogy sikerült idõben félrehúznia Harrynek, különben…

- Belétek meg mi a frász ütött? – üvöltötte, miközben teljesen magához szorított, de a két testvér egészen mással voltak elfoglalva. Hogy pontos legyek, egymás lehordásával:

- Hogy vagy képes azzal a görénnyel együtt lenni? – kérdezte dühösen fújtatva az idõsebbik. – Te nem emlékszel, mennyit bántott minket? Hogy szegénynek és a varázslótársadalom szégyenének nevezett?

- Már teljesen megváltozott, és egyébként se gondolta komolyan, csak… - Egy pillanatra megállt benne a szó. Látszott rajta, hogy õ sem biztos benne igazán, bár szeretné, ha az lenne. – Csak ilyennek nevelték! – vonta meg a vállát, majd lassan elindult… volna, ha idõben észhez nem térek:

- Gyerekek, ennek semmi értelme! – sóhajtok föl, mire Ginny is visszafordul kissé, Ron pedig gyilkos szemekkel méreget.

- Bonnie, te ebbe ne szólj bele! Ginny igenis hibázott, hogy összeállt ezzel a… ezzel a… nincs olyan szó, amivel ki tudnám fejezni magam.

- Ron, kérlek, mért nem tudod elfogadni, hogy a szerelemben nincs semmi reális? Már maga a szó értelmetlen, nemhogy az érzések oka, amiért szereted!

- De van értelmük – makacskodott továbbra is. – Malfoy semmivel sem szolgált rá Ginny szerelmére, tehát õ se érezhet iránta semmit! – magyarázta. Arca teljesen elvörösödött, szemei vérben forogtak, sosem láttam még õt ilyen idegesnek. Kétségbeesetten néztem Harryre, aki azonnal reagált néma segítségkérésemre.

- Akkor mivel magyarázod Bonnie-val való kapcsolatomat? Mi is ellenségek voltunk, ott ártott nekem, ahol tudott, most mégis szívbõl szeretem ezt a kis vöröskét! – cirógatta meg hajam, amitõl jólesõen kirázott a hideg.

- Bonnie más, rajta tényleg látszik a megbánás jele, de Malfoy… egy lapon se lehet említeni õket!

- Mégis honnan veszed, hogy Draco semmit sem változott? Kinek képzeled magad, hogy eldöntheted az emberek sorsát és beskatulyázhatod õket? – Mostanra már Ginny is ugyanolyan színekben pompázott, mint a bátyja.

- Hé, srácok, ennek nem lesz jó vége, szerintem ezt kulturáltabban is meg lehet vitatni – álltam kettõjük közzé, mielõtt egymásnak esnének. Cathrine ezt az idõpontot választotta a közbelépésre.

- Elnézést, hogy megzavarom ezt a magasröptû és érdekfeszítõ vitát, de Harryt és Bonnie-t várja az igazgatónõ! – Csüggedten néztem hol Harryre – aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint én -, hol pedig a Weasley testvérekre. Mégis, hogy hagyjuk itt õket abban a tudatban, hogy bármikor egymásnak ronthatnak? Már éppen kezdtem visszakozni a látogatás ellen, amikor eszembe jutott egy nagyon jó kis terv, hogyan is gyõzzem meg Ront, vagy esetleg Ginnyt a másik igazáról. Két lépéssel Cathrine mellé értem, majd halkan, hogy csak õ értse, a fülébe súgtam tervem. Õ bólintott, majd mosolyogva távozott. A többiek persze semmit nem értettek az egészbõl. Ron és Ginny felvont szemöldökkel néztek rám, míg Harry inkább gyanakodva.

- Nos, remélem, hamar végzünk – kezdtem bele a magyarázatba. –Utána szeretném, ha itt találkoznánk, van számotokra egy meglepetésem – somolyogtam ravaszkásan. – Addig jó lenne, ha nem ölnétek meg egymást, ugyanis egészben van rátok szükségem – intéztem még szavaimat hozzájuk, majd elrángattam az értetlenül álldogáló Harryt.

Újra a csöndes folyosókat róttuk szótlanul, bár láttam, hogy kedves zöldszemûm többször is szólásra nyitotta száját, de végül nem tette föl a kérdést.

- Sejtem, mit akarsz kérdezni, de nem mondom el! – elégeltem meg a dolgot.

- De nekem is jogom van tudni róla! – csattant föl megjátszott dühvel.

- Tényleg, és mégis mióta?

- Amióta hamarosan a feleségem leszel – válaszolta könnyed hangsúllyal, majd a fõnixmadárhoz fordult, hogy kimondja a jelszót: - Upupa epops*! – A hatalmas aranyfõnix erre félreugrott, melynek helyében egy pár fokos csigalépcsõ jelent meg. A legalsó fokára állva, pedig lassan felvitt egészen a bejáratig. Kopogni akartunk, de az ajtó azonmód kinyílt, amint megérezte jelenlétünket.

- Gyertek be – hallottuk a professzorasszony határozott hangját, majd eleget téve annak, besétáltunk az ismerõs helyiségbe. A szoba pontosan ugyanúgy nézett ki, mint Dumbledore idejében, kivéve persze azt a kis különbséget, hogy most már az õ portréja is felkerült a hajdani igazgatók sorába. McGalagony semmit sem volt hajlandó változtatni rajta.

- Mért kellett megjelennünk, igazgatónõ? – tette föl a kérdést egy ismerõs hang tulajdonosa. Ekkor tûnt csak föl, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Rajtunk kívül még itt van: Lupin és apa. Vajon, mit akarhat tõlünk az igazgató? Látom, ez a kérdés õket is foglalkoztatja, csak Harry áll magabiztosan. Szóval õ tud valamit, de mindegy, hamarosan mi is megtudjuk. Feltéve, ha még ma belekezd a mondanivalójába!
Körülnézve láttam, hogy nem csak én vagyok ilyen ideges. Remus türelmetlenül dobolt az asztalon, míg apa inkább csak hátradõlt a székben, és mellkasa elé fonta karjait. Igen, ez egy tipikus apa-féle „Mondjad már, sok a dolgom, nem érek rá egész nap!” ülés.

- Üljetek le, kérlek! – kínált hellyel McGalagony, majd elénk navigált két karosszéket. – Teát?

- Köszönöm, de most nem kérnék! – ültem le az egyik kényelmesnek tûnõ darabra, míg figyeltem, hogy Harry is helyet foglal mellettem egy csésze gõzölgõ itallal a kezében.

- Szóval, megtudhatjuk végre az ittlétünk okát?

- Türelem, Perselus – intette nyugalomra a férfit. McGalagony viselkedése kísértetiesen hasonlított Dumbledore-éhoz, míg apáé… nos, az övé a régi maradt.

- Gondolom, mindannyian tudjátok, hogy Voldemort rémuralma véget ért, amikor néhány nappal ezelõtt Harry csodával határos módon legyõzte õt, és ezzel ismét békét teremtett a varázslótársadalomban – kezdett bele a hosszúnak ígérkezõ beszédbe. – A Rend tagjai, és természetesen az aurorok már rengeteg halálfalót jutattak az Azkabanba, tehát a nyugalom valóban helyreállni látszik.

- Minerva, én tényleg nem akarlak zavarni, de végre rátértnél a lényegre! – sóhajtotta kissé fáradt hangon Lupin is. Én tiszteltem az idõs professzorasszonyt, de most mélységesen egyetértettem, a nála jóval fiatalabb tanársegédjével.

- Oh, rendben, de attól tartok, ezt Mr. Potternek kell közölnie – fordult a kis Túlélõ felé, aki komótosan letette csészéjét az asztalra, majd végigjáratta tekintetét a jelenlévõkön.

- Nem tudom, hogy kezdjek bele, ezért inkább kertelés nélkül kimondom. Az igazgatónõvel már megbeszéltem, és õ beleegyezett. Szóval én… - megköszörülte a torkát, hogy visszajöjjön a hangja. – Bonnie, szeretném, ha a gyermekünk igazi családba születne, ezért arra gondoltam, hogy… nos, … - Lupin és apa érdeklõdõ, Minerva bíztató arcot vágott, míg én kezdtem az ájulás szélére kerülni. Az nem lehet, hogy pont azt a kérdést akarja feltenni? Vicces lesz, ha Voldemort támadása után, majd egy ilyen egyszerû, és fõleg örömteli hír fog felizgatni! Erõsen markoltam a karfát, hogy legalább a széken maradhassak. Még fél szemmel láttam, ahogy a két férfi helyezkedni kezd az ülésben, majd meghallottam a világ legszebb kérdését: - Hozzám jössz feleségül? – meglepett arcomat látva gyorsan hozzátette. – Ez még csak amolyan jelképes dolog lenne, hogy összetartozunk. – Azt se tudtam sírjak, vagy nevessek, annyira megdöbbentett ez a szituáció. Persze gondoltam, hogy egyszer majd eljön ez a pillanat is, de nem mostanában.

- Harry, én… - Könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni, csak egyre folytak lefelé arcomon. A fenébe is, hogy a bánat és az öröm receptorai ennyire közel vannak egymáshoz! Így most azt hiheti, hogy szomorú vagyok, holott a világ legboldogabb emberének érzem magam. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Igazából egyikünk se volt éppen a legjobb formában, de a közeljövõben történõ események erõt adtak. – Szeretlek, annyira szeretlek! – suttogtam a fülébe, miközben ringatott.

- Egy pillanatig azt hittem, visszautasítod? – tolt el finoman magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Viccelsz? Te vagy életem szerelme, csak nem gondoltad, hogy nemet mondok? – Teljesen meglepett ez a feltételezése. – Tény, hogy nem számítottam rá, de ettõl függetlenül még nagyon boldog vagyok – mosolyogtam, és még egy csókot adtam szerelmemnek.

- Khm… és esetleg Mr. Potter elmondaná, hogy mégis hogyan tervezte a továbbiakban? – Az illetõ már meg sem lepett. Azt hiszem, apa már soha nem fogja levetkõzni ezt az arrogáns stílust. – Szép dolog a szerelem, de a gyerekneveléshez kevés lesz a hírnév!

- Perselus! – csattant fel egyszerre Lupin és Minerva. – Pont te beszélsz itt gyereknevelésrõl, aki eldobta a sajátját! – vetette még oda õsi ellensége.

- Te is tisztában vagy vele, hogy miért, és egyébként te hány gyereket neveltél föl, vérfarkasok gyöngye? – morogta az apámnak vélt személy, de most inkább hasonlított régi énjére, mint a pár nappal ezelõtt megismert férfira.

- Képzeld, hogy én is sokat szenvedek a betegségemtõl, tisztában vagyok a korlátaimmal, nem kell rá emlékeztetned!

- Oh, hogy nem kell? Akkor te mért hánytorgathatod fel az én hibámat? – Mostanra már mindkét férfi egymástól tisztes távolságra zúdították a másik nyakába sérelmeiket. A végén már nem is miattunk veszekedtek, hanem a gyerekkori bántalmaikon. – Te, és a három barom haverod folyton sértegettetek és megaláztatok, már akkor is, ha csak arra sétáltam! Mert valakibe bele kellet rúgnotok: Áh, arra jár Pipogyusz, gyorsan intézzük el a kis szerencsétlent!

- Ha jobban körbenéztél volna, és néhanapján a füled mögé rakod azt a zsíros hajad, láthattad volna, hogy én egyikben se vettem részt! – vágott vissza Lupin.

- Persze, te inkább a könyved mögül szurkoltál nekik, igaz? Mindig eljátszottad az ártatlant, aki csak a fejét ingatja a barátai szemétkedésein, de egyszer se léptél közbe! Ha Potter épp navigációs bûbájjal a fejem tetejére fordított, és megnézte, hogy milyen színû alsógatyát vettem föl, õ csak eljátssza, hogy szégyelli a viselkedésüket, de közben MOSOLYOG – nyomta meg az utolsó szót, hogy mindenki hallja. Lassan szemtanúvá váltunk. Az igazgatónõ, Harry és én szobormereven figyeltük a szócsatát, miközben azon filóztunk, vajon mikor kerülnek elõ a pálcák is. Periférikus látással érzékeltem, hogy Harry föláll a székbõl, miközben szinte remeg. Elképzelni sem tudtam, mi lelhette õt. Ránéztem, és szinte páni félelem fogott el a fakó fehér arca láttán. Vajon mi zaklathatta föl ennyire?

- Sajná… - fulladt el hangja, majd erõt véve magán, sokkal hangosabban hozzátette. – Sajnálom, Piton professzor… - Erre a kijelentésére a veszekedõk felfüggesztették a civakodást, és érdeklõdve fordultak szerelmemhez. – Sajnálom, szégyellem az apám viselkedését helyette is. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett magának, de szeretem a lányát, és vele akarom leélni az életem!

- Nincs szükségem együttérzésre, fõleg a tiédre nem, Potter! – morogta fölényesen. Alig akartam elhinni, hogy valóban ezt mondja. Mért teszi ezt velem? Azt gondoltam, hogy komolyan változni akar, de most nem úgy tûnik!

- Elegem volt… - akadtam ki egy kissé. – Mért nem tudsz velem együtt örülni, azt hittem ez az apák dolga! Szeretem Harryt, és a kicsit is, akit a szívem alatt hordok… és téged is! Sokáig magamnak se akartam bevallani, de ez van. Erre egymásnak estek, te pedig gúnyolódsz! Tudod mit, te sem vagy jobb Harry apjánál és a haverjaiknál! – kiabáltam, bár lehet, hogy az utolsó kijelentésemet magamban kellett volna tartanom, de most már teljesen mindegy. Így legalább észreveszi magát. – Elnézést, igazgatónõ! – biccentettem a hölgy felé, majd sietve távoztam. Gyors léptekkel haladtam végig a folyosó szakaszon, Hary alig bírt beérni.

- Bonnie – szólt utánam, de nem lassítottam. – Bonnie, állj már meg! – Ekkor már a karomnál fogva vont magához, én pedig hagytam magam. Sírni lett volna kedvem a tudattól, hogy apám és a szerelmem ennyire nem képesek kijönni egymással.

- Ne haragudj, azt hittem, hogy egy kicsit jobb ember lett belõle! – szipogtam el-elfúló hangon, miközben a vállgödrébe hajtottam fejem.

- Ugyan, csak váratlanul érte, hogy most kapta vissza a lányát az egyik ellenségétõl, erre ismét elveszi egy másik, még ha csak a fia is az illetõ – simított végig hajamon. – Egyébként is, az én hibám, gondolhattam volna, hogy korai még bejelentenem, de McGalagony szerint nem két perc egy ilyen ceremóniát összehozni.

- Tényleg, és mikor lenne? – néztem bele smaragdzöld szemeibe.

- Az év végi bálra terveztük, akkor mindenki ott lesz, aki számít. Ráadásul, akkorra már vége lesz a vizsgáknak is, mindenki boldog, és elégedett.

- Valóban jól kiterveltétek az asszonysággal, és megtudhatnám, hogy mégis, mikor beszélgetetek róla? – kérdeztem gyanakvóan, mire huncut mosolyra húzta ajkait.

- Oh, nem kell mindent tudnia, Miss. Kíváncsi, inkább menjünk le a toronyhoz, Ronék már biztos várnak! – javasolta. Tényleg, róluk teljesen megfeledkeztem. Mi lenne velem nélküle?
A magam lehetõségeihez képest fürgén igyekeztem a Griffendél-toronyhoz, hogy még idõben ott találjuk a testvérpárt. Ki tudja, mennyi ideje ácsoroghattak ott. Mindegyik falnak vetett háttal beszélgetett a barátjával, illetve barátnõjével, miközben Ron és Ginny tüntetõleg elfordultak egymástól.

- Bocs a késésért, kicsit elhúzódott a megbeszélés! – siettem a magyarázattal, majd tovább haladtam a felsõbb emeletekre. Harryék szótlanul követtek, fogalmuk se volt, mit terveltem ki a számukra. Micsoda meglepetés lesz majd nekik!
A folyosó újabb folyosót követett, már kezdett lankadni a lelkesedésem, amikor megtaláltam a keresett kárpitot. – Igen, itt a csendélet, akkor már csak egy folyosó jobbra, majd utána balra, és onnan két terem elõre – motyogtam magamban.

- Elárulnád, hogy mégis hová viszel minket? – kérdezte dühösen Ron, a többiek inkább csöndben maradtak.

- Majd meglátod, ha nyugton maradsz! – A felelet rövid és lényegre törõ. Még egy darabig hápogott, de amikor meglátta a keresett termet, és természetesen a benne lévõ tárgyat, inkább benne ragadt a szó. A szoba még mindig ugyanolyan elhagyatott volt, mint néhány hónappal ezelõtt, a tükör pedig éppolyan magányosan álldogált, mint akkor.

- Nos, fiúk-lányok, megérkeztünk. Itt látható Edevis tükre, mely megmutatja…

- Hogy, mi a szívünk leghõbb vágya! – fejezte be helyettem Ron és Hermione szinte tökéletesen egyszerre.

- Pontosan! – mosolyogtam. – És, ki szeretné elõször kipróbálni? – kérdeztem, miközben párszor Ginnyre és Dracóra tévedt a pillantásom. – Mondjuk, szerintem Dracóék elkezdhetik a sort – javasoltam a szerelmespárnak, akik egymás kezét fogva léptek a tükör elé. Én is Harry mellé sétáltam, és vállára hajtottam fejem.

- Tényleg a Mardekárba van a helyed, soha nem jutott volna eszembe! – ismerte be, miközben végig a többieket figyelte.

- Ezt most vehetem dicséretnek?

- Határozottan annak szántam – ölelt magához. – Szerinted nekünk is tesztelni kéne?

- Minek, én teljesen megbízok az érzéseimben! Tõlem aztán jöhet akármilyen okos, izmos, bátor férfi, számomra akkor is te leszel az…

- Ez nem igaz, a tükör biztosan téved! – Ron, úgy látszik, teljesen kiakadt a látottaktól. Ginny és Draco viszont alig bírják visszafogni a nevetésüket, még Hermione és Cathrine is inkább a Weasley lány oldalán álltak.

- Ron, kérlek, fejezd ezt be! Szeretik egymást, ráadásul már Draco is mellettünk harcolt a csatában, mért nem békélsz meg végre a helyzettel? – Hermione volt az egyetlen a csapatból, aki tudott rá valamelyest hatni. – Gyere, inkább nézzük meg, hogy mi mennyire szeretjük egymást!

***

Azóta eltelt egy hónap. Utolsó évünk utolsó vizsgáira készülünk, szinte folytonos a hajtás. Éjszakákba nyúló tanulás, rengeteg idõtöltés a könyvtárban Hermionéval és Cathrine-nel, ugyan párszor a fiúk is megfordulnak, de õk valahogy még nem érzik szükségét a készülésnek. Ilyenkor elképzelem magam elõtt, ahogy kétségbeesetten próbálják behozni magukat az utolsó héten, mire általában elfog a megelégedettség érzése.
Apával ez idõ alatt a kapcsolatom egyre közvetlenebb és jobb lett. Mikor találkozom vele, és négyszemközt beszélhetünk, mindig gondosan igyekszem kerülni a Harryvel kapcsolatos eljegyzést. Mindkettõt szerettem annyira, hogy nem akartam haragba lenni velük. Egyik alkalommal viszont apa hozta föl a témát:

- Gyere be, kérsz valamit inni, vagy enni? – tárta ki dolgozószobája ajtaját, majd azonnal hellyel kínált. Bizony, jócskán meglátszott már hasamon a terhesség, és mióta a világ újra helyre állt, már fedõ bûbájt sem kellett használnom.

- Inkább egy kis nyalánkságot kérnék, ha van – foglaltam helyet az apával szembeni széken, míg õ, csak a külön bejáratú hûtõjéhez sétált, majd elõkapott belõle egy kis pudingot.

- Még valamit? – kérdezte, de meglepett arcomat látva elnevette magát. – Tudod, mióta majdnem minden nap meglátogatsz, ha teheted, gondoltam, érdemes lenne felkészülni a vendégvárásra.

- Aha. – Ennél értelmesebb válasz nem jutott az eszembe. Még pár pillanatig szorongattam kezemben az édességet, végül majszolni kezdtem.

- Jó, hogy jöttél, ugyanis beszélni szeretnék veled valamirõl, vagyis inkább valakirõl. – Ennek hallatára majdnem keresztbe lenyeltem a kanalat. – Jól vagy? – Látta, hogy szinte a fuldoklás szélén állok. – Nem akartalak felzaklatni! – Fejemet ingatva jeleztem, hogy egyáltalán nem errõl van szó. Valahogy mégis sikerült kinyögnöm két szót:

- Kérlek, folytasd! – majd jobbnak láttam, ha addig szüneteltetem az evést, és az asztalra raktam a félig elfogyasztott édességet.

- Beszéltem ma Pot… akarom mondani Harryvel az óra után. Elmondtam neki is azt, amit most neked: Szeretlek téged, még akkor is, amikor olyan sok büntetést róttam ki rád… rátok.

- Apa…

- Ne, hadd fejezzem be. Tudom, hogy sokat ártottam nektek, holott egyikõtök se érdemelte volna meg, épp ellenkezõleg. Ha van ember, aki rászolgál a boldogságra, nos… azok ti vagytok. Gondolom, most azt hiszed, hogy beteg vagyok, és éppen magas lázam van, de még soha nem éreztem magam ennél magabiztosabban. Hogy õszinte legyek, igazából az elmúlt 17 évben voltam beteg – sóhajtotta szomorkás mosollyal az arcán. – Szenvedtem, mert bántanom kellett téged, egy olyan ember miatt, akitõl születésed óta menekülök. Gyûlölöm magam miatta.

- Már vége, és ehhez te is sokban hozzájárultál kezdettõl fogva. Leróttad tartozásod – suttogtam könnyekkel küzdve.

- Koránt sem. Csak akkor éreznék újra megelégedést, ha téged boldognak látnálak, és ehhez Harryre van szükséged, neki pedig rád. Nem választhatlak el titeket, egyszerûen nincs jogom hozzá. Szeretitek egymást, és a szerelemnek nem lehet gátat szabni. Egyébéként sem vele, hanem az apjával volt nézeteltérésem, és ha jobban belegondolok, James most biztos forog a sírjában, hogy pont a gyerekeink házasodnak össze!

- Apa! – förmedtem rá, de valahogy nem tudtam haragudni.

- Jól van, jól van, kissé túlzásokba estem, de akkor is jól esett.

- Gondoltam – csóváltam meg a fejem, mire ide-oda forgatta szemeit, és fütyürészett. – Akkor ezzel most azt akarod mondani, hogy engedélyezed a kapcsolatunkat, és…

- Igen.

- És nem fogsz vele folyton veszekedni, kioktatni, lehordani?

- Igen.

- Elfogadod úgy, ahogy van?

- Nos… igen, ha már muszáj, de ha…

- Ha esetleg nézeteltérés adódna köztetek, akkor azt két értelmes civilizált ember módjára beszélnétek meg? Ez az utolsó kérdésem!

- Kikérem magamnak, én mindig is civilizáltként viselkedtem vele!

- Kivéve, amikor nem! – emlékeztettem az öregem.

- Igaz, sokszor nem. Rendben – adta meg magát. – Normális emberként fogom kezelni, ahogy azt megérdemli. – Arcomon örömteli mosoly suhant át erre a kijelentésére, majd gondolkodás nélkül megöleltem. Halk kopogás zökkentett ki az apai ölelésbõl.

- Gyere be! – kiáltott ki a régen pincék rémének titulált férfi, az apám, mire Harry lépett be a szobába.

- Jó napot, Piton professzor. Szia, Bonnie – köszönt mindkettõnknek, majd hozzám fordult. – Már mindenütt kerestelek, Remus beszélni akar velünk! – A futástól alig kapott levegõt, úgy zihált.

- Rendben, mindjárt mehetünk, csak még elköszönnék apától – majd nyomtam az arcára egy puszit, és felkaptam az asztalról a pudingot. – Ezt majdnem itt hagytam. Holnap is bejönnék, ugyanis lenne pár kérdésem bájitaltannal kapcsolatban, professzor – mosolyodtam el, mire õ is ugyanúgy reagált.

- Maradjunk csak az apánál, ha lehet. A professzor olyan kegyetlen volt veled, nem akarom többet hallani tõled ezt a megszólítást, kivéve persze tanórán.

- Értettem! Akkor mi most mentünk, szia! – majd elhagytuk a régen oly gyûlölt lakosztályt.
A beszélgetés Remusszal szinte ugyanúgy zajlott, mint apával. Õ is beleegyezett a házasságba, és elnézést kért a történtekért, ami mindkettõnket nagyon meghatott. Azt hiszem, most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy június tizedike lesz életem legszebb napja, de elõbb essünk túl a vizsgákon.

***
A vizsgaidõszak volt életem leghosszabb és legrémesebb két hete. Nem csak azért, mert igyekeztem mindent jól megtanulni, és ehhez majdnem minden este sokáig virrasztottam a könyv fölött. Hanem még Harry nyavalygását is végig kell hallgatnom arról, hogy már nincs ideje megérteni az anyagot, magyarázzam el neki ezt, világosítsam fel arról, végsõ elkeseredésemben a fejéhez vágtam, hogy talán elõbb is hozzá kezdhetett volna. Ilyenkor általában megsértõdött, ezzel bûntudatot csikarva ki belõlem, aminek percekig tartó csókolózás lett a vége.

Végül, mindenki nagy örömére, az utolsó vizsganap is eltelt. A többiekkel egyetértve, úgy gondoltuk, hogy inkább a parkban fogyasszuk el az ebédünket a zajos nagyterem helyett. Mostanra már az idõ is szebb lett, mintha ezzel is csak a mi örömünket akarná megkoronázni.

- Újabb év telt el, de most az utolsó! – kezdte Hermione, miközben hátát az öreg fa törzsének vetette.

- Hát, az idei év sem volt kalandoknak híján! – próbált viccelõdni Ron, amivel bár tökéletesen egyet értettünk, mégsem tudtunk nevetni. Belegondolva Hermione szavaiba, tényleg hiányozni fog a jó öreg Roxfort. – Ugyan srácok, ne legyetek már ennyire elkenõdve, hiszen hamarosan esküvõ lesz! – Na igen, az eljegyzés. Mióta megtudta, hogy az utolsó bálon Harry megkéri a kezem, és eljegyzés lesz, nagyon fel lelkesült. Eddig csak a szûk baráti kör tudott a dologról. Harry állítása szerint, nekem is csak a terhességemre való tekintettel mondta el. Máskülönben biztos a bálon szerzek róla tudomást. Mondjuk, úgy sokkal romantikusabb lett volna, de így is tetszik.

- Ron, az esküvõ kicsit odébb lesz, még csak eljegyzem – magyarázta Harry kissé vörösödõ arccal.

- Mi az, csak nem zavarba jött a Kis Túlélõ? – Draco erre megkapta a jól kiérdemelt süteményét… az arcába.

- Ez járt, én nem szoktam zavarba lenni! – húzta ki magát büszkén, majd felnevetett, de öröme csak addig tartott, míg a szõkeség vissza nem adta a „kölcsön kenyeret”! – Ron, te ehhez nem szólsz semmit?

- Sajnálom haver, de te kezdted, viseld a következményeit! – vigyorogta, majd õ is gazdagabb lett egy kis nassolni valóval Harry jóvoltából. Ron felháborodva visszaadta, minek következtében óriási kajacsata vette kezdetét a fiúk között. Mi lányok, pedig igyekeztünk kimaradni, már amennyire lehetett.

- Jesszusom, szerintetek jól meggondoltam, hogy egyszer a felesége leszek? – kérdeztem a lányoktól a játékosan viháncoló võlegényemet nézve.

- Ez a kérdés már nekem is sokszor megfordult a fejemben – válaszolta Hermione mosolygós arccal.

- Ezt hogy érted? Mért érzem úgy, hogy valamirõl lemaradtam?

- Nos, talán, mert tényleg lemaradtál? – értetlenkedve fordultam Ginnyhez. – A mi kis barátnõnknek is hamarosan bekötik a fejét, Ron ugyanis néhány nappal ezelõtt megkérte a kezét!

- Ez most komoly? Akkor ezek szerint…

- Azt még nem tudom, mikor akarja közzé tenni, de valószínû, hogy a tiétekkel lesz együtt tartva!

- Alig bírom elhinni, végre Ron is komoly elhatározásra jutott. Éppen ideje volt már.

- A kedves bátyám mindig is a késõn érõ típusok közzé tartozott! – szúrta közbe Ginny, mire mindannyian elnevettük magunkat.

- Az már igaz, õ volt a legutolsó, akinek feltûnt, hogy Draco már egyáltalán nem olyan, mint régen.

- De mostanra viszont egész jól kijönnek – kelt Hermione gyorsan szerelme védelmére. – Dracóról jut eszembe, ti mit terveztek a jövõben?

- Még nem tudjuk, de az biztos, hogy eladom a Malfoy-kúriát, és valami barátságosabb környékre költözünk! – válaszolta meg a kérdést Draco, ugyanis idõközben abbahagyták a csatározást, és a beszélgetésünket hallgatták.

- Remek ötlet, Londonban rengeteg gyönyörû ház vár családra! – tért magához Harry is, mire Draco kissé zavarba jött.

- Nos, igazából ez a része már tárgytalan a dolognak! – A szõkeség jobbnak látta, ha inkább a füvet pásztázza kedvese sötéten villózó tekintete helyett.

- Lennél szíves ezt bõvebben kifejteni? Én azt hittem, de javíts ki, ha tévednék, hogy a párkapcsolat arról szól, hogy bizonyos, de fõleg ilyen dolgokban, mindkét félnek van beleszólása! – Ginny szemei ebben a pillanatban messze felülmúlják a tûzhányó képességeit. – Szóval, Mr. Malfoy… elmagyarázná, hogy…

- Édesem… - legyintett közbe, mert férfiúi büszkesége, és malfoyos stílusa nem engedte, hogy egy nõ csak úgy ledegradálja. - te ezt nem értheted, majd késõbb…

- Nem, nincs késõbb, itt és most színt kell vallanod! – fonta mellkasa elõtt össze karjait, valahogy nagyon határozottnak tûnt.

- Sajnálom, de nem! Ha Perselus megtudná, hogy elmondtam, akkor…

- Apa? – kaptam fel a fejem, és most Draco ijedt tekintetével nézhettem farkasszemet. – Mi köze van ehhez apának?

- Semmi – pattant fel hirtelen, majd gyors léptekkel távozott. Harryvel furcsálló-gyanús tekintettel egymásra néztünk, míg Ginny is szerelme után eredt.

- Várj Ginny, te hová mész? – kiáltottam a lány után, aki szintén kiabálva válaszolt:

- Ezt nem hagyom annyiban, beszélek Dracóval!

***

Már nem volt túl sok idõ az estéjig. Az utolsó vizsganap pont péntekre esett, a bál pedig vasárnap lesz tartva, így már csak két napunk van a készülõdéshez. Mindenki nagyon izgatott, fõleg a hetedévesek, ugyanis ez az utolsó esély arra, hogy így együtt legyünk, ünnepeljünk, táncoljunk, bár… nem is tudom, szerintem McGalagonynak sem lenne ellenére, ha a késõbbiekben is tartanánk itt bálokat, sõt… ott lesznek majd az osztálytalálkozók, ráadásul a gyermekünk is biztos ide fog járni, apa is itt tanít, így egyáltalán nem vagyok szomorú. Catherine, Hermione és Ginny nagyon sokat segítenek az elõkészületekben, a ruha kiválasztása komoly feladatnak minõsül. A lányok nagyon kitesznek magukért, próbálnak mindenben kímélni az „állapotom” miatt. Igazgatónõnktõl szerencsére kaptunk egy fél nap szabadidõt, hogy együtt elmehessünk Madam Malkin talárszabászatába az Abszol útra. Ott rengeteg választék tárult a szemünk elé. A világos színektõl, egészen a sötétekig, minden árnyalatban. Cathrine elég hamar talált magának egy gyönyörû vörös színût, ami jól ment a szeméhez, és szépen kiemelte az alakját. Neville tényleg meg lehet vele elégedve. Azután Hermione talált rá az igazira, mely egy csodaszép, fekete, spagetti pántos ruha volt. Bár nála inkább az élénkebb színek váltak be, most mégis minden jelenlévõt elkápráztatott látványával. Annyira elõnyösen kihozta karcsú derekát és dekoltázsát, hogy komolyan kezdtem féltékeny lenni.

- Na, hogy tetszik? Szerintetek megfelelnék ebben Ronnak? – fordult körbe legalább háromszor a tükör elõtt, mutatva ezzel nekünk is szerzeményét. Nekem valahonnan a padlóról kellett fölkaparni az állam.

- Hû, Mione, ha azonnal nem veszed vissza az elõzõ ruhádat, én menten leszbikus leszek! – csúszott ki a számon az elsõ gondolat, mire mindenki – még Madam Malkin is – elmosolyodott. Hermionének viszont fülig ért a szája.

- Akkor ezzel azt akarod mondani, hogy…

- Igen, azt. Ez a ruha rád lett szabva, Mio – vágott közbe Ginny és Cathrine.

- Meggyõztetek, akkor ez lesz! – mosolyodott el, majd még utoljára belepillantott a tükörbe, és visszasétált a próbafülkébe.

- Nem kellett túl sokat gyõzködnünk – súgtam Cath fülébe, de sajnos nem elég halkan.

- Ezt hallottam ám, Bonnie – kiáltott ki a fülkébõl.

- Nem tudom, mirõl beszélsz! Én nem mondtam semmit! – Cathrine és Ginny csak a fejüket rázták, míg én megvonva vállamat a választékokhoz sétáltam. Egyik se tetszett igazán, valahogy mindegyik eltért valamiben az ízlésemtõl. Az egyiknek a színe, a másiknak a kivágása volt túl mély, a harmadik elállt a derekamtól, vagy túl szûk volt a pocakom miatt. Már kezdtem föladni a reményt - ugyanis Ginny is megtalálta a hozzávalót, mely stílusban ugyanolyan volt, mint Hermionénak, csak sötétzöldben -, amikor a Madam egy sötétkék-fehér estéjivel tért vissza.

- Talán próbáld föl ezt, szerintem jól fog állni – nyújtotta át a selymes tapintású anyagot. Kissé kételkedve léptem be vele a próbafülkébe, de amikor fölvettem, elsõ pillantásra beleszerettem. Ennek vastagabb volt a pántja, mint a többieknek, ami lazán a vállaimra csusszant, míg a kivágás nem volt nagy, de nem is kicsi, pont megfelelõ. A ruha lágyan követte testem vonalát, ami még egy plusz pontot jelent nálam a terhesség miatt.

- Így legalább nem tûnök annyira kövérnek - gondoltam magamban. – Na, ha Harry ezt most hallaná! – Inkább kiléptem a többiek elé.

- Nos, véleményeket kérek, de csak finoman, ha lehet.

- Káprázatos!

- Ragyogó!

- Megvesszük!

***

A fiúk ebben a két napban nagyon titkolózóak lettek. Bármikor, ha megláttak minket, sejtelmesen összesúgtak, ami kezdett fölbõszíteni. Idegesített, hogy nem tudom, mire készülnek. A bál reggelén legszívesebben Harryt az ingjénél fogva rángattam volna ki, hogy vallomásra kényszerítsem, kis híja volt, hogy nem tettem meg. Én bezzeg ne titkoljak el elõle semmit, de õ megteheti ugyanezt, mi? Hol itt az egyenjogúság? Én egy terhes nõ vagyok, kímélni kell az idegzetemet!

- Áh, hiába is ordibálok itt magamban, senki se hallja!

- Nagy tévedésben vagy, kicsim.

- Apa, te meg mit keresel a fejemben, ez még elõtted is magánszféra!

- Tudom, csak láttam, hogy kissé feszült vagy! Egyébként beszélni szeretnék veled és Harryvel a bál elõtt! – Apa egy adag pirítóst vajazott meg éppen. Elképesztõ, hogy nem is látszik rajta a koncentráció. - Gyakorlás kérdése az egész.

- Mi…

- Akkor gyertek le olyan hat körül! – majd kezdtem érezni, hogy távozott a gondolataimból. Kirázott a hideg, hogy nemrég még legilamenciával, mugli nyelven telepatikusan kommunikáltunk. Nem azért, mert vele beszéltem, csak maga a tudat, hogy valaki beférkõzött a gondolataim közzé.

A délelõttöt Harryvel töltöttem a szükség szobájában. Csak egymást átkarolva ültünk a kanapén. A reggeli nyugtalanságom egy csapásra eltûnt, ahogy izmos karjai közt tartva csókolt lágyan, de mégis szenvedélyesen. Hogy képes erre valaki? Olyan tûz ég benne, ami szinte felemészt. Próbálom követni a mozdulatait, de képtelenség, alig kapok levegõt… végül lassan eltávolodik.

- Huh, mivel érdemeltem ezt ki? – simítok végig a tarkóján, miközben képtelen vagyok elszakítani pillantásomat kívánatos ajkairól amivel, néhány másodperccel ezelõtt még vadul csókolt.

- Szeretlek – suttogja egészen halkan, majd hozzáérinti homlokát az enyémhez és megpuszilja az orrom hegyét. – Emlékszel még az Edevis tükrénél történõ beszélgetésünkre?

- Ühüm – bólintok, miközben a vállára fekszem, így egészen közel kerülök a nyakához. Tudom, elég csak pár csókot lehelni rá, és máris teljesen felizgatom.

- Bohn… nie – nyögi elfúló hangon. Kis magánakciómat rögtön siker koronázza. – Komoly… dolgokról szeretnék kérdezni.

- Kérdezz! – csókolom tovább, és érzem, hogy hamarosan megtörik az ellenállása.

- Elkezdtél ott egy mondatot, de Ron miatt nem tudtad befejezni – tolt el magától lágyan. – Mit akartál akkor mondani? – Ettõl a kérdéstõl most gondolkodóba estem. Eszembe jutott, hogy megdicsérte a ravaszságomat, és hogy kérdezte, nekünk nem kéne-e tesztelni a tükröt. Erre mondtam valamit, de mit?

- Hogyan szólt az eleje? – Igazából tudtam a választ, de mindig is szerettem nézni, ahogy vörösödik az arca. Arra viszont sosem tudtam rájönni, hogy a méregtõl vagy a zavartól.

- Édesem, tudod te azt nagyon jól, most mért kínzol? Jól esik ez neked? – kérdezte enyhe sértettséggel a hangjában.

- Tõlem aztán jöhet akármilyen izmos, okos, bátor férfi, számomra akkor is te leszel a legerõsebb, legokosabb, legbátrabb ember az egész világon! – mutattam egy karmozdulattal is, aminek aztán egy ölelés és fojtott nevetés lett a vége. – Mert fontos vagy nekem, szeretlek! – Erre apró rúgást éreztem a pocakomban, mire mindketten arra fordítottuk figyelmünket.

- Úgy látszik, a kisfiúnk is így gondolja!

- Kislányunk, drágám!

- Kisfiú lesz, érzem a zsigereimben! – nyújtózik egyet.

- Majd meglátjuk, szerintem majd a természet eldönti! Jut is eszembe, apa beszélni szeretne velünk valamirõl, úgyhogy hat tájékán ne csinálj programot magadnak!

- Rendben, de mirõl?

- Azt nem mondta, te viszont tartozol nekem egy magyarázattal? – böktem meg mutatóujjammal mellkasát.

- És mivel kapcsolatban, ha szabadna megtudnom? – Arca õszinte csodálkozásról árulkodott, amitõl rögtön felszökött az agyamban a vér.

- Jaj, ne vágj már ilyen meglepett arcot! Szerinted, mirõl beszélhetek? A folyamatos pusmogásaitokról a fiukkal! Akárhányszor csak megláttok minket, lányokat, összesúgtok. Tuti, hogy készültök valamire, és tudni akarom! – fontam össze mellkasom elõtt karjaimat.

- Édesem, rémeket látsz, mi semmire sem készülünk! – próbált megnyugtatni kedves simogatással, de hiába. Az iskolánk címere is azt hirdeti: Ne csiklandozd meg az alvó sárkányt! Hát Harry megtette, viselje a következményeket.

- Ide kevés lesz néhány csók, hogy elaltasd a gyanúmat. Tudom, hogy terveztek valamit, nagyon furcsán viselkedtek, és ezt nem csak én látom így! Elõször Draco, aztán az egész csapat, mi jöhet még estig?

- Ne izgasd föl magad, semmi értelme, a te állapotodban ez…

- Az én állapotomban… az én állapotomban! – utánoztam Harry mély hangját. – Folyton csak ezt hallom, ehhez képest viszont elég sok mindenen keresztül mentem már.

- Tudom, aminek nagyrészt én…

- Nem, te fõleg nem voltál hibás! – torkoltam le, mielõtt magára vállalja az egész emberiség hibáit. Sajnos, képes rá. – Én nem ezt akartam kihozni a dologból, csak nyugalmat szeretnék végre, olyan nagy kérés ez?

- Nem – ölel magához lágyan, miközben vörös hajamba túr, és megpuszilja a fejem tetejét. – Egyáltalán nem nagy kérés, és ne aggódj, semmi rosszra nem kell számítanotok!

***

Ebéd után Flitwick professzor és néhány tanítványa maradtak, hogy feldíszítsék a nagytermet az estéjre. Mi addig a lányokkal kiválasztottuk a frizuránkat és a sminkünket. Sajnos, én még egy jó darabig nem kezdhetek hozzá semmihez, ugyanis hatkor még lesz egy beszélgetésem apáékkal. Vajon, mit akarhat mondani, és miért ilyen sürgõs? Õ is tervez valamit, és ebbõl kezd egy kissé elegem lenni. Ugyan hány kismamának kell még ezt elviselnie, amit nekem? Na jó, ez most nagyon egoistának és ön sajnáltatónak hangzott! Bár, be kell, hogy valljam, nem sok nõ mondhatja el magáról, hogy ilyen nagyszerû szerelme van. Erre a gondolatra elmosolyodtam, és inkább a Lavender-Parvati párost figyeltem, ahogy néhány pálcaintésükre szebbnél szebb színekben pompázott körmük.

- Nagyon ügyes varázslat – fordultam a nevetgélõ pároshoz.

- Kösz, neked is befesthetjük, ha gondolod! – ajánlotta fel az indiai származású lány, és már nyúlt is az egyik kezemért. – Milyet szeretnél?

- Milyen szín megy egy sötétkék ruhához?

- Szinte bármilyen, de már ki is találtam egyet, ehhez mit szólsz? – kérdezte, majd a következõ pillanatban fehér körömlakk fénylett rajta. Az egyik sarkából, pedig három fekete csík indult, díszítés gyanánt. – Na, hogy tetszik?

- Hüm, nem is rossz! – csodáltam meg, és közelebbrõl is szemügyre vettem. – Sõt, remek ízlésed van!

- Oh, köszönöm, de még nincs kész. Még kell rá egy réteg csillogó fedés is – majd pár pillanattal késõbb az is rajta fénylett. – Így, most pedig jöhet a másik kezed!

Három barátnõm ekkor tért vissza, és mikor meglátták, hogy mi folyik, õk is azonnal körénk gyûltek.

- Nahát, körömfestés van! Minket is kezelésbe vehetnél! – kapott a témán Ginny, és már le is huppant Lavender elé soron következõnek.
***

Az elkövetkezendõ pár óra hamar eltelt a lányok társaságában. Igazából hat elõtt pár perccel vettem csak észre, hogy indulnom kéne apához.

- Bocsássatok meg, de van egy kis dolgom – álltam föl Cathrine mellõl – Sietek – szóltam még vissza az ajtóból, majd igyekeztem a lehetõ leggyorsabban elérni a dolgozószobához.
- Hogy felejtkezhettem meg ennyire az idõrõl? – szidtam magam útközben, de szerencsére nem voltam egyedül a helyzettel, ugyanis Harry is épp akkor fordult be az egyik folyosóról.

- Szia, azt hittem csak az én szokásom késni – kezdte a megszokott kedves piszkálódását.

- Próbáltam megdönteni a rekordodat, de úgy látszik, lehetetlen! – vágtam vissza, mire arca elkomorult.

- Hé, ez övön aluli volt! – duzzogott, de valahogy nem tûnt hitelesnek. – Szerinted, mit akarhat az apád? – kérdezte, miközben egy csók erejéig magához húzott.

- Fogalmam sincs – rántottam meg a vállam, de a nagy gondolkodásban észre se vettem, hogy már megérkeztünk.

- Itt volnánk – sóhajtotta zöldszemûm.

- Akkor talán kopogjunk be – vetettem föl az ötlet. Odabentrõl halk neszezés, végül egy szék zörgése és padlónyikorgás jelezte, hogy hallottak minket. Az ajtó kitárult, és egy kissé szúrós tekintetû Perselus Pitonnal kellett szembesülnünk.

*Upopa epops: bubos banka*: A sok latin tanulás átka, nézzétek el nekem:D