Luthien Lovemagic Oldala

- Második fejezet –

A halott bükkfa

Harry Potter a körmét rágva gondolkozott. Az előtte fekvő papír vonta magára figyelmét, s így jelen pillanatban nem tudott örömmel gondolni a kinti csodálatos napsütésre, a csiripelő madarakra, vagy bármi egyébre, ami rendesen egy kiadós délelőtti lustálkodás ígéretét hordozta. Ezen a délelőttön igen korán, már reggel öt órakor felkeltette az idegesség és nyugtalanság, amit a roxforti hetedévesek záróvizsgája okozott, melynek legutolsó írásbeli felmérőjét, a gyógynövénytan elméleti vizsgát erre a napsütötte péntekre tűzték ki.
Mikor felkelt és kimosta szeméből az álmosságot, hozzálátott, hogy még egyszer átolvassa egykori szobatársától, Neville Longbottomtól kapott órai jegyzeteit. Neville igazi kivételes tehetségnek számított a bűvös füvek és giz-gazok terén, záróvizsgáját kiváló minősítéssel, sőt, minisztériumi dicsérettel végezte, ami csak a legjobb diákoknak jár ki.
Harry ekkor már túl volt elméleti és gyakorlati vizsgáin átváltoztatástanból, bűbájtanból, sötét varázslatok kivédéséből és bájitaltanból, de a Neville-éhez hasonló „kiváló”-ra csak a hírhedt SVK-ból reménykedhetett. Eddig mindegyik vizsga különlegesen nehéznek és valóban agyfacsarónak bizonyult, s Harry már az első elméleti felmérő után szidta magát, amiért egész évben jóformán köszönőviszonyba se került az iskolai könyvtárral. Lustasága olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy végül csak akkor vette rá magát a magolásra, mikor élő lelkiismerete, Hermione Granger egy szuszra olyan szidalmazást vágott a fejéhez, melyet egy edzett torkú kviddics kommentátornak is egy órájába tartott volna elszavalni.
Harry mentségként csupán az elmúlt évek megterhelő próbáit és tragédiáit tudta volna felhozni, azonban örült, ha éber perceit azzal tölthette, hogy elterelje gondolatait ezekről. Álmában úgyis épp elégszer visszaköszöntek a Voldemort nagyúr elleni háború emlékei és áldozatai.
A háború miatt Harry és barátai egy évvel később tudták csak befejezni roxforti tanulmányaikat, sok olyan diákkal együtt, akiket származásuk miatt Voldemort hívei nem engedtek vissza az iskolába, és bujdosni kényszerültek. A halálfalók és a korrupt minisztérium bukása után azonban újra mindenkit visszavártak az iskola falai, és Harryék befejezhették hetedik évüket, az eredetileg egyel alattuk tanuló korosztállyal együtt.
A hetedik év pedig a záróvizsga éve is volt, ami amellett, hogy Harry első kellemes, merényletektől, gyilkosságoktól, ármánykodástól mentes tanéve volt, rengeteg plusz tanulnivalóval is járt.
Harry odafirkantotta túlságosan rövid válaszát az egyik kérdésre, melyen már vagy negyed órája törte mindhiába a fejét („Milyen betelepített bűvös növények okozták az 1700-as években az ausztrál mágikus flóra gyökeres átalakulását, és milyen hatással volt ez a század cserekereskedelmére - az 1692-es Varázstitokvédelmi Alaptörvénytől elvonatkoztatva -, a bűbájcikkek kereskedelmét befolyásoló nemzetközi jogszabályok 1700-as évek második felében történő módosításainak tükrében? Sorolja fel a kipusztult növényfajtákat és az egyúttal elszaporodó közönséges gyomnövényeket!) majd ránézett az órájára és megállapította, hogy mindössze tíz perc maradt a vizsgából. A fenébe! – szitkozódott magában. Alig maradt ideje, hogy a következő, hasonlóan nyakatekert kérdést egyáltalán felfogja, kigondolja a választ és átnézze a négy oldalas dolgozatát. Mintegy megerősítésképpen, Flitwick professzor megköszörülte a torkát.
- Figyelem, már csak tíz percetek maradt! – sipította vékony hangján a professzor. - Mindenki nézze át még egyszer a válaszait!
Harry nagyot sóhajtott, és afféle segítséget remélve a tőle jobbra és egy sorral előrébb ülő Hermionéra pillantott. A lány hátára azonban nem volt felírva az utolsó feladat megoldása, sőt, semmi jelét nem mutatta, hogy bármivel is foglalkozna az íráson kívül. Harry egy percig bámulta a szorgalmasan dolgozó lányt, aki már három pennáját is eltörte az elmúlt másfél órában.
Hermione keze most a magasba emelkedett.
- Tanárnő, kérhetnék még egy lapot? – hadarta McGalagonynak, aki a hordóhasú Lumpsluck professzorral, a virágföld-szagú Bimba tanárnővel és a pöttöm Flitwickkel járőrözött fel-alá a padok mentén, puskázó és leskelődő diákokra vadászva.
A Hermione mellett ülő hugrabugos fiú látványosan a fejét csóválta. McGalagony megsuhintotta pálcáját, mire egy köteg vadonatúj pergamen jelent meg Hermione mellett.
Közvetlenül Harry előtt ült Ginny, aki előre-hátra lapozgatott a vizsgakérdések között, néha hozzáfűzött pár szót valamelyik feladathoz. Égővörös haja csillogott a napfényben, mely túl sokszor vonta el Harry figyelmét a dolgozatától.
Harry most bal felé és két paddal hátra tekintett, ahol másik legjobb barátja, Ron Weasley támasztotta a fejét, és a jelek szerint hanyagul firkálgatta a lap szélét, és unottan bámult ki az ablakon.
- Mr Potter, ne forogjon, mint a pörgencs! – rivallt rá McGalagony.
Harry azonnal visszafordult a dolgozata fölé. Már a legkevesebb erőfeszítést se tette az utolsó feladat megoldására, mely az Indacus Toxicus beporzásában szerepet játszó élőlények felsorolása volt – de McGalagony váratlan ötletet adott neki: villámgyorsan odafirkantotta a parókás pörgencset a lap aljára, s a szeme sarkából látta, hogy bal oldali szomszédja, Dean Thomas látványosan a homlokára csap, majd ő is veszett körmölésbe kezd. McGalagony hangosan megköszörülte a torkát, majd elcsörtetett a terem eleje felé, ahol egy másik diák jelentkezett.
- Egy percetek maradt! – szólt újra Flitwick.
Harry visszalapozott a dolgozat legelejére, hogy gyorsan átnézze a kérdéseket. A lap tetején nagy betűkkel ez állt:

Rendkívül Agyfacsaró Varázstani Szigorlat
GYÓGYNÖVÉNYTAN ZÁRÓVIZSGA

A vizsga összesen harminc rendkívül agyfacsaró kérdésből állt, melyek közt volt kifejtős rész és választó feladatok egyaránt. Harry úgy lapozta át a vizsgafeladatokat, hogy jóformán csak minden harmadik kérdésre pillantott rá – elege volt már, bár röstellte bevallani magának, Hermionénak pedig sosem merte volna ezt mondani.
- Lejárt az időtök! Mindenki tegye le a pennát! – jelentette be Flitwick, de utolsó szavait elnyomta a megszólaló csengő. – Te is Prichard! Kisasszony, nem szólok még egyszer!
A négy tanár egymás után pöccintett pálcájával, mire a diákok dolgozatai a magasba emelkedtek és a tanári asztalra röppentek négy, rendezett halomba. Harry eltette erősen megkopott pennáját, tintatartóját, vállára lendítette a táskát és a nagyterem bejáratánál bevárta barátait.
- Na, hogy ment? - kérdezte Rontól, aki most ért mellé. Hermione lassan szlalomozott a padok közt, mert a táskájából sebtében előhalászott könyvben kereste a válaszokat.
- Remélem, meglesz – summázta Ron nem túl lelkesen a vizsgát. – A huszonkilences kérdés megfogott, de azért sokkal könnyebb volt, mint az átváltoztatástan. Amióta McGalagony lett a felügyelő bizottság feje, az az érzésem, kicsit túl komolyan veszik azt a tantárgyat… Te kinek írtad azt a regényt?
A kérdést Hermionénak intézte, aki majdnem elsétált mellettük, ahogy a könyvbe temetkezett.
- Mi… milyen regényt? – hebegte a lány, aki csak most vette észre őket, és úgy pislogott rájuk, mint aki azt se tudja, milyen év van.
- Tedd már le egy percre azt a könyvet! – szólt Ron lesajnáló hangon, majd magához húzta a meglepett Hermionét, és megcsókolta. Az Ezer bűvös fű és gomba agyonolvasott példánya kettejük közé szorult és fájdalmasan nyöszörgött. Harry karba tett kézzel, türelmetlenül várakozott mögöttük, mások hujjogtak és fütyültek, ahogy elmentek az egymásba gabalyodott pár mellett.
- Nézd csak a turbékoló gerlicéket! – suttogta kajánul Ginny, de úgy, hogy minden körülöttük lévő jól hallja. Harry, Dean Thomas és néhány másik griffendéles harsogó nevetéssel válaszolt.
Ron végre elengedte a piruló Hermionét, majd ahogy csatlakozott hozzájuk az álmatag Luna Lovegood, a hatosfogat kivonult a bejárati csarnokon át a kastélyudvarra.
Harry arcát csak most csapta meg a nyári napfény ereje, amiből a nagyteremben a vizsga ideje alatt csak ízelítőt kapott. Az égen alig pár felhőfoszlány úszott, lágy szellő lengedezett, s úgy tűnt, a Roxfort összes tanulója a szabad ég alatt akarta eltölteni a tanév utolsó napját.
- Hát ezen is túl vagyunk! – foglalta össze nagy bölcsen Dean, majd nagyot ásítva nyújtózkodott.
- Sajnos mi még nem – rázta meg a fejét Hermione. – Ginnynek és nekem még hátra van a számmisztika.
- Meg a mugliismeret – tette hozzá Ginny. – Bár teljesen össze vagyok zavarodva a muglikkal kapcsolatban…
- Hogy érted ezt? – kérdezte Hermione.
Időközben elérték a tópartot és a hatalmas bükkfát, ami az elmúlt években mindig egy kellemes pihenés színhelye volt a parkban. Mindannyian letelepedtek alá – kivéve Lunát, aki levette cipőjét és zokniját, és lábait a tó vizébe mártotta.
- Idén azt tanultam – ráncolta a homlokát Ginny -, hogy a muglik a barátaink, akik ugyanolyan érdemesek a biztonságos, szabad életre, mint mi, meg hogy hagyjuk békén őket. Tavaly meg Carrow professzor arról próbált meggyőzni minket, hogy a kábító bűbáj helyett hatásosabb a sóbálvány átok a zebrán átkelő mugli öregasszonyokon… Most akkor hogy van ez? Nem értem! – sóhajtotta színpadiasan, barátai pedig a hasukat fogták a nevetéstől.
Ron és Harry megbontottak egy doboz csokibékát, majd miután senki nem kért belőle, kisajátították az egészet. Hermione és Ginny elmélyülten beszélgettek a következő vizsgájukról, arcukról lerítt, hogy szívesen elhalasztanák még pár évvel. Dean elővette táskájából rajztábláját, és egy közönséges szénceruzával rajzolgatni kezdte az egyik közeli padon üldögélő lányokat. Luna mezítláb visszatopogott hozzájuk, és látható érdeklődéssel figyelte, hogyan készülnek a kicsi, vázlatszerű rajzok – Harry pedig fél szemmel őt nézte. Tudta, hogy a lány is tehetséggel festeget szabadidejében, de sose említette neki, vagy bármelyik barátjának, hogy látta a lány szobájában lógó festményeket. Úgy érezte, akkor a lány szívébe nyert bepillantást, és zavarban volt attól, amit látott. Lunának nagyon sokat jelentett ez a kis baráti társaság.
Fél órával később a két lány bejelentette, hogy ideje indulniuk a számmisztika vizsgára; Luna és a fiúk sok sikert kívántak nekik, majd folytatták az édes semmittevést. Harry lustán szerencsecsókot dobott Ginnynek, majd visszahanyatlott a fűbe, karjait támaszték gyanánt feje alá kulcsolva. Behunyta szemeit és elmélyülten majszolta a csokibéka letépett bal lábát.
Eszébe jutottak az elmúlt egy év eseményei – nem tehetett róla, a záróvizsga kihozta belőle nosztalgikus, szentimentális énjét. Hiába nem szerette ezt a múlton merengő, vén Harry Pottert, egyre gyakrabban köszöntötte régi ismerősként. Valahányszor a kezébe vett valami régi tárgyat, megnézett egy elsárgult fényképet, ujjai közt forgatott egy megkopott füzetet, összefirkált könyvet, csak úgy áramlottak az emlékek az agyába.
Most épp a bükkfát és hűs árnyékát gyanúsította ezzel a szellemi orvtámadással – milyen sokszor telepedtek le a tövébe Ronnal és Hermionéval! Ebben az évben különösen sokszor. Ennek elég egyszerű magyarázata volt: hetedik tanévük teljes bizonyossággal állítható Harry legnyugodtabb, mindenféle ármánytól és összeesküvésektől mentes roxforti évének. A korábbi évekhez viszonyítva még a házak közti kviddics bajnokság is nyugtató kikapcsolódásnak hatott, még a kemény edzések ellenére is. Harry összeszedte a régi csapatot – Ginnyt, Demelzát, Ritchie Coote-ot, Jimmy Peakest, Ront és Deant – és a R.A.V.A.Sz.-felkészülés helyett minden idejüket a bajnokságba fektették, ami meg is hozta a várt eredményt: a Kviddics Kupa ismét a griffendél ház klubhelyiségét ékesítette a hugrabug ellen vívott döntő mérkőzés után. Ginny olyan bámulatosan ügyesen kezelte a kvaffot, hogy Harry nem győzött csodálkozni a lány tehetségén. Biztos volt benne, hogy bármelyik profi kviddics-csapat ölre menne egy ilyen hajtóért.
A Roxfortban látszólag minden visszatért a rendes kerékvágásba, bár ahogy Harry jobban belegondolt, ilyen sosem létezett. A Roxfortban akkor volt normális az élet, amikor semmi sem volt normális. Ezt a nyugodt, családias helyet Harry korábban nem nagyon ismerte, leszámítva talán első tanéve első hónapjait, mikor még mit sem sejtett semmiféle Bölcsek Kövéről, meg egy szellemként vegetáló sötét varázsló visszatéréséről.
McGalagony két korábbi ideiglenes kinevezés után végre hivatalosan és tartósan elfoglalta az őt megillető igazgatói széket, s Harry úgy vélte, teljesen megérdemelten ülhet a tanári asztal trónszékén. McGalagony igazgatósága nagyban hasonlított Dumbledore-éra, azt leszámítva, hogy Hóborc, az iskola kopogószelleme sokkal szertelenebb és vadabb lett a különböző csínyek kieszelésében és végrehajtásában.
Harry még sosem látott egyszerre ilyen sok új tanárt az évnyitó vacsorán, mint ebben az évben: új oktatója lett a sötét varázslatok kivédésének, a mugliismeretnek és az átváltoztatástannak.
McGalagony professzor az igazgatói szék elfoglalásával kénytelen volt lemondani házvezetői posztjáról, melyet átadott a sötét varázslatok kivédése tanárnak, egy John Eakle nevű, meglehetősen töpörödött tanárnak. Eakle professzor alig pár centivel körözte le Flitwicket, de a bűbájtan professzorral ellentétben hosszú, dús vörösesbarna hajjal és szakállal rendelkezett, izmos karjai pedig egy oroszlánszelídítőével vetekedtek. Harry és barátai kissé tartózkodó hozzáállása az első SVK óra után nyomban szertefoszlott, és közösen megállapították, hogy a tantárgy végre egy igazán hozzáértő és talpraesett tanárt kapott, a griffendél ház pedig egy igazságos házvezetőt.
Mr Eakle nem rajongta körül Harryt, mint a világ csodáját, s ennek a fiú kifejezetten örült, mivel ezekben az időkben igen kevés volt azoknak a száma, akik nem halmozták volna el őt csodálattal és köszönettel. Eakle professzor a Weasley-család, és a megboldogult öreg Weasley-nagypapa gyerekkori jó barátja volt, s egyáltalán nem titkolta, hogy Ron volta kedvenc diákja, s ez a figyelem átragadt Hermionéra is. Harry úgy érezte, két barátjának nagyon is kijár a tisztelet – nélkülük soha nem tudta volna végigcsinálni. Hermione éles esze s varázsereje nélkül egy tapodtat se tudott volna haladni előre, az első halálfaló megölte volna. Ron hiányát pedig megtapasztalhatta a horcrux-vadászat alatt: az összetartást jelentette ő, szívük-lelkük volt a hajszában.
A Voldemort bukását követő hónapokban bőven kaptak az éljenzésből, hivatalos és nem hivatalos körökben egyaránt. Hagrid és a Főnix Rendje többi életben maradt tagjai szinte kötelezővé tették számukra, hogy kísérjék el őket minden győzelmi bulira, amit csak tartottak Nagy-Britanniában, a Három Seprűtől a Foltozott Üstön át a Megfojtott Macskáig.
Kingsley, akit ideiglenesen megválasztott miniszteri posztjában megerősített a Wizengamot egyöntetű szavazása, felterjesztette a három jó barátot a legmagasabb, arany fokozatú Merlin-díjra; Harryék ugyan elfogadták és átvették a kitüntetést, a vele járó háromezer galleont azonban egy, a Voldemort által meggyilkoltak családtagjainak és árváinak részére létrehozott alapítványnak adták.
Akármilyen sok dolog változott meg Voldemort halála óta, egy valami változatlan volt: Harry utálta a felhajtást. Márpedig a felhajtás holnap folytatódni fog: ekkor lesz az egy éves évfordulója Voldemort legyőzésének, s a megemlékezést a Roxfortban tervezték megtartani. Már egy hónapja készülődött az iskola erre az eseményre, melynek hangulata messze állt az ünnepléstől. Harry, Ron és Hermione azzal az egy feltétellel egyezett bele az évfordulón való szereplésbe, hogy az nem fanfárról és dicsfényről fog szólni, sokkal inkább csendes megemlékezés lesz a halálfalók elleni harcban életüket vesztett áldozatokról.
- Bevágtad már a beszédedet? – vetette oda foghegyről a kérdést Ron, megtörve ezzel a hosszú percek óta tartó csendet.
- Úgy-ahogy… - válaszolta Harry egy vállrándítás kíséretében.
Hermione napok óta ezzel nyúzta, Harry pedig mindannyiszor próbált kitérni előle. Ha a lány a tanulással zaklatta, a beszédre hivatkozott, ha pedig a megemlékezésre való felkészüléssel, a R.A.V.A.Sz.-t hozta fel mentségként. Az egésznek az lett a vége, hogy a vizsgára se tanult eleget, és a beszédnek is csak a felét tudta bebiflázni.
- Hermione egyfolytában a tükör előtt gyakorol – mondta Ron, közben beletúrt a csokibékás zacskóba. – Nagyon lámpalázas… Mennyibe akarsz fogadni, hogy belesül a szövegébe?
Harry csak legyintett.
- Ugyan már! Csak nem szeret szerepelni. Sokkal inkább mi fogunk beégni – osztotta meg vele a véleményét, és Ron példáját követve ő is újabb édesség után nyúlt.
- Én is ettől tartok – bólogatott barátja gondterhelt arccal. – Még jó, hogy Hermione megírta helyettünk.
Harry ezzel nem értett teljesen egyet, mivel a lány által írt beszéd jó négy oldalra rúgott. Kibontotta a csokibékás dobozt és megnézte a mellékelt lapot a Híres Boszorkányok és Varázslók kártyasorozatból.
- Tessék, már megint te vagy rajta… - dobta oda unottan a kártyát Ronnak, aki épp ekkor tömött a szájába két kapálózó csokibékát.
- Bicsinállak vele? – dünnyögte teli szájjal, de azért hanyagnak szánt mozdulattal belejtette táskája egyik zsebébe.
Harry vigyorgott magában. Bármennyire is jól titkolta Ron, élete legszebb napjának tartotta, mikor megjelent az arcképe a csokibékás kártyasorozatban, Hermionééval együtt. Harry, aki már tizennyolc éve szerepel a kártyák között, új képet és hozzá tartozó leírást kapott – a „Kis Túlélő”, „a halálos átok egyetlen túlélője”, és a „jelenleg ismeretlen nevelőszüleinél tartózkodik”, már meglehetősen elavult információnak számítottak. Az új kártya szövege így festett:

Harry Potter, a Kiválasztott
(1980 - )
Korunk egyik leghíresebb ifjú varázslója, a halálos átok egyetlen ismert túlélője, gyerekkorát már egy éves korától beárnyékolta Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén.
A Sötét Nagyúrként is ismert varázsló legyőzése is az ő nevéhez fűződik, melyre – a közkeletű pletyka szerint – születése előtt elrendeltetett.
Mr Potter iskolája tehetséges fogójátékosa és rajong a kviddicsért – kedvenc csapata, a Porpicy SC egyetlen mérkőzését se hagyná ki.

Vajon honnan szedik ezt a sok hülyeséget? – gondolta Harry. Életében csak egyetlen igazi kviddics meccsen volt, a bolgár és ír csapat világbajnoki döntőjén. Hogy a Porpicy SC lenne a kedvenc csapata? Végül is miért ne? A Porpicy őrzője, Oliver Wood volt a griffendél kviddics-csapatkapitánya, aki beválasztotta őt fogónak. Harry ezzel el is döntötte, hogy a Porpicy csapata lesz a kedvence. Ki tudja? – gondolta magában és elvigyorodott. - Talán egyszer még egy meccsüket is megnézi…
Harry kártyája számára bosszantóan sokszor került keze ügyébe, mivel Ronnál újabban mindig akadt egy teli zacskó csokibéka, s ragaszkodott hozzá, hogy az unalmas órák alatt és amúgy minden ébren töltött percükben fogyasszák ezt a „rendkívüli édességet”. Ezen az sem változtatott, hogy Ginny karácsony táján ráförmedt bátyjára azzal a váddal, hogy édesanyjuk karácsonyi süteménye helyett is csak „azokat a szerencsétlen varangyokat zabálja, hogy a saját ostoba, szeplős képét bámulhassa.” Ron azóta vette fel a flegma unott arckifejezést, ha az ő kártyája akadt a kezébe.
Nem csak a csokibékás kártyák zavarták Harryt, sokkal inkább nyugtalanította az a rengeteg újságcikk és könyv megjelenése, melyek azt próbálták boncolgatni – nem sok eredménnyel –, hogyan sikerülhetett három képzetlen, fiatal mágusnak legyőznie minden idők leghatalmasabb feketemágusát. A lelkes nyomozgatók mindegyike meg volt győződve saját igazáról, de ahányan voltak, annyiféle véleményt szültek, s a három jó barát tudta, hogy az összes igen messze jár a valóságtól. Arra legalább nem panaszkodhattak, hogy a firkászok kíméletlenek voltak; mindegyik a legnagyobb tisztelettel és csodálattal írt valós vagy vélt tetteikről – egy kivétellel.
Ahogy arra Harry számított, Rita Vitrol sosem hagyott volna ki egy ilyen kínálkozó alkalmat, hogy a sok dicsfény mellett megpróbáljon rávilágítani Voldemort legyőzőinek kétes oldalára. Néhány hónappal a roxforti csata után jelent meg hétszáz oldalas könyve A Kiválasztott igazi arca címmel. Harry nem szívesen gondolt erre a könyvre, és inkább kihagyta, hogy beleolvasson. Hermione ezzel szemben végigrágta magát Vitrol művén, ami odáig vezetett, hogy sok dühöngés, felháborodás és fenyegetőző levelek után a lány beperelte az idegesítő firkászt.
- Mégsem hagyhatom, hogy az a csótány ilyesmiket írjon rólad! – kiabálta kipirosodott arccal Hermione, mikor egy novemberi szeles szombaton a reggeliző asztalnál közölte barátaival, hogy levelet írt a minisztériumba.
- Milyesmiket? – kapta fel a fejét Ginny, Harryt azonban a legkevésbé se tudta érdekelni az ügy.
- Csupa hazugságot, mégis mire számítottál? – válaszolta haragosan a lány. – Nem elég, hogy megkérdőjelezi Voldemort halálát, még Grindelwalddal is kapcsolatba hoz téged, sőt engem is meg Ront is… Mintha Dumbledore kiválasztott volna minket arra, hogy véghezvigyük a régi terveit, a „Legfensőbb Jóról”, meg a hasonló hülyeségek! – Hermione egyre jobban belelovallta magát, arca egészen kipirosodott a haragtól. Ron tátott szájjal hallgatta.
- Ráadásul az új hazugságaival megpróbálja alátámasztani a régieket. Feltételezi… - nevetett fel hisztérikusan Hermione, amitől Harry, Ron és Ginny ijedt pillantást váltottak – …feltételezi, hogy csak úgy szerezhetted meg a Végzet Pálcáját, ha te fegyverezted le Dumbledore-t a toronyban, és hogy ez az egész Draco Malfoy történet csak kitaláció, és túlbonyolított és zavaros, hogy bárkit megtévesszen…
Erre most Harry is felkapta a fejét.
- Honnan tud Vitrol a Végzet Pálcájáról?
Hermione nagy szusszanással lehuppant mellé a padra.
- Harry – szólt kissé lesajnálón. – Vagy kétszáz ember volt ott, mikor Voldemort meghalt. Mindenki hallotta, hogy a Végzet Pálcájáról és Malfoyról beszélsz. Gondoltad, hogy az a kis beszélgetés négyszáz fül között marad?
- Háromszázkilencvenkilenc! – szólt közbe vigyorogva Ron, villáját Hermionéra szegezve. – Megfeledkeztél George-ról.
Harry és Ginny nevetett a tréfán, Hermione azonban nem értékelte az ízléstelen humort.
A per természetesen elhúzódott, a Wizengamot ugyanis első nekifutásra nem találta elégnek Hermione indokait, miszerint az újságírónő becsületsértést követett volna el, hiszen sehol nem írja le konkrétan könyvében, hogy szerinte ez, vagy az történt, csupán feltételezéseket és kérdéseket tárt az olvasó elé.
Hermionét persze nem olyan fából faragták, aki annyiban hagyná az ügyet, és Harry minden lebeszélő próbálkozása ellenére, másodjára kegyeletsértési pert indított Vitrol ellen. Ezúttal az volt a vád, hogy Rita könyvének több pontján is megbocsáthatatlan tiszteletlenséggel ír Dumbledore-ról, Mordonról és a Főnix Rendje több elhunyt tagjáról, ismét csak feltételezve, hogy közük lehetett a halott igazgató kétes terveihez.
A Wizengamot ekkor már beleegyezett a per kezdeményezésébe, bár ahogy Harry gyanította – Vitrol pedig biztos volt benne –, a mágiaügyi miniszter, Kingsley Shacklebolt keze is benne lehetett, aki egy beszélgetésükkor maga is bevallotta, hogy az arcátlanság netovábbja Vitrol könyve.
- Nem értelek téged, Hermione – csóválta a fejét Ginny. – Ha annyira le akarod kapcsolni Vitrolt, mért nem jelented fel egyszerűen, hogy regisztrálatlan animágus? Azért biztos lecsuknák egy időre…
- Arról sajnos lekéstünk – bosszankodott a lány. – Vitrol már bejegyzett animágus. Még a Dumbledore-könyv megjelenése előtt szépen bement a minisztériumba és bejegyeztette magát. Biztos attól félt, hogy bosszúból feljelentjük… Nem is tudja mennyire igaza lett volna!
Ennek már fél éve, és a per még mindig tartott, s Harry úgy érezte, az égvilágon sehova sem fog vezetni. Körülbelül kéthavonta Hermione berobogott a minisztériumba egy-egy tárgyalásra, ami vagy azért napolódott el, mert Vitrol nem jelent meg, vagy a Varázsbűnüldözési Főosztály igényt tartott a teljes testületre egy volt halálfaló fölötti ítélethozatalban. Ilyenekből rengeteg volt manapság, szinte minden hétre jutott egy, bár ezeket hosszas vizsgálgatás és nyomozgatás előzte meg. Ez nagyban lelassította a Wizengamot munkáját – Mr Weasley szerint a minisztérium fennállása óta nem ülésezett ennyit a bíróság –, de így legalább nagyobb eséllyel kerülhették el az olyan téves ítéleteket, mint amilyet a „bölcs és igazságos” testület tizenhét éve Sirius Black esetében is hozott.
Hermionénak is be kellett látnia, hogy az ő kis média-magánháborúja, bármennyi érdeklődőt is vonzott, mégiscsak jelentéktelen, például egy tömeggyilkos vérfarkas fölötti ítélkezéshez képest. Sajnos ezzel Rita is tisztában volt, és a Reggeli Prófétának adott egyik interjújában bejelentette, hogy már készülőben van a Kétes Triumvirátus: A híres-hírhedt hármas legintimebb titkai -című könyve, melyhez olyan biztos forrásokból szerzett információkat, mint Harryék néhány volt évfolyamtársa. Harrynek volt egy-két tippje, kiket takarhat a „biztos hírforrás”…
Valamivel melegebbre fordult az idő, ahogy a toronyóra elütötte a delet, s Hermione és Ginny számmisztika-vizsgája lassan a végéhez közeledett. A harangkongásra Harry felébredt a csendes merengésből. A bükkfa jótékony árnyéka időközben elfordult fejük fölül, s Harry homloka egészen felforrósodott a napfénytől, mégis furcsán nyugtatólag hatott rá, ahogy belülről nézte vöröslő szemhéját. Ásított egyet és kinyitotta a szemét; egy darabig színes foltok táncoltak előtte a napfény miatt, de látása lassan kitisztult.
Felhős volt az égbolt.
Harry összeráncolta a homlokát. Mindent összefüggő, szürke felhőtakaró borított be, mely talán későbbre csendes eső ígéretét hordozta. A napnak nyoma sem volt az égen, bágyadt fénye szétterült a szürkeségen.
Harry megint ásított, s kicsit oldalt fordította a fejét. A bükkfa kopasz, göcsörtös ága lógott be fölé. Egyetlen levél sem volt rajta.
Harry már teljesen ébren volt és eddig csak azért feküdt tovább a puha gyepszőnyegen, mert nem volt miért felkelnie.
Dohos szag csapta meg az orrát, ami csak úgy jött, mint egy váratlan szellő, hívatlanul, betolakodott az orrába, kitöltötte az érzékeit. Nem szerette azt a szagot, kicsit a Dursley-ház lépcső alatti gardróbjára emlékeztette.
Harry most azonnal felült és felnézett a fára.
Az öreg, hatalmas bükkfa, az ő kedvenc fája teljesen kopasz volt, egyetlen árva levél sem volt rajta – mi több, a vastag ágak olyan szárazak, aszottak és feketék voltak, mintha a szikár fa évek óta halott lenne.
- Mi van, mit pattogsz? – szólalt meg Ron hangja a füle mellett.
Harry összerezzent a hirtelen hangra, és feléje fordult. Eddig észre se vette, hogy ott van mellette, annyira lekötötte a figyelmét a halott bükkfa.
- Mi történt a fával…? – mutatott rá Harry, de keze megdermedt a levegőben.
- Hogy érted ezt? – kérdezte oda se figyelve Ron, aki egy újabb doboz csokit bontott és egy újabb kártyát dugott a táskájába.
A bükkfa burjánzott a levelekben, ágai gazdagon terjedtek szét fölöttük, mintha mi sem történt volna. Ugyanolyan szép és egészséges volt, mint mikor leültek a tövébe. Mi több, az égbolt is újra ragyogó kék volt, sehol egy árva felhőfoszlány, s a nap is fényesen ragyogott.
- Nem láttad, mi volt a fával? – kérdezte Rontól. – Tiszta kopasz volt az előbb! Esküszöm, egy darab levél se volt rajta.
Barátja olyan bamba képpel nézett rá a szájából kilógó kapálódzó békalábakkal, hogy Harry előbbi döbbenete ellenére majdnem felröhögött.
- Semmi se volt a fával – csóválta a fejét Ron. – Biztos csak álmodtad.
Dean is érdeklődve hallgatta; rajztábláján már a sokadik rajz készült, mellette pár összegyűrt papírgombóc hevert. Luna időközben elszenderedett a fiú vállának dőlve.
Harry felugrott ültéből, és azzal a lendülettel körbeszaladta a fát, megdörzsölte a szemét, hunyorgott, pislogott, hátha újra előjön a kép, de semmi sem történt. A fa ép és érintetlen volt, tökéletes lombja hűs árnyékot vetített a földre.
Beleszagolt a levegőbe, de a dohos bűz is eltűnt, mintha sose lett volna. Rohangálása felébresztette Lunát, aki most nagyot nyújtózkodva ásítozott, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem kinyomta Dean szemét.
Harry megtorpant. A két fiú úgy nézett rá, mint régen, ha Voldemortról álmodott – kissé tartózkodón, aggódva, s Harry gyanította, hogy kezd tényleg úgy kinézni, mint egy sültbolond, rohangálva egy fa körül, a levegőben szimatolva.
Ne ess pánikba! – mondta magának. Biztosan van logikus magyarázata, mint a thesztráloknak…
Széttárta a karjait, mintha azt várná, hogy a válasz előbukkan a fa mögül, de onnan csak Luna kíváncsi szemei néztek rá.
- Mi az, csak nem mókust üldözöl?
Harry nem válaszolt, Ron azonban felvonta a szemöldökét.
- Móóókuuust?! – vonyította hitetlenkedve. – Jól vagy, Luna? Nem inkább… ööö… furmászt akartál mondani?
Luna tőle nagyon szokatlan módon összeráncolta a homlokát. Harry meg mert volna rá esküdni, hogy még soha senki nem látta tőle ezt az arckifejezést.
- Furmászok nem léteznek, te buta…
Ron felhorkant a megrökönyödéstől, Dean eltátotta a száját, Harry pedig a lány ezen kijelentését pillanatnyilag még a bükkfa rejtélyénél is érdekesebbnek találta. Luna csak visszafeküdt Dean vállára, összekulcsolta maga körül a karjait, mintha fázna, és nem szólt többet. Harry sem hozta elő többet a bükkfa-témát, se Hermionénak, se Ginnynek nem említette, Ron pedig úgy tűnt, egyszerűen elkönyvelte barátja egyik „elmebeteg rémálmának.” Harry is egyre inkább ezt a magyarázatot találta a legkielégítőbbnek, ahogy a fejét törte: - végül is, lehetett akár az is…