Perselus Piton álomittasan lépett ki a hálószobájából. Szokásos iskolai talárját viselte, ám most hiányzott róla a megszokott kemény arckifejezés, így nem is tűnt olyan félelmetesnek. Csukott szemmel legyintett a pálcájával, mire a kandallóban fellobbant a tűz, és egy kannában forrni kezdett a víz.
– Szia. – Perselus elmosolyodott. Matthew tincsenként más irányba álló hajjal, pizsamában állt a nappali ajtajában.
– Még visszafeküdhetsz, korán van – mondta Perselus. Matt megrázta a fejét.
– Mikor indulunk?
– Ha nem akarsz visszaaludni, fél órán belül. – Perselus az ingaóra felé nézett. Reggel hét óra volt. Az Abszol úton már fél órája kinyitottak a fontosabb üzletek. Matthew idén elsőéves a Roxfortban, és Perselus megígérte neki, hogy magával viszi Londonba, megvenni a tanévkezdéshez szükséges holmikat.
– Ilyen korán? - kérdezte Matt. – Még mindig rejtegetsz?
– Amíg csak lehet – bólintott Perselus komolyan.
– Miért?
– Matt, nekem… túl sok áll vagy bukik a biztonságodon, érted?
– A Sötét Nagyúr miatt? – Matt leült az étkezőasztalhoz.
– Mondtam, hogy ne nevezd így. – A férfi arca elsötétült. – Van neve, és semmivel sem nagyobb másoknál.
– De te…
– Nekem kötelességem úgy szólítani, ahogy szoktam – mondta Piton hidegen. Matt bólintott, felállt az asztaltól, és elment felöltözni.
A reggelit néma csendben fogyasztották el, aztán felvették az utiköpenyeiket, Perselus átkarolta Matt vállát, és hoppanált.
A Foltozott Üst mögötti kis udvarra érkeztek. Perselus bebugyolálta Mattet Mordon láthatatlanná tévő köpenyébe, amit az exauror legutóbbi találkozásuk alkalmával adott kölcsön neki, csak aztán nyitotta meg az átjárót.

– Harry, Harry, ébredj! – A fiú lassan nyitotta fel a szemeit. Hermione állt fölötte, nappali ruhában. – Ébredj már, indulnunk kell!
– Hova? – kérdezte Harry, és elnyomott egy ásítást. – Minek?
– Az Abszol útra, megvenni a könyveket – magyarázta Hermione, majd a horkoló Ronhoz lépett. – Ron! Ébredj!
Negyed órával később Harry, Ron, és Ginny ásítozva léptek be a konyhába, sarkukban a teljesen éber Hermionéval.
– Jó reggelt – köszönt a három gyerek kábán a konyhában tartózkodó Mrs. és Mr. Weasleynek és Lupinnak.
– Jó reggelt, kis drágám – mondta Mrs. Weasley, és tekintélyes adag rántottát halmozott Harry tányérjára.
– Szervusztok – biccentett Lupin, és lapozott egyet az előtte fekvő újságban. Harry rövid hunyorgás után felismerte benne a Reggeli Próféta aznapi számát.
– Történt valami az éjjel? – kérdezte valamelyest élénkebben.
– Arról nem az újságból értesülnék – mondta Lupin, miközben elmélyülten tanulmányozni kezdte a vámpír-regisztrációs törvényről szóló cikket. – Valami azt súgja, ettől nem lesznek elragadtatva… Kíváncsi vagyok mit mond majd róla Perselus…
Habár Harry biztos volt benne, hogy Lupin nem azért kíváncsi Piton véleményére, mert a tanárt esetleg személyesen is érintené a törvény, de ahogy ez átfutott az agyán, képtelen volt megállni vigyorgás nélkül.
– Hogyhogy ilyen korán indulunk? – kérdezte Ginny, miközben tejet töltött magának az asztalon álló kancsóból.
– Nem szeretnénk, ha a zsúfolt utcákon eltűnnétek – mondta Mr. Weasley. – Mindössze ennyi.

*

– Apa, nézd! – suttogta Matt izgatottan, mikor kiléptek a Czikornyai & Patzából. – Remus!
– Más sem hiányzott! – morogta vissza Perselus. Matt halkan kuncogott.

Mióta Voldemort visszatért, és neki időről időre meg kellett jelennie a varázsvilág rettegettje előtt, kénytelen volt Mattet a Rend valamely tagjának gondjaira bízni. Molly Weasley elvállalta a feladatot, ám egy alkalommal az asszony nem tartózkodott a Grimmauld téren, és Perselus jobb híján Lupinra hagyta a fiút. Távolléte alatt Black is csatlakozott hozzájuk. Lupinnak volt annyi esze, hogy ne említse Matt vezetéknevét, így mire fény derült Matt apjának kilétére, Black már csak büszkeségből sem viselkedett másképpen a fiúval, mint előtte.
Black halála után Lupin teljesen magába fordult. Minden idejét a vérfarkas csapattal töltötte Walesben, és csak pár percet töltött a Grimmauld téren, hogy jelentést tegyen, aztán menekülés-szerűen távozott. Matt pedig újra Mrs. Weasley féltő gondoskodása alatt várt Pitonra a halálfalópartik idején, és már nem csak az apja, hanem Remus miatt is aggódhatott. Perselus nem egyszer kapta rajta, hogy rágja a körmét, vagy véresre kaparta a kezét.
Egyik nap aztán Piton megelégelte a dolgot. Egy marék hopp-por társaságában bevágódott a kandallóba, és egyenesen Lupin saját házába küldte magát. A férfi inkább hasonlított csontvázra, mint eleven emberre. Piton, így visszatekintve elismerte, hogy irgalmatlanul kiosztotta a férfit, de úgy, hogy a mindig béketűrő, és beletörődő Remusnál is átszakadt a gát. Az évek óta felgyülemlett fájdalom és kétségbeesés perceken át tartó üvöltözés formájában felszínre tört. Piton arra eszmélt fel a kitörés okozta sokkból, hogy a vállán zokogó vérfarkast próbálja megnyugtatni – tőle telhető vitézséggel.
Végül sebtében tákolt észérvekkel meggyőzte a férfit, hogy sokkal fontosabb lenne Mattre vigyáznia, mint közvetlen életveszélybe sodornia magát a vérfarkas-bandában… és mivel Voldemort egyre gyakrabban szólította magához híveit, a nap legváratlanabb időszakaiban, akár napokra is, Perselus arra is kénytelen volt megkérni Remust, hogy amikor csak tud, legyen készenlétben, hogy minél hamarabb átvegye Piton helyét Matt mellett… Ebből kifolyólag gyakran megesett, hogy Lupin napokon keresztül vendégeskedett a Piton rezidencián.
Perselus önmagát is meglepve örült annak, hogy a férfi összeszedte magát, még ha a lelkében keletkezett űrt teljes egészében Mattel akarta is kitölteni.

– Jó napot, tanár úr! – mondták egyszerre minden lelkesedés nélkül Harryék.
– Hello, Perselus! – köszönt Remus. Arthur és Molly biccentettek.
– Jó reggelt – mondta Perselus hidegen, amikor érezte, hogy Matt elhalad mellette, Lupin irányába. Remus arcán mosoly futott át, ahogy a fiú tudatta vele ottlétét.
– Örülök, hogy összefutottunk – mondta Remus őszintén. Matt megérintette apja karját.
– Én nem különben – monda Perselus. – A viszontlátásra.
Remus mosolyogva megcsóválta a fejét, ahogy Piton egy pillanattal később eltűnt a szemük elől, aztán megfordult, és Harryék nyomában belépett a könyvesboltba.

Fél órával később Perselus gyomra összerándult a bal alkarjába nyilalló fájdalomtól. Még az Abszol úton voltak, a patikában, és sorban álltak. Matt mellette topogott – láthatatlanul.
– Mi a baj, apu? – kérdezte Matt érzékelve apja dermedtségét.
– Meg kell találnunk az ordasodat – szűrte a fogai között Perselus, és az összeszedett holmikat a helyükre varázsolva – sarkában a fiával – kirohant az üzletből. – Most azonnal.
A főutca már koránt sem volt üres, Perselus előtt azonban valahogy mindig tiszta volt az út. Öt perc keresgélés után, mikor másodszor izzott föl a karjába égetett Jegy, végre kiszúrta Lupint a tömegben. A férfi épp a Weasley ikrek boltjába lépett be. Perselus fúriaként robbant be az üzletbe.
– Lupin, beszédem van veled! – Perselus próbált nyugodt hangon beszélni, de a Sötét Jegy okozta újabb, türelmetlenséget sejtető felizzása meggátolta ebben. Meg sem várta a másik férfi válaszát, egyszerűen karon ragadta, és kivonszolta az üzletből. A Weasley szülők kivételével mindenki hangot adott megbotránkozottságának, de Piton nem törődött velük.
– Vidd Mattet a főhadiszállásra, ha három órán belül nem megyek érte, vidd haza, és maradj vele! – sziszegte Perselus és - mihelyst Lupin átvette tőle Mattet - hoppanált. Remus aggódva nézett arra, ahol az előbb még a bájitaltan tanár állt, aztán a fiút magához szorítva eltűnt.

– Remus! – sikkantott föl Nymphadora Tonks, mikor a sápadt férfi megjelent a Black-ház konyhájában.
– Nymphadora, válts fel Harryék mellett, az ikrek boltjában vannak – mondta Remus miközben Matt levette magáról a láthatatlanná tévő köpenyt.
– Helló Tonks! – A fiú mosolyt erőltetett az arcára.
– Szia – mosolygott rá Tonks, majd visszafordult Remushoz. – Máris megyek.
Lupin bólintott. Miután a rágógumi-rózsaszín hajú boszorkány hoppanált, két vajsörös üveg társaságában felbaktattak a könyvtárszobába és magukra zárták az ajtót.

– Te sosem akartál animágus lenni? – kérdezte Matt, tekintetét a sakktáblán mozgó bábukra függesztve. Remus futója épp porrá zúzta az egyik bástyáját.
– Igazából sohasem fontoltam meg komolyabban – felelte a férfi. – Eljátszottam a gondolattal néhányszor, de valami mindig visszatartott.
– Most sem akarod megtanulni?
– Nem látom értelmét – vallotta be Remus és levette a fiú egy gyalogját.
– Sok mindennek nem látod – nézett a szemébe Matt, majd elégedetten elmosolyodott. – Futó a H4-re, sakk és matt.
Remus a tenyerébe temette az arcát.
– Kis cselszövő – morogta az orra alatt.
– Hát, ilyen a háború – mondta nagy komolyan Matt, és elpakolta a játékot. – Talán az animágia sem lenne értelmetlen... Mondjuk, ha te már megtanultad, taníthatnál engem.
– Igen, persze, ha mindenképpen Perselus pálcája hegyénél szeretném végezni. – Remus kissé megborzongott. – Nem fázol?
– Kicsit – bólintott Matt. Remus előhúzta a pálcáját, és a kandalló felé suhintott vele. A tűz fellángolt, és hőhullámok csaptak át a szobán. – Elmondod, hogyan kell megölni egy mumust?
– Elmondjam? – kérdezte Remus enyhe gúnnyal a hangjában. A fiú bólintott. – Tudtam, hogy megint ide fogunk kilyukadni... Lassan már nem marad semmi, ami az iskolára marad.
– Azért elmondod?
– El, el persze – sóhajtott Remus. – Tehát a mumus. A mumus alakváltó, eredeti alakjában még sosem látták, mert mindig olyan formában jelenik meg, amitől az áldozata a leginkább fél. Ezért, ha tudod, hogy mumussal van dolgod, megkönnyítheti a dolgod, ha nem vagy egyedül. Ez megzavarja a mumust – hirtelen nem tudja eldönteni, kit ijesszen meg. Ha megzavarodott, a legyőzése már nem jelenthet gondot. Az egyetlen, amivel végezhetsz egy ilyen lénnyel, a nevetés. Félelem nélküli nevetés.
– De... – Matt homlokráncolva babrált a szőnyeg kifeslett szélével. – De hogy neveted ki azt, amitől a legjobban félsz?
– Egy egyszerű varázsigével elérhető, hogy a mumus olyan alakot öltsön, amit nevetségesnek találsz. A legnagyobb félelmedet kell átalakítanod valami mulatságossá. A varázsige: Comikulissimus.
– Comikulissimus, Comikulissimus – morogta magában Matt. – Szerinted van itt mumus, amin kipróbálhatom?
– Valószínűleg van, de én most nem kezdenék el kutatni utána – mondta Remus. – Édesapád nemsokára megérkezik.
– Persze... Biztosan. – Matt folytatta a szőnyeggel való molyolást, és egy darabig csak az ajtón át beszűrődő hangok törték meg a csendet. Néha, ha valaki elment az ajtó előtt, Remus akaratlanul is felpillantott, és a fülét hegyezte, hátha Piton érkezett meg. De a legtöbb esetben csak Harry sétált el a folyosón, ahogy céltalanul keringett a házban. Mikor a fiú már ötödször haladt el a könyvtár előtt, megpróbált benyitni a helyiségbe, de az Remus varázslatának köszönhetően nem engedett. A férfi szinte látta, ahogy Harry rezignáltan vállat von, majd halk sóhajjal folytatja útját a padlásra, ahol Csikócsőr lakott, egy varázslattal kitágított szobában.
– Remus? – A férfi vetett egy utolsó szomorú pillantást a csukott ajtóra, aztán Mattre nézett. – Ez a fiú... Ő Sirius keresztfia?
– Igen ő – mondta Remus. – Harrynek hívják.
– Tudom – bólintott Matt, majd hirtelen témát váltott. – Neked mivé változik a mumus?
– Legutóbb még telihold volt – felelte a férfi, és elmerengve hozzátette. – De nem hinném, hogy legközelebb is azzá változik.
– Miért?
– Most van, amitől sokkal jobban félek, mint a Hold. A havi átváltozásom biztos, és csak akkor nem ismétlődik majd többé, ha már meghaltam. De ez a bizonytalanság... Hogy nem tudhatom, hogy Tonks holnap is leejthet-e még valamit... Hogy Molly jövő héten is vitatkozhat-e Billel a haja miatt... Rettegek a gondolattól, hogy egyik reggel úgy ébredek, hogy még valaki meghalt, miközben én aludtam. És még csak rágondolni sem merek, mi lesz, ha Harryvel, Dumbledore-ral vagy Perselusszal történik valami. – Remus egy pillanatra elhallgatott. – Túl sokan haltak már meg... Boldog, reményekkel teli emberek... A barátaim... És én még élek. Éppen én, aki...
Remus hangja elcsuklott. Előre dőlt a fotelben, és a kezébe temette az arcát.
– Nem akarok túlélni még valakit... Nem tudnám elviselni...
Egy bátortalan érintés... Nem volt több, de Remusnak elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát. Letörölte a szemébe gyűlt könnyeket, és fáradt-szomorú mosollyal megsimogatta Matt fejét.
– Azt hiszem, ideje, hogy hazavigyelek – mondta, és felállt. – Gyere, Matt, menjünk.
Mielőtt a kisfiú reagálhatott volna, valaki türelmetlenül megdöngette a könyvtár ajtaját.
– Tessék! – Remus megpöccintette a pálcáját, és a zár nagyot roppanva kinyílt. Perselus Piton állt az ajtóban, olyan kemény arcvonásokkal, hogy ha Remus nem ismeri, el sem hitte volna, hogy hatalmas fájdalmai vannak.
– Lupin – biccentett Perselus, majd Mattre nézett. – Vedd fel a köpenyt, indulunk.
Matt bólintott, és villámgyorsan magára kanyarintotta Mordon köpenyét. Perselus egyetlen szó nélkül sarkon fordult és – nyomában Mattel és Remusszal – levágtázott a szalonba, ahol a legnagyobb volt a kandalló.

Harry, Ron, Hermione, Ginny és Tonks megszeppenve nézték, ahogy Piton berobban az ajtón és egy marék hopp-por társaságában a kandallóhoz lép.
A férfi kissé felemelte a bal karját, hogy fia belekapaszkodhasson, majd visszafordult Lupin felé.
– Nem felejtem el – mondta semleges hangon, és befordult a lángok közé. – Roxfort, Piton lakás!

***

Harry és barátai végszóra értek a King’s Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányához. Épphogy felnyomakodtak az első kocsiba, a Roxfort Expressz éles síphang kíséretében megindult.
– Foglalok helyet nektek is – mondta Harry és elindult a vonat vége felé, mind a négyük ládáit magával hurcolva. Ron, Hermione és Ginny összenéztek, aztán halk sóhajjal beléptek a prefektusoknak lefoglalt, tágas kupéba, végighallgatni az év eleji eligazítást.
– ... ellenőrizni akarom, hogy semmi illegális holmi nincs a ládádban. – Harry ereiben a lekezelő hang hallatán felforrt a vér. Megszaporázta lépteit, és hamar megtalálta a hang tulajdonosát. Draco Malfoy a kupé közepén állt, és egy elsőévesnek is kicsi fiúnak tartott erődemonstrációt.
– Ehhez neked nincs jogod – mondta meglepő határozottsággal a fiú.
– Nincs? – vonta fel a szemöldökét Malfoy, és megpörgette a pálcáját.
– Nincs. – Malfoy hátrafordult, és megvető pillantással végigmérte Harryt.
– Nagy a szád Potter – sziszegte, miközben elhaladt a mellette. – Ha nem vigyázol, könnyen megütheted a bokádat.
– Majd észben tartom – morogta Harry, és visszafordult a fiú felé. – Beülhetünk hozzád? Négyen vagyunk.
– Azt hiszem, már foglalt. – A fiú a poggyásztartó felé biccentett. Harry csalódottan állapította meg, hogy már egyedül se férne be, nemhogy Ronékkal együtt.
– Oh... Akkor viszlát a beosztáson – mondta végül.
– Viszlát, és... köszi.

Ron, Hermione és Ginny egy óra tájékán csatlakoztak Harryhez. A büfésboszorkányon kívül azonban nem volt más látogatójuk, a vonatút pedig kivételesen hosszúnak és unalmasnak tűnt. Ron el is szundított, mire megérkeztek a roxmortsi állomásra.
– Elsőévesek, ide hozzám! – Hagrid toronymagasan emelkedett ki a diákok közül. Harryék intettek neki, aztán beültek egy fiákerbe.

– Szeretettel üdvözlök minden első és felsőévest! – Dumbledore mosolyogva nézett végig a hosszú asztalok mentén ülő, és a tanári asztal előtt álló diákok arcán. – Mielőtt elkezdenénk a beosztást, szeretném bemutatni nektek Jacob Roberts professzort, aki Jamaicából repült haza, hogy megkaphassa a Sötét Varázslatok Kivédése tárgy oktatását. Sok sikert, Roberts professzor!
A diákság udvariasan megtapsolta a napbarnított, mugli rögbijátékosra emlékeztető férfit.
– Szerintetek meddig bírja? – kérdezte suttogva Hermione.
– Legfeljebb egy év – suttogta vissza kórusban Harry és Ron. Neville, aki velük szemben ült, elvigyorodott.
– Remélem, azért jól tanít.
– Majd meglátjuk... – morogta komoran Ginny.

A Teszleg Süveg dala ez alkalommal is az egységesség erejére hívta fel a figyelmüket, de a diákság részéről unott pillantásokon kívül más válasz nem érkezett a felhívásra. Miután a megbűvölt fejfedő elhallgatott, McGalagony professzor sorban a Süveghez szólította a gólyákat. Harry egy kis nyaknyújtogatás után rátalált a Roxfort Expresszen látott fiúra.
A fiú – a többi elsőssel ellentétben – egyáltalán nem félt. Harry azt is észrevette, hogy amíg társai a cipőjük orrát, vagy az épp a háromlábú széken ülőt nézik, a fiú gyakran pillant fel a tanári asztal felé, és tekintete hosszan elidőzik egy-egy tanáron. Aztán a névsor vége felé – a hugrabuggos Elza Pamki beosztása után – McGalagony megigazította a kezében tartott pergament, és hangosan felolvasta a következő nevet:
– Piton, Matthew!
És Harry úgy érezte, mintha a nagyteremben megfagyott volna a levegő.