9. Ne légy naív Bonnie 2/2.
2007.11.04. 18:51
Már nem mentem vissza a nagyterembe a többiekhez, inkább a gyengélkedő felé vettem az irányt.
Már nem mentem vissza a nagyterembe a többiekhez, inkább a gyengélkedő felé vettem az irányt. Míg a lépcsőn sétáltam, átgondoltam a történteket, és hiába is akartam magam szégyellni – hiszen eléggé otrombán viselkedtem -, nem ment. Próbáltam többször is mondogatni, hogy mégis csak az apám, az eredmény egyenlő volt a nullával, sőt. Az utolsó lépcsőfokokat szinte trappolva és toporzékolva tettem meg, majd elemi erővel kopogtattam a betegszoba ajtaján. Madam Pomfrey kisebb váratás után meglehetősen morcos fejjel nyitott ajtót – amit megértek -, és ki akart tessékelni, de én nem hagytam magam. Mindenképpen beszélni akartam vele.
- Kérem Madam, csak egy pillantást hadd vessek rá! – fogtam könyörgőre. Beláttam, hogy durva beszéddel nem megyek semmire.
- Most tényleg nem alkalmas. Még nem tért magához – próbált tiltakozni, mikor azonban meglátta esdeklő szemeimet, képtelen volt tovább ellenállni. – Jól van, de tényleg csak pár percre, pihenésre van szüksége – sóhajtotta.
- Köszönöm! – öleltem meg az asszonyságot, aki csak elmosolyodott heves reakciómon, majd kedvesemhez sétáltam.
Majdnem a legutolsó ágyon feküdt, és békésen szuszogott. Feje körbe volt kötve fáslival. Valószínűleg az eséstől lett egy kisebb agyrázkódása, de ettől eltekintve egészségesnek tűnt. Remélem, ha felébred, emlékezni fog rám, mert ha nem, abba beleőrülök! A szüleimtől, vagyis a nevelő szüleimtől hallottam, hogy a kómában fekvő emberek hallják, amit mondanak nekik, így beszélni kezdtem:
- Szia! – fogtam meg a kezét, miközben leültem mellé egy székre. – Most kezdhetném azzal, hogy én megmondtam, de inkább az ébredésed utánra hagyom a fejmosást. Tudtad, hogy igazán szexin nézel ki ezzel a kötéssel a fejeden? Huh, ez most hülyén jött ki, bocs, csak kicsit ideges vagyok – fújtam ki a levegőt. – Még soha nem folytattam egyoldalú beszélgetést – mosolyodtam el. Bár igazából nem ezért vagyok feszült. Apámtól jöttem – vallottam be. – Ha így érthetőbb, akkor Pitontól. A meccs végén fel akartunk hozzád jönni, de Poppy nem engedte, aztán vacsoránál volt egy kis zűr. Éppen le akartam tuszkolni valamit a torkomon – az idegesség minden étvágyamat elvette -, amikor éles fájdalmat éreztem a pocakomban.
- Tessék? – pattantak föl Harry szemei, majd olyan fürgén ült fel, mintha tűt szúrtak volna belé.
- Nahát, azt hittem kómában vagy! – kezdtem csipkelődni, de azonnal aggódásba mentem át, mikor a fejéhez kapott. – Édesem, jól vagy?
- Igen, azonnal elmúlik – masszírozott kettőt halántékán, majd végigmért zöld szemeivel. – Minden rendben, de inkább az érdekel, hogy ti hogy vagytok?
- Már nincs semmi bajunk – próbáltam nyugtatni. – Piton szerint csak kisebb méhösszehúzódásom volt, ami természetes az állapotomban. Komolyan, mintha valami betegségem lenne – fűztem közbe egy kis zsörtölődést. – Egyébként is, még hogy kisebb méhösszehúzódás, éreztetek már ti ilyet, férfiak? Legszívesebben a falat kapartam volna.
- Héé – állította le szóáradatomat. – Most tértem magamhoz, és már megvernél?
- Bocsáss meg, kissé ingerült vagyok mostanság.
- Kissé? Az nem kifejezés. Most pedig mond el szépen, miről beszélgettél vele!
- Szerinted? – néztem rá lemondóan. – Rossz az időzítés, Harry, annyira rossz. Alig tízpercet társalogtunk, de ez pont elég volt arra, hogy az összes fájdalmamat a nyakába zúdítsam. És a legbosszantóbb az egészben, hogy meg sem próbált védekezni. Elmondtam mindennek, ő pedig csak hallgatott, majd elintézte a dolgot egy egyszerű „Nem tudok most válaszolni!” mondattal. Az egy dolog, hogy most segített, hiszen csak a lánya vagyok, legalábbis biológiai szempontból igen, de…
- Bonnie – vágott közbe. – Én megértelek, és elhiheted, hogy nem szívesen mondom ezt, de meg kell értened őt is.
- Hogy?
- Neki sem könnyű.
- Még hogy nem könnyű? Könyörgöm, most járok hetedik éve ebbe a rohadt iskolába, hetedik éve megyek óráról-órára arra a vacak bájitaltanra, és az óta csak szívat, ahogy téged is. Legalább csak egy pozitív megmozdulása lett volna, csak egy!
- Engem például számtalanszor húzott ki a pácból!
- Oh, tényleg? – vontam fel a szemöldököm. – Tudod, mi volt az egyetlen mondata, miután elhordtam mindennek? – Csupán kérdő tekintettel meredt rám. – Hogy mért pont tőled várok gyereket! Ehhez mit szólsz?
- Nem is vártam tőle mást – suttogta. – Még mindig fájón érinti az apámmal való kapcsolata, de idővel…
- Hagyjál már az idővel. Vannak dolgok, amiket még az sem gyógyít be. Komolyan kezdek aggódni, hogy valami súlyos probléma van a fejeddel, ami inkább a gondolkodásmódodat károsította! Térj már észhez, most Perselus Pitonról van szó! Te tényleg azt hiszed, hogy x idő múlva – ami tételezzük fel, hogy 100 éven belül lesz -, mosolyogva a keblére ölel? Ha tizenhét év alatt nem sikerült neki, akkor…
- Egy gyerek sok mindent megváltoztat.
- Lehet, de nem az ő esetében. Különben is, mért véded őt? – kérdeztem felháborodva, mire lágyan elmosolyodott.
- Talán, mert nekem soha nem volt apám, és hamarosan én is az leszek. Így belegondolva az ő helyzetébe, borzalmas lehet, hogy a tulajdon lánya legszívesebben apró darabokra átkozná. Én legalábbis megőrülnék – hajtotta le fejét.
- Hogy lehet valaki még álomból felébredve is ennyire szívdöglesztő? – gondoltam magamban, miközben lassan megemeltem fejét az állánál fogva, és lágyan megcsókoltam. Szeretem ezt a srácot, még akkor is, ha alkalmanként olyan makacs, mint most! – Igazából, nem lett volna szabad meglátogassalak a fenyegetésem értelmében, de ki tudna rád haragudni, mikor ilyen szépeket mondasz? – utaltam a néhány perccel ezelőtti mondatára. – Szóval, te tényleg nem hagynál el minket, történjék bármi?
- Nem, történjék bármi, én mindig mellettetek leszek! – ölelt magához. Idillünket egy torokköszörülés zavarta meg.
- Madam Pomfrey! – bontakoztunk ki egymás karjaiból. – Elnézést, csak… - Bár igazából nem is foglalkozott a magyarázatommal, hanem rögtön Harry körül kezdett sürgölődni.
- Most menj, Bonnie, már így is félórát kaptál – parancsolt rám. – Meg kell vizsgálnom Harryt!
- Értem, akkor majd holnap találkozunk! – intettem kedvesemnek, majd köszönés után menni készültem. Mielőtt azonban kiléptem volna a kórteremből, egy szőke tincset láttam megvillanni Harry ágyától nem messze. Vajon Malfoy is akkor tért magához, mikor Harry?
Cathrine aggodalomról árulkodó szemeivel találtam magam szembe, mikor beléptem a Mardekár klubhelyiségébe. A fekete bőrfotelben ült, ahol Malfoy is szokott. Valószínűleg engem várt. Fáradtan lezuttyantam mellé, és vártam az első kérdését.
- Jobban vagy már? Úgy megijedtem, ugye semmi komoly?
- Nem, Piton szerint ez természetes ebben a szakaszban – feleltem szinte monoton hangon.
- Mi a baj? Beszéltetek is?
- Hogy beszéltünk-e? A helyes megfogalmazása inkább a „kiabálni” szó! Nála még nem hordott szemetebb embert hátán a Föld! – akadtam ki, majd elmeséltem az egész szituációt. Végül a Harryvel közös beszélgetésünkre is rátértem.
- Bonnie, sajnos egyet kell értenem Harryvel.
- De…
- Figyelj…
- Nem vagyok hajlandó végighallgatni! – pattantam föl. – Elegem van abból, hogy mindenki sokkal jobban tudja, mit kéne tennem! Értsd meg, elhagyott, és ezen már nem lehet változtatni. Most pedig átmegyek Mióékhoz, hogy elújságoljam a nagy hírt Harry ébredéséről! – vált hangom vidámabbá.
Együtt mentünk át a Griffendél-toronyba, ahol csak Hermione és Ron ültek fáradtan a pattogó tűznél. Ezt nem értem, még este kilenc sincs, hol vannak a többiek?
- Sziasztok! – másztunk be a klubhelyiségbe, majd leültünk közéjük. – Van számotokra egy nagyszerű hírem! – mosolyogtam.
- Csak nem Harryről tudsz valamit? – kérdezte Ron felderülve.
- De bizony. Tőle jöttem, és nyugodt szívvel kijelenthetem, kutya baja sincs!
- Ugye megmondtam én, hogy nem lesz semmi baja! – kiáltotta vörös hajú barátunk.
- Igen, te megmondtad! – derült rajta Mióne, majd elkapta kedvese nyakkendőjét, és magához húzva megcsókolta.
- Holnap ebéd után meglátogathatnánk! – ajánlottam föl, mire mindenki helyeselve bólogatott.
Másnap dupla bájitaltannal kezdtük a napot. Eddig sem tartozott a kedvenceim közé, de most… Reméltem, hogy esetleg húzhatom még a vele való találkozást, de az órarend közbeszólt. Egész végig igyekeztem láthatatlannak tűnni, mintha itt sem lennék, ezért a leghátsó üstnél dolgoztam. Egészen jól is ment, mindaddig, míg el nem kezdett járkálni a padok közt. Mindenki főzetére tett egy-két gúnyos megjegyzést, majd az enyémhez ért. Először végigmért, majd belenézett a kékes-lilás színű folyadékot tartalmazó üstömbe, végül lenéző mosolyra húzta ajkait.
- Miss. Silent, ezt nevezi maga százfülé-főzetnek? – Hát igen, valamit jócskán elronthattam rajta, ugyanis barnás színt kellett volna kapjak, helyette pedig, nos… inkább nem kritizálnám. Ennek ellenér kihívóan meredtem a fekete szemekbe. – Ilyen pocsék teljesítményt ritkán lát az ember!
- Most is csak bántani tudsz. Mért várod el tőlem a kedvességet, ha te sem vagy jobb a Deákné vásznánál… apa? – tettem föl a kérdést halkan, de érthetően. Pár pillanatra beállt a csönd, amit lépteim zaja tört meg, ahogy kisiettem a teremből. A kastély udvarában, egy magányosan álldogáló pad támlájára huppantam, miközben erősen rázott az ideg. Miért teszi ezt velem, miért nehezíti meg, az amúgy sem könnyű helyzetemet? Most vesztettem el a szüleimet, még akkor is, ha nem az igaziak voltak, de szerettem őket! De mi van akkor, ha ez az egész egy átverés, ha Piton egy újabb szemétkedése velem szemben? Áh, azért ez még tőle is durva lenne, ráadásul több közös tulajdonságunk is akad. Például a bezárkózottságunk, nehezen nyílunk meg mások előtt, akkor a tekintetünk, a… Te jó ég, a végén még milliónyi hasonlóságot találnék, inkább nem is folytatom. Míg az elém táruló látványban gyönyörködtem, halk neszezést hallottam a hátam mögül. McGalagony melegbarna szemei tekintettek vissza rám.
- Igazgatónő! – lepődtem meg. – Én…
- Ne aggódj, tudom, min mész most keresztül! – ült le mellém a padra, majd én is inkább az ülést választottam.
- Tanárnő, nekem ez nem fog menni! Én nem leszek rá képes!
- Még egy darabig így fogsz érezni, de hidd el… eljön még az idő, amikor nagyobb szükséged lesz rá, mint bárki másra! És akkor ő ott lesz, hogy bebizonyítsa, érdemes az „apa” megnevezésre.
- Hm, ez olyan szépen hangzik, de félek, soha nem fog eljönni!
- Soha nem mond, hogy soha! – vált szigorúvá tekintete. Na végre, ez már a régi nézése. – Hogy van a kicsi?
- Madam Pomfrey szerint nagyon szépen fejlődik – mosolyogtam. – És az apukával is minden rendben van.
- Tényleg, a tegnapi meccs csúfos kudarcba fulladt! – emlékezett vissza az átváltoztatások mestere.
- Igen, de szerencsére csak enyhe agyrázkódása lett, ugyanis tegnap már sikerült vele beszélnem. Ma is megyünk hozzá látogatóba ebéd után.
- Már meg sem lepődök, szegény fiút annyi tragédia érte, most kiérdemli a boldogságot!
- Ki, de vajon meddig? Még Tudodki hatalmas sereget toborozva támadást nem indít a fehérmágusok ellen?
- Mindenkinek megvan a maga keresztje – válaszolta szomorú mosollyal. Elhűlve tekintettem az öreg boszorkára. Ennyi? Ez a véleménye mindarról, ami Harryvel történik, egy kibaszott kereszt?
- De ő nem kérte!
- Legtöbbször nem kérjük, csak kapjuk.
- És vajon képes lesz megbirkózni vele? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Az ember bármire képes, ha vannak barátai.
„Az ember bármire képes, ha vannak barátai.” merengtem a tanárnő mondatán a Mardekár asztalánál ülve. Igaza van, ha segítünk, együtt bármire képesek vagyunk! Bár… ez magamtól is eszembe juthatott volna. Néha olyan ostoba tudok lenni, nem hiába találtunk egymásra Harryvel - Meglelte a zsák a foltját! – mosolyodtam el a fagylaltos tálam fölött, miközben méretes kovászos uborkát mártottam bele.
- Bonnie, azt most komolyan meg akarod enni? – sápítozott Cathrine a látványtól.
- Ahogy mondod – vigyorodtam el, majd jóízűen falatozni kezdtem. Inkább nem írom le, hogy reagáltak a közelemben ülők, hehe!
Az ebédidő után volt még egy szabad órácskánk a következő óránk kezdéséig, így felmentünk a gyengélkedőre, hogy meglátogassuk Harryt. Madam Pomfrey már sokkal készségesebb volt velünk szembe, és megengedte, hogy lyukasóránkat ott tölthessük el. Harry már az ágyban ült, és éppen ebédelt.
- Sziasztok! – üdvözölt minket vidáman. – De jó látni titeket, épp kezdtem unni Malfoy társaságát – bökött a mellette két ággyal odébb fekvő szőkeségre.
- Ahogy én is a tiédet, Potter!
- Te tehetsz róla! Ha nem kezdesz el sértegetni, ez mind nem következik be!
- Bagoly mondja verébnek, mi? Ha te nem lennél olyan forrófejű, akkor…
- Mégis, mit vártál? Hogy majd nevetve odébb szállok?
- Seggfej!
- Mondtál valamit? – morogta vészjóslóan a griffendéles. Erre már, muszáj volt lépnem.
- Megtennétek, hogy normális civilizált emberek módjára viselkedtek? Ez kész röhej! Mondjuk, legalább helyben vagytok, ha újabb sérüléseket szereznétek! – Igyekeztem a legarrogánsabb stílusomban mondani.
- Ez nem volt vicces.
- Sajnálom, ha ilyenek után nincs kedvem humorizálni – vetettem oda szerelmemnek, majd leültem az ágya szélére, míg a többiek közelebb húztak pár széket. – Hogy érzed magad? Látom, már nincs kötés a fejeden! – simítottam végig tarkóján, és nyomtam az arcára egy puszit.
- Mi az, Potter? Te csak az arcodra kapsz tőle? – hallottuk Malfoy hangját a háttérből.
- Én megölöm – vicsorogta zöldszeműm.
- Nyugodj meg, és nézd egyszerűen levegőnek! – ajánlottam, majd könnyed mozdulattal szájon csókoltam. – Nos, hol is tartottál?
- Khm, szóval holnap engednek ki. Valószínűleg már az első órára is beülhetek.
- Na végre, már azt hittem…
- Pofa be, Malfoy! – elégelte meg Ron is az állandó kommentárját. – Nem veszed észre, hogy senki se kíváncsi a szövegedre?
- És a tiédre, Weasley?
- Most már le kéne csapni, ezt a folyamatosan zümmögő legyet! – adtak egyhangú véleményt Cathrine és Hermione, mire képtelenek voltunk elfojtani egy vigyort.
A következő nap reggelén már Harry is barátaival együtt reggelizett a Griffendél asztalánál. Szerencsére, ugyanolyan életerős volt, mint a baleset előtt, ha nem jobban. Ez abban is megmutatkozott, hogy most dupla energiát fordított a velem való törődésre. Komolyan, már nem tudtam mi hiányzott! Én örülök, hogy ennyire figyel ránk, de ami sok, az sok! Hiába kértem szépen, kiabáltam vele, hogy hagyjon levegőhöz jutni, semmi eredmény. Sokszor ott tartottam, hogy sírógörcsöt kaptam, ha megláttam felém közeledni, mert akkor biztos beszól valamit, hogy ne tegyek ezt, ne erőltessem meg magam, ne zabáljak annyit, és még sorolhatnám. Már kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan tetőzni fogok, amikor előállt egy megható ötlettel.
- Édesem, tudom, hogy mostanában kezdek az agyadra mászni, de ez azért van, mert annyira féltelek. Szeretném, ha egészséges gyermekünk születne!
- Megértelek, de…
- Várj, hadd mondjam végig – pisszegett le. – Engesztelésül, szeretnélek elvinni a roxmortsi hétvégére, ahol ha akarod, első utad a Mézesfaláshoz vezethet. Na, mit szólsz? – kérdezte reménykedve.
- Szerinted, én csak az édességekért élek? – kérdeztem felháborodva.
- Nem, nem így gondoltam, csak tényleg túlzásba vittem a gondoskodást, kiterjesztve ezt az étrendedre is – vallotta be kissé szégyellősen.
- Jaj, Harry, annyira szeretlek! – ugrottam a nyakába, és jó szorosan magamhoz öleltem.
- Néha nem árt elbeszélgetni a jó öreg Rémusszal! – mosolyogta. – Ő ajánlotta, hogy így engeszteljelek ki.
- A végén kiderül, hogy nem csak a sötét varázslatok kivédéséhez ért! – nevettem el magam.
- Lehet, hogy egyszer ő is volt olyan fiatal, mint mi?
- Ha ezt most hallaná! – mosolyodtam el.
A hétvége hamar eljött, és vele a Harryvel közös kiruccanásunk. Mivel már hetedévesek voltunk, és elértük a nagykorúságot, egyedül is elindulhattunk a faluba. Sétáltunk, közben beszélgettünk a jövőről, a kisbabánkról. Sok minden szóba került. Első utunk tényleg a Mézesfalásba vezetett, ahol pár csomag karamellel, Bagoly Berti féle Mindenízű Drazséval és még számos édességgel lettem gazdagabb.
- Ezt oszd be még a maradék 5 hónapra! – ajánlotta Harry, mire begyűjthetett egy szúrós pillantást. – Jól van, jól van! Már viccelni sem szabad? – mentegetőzött.
- Nem! – vágtam rá. – Ilyen téren legalábbis nem! Főleg egy terhes kismamának tilos beszólni!
Pár percig némán sétáltunk, majd hirtelen megtorpantam.
- Mi a baj? – kérdezte meglepetten az apuka.
- Valamit elfelejtettem megvenni. Bocsáss meg, de ez nagyon fontos – szabadkoztam. – Amíg elintézem, bemehetsz a Weasley Varázsvicc Vállalatba, sietek!
- Várj, nem menjek veled? – kiáltotta utánam.
- Nem kell, egyedül is menni fog! – majd egyenesen a Czikornyai és Patzához tartottam. Egy terhességgel kapcsolatos könyvet szerettem volna megvenni, amiben praktikus tanácsokat írnak le arról, hogyan pattintsuk le kedvesünk nem kívánt jelenlétét! Na jó, csak vicceltem, bár arról is szívesen elolvasnák pár könyvet, főleg az utóbbi kéthétben.
- Jó napot! – köszöntem az eladónak.
- Magának is, mivel szolgálhatok? – kérdezte az idősödő öregúr.
- Tudja, az anyukám várandós a kistestvéremmel, és esetleg nincs valamilyen könyve, ami ezzel a témával foglalkozik?
- De van, jöjjön csak utánam! – jött ki a pult mögül, majd leemelt pár könyvet az egyik polcról. Elolvasva a címűket, mind érdekes olvasmánynak bizonyultak, de nekem csak egyre volt szükségem. – Köszönöm, ez jó lesz!
- Rendben, még valamit esetleg?
- Nem, csak ez lesz!
- 17 sarló! – Kifizettem az összeget, és épp távozni készültem, amikor ismerős hang csapta meg a fülemet:
- Szia, Bonnie! – lépett ki az ajtó mögül a szőkeség.
- Mit akarsz? – Most kezdtem igazán bánni, hogy Harryt annyira marasztaltam. A kis utca teljesen néptelen volt, ráadásul a pálcámat is a szobámban hagytam.
- Csak beszélgetni! – jött pár lépéssel közelebb.
- Te meg a beszélgetés az három! – morogtam, majd ki akartam kerülni, de elém állt. – Ha nem hagysz békén, segítségért kiálltok!
- Nézd, tudom, hogy ki nem állhatsz, hisz rászolgáltam, de most segíteni akarok! – fogta meg a vállamat.
- Eressz el, hagyjál békén, segítséég! – kiáltottam, de befogta a szám.
- Kérlek, maradj csendben – szólt lágyan, majd vonszolni kezdett az egyik utca felé. Mit akar ez tőlem? Hova visz? A kérdésekre azonban halk pukkanások válaszoltak.
- A fenébe! – hallom Malfoy morgását a fülembe.
|