A télies idő hamar átcsapott tavasziasba, így megkezdődtek az első kviddicsszezonok. Harry és Ron már javában edzésekre járt a csapatával, míg én, Mióne és Cathrine a lelátókról figyeltük őket, vagy a könyvtárban ülve beszélgettünk. Istenem, annyiszor szerettem volna én is seprűre pattanni a cikeszt hajkurászva, de NEM! Bonnie… Silentnek van egy Harry Potterje, aki megtiltja az efféle kósza gondolatokat. Még hogy kviddicsezzek, ki van zárva! Képes még az étvágyamnak is mértéket szabni, de legalább nem kell cipelni a könyveimet, hehe! Egyszer bosszúból - a sok idegesítő törődése miatt – kikölcsönöztem a könyvtárból a legnehezebb és legvastagabb olvasmányokat, amiket csak találtam. Legalább ötöt, hadd hurcolja, ha annyira akarja! Madam Cvikker olyan furcsálló szemekkel nézett rám, ugyanis mindegyik könyv más-más témával foglalkozott, még csak egy kis összefüggés sem volt közöttük. A végén csak leesett neki is, hogy mért viselkedett úgy a könyvtáros nő, de addigra már a torony feléig eljutottunk. Sosem nézett rám még olyan csúnyán, mint akkor. Visszavágóként felcipelt Madam Pomfreyhez a szokásos kéthetente lezajló vizsgálatok miatt. Így folyt közöttünk a küzdelem, hol én, hol ő vágtunk vissza a másiknak. A többiek általában igyekeztek kimaradni belőle, mert egyikünk oldalára sem szerettek állni. Szerintük, mind a ketten elképesztően gyerekesek vagyunk a folytonos kirohanásainkkal. Osztom a véleményüket, de képtelen vagyok kontrolálni magam, ha elveszik a csoki békámat!

Március tizedike van, szombat, ráadásul kviddicsmérkőzés. Griffendél-Mardekár találkozó. Harry nagyon nyugodtan és magabiztosan reggelizik. Semmi feszültség, semmi izgalom, mintha csak virágot készülne szedni a füves gyepen. Esküszöm, fel tudnám pofozni! Hogy viselkedhet valaki így? Mindenki tudja, hogy nem szabad az ellenséget lebecsülni! Tény, hogy Malfoy nem igazán versenytárs számára, de akkor is! Most kb., olyan kretén módon viselkedik, mint ő szokott. Mindegy, az ő dolga, de ő fogja még ezt bánni! Hiába is beszél vele az ember, nem hallgat rá. Komolyan, néha azt hiszem, ő hordja ki a kisbabánkat és nem én!

Meccs előtti utolsó pár percben is próbálok rá hatni:

- Indulnom kell öltözni. Remélem, nekünk fogsz szurkolni! – vigyorog.

- Bocs, de mivel a házammal mérkőztök meg, próbálok pártatlan maradni – mondom egykedvűen. – Ráadásul, most ellenem játszhatnál!

- Ne szomorkodj, majd bepótoljuk ezt az ágyban!

- Hogy lehetsz ilyen, engem maga az, hogy nem játszhatok, ez az, ami elszomorít, nem az, hogy veled nem! – akadok ki egy csöppet.

- Áh, szóval nem akarsz velem játszani, akár meg is sértődhetnék! – mosolyog, majd váratlanul magához ölel. – Tudom, hogy hiányzik a repülés, de gondolj inkább a születendő kisfiúnkra! Ő majd mindenért kárpótol!

- Igazad van, ne haragudj, csak hiányolom ezt a kis pluszmozgást! Főleg most, hogy folyton csak eszem!

- Látod, erre valók az apukák, hogy vigyázzanak az anyukák esetleges súlyfeleslegeire! – ad egy csókot. – Na jó, most már tényleg megyek, de előtte kérem ide azt a zacskónyi édességet, amit nassolás – és az esetleges izgalmakra hoztál magaddal! – nyújtotta felém a kezét, míg én először makacskodtam, majd megadva magam, átadtam.

- Most örülsz? – Duzzogásom nem ismert határokat.

- Naná, már így is rengeteg mindent összeettél, Madam Pomfrey csak a pocakod növekedését tudja eltüntetni, az elhízást nem!

- Kac-kac, röhög a vakbelem! Inkább megyek, és leülök Mióék mellé. Természetesen, neked fogok drukkolni, de ezt tartsd titokban.
Megcsókoltam, de mielőtt elindultam volna, még a fülébe súgtam: - Kérlek, ne becsüld alá Malfoy képességeit, nem tudhatod, mennyit fejlődött az utóbbi időkben.

- Jaj Bonnie, már megint kezded? Azt hittem…

- Nem, csak semmi, jaj Bonnie! Mindezt azért mondom, mert szeretlek, te nem normális! Most szólok, hogy nem mondhasd azt, nem figyelmeztettelek előre: Ne is kerülj a szemem elé, ha valami bajod lesz a meccs alatt, világos voltam? Nincs kedvem a gyengélkedőre járni miattad, már így is herótom van attól a helytől! – Mindezt mosolyogva hallgatta végig. – Most meg mi olyan vicces?

- Semmi, csak ahogy aggódsz. Nem lesz semmi bajom, de tényleg! Végig játsszuk ezt a mérkőzést a Griffendél győzelmével, és akkor végre megnyugodhatsz! – ölelt meg, majd elindult az öltözőjük felé.

Én is leültem Mióne és Cathrine közé, akik vigyorogva figyelték morcos arcomat.

- Már megint összevesztetek Harryvel? – érdeklődött jobbomról a griffendéles lány.

- Szerinted? Naná! Folyton neki kell, hogy igaza legyen, ez szörnyű! – sóhajtok fel. – Pedig állítólag én vagyok várandós – súgom a lány fülébe, mire felnevet.

- Hiába, az oroszlánok már csak ilyenek, de meg lehet szokni!

- Sziasztok! – érkezett meg kis idő múlva Neville is, majd elkezdődött a meccs.

Röpködtek a kvaffok, egyik a másik után. A Griffendél már 30 perccel a találkozó kezdete után behozhatatlan előnyt szerzett. Seamus, az új kommentátor pedig még Lee Jordant is felülmúlta privát megjegyzéseivel a Mardekár szabálytalankodásait illetően. Míg belefeledkezve hallgattam a kommentárt és közben erősen figyeltem a játékot, éreztem, hogy Neville finoman, majd egyre erőseben bökdös. Egy idő után elegem lett belőle, és mogorván a fiúhoz fordultam.

- Mi a bajod? A játékra koncentrálok, ha nem vetted volna észre! – Kicsit agresszívebb lett, mint szerettem volna.

- Nézd! – Ujja hegye valahova a pálya fölé mutatott. Próbáltam kivenni, mire gondol, de semmi eredmény.

- Nem értem, mit akarsz mutatni?

- Harry és Malfoy! – böki ki a lényeget. – Verekednek! – És valóban… Most veszem csak észre, hogy valóságos küzdelem folyik a két fogó között, de már messze meghaladja a fair play játékot. Ijedten sikkantok föl, mikor látom, hogy Malfoy behúz egyet az állába, mire lezuhan a seprűről, és már csak a nyelébe kapaszkodik.
Ekkor már Seamus is kapcsol, mire a lelátókon ülők mind őket figyelik. Ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Mondtam, hogy ne becsülje le Malfoyt! Segíteni szeretnék neki, de túl messze van. Hallom Mióne sápítozásait és Cathrine hangját magam mellől. Egyikre sem figyelek, csak felpattanok a székről, és rohanok a felbolyduló tömegen át a pályára. Mondanom se kell, nem érek le időben. Mire felfogom az eseményeket, Harry eszméletlenül fekszik a gyepen, Malfoy pedig nem messze tőle szintén eszméletlen.

- Mi ez az egész? – kérdezném, de választ nem fogok kapni. Én vagyok az első, aki odaér hozzá, de a mögöttem sorakozó háztársai és a tanárok elsodornak tőle. Csak arra eszmélek, hogy kezd ködössé válni tekintetem, majd barátaim gyengéd érintéseit vállamon.

- Nem lesz semmi baj! – kezdenék a nyugtatást, de egyetlen pillantásommal beléjük fojtom a következő mondatukat, ami valahogy így hangzana: „Nyugodj meg, hamar felépül!”
Magam is tudom, hogy így lesz, csak idegesít, hogy az állapotom miatt most egy hisztérikának tart, aki csak enni és kiabálni tud, holott ez nem így van! Ráadásul most itt van Malfoy is. Mi oka volt rá, hogy megtámadja Harryt? Elképzelni sem tudom, miért tette! Talán tényleg igaza van, és… Na nem, az kizárt! Malfoy senkit nem tud szeretni, csak MAGÁT! Ez már szinte törvény! Mint például, hogy a víz száz fokon forr, és nulla fokon fagy meg. Sosem változik, mint ahogy az előtte említett tény sem. A Malfoyok már csak ilyenek. Ezért nem kell rájuk haragudni, a vérükben van. Két választása van az embernek: vagy megszokják, vagy megszöknek, én inkább az utóbbit választanám.

A meccset azonnal lefújták. A megismétlésére még nem tudni, mikor kerül sor, de a történtek után, azt hiszem, mindenki nevében kijelenthetem, nem ez a legfontosabb. Megvártuk, amíg Ron átöltözik, majd visszamentünk a többiekkel a griffendélesek tornyába, ugyanis Madam Pomfrey nem engedte, hogy megnézzük Harryt, hiába is dörömbölünk ott estig.

Még a vacsorából is szinte csipegettem, annyira aggódtam érte, és ideges is voltam. Mintha a pocakomba fejlődő apróság is megérezte volna a feszültségemet, mert megfájdult, de annyira, hogy pár pillanatig alig kaptam levegőt és a könnyem is kicsordult. Szinte azonnal összegörnyedtem, és automatikusan a hasamhoz kaptam.

- Bonnie! – kiáltott fel Cathrine, aki hirtelen azt se tudta, mit tegyen.

- Cath – nyögtem fel, mikor levegőhöz jutottam és a fájdalom kissé alább hagyott. – Ne kiabálj, csa… - Alig telt el egy perc, újabb fájdalomgörcsök törtek rám. Mi ez? Már az is átfutott az agyamon, hogy elveszíthetem a kisbabát, amikor erős kezeket éreztem a vállamon. Az arcomra kiülő hirtelen döbbenet a férfi láttán őt is elbizonytalaníthatta, mert másodpercekig nem szólt, majd a következő mozdulatával kikapott az asztal mellől, és kivitt a nagyteremből. Te jó ég, ez meg mit csinál? Mit cipel engem?

- Azért járni még tudok! – préseltem ki magamból, de mikor próbára tett, azonnal összecsuklottam. Remek, szánalmas vagy Bonnie! Itt esetlenkedsz pont előtte, olyan jól tudok időzíteni, de komolyan! Ismét ölbe vett, és úgy vitt be a szobájának kititulált pincehelyiségbe.
Csak éreztem, hogy letesz a székre, ugyanis a szemeimet szorosan lehunytam. Egyszerűen nem akartam tudomást venni a szobában jelenlévő másik személyről. A struccpolitika nekem mindig is jól ment.
De mozdulataival és jellegzetes járásával kizökkentett, így muszáj voltam én is részt venni ebben a sors iróniájának nevezett játékban. Utálom beismerni, de jelen pillanatban csak ő szüntetheti meg ezeket a szakaszosan rám törő fájdalmakat.

- Ezt idd meg! – nyújt felém egy kisebb fiolát, ami valami zöld lével van tele. Kissé odázok, és bizonytalanul nézek bele a sötét szemekbe. – Ha attól félsz, hogy méreg…

- És ha attól? – vágok közbe hirtelen. – Az itt töltött iskolai évek alatt csak megaláztatást kaptam magától. Most meg elvárja tőlem, hogy higgyek magának?

- Ezek csak kisebb méhösszehúzódások, természetes ebben az időszakban – feleli színtelen hangon, mintha nem az imént vágtam volna a fejéhez, hogy mennyire szemét módon bánt velem ahhoz képest, hogy… Még mindig nehezemre esik akár csak a puszta gondolat is.

- Mért segít? – kérdezem, miután elvettem az üvegcsét, és kiittam a keserű folyadékot. Pár percig értetlenül áll az elhangzott szavak előtt, majd válaszra nyitná száját, de én megelőzöm. – Tudja mit? Inkább ne válaszoljon. Tisztában vagyok vele, hogy csak két választási lehetősége van:
Az egyik, hogy elkezd érzelgősködni, és bizonygatni, hogy minden apa ezt tette volna, de kétlem, hogy ilyen mondat elhangzana a szájából. – Itt már közbe akart vágni, de letorkoltam. – Vagy elmagyarázná, hogy akármennyire is ki akart bújni a felelősség alól, nem volt más, aki segíthetne egy ilyen kis férgen, mint én! – Újabb próbálkozás, újabb kudarc. – Szerintem az volna a legjobb, ha véletlenül se futnánk össze, még a folyosón se, nehogy véletlen egy levegőt kelljen szívnia velem!

- Na ebből elég! – kiáltott rám, mire pár pillanatra egy megszeppent kislánynak éreztem magam, akit rajta kaptak valami csintalanságon. És valóban úgy is éreztem. Most tudatosult bennem, hogy túl messzire mentem. Folyamatosan őt gyanúsítottam a kerülés vádjával, holott én tértem át másik folyosókra, ha megláttam közeledni. Azt hiszem, mindenki így viselkedne a helyembe. – Mégis, mit képzelsz magadról, kivel beszélsz? – jött felém egy lépéssel.

- Az igazat mondjam, vagy hazudjak?

- Ne merészelj feleselni!

- Különben mi lesz, talán elfenekel? Kinőttem már abból a korból! – Megállíthatatlanul törnek föl belőlem a gúnyos megjegyzések.

- Azt ajánlom…

- Maga csak ne ajánlgasson nekem semmit! – szólok közbe. – Bárcsak el se mentem volna az ajtaja előtt aznap este, akkor most szabadon gyűlölhetném – szipogok kettőt. – El tudja képzelni, mit éreztem át akkor, hogy akiket a családomnak hittem valójában nem is a rokonaim? Hogy gyászoljam őket ezután? Egyetlen mondatával mindet elvett tőlem! – A fájdalom és a düh egyvelegének első keserű könnyei folytak végig arcomon, sírtam. Már másodszorra fordul elő, hogy olyan ember előtt teszem, aki kihasználhatná, de nem teszi. Valószínűleg sokkoló hatással lehet rá ez a látvány. – Most mért nem mond semmit? Válaszoljon, mit tenne a helyembe? Hogy kéne viselkednem? Öleljem a keblemre, és örüljek, hogy mégsem maradtam annyira egyedül, vagy szólítsam apucinak, esetleg köpjem le? Nos, melyiket a három közül? – nézek rá kérdő tekintettel, de ő még mindig letaglózva áll. – Szóljon már valamit, akármit! – akadok ki egy kisebb hiszti roham szélén állva.

- Mért pont Pottertől vársz gyereket? – teszi fel olyan hangsúllyal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kérdőre vonnia ilyen téren.

- Nos… - harapok bele alsó ajkamba, míg különböző válogatott sértések özönlik el az agyamat. – Nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá – válaszolom számomra is meglepő nyugodtsággal, ráadásul letegeztem. – Egyszer sem mutattad ki, hogy fájna neked, ahogy bánsz velem, sőt, meg merném kockáztatni, még örültél is neki – törlök ki egy könnycseppet szememből. – Bár tudom, hogy szerinted nem tartozol magyarázattal, azért egyszer beavathatnál, miért tetted! Remélem, akkor normálisabban el tudunk majd beszélgetni, és végre én is megértem az okát. Sajnálom, hogy most még nem megy – teszem hozzá szomorúan, majd az ajtóhoz sétálok. – Szerinted, előfordulhat, hogy idővel apaként tekintek majd rád? – bukik ki belőlem egy kósza kérdés, de szinte azonnal megbánom. – Persze, hogy nem, micsoda ostoba ötlet! – térek magamhoz, és már kimennék az ajtón, mikor meghallom mély baritonját.

- Igaz, hogy nem mutattam ki, de belül igenis fájt! Egyáltalán nem élveztem.

- És ha nem hallom meg, akkor soha nem derül ki? – esek neki, de egyetlen mondatával falhoz állít.

- A terhesség nem párosul süketséggel, vagy nálad igen? – Most újra felvette a szokásos gúnyos hanglejtését, amivel mindig is az őrületbe tudott kergetni. – Ha jól vettem ki a szavaidból, akkor egy beszélgetést hallottál, amit Minervával folytattam. A világért sem akarok mentegetőzni, nem az én stílusom, de említettem, hogy szándékomban állt elmondani az igazságot, de mint már te is felsoroltad, volt némi probléma vele. Többek között, hogy hogyan reagálnál. És azt hiszem, pontosan ettől féltem – sóhajtott.

- Na nee – hátráltam két lépést, miközben igyekeztem visszatartani a feltörni készülő nevetésem. – A végén majd nekem kell sajnálni téged? Azt felejtsd el! Képzeld, Harryvel közös gyerekünk is a háború kellős közepébe fog születni, én mégse hagyom majd el, és Harry sem fogja! Ő nem olyan gyáva, mint te! – vágom a fejéhez, mire elhúzza a száját. Szinte látszik rajta, hogy vívódik belül.

- Te ezt nem érted!

- Akkor magyarázd el! – kérleltem.

- Most… nem lehet, még túl…

- Látod, erről van szó! Magyarázol arról, hogy milyen nehéz neked, de nem beszélsz róla, akkor hogy várod el tőlem a megértést? Egyszer sem szolgáltál rá igazán – sóhajtok. – Azért köszönöm a bájitalt az unokád nevében is – simítok végig dudorodó pocakomon, majd elhagyom a szobáját.