6. Apja lánya!
2007.11.04. 18:47
Az utolsó könyvemet raktam be a táskámba, amikor megszólított.
Az utolsó könyvemet raktam be a táskámba, amikor megszólított.
- Menjetek nyugodtan, majd vacsoránál találkozunk – intéztem szavaimat a lányokhoz – Harry már biztos a pályán gyakorol a többi háztársával. Ők csak egy bizonytalan és egyben zavart fejbiccentéssel válaszoltak. Kiléptek az ajtón, ezzel magamra hagyva azzal a személlyel, akivel a legkevésbé akartam valaha is egyedül maradni. Asztalához sétált, míg én követtem. Leült a székére, majd szokásos gúnyos tekintetével végigmért. Hogy képes még így is ilyen undorral és megvetéssel nézni rám? Tényleg kötélből vannak az idegei, és valószínűleg, én is örököltem belőlük valamennyit, különben már puszta kézzel széttéptem volna! Ráhelyeztem a mintát az asztalára, és vártam, hogy végre kibökjön valamit. Pár percig némán forgatta sápadt ujjai közt a kis fiolát, majd végre megszólalt. Igaz, ugyanazzal az ironikus hanglejtéssel, de legalább beszélt.
- A bájitalában van némi kivetnivaló, de legalább a troll szinttől eggyel jobb!
Puff neki! Ez nem csak célzott, de talált is. Remek, így kell viselkedni egy apának! Legszívesebben ezt hangosan is a képébe vágtam volna, de inkább nyeltem egyet. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy véletlenül se szóljam el magam, majd megköszörültem a torkom, hogy jelezzem, itt vagyok!
- Csak erről akart velem beszélni… professzor? – tettem hozzá pár pillanattal később.
- Nem! – felállt, és megkerülve a székét, elém állt. Mit akar ez tőlem? Mért jött ilyen közel? Csak nem most készül részesíteni az első atyai ölelésben? Sajnos, azzal már 17 évet késtél, öreg! Hátráltam egy lépést, de ő nem hagyta magát. – Félsz tőlem? – kérdezte mély hangján.
- Nem, de elmondaná végre, miről akart velem beszélni? – Ettől az ostoba feltételezéstől teljesen elvesztettem a türelmem. Hogy meri venni a bátorságot, hogy ilyet képzeljen rólam? Még hogy én félek tőle? Majd, ha fagy, apa!
- Jobban tenné, ha legközelebb nem nyilvános helyen beszélgetne a barátnőivel magánügyeiről!
- Nem értem, mire gondol!
- Tudja jól, mire gondolok – tesz még egy lépést felém. – Mr. Malfoy emlékezetmódosítására. Most már teljesen össze vagyok zavarodva. Mi a fenéről beszél, és egyáltalán, hogy jön ide Malfoy? Zúg a fejem, el akarok futni! Hátrálok jó pár lépést az ajtó irányába.
- Nekem most mennem kell! – dadogom, majd felveszem a nyúlcipőt. Végigfutok a folyosón, közben jó pár kísérteten átmegyek. Fogalmam sincs, merre lehetek, és egyáltalán, hogy juthattam ki az udvarra, csak azt érzem, hogy valami szilárdba ütközöm. Az illető kedvesen simogat, és nyugtatni próbál:
- Jól van, szerelmem, nyugodj meg! – Harry ismerős hangja jut el a tudatomig. Szorosan ölelem magamhoz. Mégis, miért viselkedem így? Mit érdekel engem, hogy apa… vagyis Piton rájött a titkomra? Nem tudom, mért zavar ez, tényleg nem tudom.
- Mi történt? – próbál faggatni. Alig bír pár szót kicsikarni belőlem. – Bonnie, mondj már valamit?
- Piton… Piton volt az, aki törölte Malfoy memóriáját! – nyögöm ki nagy nehezen. Erre a felfedezésre futás közben tettem szert. – Tudod, mit jelent ez?
- Jól van, lélegezz mélyeket, és üljünk le inkább! – A Griffendél öltözőjéhez vezet, majd leültet egy padra, és ő is mellém ül. – Most mond el, kérlek normálisan, mert egy árva szót sem értek belőle!
- Amikor vége volt a bájitaltannak, Piton odajött hozzám, hogy beszélni akar velem valamiről – kezdtem bele a magyarázásba. Harry elhűlve nézett rám, de inkább folytattam. – Szóltam a lányoknak, hogy majd utolérem őket, és nyugodtan menjenek előre.
- Micsoda? – szinte tajtékzott. – Hogy lehettek ilyen felelőtlenek, a te állapotodban!
- Hé, higgadj le, jól vagyok, de tényleg, csak… meglepődtem, amikor előhozakodott ezzel a témával!
- És hogy kezdte?
- Szimplán közölte, hogy a magánügyeimet ne nyilvános helyen beszéljem ki, mert meghallhatják! – vontam meg a vállam.
- Bármennyire is fáj, de osztanom kell a véleményét! – A villámló tekintetemre gyorsan összehúzta magát.
- Már csak azt nem értem, miért tette? Ha azt hiszi, ezzel belopta magát a szívembe, nagyon téved! – zsörtölődtem.
- Ugyan Bonnie, használd azt a csinos kis fejed, ami azon a szexi nyakadon van! – búgta a fülembe kedvesem. Olyan aranyosan fogalmazta meg, hogy képtelen voltam haragudni rá. – Én speciel két okot is fel tudnék hozni: 1: Bizonyára nem akarta, hogy a Roxfort botrányba keveredjen! 2: Valószínűleg így akart egy keveset törleszteni milliónyi adósságából!
Az első érve megdönthetetlennek bizonyult, és nagyon is pitonos lépés, de a másodikban már kevésbé vagyok biztos. Mondjuk, Piton nem szeret tartozni senkinek, ez tény! Fáradtan felsóhajtottam, és Harry vállára hajtottam fejem.
- Mikor lesz már vége ennek az egésznek? Szeretnék végre boldogan élni veletek!
- Az is el fog jönni, és akkor tényleg boldogok leszünk! – ölelt át, és egy csókot nyomott a fejem tetejére. – Csak türelem!
A vacsora után Harry jól leteremtette a megszeppent Hermionét és Cathrine-t, akik megsemmisülten ültek a lobogó tűznél a Griffendél klubhelyiségben. Hiába próbáltak védekezni, nem hagyta őket szóhoz jutni.
- Hogy tehettetek ilyet? Láttátok volna, milyen állapotban volt, mikor találkoztam vele!
- Harry, hagyd ezt abba! – parancsoltam rá. – Én küldtem el őket!
- De te most nem vagy beszámítható állapotban!
- Tessék? Nem elmebajom van, csak terhes vagyok!
- Látod, máris felkaptad a vizet, pedig nem mondtam semmi rosszat!
- Még hogy nem mondtál semmi rosszat! – morogtam. – Csak épp az imént bolondoztál le! Tudod mit, elegem van! Morogjál csak nyugodtan mindenkivel! Én inkább felkeresem a konyhát, és kizabálom a hűtőt! – pattantam föl, és kivágtattam a helyiségből. A többiek szóhoz sem tudtak jutni. A két lány, Ron, Neville és Harry ledermedve figyelték, ahogy elhagyom a szobát, de egyik sem jött utánam.
Kilenc körül járhatott az idő, ilyenkor még sokan járkáltak a folyosókon, de én senkivel sem foglalkoztam. Nem is vették zokon, hiszen mindig is ilyen voltam. Kivéve persze mostanság. Egyik folyosóról a másikra tértem, mire nagy nehezen sikerült megtalálnom a titkos ajtót, mely a konyhához vezetett. Ott megcsiklandoztam az egyik gyümölcsöt a falikárpiton, mire feltárult az ajtaja. A teremnyi nagyságú helyiségben házimanók tömkelege sürgött-forgott, észre sem vették, hogy beléptem. Figyelmeztetően megköszörültem a torkom, erre vagy 20 kis gnóm tekintett fel rám.
- Sziasztok! – köszöntem illedelmesen. – Van még egy kis ennivalótok a számomra? – Igazából a kis előszót el lehetne hagyni, mert farkaséhes voltam. Hiába, a terhesség evéssel jár!
- Én téged ismerlek! – szólalt meg az egyik különösen nagy szemekkel rendelkező példány. Ahogy megláttam, nekem is sokkal ismerősebbnek tűnt. És tudom is már, hogy honnan. Ő volt Malfoyék házimanója, Dobby! Mostanra viszont Harry barátja.
- Figyelj Dobby, tudom, mit gondolsz rólam, de már megváltoztam! Nem vagyok olyan, mint régen! – Ez kész agyrém, mentegetőzök egy házimanó előtt. Mi jöhet még?
- Dobby tudja, hogy megváltozott! – kezdte sipító hangon. – És azt is tudja, mért ilyen éhes! Máris hoz ennivalót a kisasszonynak! Mi, már Dobby is tud róla? De honnan? Nem, inkább nem akarok találgatni! Leültem az asztalhoz, majd alig telt el pár perc, visszatért egy kosárnyi gyümölccsel, kenyérrel, felvágottal, zöldségekkel és egy kancsó töklével. Lehelyezte őket az asztalra, majd aludni küldte a többi társát, és leült velem szembe. Mit akarhat ez tőlem? Olyan zavaró, hogy bámul rám a nagy teniszlabda méretű szemeivel, így képtelenség enni.
- Köszönöm – nyögtem ki. Reméltem, hogy csak erre vár, és akkor végre magamra hagy, de semmi reakció.
- Szívesen! – bólintott hevesen, hogy majdnem lefejelte a deszkalapot. – Dobby kérdezhet valamit?
- Csak tessék! – sóhajtottam, úgy sem hagy békén addig, és legalább hamarabb itt hagy. Fáradtan megkentem baracklekvárral a kenyerem, majd raktam rá egy kis felvágottat. Kissé fura ízlésem lett az utóbbi két hétben. Előszeretettel kevertem az édeset a sóssal. Dobby is legalább kétszer akkorára tágította szemeit a látványtól, ami már rekordnak számít nála.
- A kisasszony tényleg terhes Harry Potter uramtól? – hangzott el a kérdés sipítva a szájából.
- Halkabban, ha kérhetem! – szóltam rá, miután lenyeltem a falatot. – Egyébként igen, tőle várok kisbabát. – A kis gnóm nem győzött csodálkozni. Látszik, hogy nagyon megkedvelte Harryt. – Kitől tudtad meg?
- Dobby néha segít a gyengélkedőn a javasasszonynak. Tőle tudtam meg a hírt!
- Tényleg? Ez igazán rendes tőled, hogy segítesz Madam Pomfreynak! – dicsértem meg, miközben újabb kenyeret kentem magamnak. Most vajas szalámis következett almával. Beszélgetésünk közben még egy kenyeret megettem, majd kísérőként a hosszú folyosói útra magammal vittem pár szem szilvát és egy körtét.
Este tízkor már jóval kevesebben lézengtek a folyosókon, nem úgy, mint mikor jöttem. A hosszú szakaszokat fáklyák világították meg. Ennek a fényénél pillantottam meg egy halvány derengést is. Felkeltette az érdeklődésemet, és beléptem a félhomályban lévő helyiségbe. Úgy nézett ki, mint egy rég elhagyott tanterem. Látszott a porlepte állapotáról, hogy már rég használaton kívül van. A falakról pókhálók csüngtek alá a falmentén sorakozó padokra. Itt semmi érdekes sincs, gondoltam magamban, és már épp kiléptem volna, amikor megakadt a tekintetem egy tárgyon. Egy hatalmas, 2m magasságú tükör állt a falnak támasztva. A szegélyére értelmetlen szavak voltak vésve, de maga a tükör… az elképesztő látványt nyújtott. Sírni lett volna kedvem az elém táruló képtől, végül éreztem a langymeleg könny útját az arcomon.
- Anya, apa, Judy! – suttogtam a túloldalt álló személyeknek. Meg akartam érinteni őket, de csak a hideg üveget tapintottam. Ők pedig mosolyogtak, kedvesen és bíztatóan. Mintha szavak nélkül próbálták volna a tudtomra adni, hogy helyesen teszem, amit teszek. Hirtelen változott a kép, és ezzel egy időben egy ismerős köpenysuhanást is lehetett hallani. Nem kellett megforduljak, hogy tudjam, ki áll a hátam mögött. Főleg azért nem, mert a tükörben látott képek épp elég bizonyítékot adtak az illetőről. Az üveglapban egy szerelmespár volt látható. A nő a kezében egy alig pár vörös hajszállal megáldott csecsemőt tartott, míg a férfi őket ölelte. Mind a hárman boldogok voltak, hiszen mosolyogtak egymásra. Megfordultam, Piton állt mögöttem szikrázó szemekkel. Amikor rájött, hogy én is láttam a képet, nagyon dühös lett.
- Van fogalma róla, hogy mennyi az idő? – förmedt rám. – Ilyenkor már rég a klubhelyiségében lenne a helye!
- Sajnálom, éhes voltam! – vágtam vissza.
- Igazán? És akkor mért nem a konyhán van? Ugyanis itt semmi keresnivalója nincs!
- Onnan jöttem, amikor megláttam ezt a szobát! – kezdtem magyarázkodni.
- Azt ajánlom, hogy soha többé ne jöjjön vissza, megértette? – villantak meg sötét íriszei. Másnak félelmetesnek tűnhet, de engem inkább fölbőszített.
- Ki volt az a nő a tükörben, és a kezében tartott csecsemő? Mert a férfi csakis ön lehetetett, nem igaz? – A sápadt bőre, ha lehetett még fehérebbé vált a kérdés hallatán. Most már semmi kétség, én voltam az és az igazi anyukám. Tudtam, csak a saját fülemmel akartam hallani. Kihívóan néztem rá, vártam, hogy mondjon valamit, akármit, de nem akart megszólalni. – Mért nem válaszol? – fokoztam tovább idegeit.
- Semmi közöd hozzá, és most takarodj innen! – suttogta vészjóslóan. Nem mertem ellenkezni, tudtam, hogy ilyenkor nem érdemes vele ujjat húzni. Az ajtóhoz sétáltam, de onnan még visszaszóltam:
- Remélem, az unokájával másképp fog bánni, mint a lányával! – Most adtam meg neki a kegyelemdöfést. Engem arra tanítottak, hogy szánalmas azaz ember, aki képes a földön fekvőbe még egyet belerúgni, így otthagytam a romjai közt heverő apámat. Mielőtt végleg elhagytam volna a szobát, láttam, hogy a tükör előtt ül, és rázza valami számomra is új kényszer, a zokogás.
|