4. De ki vagyok én?
2007.11.04. 18:45
A báli események óta Malfoyt alig lehetett látni. Bizonyára óriási szégyennek tartotta, hiszen pont Millicenttel…
A báli események óta Malfoyt alig lehetett látni. Bizonyára óriási szégyennek tartotta, hiszen pont Millicenttel… Hiába próbálta kimagyarázni a tanároknak, hogy fogalma sincs, mi ütött belé… az ábra nem igazán ezt mutatta. Szabályosan rajta feküdt azon a szegény lányon. Kétheti bűntetőt kapott, amit Friccsel kellett letöltenie. Már maga a szégyen szörnyű lehet, nemhogy a büntetés. Mondjuk, örülhetne, hogy nem tanácsolták el az iskolából ezért a barbár viselkedésért!
Mi természetesen erről semmit sem tudtunk. Mikor a tanárok minket is kifaggattak az esetről, mind a hatan olyan arcot vágtunk, mintha most hallottunk volna róla először. Görcsösen igyekeztünk csodálkozó-megbotránkozóra húzni ajkainkat, hogy véletlenül se nevessünk föl a hallottaktól.
Már egy hete annak, hogy elkezdődött az iskola. A szilveszteri parti óta nyilvánosan is járunk Harryvel. Persze, ez nem azt jelenti, hogy minden időnket együtt töltjük, megfeledkezve a barátainkról. Vannak dolgok, amikhez ragaszkodunk.
**** Teltek-múltak a napok, és én egyre ingerültebbé váltam. Cathrine néha alig mert hozzám szólni. Elég volt csak olyan szemekkel néznie rám valakinek, és legszívesebben átharaptam volna a torkát. Egyik délután Cath megelégelte, hogy mindenkivel, még Harryvel is goromba pokrócként viselkedem, és komolyan leült velem beszélni. Senki nem tartózkodott akkor a hálókörletünkben, így zavartalanul kifaggathatott: - Bonnie, mi van veled? Olyan durván bánsz az emberekkel. Látnád néha, hogy Harry milyen szomorú, mikor megbántod! Mégis, mi ütött beléd? Még Piton professzornak is visszabeszéltél az órán! – méltatlankodik aggódó arccal. - Semmi bajom! Egyébként ő igazán megérdemelte! – vágom oda durcásan. - Kérlek, az igazi Bonnie-val szeretnék beszélni! - Jól van – sóhajtok kissé fáradtan. – Késik! - Tessék? - Mit nem lehet ezen érteni? Nem jött még meg! – Szinte üvöltöm a szavakat. - De… az, hogy lehet? – Arcából egy pillanat alatt kifutott a vér, és falfehérré vált. - Jótól kérdezed! – morgom, majd az asztalon heverő pergamentekercset kezdem babrálni. - Mikor kellett volna jelentkeznie? - Egy hete – hajtom tenyerembe arcomat. – Én olyan szerencsétlen vagyok! - Hé, nem kell rögtön a legrosszabbat feltételezni. Lehet, hogy túl sokat idegeskedtél mostanában, és így reagál rá a tested – próbált javítani a kedélyállapotomon. - Eddig én is azt hittem, de annak már három hónapja, és 1-2 napos csúszással ugyan, de mindig megjött. - Akkor nincs mese, meg kell vizsgáltatnod magad Madam Pomfreyel! – nézett rám elszánt tekintettel. - Tudom – fakadok ki teljesen, majd felpattanok, és járkálni kezdek. – Tudom, de félek – teszem hozzá egy oktávval lejjebb. – Mi van, ha pozitív? Mit csinálok akkor, hiszen nagyon fiatal vagyok, képtelen leszek egyedül megtenni! - De nem vagy egyedül – igyekszik nyugtatni. – Itt vagyok neked én, természetesen Harry is… - De felnőtt segítségre van most szükség – vágok közbe. – A szüleimre! – Lehuppanok az ágyamra, és felhúzott térdeimre hajtva fejem sírni kezdek. - Bonnie, kérlek, hagyd abba ezt! Erősnek kell lenned! – süllyed meg alattam az ágy, jelezve, hogy leült mellém. - Sajnálom… – Motyogásom elhal valahol a térdeimbe. – Nem akartalak titeket bántani, én csak… nem tudom, mit tegyek! - Először is, ne viselkedj így, másodszor pedig, beszélned kéne Harryvel! - Igazad van, beszélek vele – állok föl, és már sietnék is az ajtóhoz, de Cath megállít. - Bonnie, ha elfogadsz egy jó tanácsot, előbb mosd meg az arcod!
Égen-földön kerestem őket, de sehol nem találtam. Épp a könyvtár előtt sétáltam el, hogy bekukkantsak, amikor Hermionéba ütköztem. Ennek következtében, a rengeteg könyv a kezéből kipotyogott, melyek közül az egyik a lábamon landolt. Méghozzá egy különösen vaskos példány. Káromkodni támadt volna kedvem, de inkább elfojtottam magamban. - Mért nem lehet jobban vigyázni – bosszankodott a könyvek pakolása közben. - Bocsi – guggoltam le mellé, hogy segítsek. – Nem figyeltem! - Azt éreztem – pillantott rám mérgesen, majd elakadt a szava. – Bonnie! - Hermione, ne haragudj a kiabálásokért, nem tudom, mi ütött belém. - Én tudom, kezd újra visszajönni a régi éned. Gondolhattam volna, a vér nem válik vízzé! – Majd utolsó könyvét is ráhelyezte a kupac tetejére. - Nem, ez nem igaz! Én csak… beszélhetnék Harryvel? - Nem! Mit gondolsz, azok után, ahogy bántál vele, még szóba áll veled? - Nem volt szándékos, kérlek Hermione! – néztem rá könyörgő szemekkel. - A klubhelyiségben van! - Remek, akkor addig segítek cipelni pár könyvet! – kapom le a tetejéről kb. a felét.
Egy szót sem szólunk egymáshoz egész út alatt. Mindketten a saját gondolatainkba mélyedünk. Egyszer csak megáll, mire beleütközök. - Au… abbahagyhatnád ezt az ütközősdit legalább mára! – dörzsöli bizonyára sajgó hátát. - Bocs, elbambultam. - Na jó, én most bemegyek és kiküldöm őt! - Kösz, örök hálám! – mosolygok, majd visszarakom a köteteket. - Szívesen, de nem ígérek semmit! – Elsuttogta a jelszót és belépett a klubhelyiségbe. A kép bezárult mögötte, én pedig a falnak vetettem hátamat és vártam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire ismét feltárult a házat rejtő falikárpit, és megjelent Harry. - Igazából nem akartam veled beszélni, de Mio szerint nagyon határozottnak látszottál! – kezdte köszönés gyanánt. Fájt, ahogy beszélt hozzám, de minden esetre megérdemlem. - Igen, ez így van! Nem mennénk a szükség szobájába? – kérdeztem közelebb lépve hozzá. - Renden – sóhajtotta megadóan. – menjünk.
- Szóval, mit akartál mondani? – ült le az egyik bársonyfotelba. Pár percig latolgattam, hogy hogyan is kezdjek bele egy hihető mesébe, de semmi nem jutott az eszembe. – Most mondod, vagy mehetek? – türelmetlenkedett. - Nos, kicsit ideges vagyok, mert… olyan sok minden történt mostanában, és… - Bonnie, könyörgöm, ennek már három hónapja, te pedig az utóbbi egy hétben lettél ilyen! Elárulnád, hogy mi a fészkes fene bajod van? Ha én rontottam el valamit, akkor… - Nem, te semmi rosszat nem tettél – tiltakoztam. – Tudod… - Ekkor eszembe jutott, hogy amennyire árt, annyira használ ez az egész. – Nem mindig, de vannak esetek, amikor agresszíven viselkedek, ha megvan! - Mi van meg? – vág értetlen arcot, mire legszívesebben felpofoznám. Ugyanolyan néha, mint Cathrine. - Harry, most komolyan tartsak biológia órát? - Ja, hogy az! – esik le neki is. - Igen, AZ! – forgatom meg szemeimet. – Ne haragudj, nem akartam senkit megbántani, főleg téged nem! - Rendben, tételezzük fel, hogy így van… de akkor is megtetted! – morogta, de szemei pajkosan csillogtak. - Te most élvezed, hogy bánthatsz, igaz? - Tagadjam? – húzódik mosolyra ajka, majd pár pillanattal később már az ölében találtam magam. - Cath-nek igaza van, tényleg kezdelek elnevelni! – somolygok, és éppen megcsókolnám, amikor elhúzza magát. - Ez velem született tehetség! – büszkélkedik. – A süveg egyébként a Mardekárba akart osztani, én kértem, hogy bárhová rakhat, csak oda ne! - Most csak ugratsz! – lepődök meg. – Pont te, az én „Mindenkit megmentek!” stílusoddal? - Naa, ez fájt! Én igenis, tudok kemény és nemtörődöm lenni! – sértődik meg. - Jól van – nevetek föl az arca láttán. – elhiszem. - Na azért, és most adj egy csókot, különben mardekáros módon itt hagylak! - Ennek a zsarolásnak ki tudna ellen állni! – mosolygok, és elcsattan a várva várt pillanat.
Még a vacsoraidőt is a helyiségben töltöttük. Késő este volt már, mikor kiléptünk a szobából. Úgy döntött, elkísér a toronyig, mivel így is volt egy veszekedésem Pitonnal, és arra az esetre, ha összetalálkoznánk vele, magára vállalja a büntetőt. És még ő akarja bizonygatni nekem, hogy a Mardekárba került volna! Épp Piton dolgozószobája mellett osontunk el, mikor érdekes mondatfoszlányok csapták meg a fülemet:
- Minerva, én ezt már nem bírom tovább, el kell, mondjam neki! – Piton mély baritonja volt az. - Harry – suttogok a fiú után, aki azonnal megáll, és visszafordul. – Ezt hallgasd!
- Perselus, erősnek kell lenned! – McGalagony utánozhatatlan hangszíne. - Nehéz Minerva, nagyon nehéz! – Mély sóhaj. – Ma is csúnyán összevesztünk. Olyan dolgokért büntetem meg folyamatosan - csak azért, hogy utáljon, és minél távolabb tartsam magamtól -, amiért nem érdemes! Feltűnően utálatos és kivételezős vagyok vele! - Értsd meg, ha Bonnie rájönne… - Nem, te értsd meg Minerva! Én az apja vagyok!
Ennyi elég is volt. Csak azt éreztem, hogy elsötétül előttem a világ, testem elernyed és valószínűleg, a földön landolok. Fehér ágyneműk közt tértem magamhoz. Felültem az ágyban, mire azonnal megjelent a javasasszony és visszanyomott. - Nyugodj meg kedvesem, a gyengélkedőn vagy! Potter úr hozott be téged tegnap este! Nem értettem, mit keresek itt, és egyáltalán miért, majd váratlanul megrohamoztak az emlékek. A kibékülés Harryvel és Cathrine-nel, végül a beszélgetés kihallgatása. Hirtelen identitás zavarom támadt. Ki vagyok valójában? Tényleg Piton lenne az apám? Nem, ez képtelenség! Gondolataimat azonban egy vállamra nehezedő kéz zavarta meg. Madam Pomfrey volt az, meglehetősen aggodalmas arccal. - Bonnie, tisztába vagyok vele, hogy most ébredtél föl, és hogy kimerült vagy, de ezt mindenképpen tudnod kell! - Nem kell mondania semmit, már sejtettem egy ideje! – Hangom olyan távolinak hatott, mintha nem is én mondtam volna. - Mit szeretnél most tenni? Megtartod? - Nem tudom, olyan bonyolult lett minden. - A szüleid biztos segítenek majd. - Nekem… - Egy pillanatra elgondolkoztam, vajon mondhatok a tegnap hallottak tudatában ilyet, végül döntöttem. – Nincsenek szüleim. – A válaszomat olyannyira jogosnak hittem, amennyire csak lehetséges. Hiszen nem ő nevelt fel egészen idáig. Szerintem, nem létezhet olyan érv, vagy ok, amiért egy szülő eldobhatná gyermekét. – De mindenképpen megtartom a kicsit!
Alig pihentem egy órácskát, máris megjelent az ágyamnál mostanra már két barátnőm Cathrine és Hermione. - Szia, hogy vagy? – kérdezték szinte egyszerre. - Kösz, jól amennyire egy fárasztó nap és ájulás után lehetséges! - Mesélte Harry, hogy kibékültetek, úgy sajnálom, amit a könyvtár előtt mondtam – hajtotta le fejét Mióne. – Igazságtalan voltam veled szembe. - Én meg veletek, úgyhogy kvittek vagyunk! – próbáltam mosolyogni. - Örülök, hogy jól vagy! – fordult hozzám Cathrine is. - Hát, annyira azért mégse – sóhajtok. – A sejtésünk beigazolódott. - Úristen! – kapja kezét szája elé. – Ne aggódj, megoldjuk! – simít végig karomon. - Miről beszéltek? – kérdez közbe Mióne, kettőnk közt járatva tekintetét. - Nos… arról van szó… – kezdem dadogva, de az ajtó nyikorgása megszakítja magyarázatomat. – Majd később elmondom – fejezem be, mikor Harry bukkan fel a másik ágy takarásából. - Mit mondasz el később? – lép hozzánk mosolyogva. – Hogy vagy? - Kösz, már sokkal jobban, hála neked! - Ugyan már, a griffendéles énem hajtott! - Persze, nem is azért, mert szeretsz! – sértődtem meg, és befordultam a fal felé. - Na jó, mi most megyünk! – lökte meg Mióne Cathrine-t, hogy mozgásra ösztönözze. – Hagyunk titeket beszélgetni! – Végül együtt mentek ki a kórteremből.
- Örülök, hogy felébredtél. Nagyon aggódtam ám miattad! – ült le az ágyam szélére. – Ne merészelj még egyszer ennyire megijeszteni! – fedd meg játékosan. - Különben? - Nem tudom, még gondolkodom a büntetéseden! – hajolt közelebb, majd megcsókolt. – Elmondtad a lányoknak a tegnap estét? – váltott hirtelen témát. - Nem, azt hiszik, hogy a rengeteg stressz váltotta ki belőlem! – A végén majd a sok hazugság okozza a vesztemet. - Abban bőven volt részed mostanában – értett velem egyet Harry. – Először a szüleid, és most Piton is. - Megtennéd, hogy a SZÜLŐK és PITON szót nem teszed egy mondatba? – szóltam rá nyomatékosan, arcomra a teljes lelkiállapotom kiült. Az tele volt félszekkel és miértekkel. - Sajnálom, nem akartalak felzaklatni! – mentegetőzött. - Semmi baj, csoda egyáltalán, hogy még szóba állsz velem. - Mi okom lenne, hogy ne tegyem? - Ez az egész. Szerinted én tényleg a lánya vagyok? Ez olyan hihetetlen, még csak nem is hasonlítunk! - Jó kérdés, nem akarlak összezavarni, ezt magadban kell eldönteni. Én mindenesetre itt leszek melletted! - Tényleg, nem utálnál meg akkor se, ha valóban ő lenne az apám? - Hogy kérdezhetsz ilyet? Nekem örökre Bonnie Silent maradsz, és egyébként se Pitonnak kell udvarolnom, hanem neked! - Oh, igazán? Azt hittem, az udvarlós fázison már túl vagyunk! - Tévedni, Bonnie dolog! – Viccelődésben kezd magasan felülmúlni. - Szóval úgy gondolod? – kérdeztem gyanakvással a hangomban. – Akkor mit szólnál, ha idebújnál, és talán ragadna rám is a te nagyszerű és felülmúlhatatlan énedből! - Nem rossz gondolat! – Levette cipőjét, majd mellém heveredett. - Az egyetlen biztos pont az életemben, te és Cathrine-ék vagytok, és remélem, így is marad. Rajtatok kívül minden olyan bizonytalan. Mint a dzsenga játék, elég csak egy tartókockát megmozdítanom, és mind ledől. - Ugyan Bonnie, miről beszélsz? – néz rám értetlenül és kissé félve. - Itt van például a családom. Még rendesen meggyászolni sincs időm őket, erre kiderül, hogy nem is ők az igazi szüleim! - Kérlek, ne gondolj most erre – csúztatja karját fejem alá, hogy így húzzon teljesen magához. Nem is volt most másra szükségem. – Csak koncentráljunk egymásra, én is ezt teszem!
Két napot töltöttem a gyengélkedőn. Addig Harry és a lányok rengetegszer meglátogattak, sőt még Neville is járt nálam, hogy hozzon Bagoly Berti féle Mindenízű Drazsét. A magányosan töltött óráimban pedig folyton Pitonra és a kilenc hónap múlva érkező csemetémre gondoltam. Mindkettőtől féltem. A tudat, hogy hamarosan színt kell vallanom Harrynek, valósággal megrettentett. Mi van akkor, ha hallani se akar róla, ha most, hogy tisztában van vele, hogy Piton vér is csörgedezik az ereiben… Inkább a fejemre húztam a takarót, és próbáltam aludni.
Másnap délután engedett csak ki a javasasszony Mióék társaságában. - Harry? – kérdeztem immáron a könyvtár leghátsó asztalánál ülve. - Jönni akart, de a fiúk nem engedték, hogy ellógja a kviddicsedzést – sietett a magyarázattal Mione. - Persze, megértem őket. Hamarosan itt a tavaszi kviddics szezon! – Már előre sajnálom, hogy nem vehetek részt a meccseken. – Miről maradtam le mostanában? - Bonnie, szükségtelen terelni a szót! Fontosabb dolgok is vannak, mint néhány tekercs házi dolgozat! – Fogalmam sincs, mire akar kilyukadni Hermione. – Nem értem, mire gondolsz? - Tudok róla, Cathrine mindent elmondott! – sóhajtott aggodalmas arccal, miközben bíztatóan megszorította a kezem. – Tudom, hogy mért vagy ideges, és megértelek. A helyedben én is az lennék, de el kell mondanod neki! - Mionak igaza van, tisztáznotok kell ezt az ügyet. - Én lennék a legboldogabb, ha ilyen egyszerű lenne, de a helyzet most már sokkal bonyolultabb lett! – majd suttogóra fogva hangom, elmeséltem ájulásom igazi okát.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb, de még én magam sem tudtam igazán felfogni. - Ne szabadkozz, egy ilyen hír fenekestül felforgathatja az ember életét! - Kösz, kedves tőled, hogy bíztatni próbálsz! – néztem hálásan a griffendéles lányra. - Most, mit akarsz tenni? - Fogalmam sincs – ráztam meg fejem, hogy elhessegessem a rémképeket. – Bár elmondta, hogy még így is mellettem áll, de ez nem ér fel egy gyermekáldással, hiszen még magunk is gyerekek vagyunk. Ráadásul itt a háború a nyakunkba. Jaj lányok, minden olyan bizonytalan. Úgy hiányoznak anyu nyugtató szavai. Nem tudom, mit tegyek! - Először is nyugodj meg, másodszor pedig el kell mondanod Harrynek, hogy kisbabát vársz tőle. Ez a legkevesebb, joga van tudni róla!
Ez a legkevesebb, joga van tudni róla! – visszhangoztak fejemben Cathrine szavai. Ólomsúlyként nehezedett szívemre és a lelkemre. Hogyan mondjam el Harrynek az igazat? Még szombat délután is ez járt a fejemben, miközben Harry gyakorlását néztem a lelátó legalsó sorából. Bámulatosan manőverezett a gurkók rengetegében. Egyszer csak bevillant egy kép, ahogy néztem őket. Ez egy nem is olyan régi emlék, hogy pontos legyek a január elseji reggel. A szükség szobájában ültünk Harryvel és a fogadalmamról faggatott: - Most már igazán elmondhatnád, hogy mi az újévi fogadalmad! - Tényleg érdekel? – téptem az idegeit. - Igen, érdekel! - De tényleg-tényleg? – húztam tovább az agyát. - Bonnie, ha nem mondod el… - Jól van, jól van! – nevettem el magam. – Csak ne vágj ilyen bosszús arcot! - Na azért, szóval hallgatlak! - Nos… az volt a fogadalmam, ha már ilyen jól ismerem a tested minden kis mozzanatát, akkor kíváncsi vagyok a lelkedre is. Tehát, röviden annyi, hogy belülről is szeretnélek megismerni! - Oh, ez nagyon kedves. Mégis, mennyire mélyen szeretnél megismerni? – Ravaszkás mosolya nem sok tisztességes dologról árulkodott. Közelebb hajolt hozzám, míg kezét a combomra csúsztatta. - A lehető legmélyebben! – Én is egészen az arcához hajoltam, és vártam, hogy megcsókoljon, de ekkor… elhúzódott tőlem, majd hátravetette hátát a kanapén és mesélni kezdett. Én pedig mosolyogva hallgattam. Fél délutánt ezzel a programmal töltöttük, csak úgy dőlt belőle a szóáradat. Beszélt a Privet Drive-on töltött időszakáról, a barátairól, aztán a Grimmauld téren megélt napjairól, egyszóval mindenről. Egész nap el tudtam hallgatni mély hangját, míg magához húzva simogatott. Szégyenszemre el is aludtam a végére. Tehetek róla, hogy ilyen nyugtató és álmosító hatással van rám? Szerencsére, nem volt rám dühös!
Gondolataimból Harry hangja zökkentett ki, ahogy a nevemet mondta. De valahogy nem olyan kedvesen, mint eddig. Szavai és viselkedése az utóbbi néhány napban ridegebbé váltak. Most én rontottam volna el valamit? Edzés után egy nyugodt helyre akart menni, mert valami fontosról szeretett volna velem beszélni. Elképzelni sem tudtam, hogy miről, bár legbelül volt egy sejtésem, de még a gondolatától is rettegtem. Belépve, az ismerősen meghitt helyiséget már nem éreztem annyira barátságosnak. Ráadásul a légkör is legalább 5 fokot csökkent, ahogy feltette a következő kérdést:
- Tényleg gyermeket vársz tőlem?
|