A klubhelyiségben csak Malfoy tartózkodott a szokásos bőrfoteljében trónolva. Arcára kifürkészhetetlen vigyor ült ki. Tudtam, hogy ott helyben meg kellett volna kérdeznem a fogadásról, de inkább nyugodt léptekkel a lányok hálókörletéhez vezető lépcső felé igyekeztem. Éreztem, hogy végig rajtam tartja a tekintetét, és ez zavart. Épp csak a korláthoz értem volna, mikor szinte számon kérő hangon megszólalt:

- Szóval megtetted. És legalább élvezted?
Csak lassan fordultam meg, hogy egyenesen a szemébe nézhessek. Tombolni lett volna kedvem, de helyette lágy, majdnem őszinte mosolyt erőltettem magamra.
- Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá! A fogadást megnyertem, az, hogy milyen érzés volt, csak is ránk tartozik!
- Ühüm! – Arcáról eltűnt a vigyor, előrébb dőlt, megtámaszkodott a térdén és kissé összébb húzta a szemeit. – És mi ez a többes szám? Csak nem hirtelen érdekelni kezdtek Potter érzései?
- Te már feltettél egy kérdést. Itt az ideje, hogy te is válaszolj az enyémre! – Vártam egy kicsit, hátha ellenkezni kezd, de semmi reakció, csak kíváncsissággal teli tekintet. Mintha nem tudná, mit akarok kérdezni! – Nyertem, tehát a szüleim…

- Halottak! – szól közbe unottan, majd ismét hátradől, hogy jobban kiélvezhesse a reakciómat. A legtöbb ember már rég nekiugrott volna a helyemben, nekem azonban a szempillám se rebbent. Pedig belülről egy világ omlott össze bennem. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy minden megoldódhat. Tévedni, emberi dolog. Várta, hogy mondjak valamit, én viszont képtelen voltam szólni is akár. Sarkon fordultam, és elhagytam a klubhelyiséget.
A folyosókat csak a pálcám lobogó fénye világította meg. Nem tudtam, merre megyek, igazából nem is gondolkodtam rajta séta közben. A lábam magától vitt fel egészen a hetedik emeletre, majd benyitottam az első ajtón, amit valóságosnak hittem. Odabenn barátságos légkör fogadott. Lobogó tűz, kényelmes fotel, puha ágy. Nem is vágytam másra. Kivéve talán egyvalamire: hogy ez a furcsa rémálom szűnjön meg! Legyen minden úgy, mint régen. Mikor még azon aggódtam, hogy Dracót talán untatom, mert csak négyszer voltunk együtt öt nap alatt.
Tudom, ezek nevetségesen hangzanak, de akkor még élveztem az életet. Ez a két nap, életem legborzasztóbb időszaka. Szinte látom magam előtt a képet, ahogy porráégett otthonos kis házunk felett ott díszeleg a koponya, melynek szájából egy kígyó kúszik elő, a Sötét Jegy. Sosem lennék rá képes viselni. Azzal a súlyát is hordanom kéne, márpedig én képtelen lennék elvenni mások életét.
Anya, Apa és a Nővérem mind otthon voltak. Mindnyájukat egyszerre vesztettem el! Sírni akartam, de nem ment. Úgy látszik, túl ritkán teszem ahhoz, hogy bármikor előjöjjön.
Felálltam a fotelből, és az ágyra fekszem, majd a másik térfélre csúszva összegömbölyödöm, és szorosan behunyom a szemem. Igyekszem nem gondolni semmire, de ez a próbálkozásom is kudarcba fullad. Mélyet sóhajtva a hátamra gördülök, hogy a plafonra függeszthessem égőn és szúrón fájó szemeimet. Idegesen dörzsöltem meg őket, szinte hisztérikusan.
- Elegem van! – kiáltanám, de valami meggátol. Talán a tudat, hogy vannak, akik még nálam is több mindent vesztettek az életben, és mégis próbálnak boldogulni. Nekem is ezt kell tennem. Nem hagyhatom el magam. A családom nem ezt akarná! Tudom, hogy nehéz lesz, de meg kell tennem, őértük… és magamért is.
Felülök az ágyba, miközben elmélázva dörzsölgetem karjaimat. Körbenézve nagyon ismerősnek tűnik a szoba. Ez a fotel, ez az ágy, a kandalló… csak Potter hiányzik. Már biztos rég visszament a tornyába, hogy kipipálhassa az én nevemet is a „bajbajutottak” listáján. Egy pillanatig se gondolta komolyan az egészet. De miket gondolok, hiszen én se! Potter ugyanolyan szánalmas, mint eddig volt. És én ugyanolyan szemét leszek vele, mint eddig voltam, határoztam el.
Bármi történt is most, folytatnom kell, folytathatatlannak tűnő életem! Ugyanolyan leszek, mint eddig voltam, akkor talán nem lesz olyan nehéz elviselnem a magány gondolatát.

Egy hónap telt el az óta. Chatrine-nel a kapcsolatom ugyanolyan maradt, hiszen barátnők vagyunk. Nem faggatott a történtekről, magamtól meséltem el neki, mielőtt kikérőt kértem volna az igazgatónőtől a temetésre. Nem próbált vigasztalni, csak egyszerűen végighallgatott. Akkor, abban a pillanatban nem is volt szükségem másra, csak egy megértő hallgatóra. Malfoyt nem rakták ki az iskolából a történtek miatt. Megtehettem volna, hogy elmondom McGalagonynak az igazat, de én magam szerettem volna megbosszulni őket. Tudom, hogy a bosszú nem enyhíti a fájdalmat, de magyarázzátok meg ezt egy olyan lánynak, aki egyszerre vesztette el mindenét. Az igazgatónőn, Chatrine-n és természetesen Malfoyon kívül senki nem tudott a szüleim haláláról, még Potter se.
Igyekeztem önmagamat mutatni a többiek felé, aki boldog és minden a legnagyobb rendben van. De mikor egyedül maradtam, csak egy borongós és magányos lány lett belőlem. Igazából fogalmam sincs, hogy kéne viselkednem. Vajon más ebben a helyzetben megutálná a vidám embereket? Mert engem csak elgondolkodtat arról, ő ugyan, hogy reagálna hasonló szituációban? Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy odamegyek az illetőhöz és beverem képét, de attól nekem nem lesz jobb, csak a pillanatnyi feszültséget vezethetném le.
Megrémített a tudat, hogy míg folyamatosan önmagam akartam maradni, teljesen kifordultam magamból.

Az utóbbi két hétben már nem is próbáltam meg másként viselkedni. Nem provokáltam másokat és én sem bántottam vissza a támadásokra. Egyszerűen csak egyedül akartam maradni. Sokszor ültem ki délutánonként a csillagvizsgáló-toronyba, és hallgattam a szél fújását, közben figyeltem a tiltott rengeteg lengedező lombjait. Olyan kopárok voltak a fák, akár az én lelkem. Nekidőltem ilyenkor a falnak, és lehunyt szemmel magam elé idéztem egykori énem. Szinte kislány voltam a mostani gondolkodásomhoz képest! Nem számított más, csak hogy hány ember lelkébe taposok bele egy nap alatt. Most a régi viselkedésem miatt tudnék sírni. Mennyit okított anya a szépre és a jóra, hogy ne bántsak meg másokat, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyenek pazaroljuk. Akkor nem hallgattam rá, annyira bánom már! Nem tudom, kitől örökölhettem ezt az önző és barátságtalan viselkedést, de mostanra határozottan szégyellem. Igaza volt anyának, elpazaroltam 17 évet az életemből!

- Oh… majd később visszajövök! – Hallom Potter hangját a bejárat felől. Csak egy pillanatra találkozik tekintetünk, de az ő szemében is látni szomorúságot. Arcát lesütve, kissé megtörve hagyja el a helyiséget. Mióta együtt töltöttük azt az átlagosnak éppen nem mondható másfél órát, csak étkezésekkor találkoztam vele, meg a közös óráinkon. Ugyan ritkán láttam, de azonnal szembetűnt a változása. Eddig sem volt az a túl aktív fajta az órákon, de most még annyit se jelentkezett, mint régen. Sőt, sokszor a hozzá intézett kérdésre sem tudott felelni, még sötét varázslatok kivédéséből sem, pedig ebből mindig penge volt.
A nagyteremben pont az ő asztaluk mellett helyezkedik el a miénk, így rá lehet látni az övéikre. Sokszor hallom Granger unszolását, hogy egyen már valamit, de ő csak elintézi egy „Nem vagyok éhessel.”
Biztos a közeledő harc miatt aggódik, hiszen Tudodki egyre erősebb lesz. Sokat lehet már olvasni váratatlan halálesetekről, eltűnésekről. Ő már toborozza az embereit. Vajon Potter, hogy áll a sajátjaival?

Ma van a Griffendél-Mardekár találkozó. Kviddicsmeccsek előtt általában nyugodt vagyok, de most nem igazán. Fogalmam sincs, mi okozhatja ezt a nyugtalanságot, talán a tudat, hogy szembe kell néznem Potterrel. Mióta tekintetünk találkozott a csillagvizsgálóban, nem tudom kiverni őt a fejemből. Az a pillantás… remélem, összeszedi magát a mérkőzésre, és képes lesz önmagát adni!

- A meccsnek vége… győzött a Mardekár: 400-360-ra! – fújt bele sípjába Madam Hooch.

Meleg téli pulcsimba léptem ki a hideg novemberi időbe. Alig hagytam el az öltözőt, máris megcsap a fagyos szél, melytől összébb húzom magamon a felsőt, és rákulcsolom karjaimat mellkasomra, didergek. Épp hogy elhaladok a Griffendél öltözőjénél, amikor meglátom Pottert egyedül ballagni a helyiséghez. A társai már rég a nagyteremben ebédelhetnek… és valószínűleg az enyémek is. Ő is megpillant engem az ajtóban, majd pár másodpercig farkasszemet nézünk. Nem hiába a szem a lélek tükre. Abból a tekintetből mindent ki lehetett olvasni, csak békét nem.
Ki akar kerülni, de én útját állom.
- Mit akarsz? – kérdezi dühösen, de inkább lesüti pillantását.
- Csak szeretném tudni, hogy mért engedtél győzni? Mi van veled? Simán elkaphattad volna a cikkeszt, de nem tetted. Szeretném tudni, hogy mért?
Felbőszült bikaként vágtatott be az öltözőbe, de én nem hagytam magam. Utánamentem, és leültem a padra.
- Nem zavar, hogy ez egy fiúöltöző?
- Tőlem nyugodtan átöltözhetsz. Úgy sem tudsz olyat mutatni, amit még ne láttam volna! – tettem hozzá hamiskásan, mire elvörösödött. – Szóval, miért tetted?
- Miért nem örülsz, hogy nyertetek, és hagysz engem békén!
- Mert nem igazi győzelem volt! – kiabáltam heves gesztikulálások közepette.
- Jól van, tudni akarod? – ordibált vissza hasonló hanghordozással. – Mert elegem van mindenből, és mindenkiből! Azt hiszed, minden vágyam, hogy megküzdjek Voldemorttal, hogy teljesítsem mások utasításait, miközben nekik fogalmuk sincs arról, mire kérnek? Tájékoztatásul közlöm, hogy nem! Szerintük én vagyok az egyetlen, aki képes rá, de én nem érzem magamban az erőt. Én csak egy hétköznapi fiú akarok lenni, akit nem nyaggatnak folyton, nincsenek kötelességei és a legnagyobb gondja az év végi vizsga – teszi hozzá sokkal halkabban, miközben leroskad mellém a padra.
Végignézve rajta, eléggé megviseltnek látszik. Nem is csoda, hogy képtelen volt koncentrálni a kis aranygolyó elkapására.
Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megöleljem, hogy magamhoz szorítsam, mint akkor éjjel, az együttlétünk után. Közelebb ültem hozzá, majd magam felé fordítottam testét, és gyengéden megöleltem.
- Bocsáss meg – suttogom tarkója cirógatása közben. Azt hittem, kitépi majd magát karjaim közül, e helyet szinte belefeküdt. Meg akartam vigasztalni, tudatni akartam vele, hogy igenis, képes Tudodki legyőzésére.
Nem tudom, mi történik velem, nem szoktam bocsánatot kérni senkitől, csak, ha muszáj. De azt se nézem jó szemmel, ha tőlem kérnek elnézést. Most viszont olyan nagy szükségem volt arra, hogy megbocsásson, mint az éltető levegőre. Az élet iróniája, hogy pont Ragyásfejre, a kis hősködőre – aki mostanában szinte csak vegetál – van a legnagyobb szükségem. Sokszor gondolkodtam már el ezen, de sosem kaptam rá választ. Egyszerűen csak… megtörtént. Nem tudom hol, mikor és miért, csak érzem. A lelkemet marcangolja szét, belülről rág.
Kicsit eltolt magától, de csak annyira, hogy megcsókolhasson. Beletúr a hajamba, míg másik keze már felcsúszik a pólóm alatt, és csupasz hátamat érinti. Beleőrülök az érzésbe. Még sosem kívántam senkit ennyire. Egy kósza gondolatra belenevetek csókunkba. A varázs megtörik, és Potter eltávolodik tőlem. Bonnie, most gratulálhatsz magadnak!

- Mi olyan vicces? – néz rám morcosan.
- Semmi, az égvilágon semmi! – válaszoltam szenvtelenül. – Csak az élet annyira ironikus tud lenni néha, nem gondolod?
- Nem egészen értem!
- Nem is kell. Akkor én megyek, hagylak öltözni! – indultam volna el, de a karomnál fogva visszarántott.
- Mégis, miért játszol velem Silent? – kérdezi szikrázó szemekkel. – Meddig akarsz még kínozni? Vagy ez is egy ostoba fogadás része Malfoyjal? Készítsük ki a kis Ragyásfejet címmel? Undorítóak vagytok mind a ketten! – Szinte köpte a szavakat.
Abban a pillanatban nem is gondolkodtam. Éreztem, hogy kezem lendül és hatalmasat csattan Potter arcán. Az ütésre jó pár pillanatig a lendület irányába tartja fejét, majd tekintete találkozik vérben forgó szemeimmel.
- Szó sincs semmilyen fogadásról, pusztán érzelmekről! – kezdtem remegő hangon. – Őszintén sajnálom, hogy ez neked nem tűnt föl, de már rég nem vagyok beszélő viszonyba Malfoyjal. A fogadást pedig… elvesztettem.
- Én…
- Nincs családom – sóhajtok, és érzem, hogy egy könnycsepp csordogál le arcomon. – Nincs már senkim.
- Ne haragudj! – húz magához, és óvón körém fonja karjait. A lágy ringatás és a halk suttogás, mely folyamatosan nyugtatni próbál, csak még jobban fokozza és hozza felszínre a bennem lappangó feszültséget. Akkor sírtam utoljára, mikor megtudtam a fogadás tétjét. Azóta nem, még akkor sem, mikor a szemem láttára helyezték be őket a földbe. Igyekeztem úgy élni, mint eddig, mert azt hittem, ez a helyes. Próbáltam minden akaraterőmmel és gondolatommal ellenállni a valóságnak, és most, hogy hangosan is kimondtam… döbbenetem csak rá, mennyire egyedül vagyok. A családomon kívül nem volt senkim, és nélkülük csupasznak érzem magam. Csupasznak és sebezhetőnek. Nem akartam mást, csak megnyugodni végre, és ezt az erős karokban kezdtem elérni. Nem hittem volna, hogy pont nála borulok ki ennyire, de örültem neki. Talán, mert ő látta már, hogy ilyet is tudok.
Lassan elvált tőlem, hogy a szemembe nézhessen:
- Sajnálom, én…
- Ne, kérlek, ne kérj bocsánatot! Nem tudhattad. – Gyorsan elfordultam, hogy megtöröljem nedves arcom. – Inkább te ne haragudj a pofonért – és közelebb hajolva megpusziltam még halványan piros arcát. Oldalra fordítva a fejét azonban csók lett belőle. Egy hosszú, szenvedélyes és vággyal teli csók. A nyaka köré fontam karjaimat, míg ő a derekamat fogta át. Végighúztam hátán kezemet és benyúltam a fehér pólója alá. Egyre többet akartam Harryből… öhm… vagyis Potterből!
- Ez már tényleg súlyos lehet, ha Harryként gondolok rá! És már megint, na jó, ebből elég! Bonnie, mégis mi történik veled? – kérdeztem magamtól, miközben hátráltam néhányat.

- Most mi a baj?
- Ne, kérlek Potter, ne nézz rám ilyen értetlen kiskutyaszemekkel! – könyörögtem magamban, míg a megfelelő válaszon töprengtem. – Semmi, csak elfelejtettem, hogy Chatrine-nel beszéltem meg egy tanulós délutánt a könyvtárban – siettem a magyarázattal.
- Egy tanulós délután, mi? – vált kétkedővé hangja. – Mért akarsz már megint hülyének nézni? – majd egy pálcamozdulattal kicserélte a kviddicstalárját mugli öltözékére. – Először megölelsz, utána megbántasz. Döntsd el végre, mit akarsz! – Éppen kivágtatott volna a helyiségből, de az ajtóból még visszafordult. – Én nem akarok örökké az undorító Ragyásfej lenni az életedben!

Megkövülve álltam az öltöző közepén. Alig bírtam feldolgozni az utolsó mondatát. Nem akar örökké az undorító Ragyásfej lenni az életemben? Jól hallottam? Ez akár egy szerelmi vallomással is felér!
Örülnöm kéne, hogy sikerült magamba bolondítanom, de azaz igazság, hogy neki is engem. És ez megrémisztett. Futva hagytam el a griffendélesek öltözőjét, majd én is csatlakoztam Chatrine-hez a nagyterembe. Ettem néhány falatot, de igazából nem volt étvágyam. Végig Harry… izé Potter szavai jártak a fejemben. Ő is éppen evett Granger és Weasley társaságában, de néha-néha rám pillantott. Egyszer találkozott a tekintetünk pár másodpercre, aztán mindketten visszafordultunk a barátainkhoz.

Újabb két hét telt el, úgy hogy egy árva szót sem váltottunk. Hamarosan itt a Karácsony. December 24. –e van. Mindenki hazafelé készülődik a családjához. Alig maradunk páran. A Mardekárból egyedül talán én. A szívem szakad bele a látványba, de órákkal később a ládákat cipelő diáktársak zsibongását felváltják a csendes folyosók.
Csak vacsorára dugtam ki az orrom a hideg klubhelyiségből. A nagyterembe lépve csupán egy asztalt láttam megterítve a szokásos négyből. Ott kb. tíz ember ülhet. Három hugrabugos, négy griffendéles és szintén három hollóhátas. Csak a kitűzőjük árulkodott házukról, máskülönben nem jöttem volna rá, ugyanis mind alsóbb osztályokba jártak. Még az évfolyamtársaim nagy részével sem törődöm sokszor, nemhogy a kisebbekkel. Leültem egy tőlük távoli részhez és szedtem magamnak egy kis töltött csirkét krumplival. Ahogy falatozni kezdtem, kinyílt a nagyterem ajtaja, majd léptek zaja ütötte meg a fülemet. Az illető egyenesen felém tartott, végül leült mellém. Ő is a csirkés tálhoz nyúlt, majd ugyanazzal a körettel és salátával evéshez látott. Még véletlenül sem akartam ránézni, azonban elég volt csak egy pillanatra meglátnom a kezét, és máris borzongás futott végig a hátamon.
- Mit keres itt? Miért nincs a barátaival? – tettem fel magamnak a kérdést, majd gyorsabbra fogtam a tempót. Sietősen bekapkodtam vacsorám maradékát, az után fölpattantam, hogy minél előbb elhagyhassam ezt a helyiséget. De a zaklatóm nem hagyta magát lerázni. Épp csak kimentem a teremből, mikor egy másik személy lépéseinek visszhangját hallottam visszaverődni a falakról. Nem kellett megforduljak, hogy tudjam ki az.

- Mért nem a barátaiddal vagy? – kérdezem hátra se fordulva, miközben megálltam a folyosó közepén.
- Kettesben akartak lenni, így elutaztak Ronékhoz karácsonyozni!
- Aha, és te képes voltál csak ezért itt maradni? – néztem érdeklődve a smaragdzöld szemekbe. Har… vagyis Potter ugyanis már előttem állt.
- Igen, de nem csak miattuk, hanem miattad is!
- Remek, és nekem mi közöm hozzá?
- Semmi, azon kívül, hogy napok óta erre a pillanatra vártam! – hajolt közelebb, hogy megcsókoljon, de még időben kitértem előle.
- Mit akartál tenni?
- Azon kívül, hogy megcsókollak? Hát, gondoltam, megszámolom a fogaidat… a nyelvemmel.
- Kösz, de így is tudom, hogy 32 van belőle! – hátráltam, egészen a falig. Ő pedig követett. Ijesztő volt őt így látni, a vadász szerepében. Féltem, hogy túl könnyű préda leszek, és a végén magamtól ugrok a puska elé. Nem szólt semmit, csak átkarolta a derekamat és a nyakamba csókolt. Megpróbáltam ellökni magamtól, de az erős ellenállás hamar átcsapott valami egészen másba. Ajkai felfelé haladtak az állkapocscsontomon, elérve a fülcimpámat, miközben kezei az oldalam és a melleim közt cikáztak. Felnyögtem, ahogy ajkaink egy csókban egyesültek, míg kutató kezei, már bejutotta az ing alá.
- Várj… – próbáltam szólni, ahogy levegőhöz jutottam egy pillanatra. – Szerintem nem a folyosó közepén kéne, ha érted mire gondolok!
- Igazad lehet. Melyikünk klubhelyisége?
- Az enyém közelebb van! – ajánlom fel, majd a nyakkendőjénél fogva húzni kezdem. Nem kell sokat bíztatni.
Két perc sem telik bele, már meg is érkezünk a Mardekár klubhelyiségét őrző falikárpithoz.
- Jelszó? – kérdezi a festmény.
- Kígyómarás! – válaszolom, mire Potter félig felhúzott szemöldökkel néz rám. – Ugyan, mit vársz a mardekárosoktól, talán fogtündért?
- Neeem, maradjunk az előzőnél! – rázza meg a fejét, majd bemászik a feltáruló portrélyukon. Én is utána. A hálókörlet felé vezetem, ahol Chatrine-nel, Pansyval és Millicenttel osztozom egy szobán. Bele telik jó pár percbe, mire Potter körbenéz a zöld-ezüst színben pompázó szobán. Addig én egy pálcasuhintásra megágyaztam, és kényelembe helyeztem magam.
- Mi a baj? – nézek a karjait dörzsölgető fiúra.
- Hány fok van itt?
- Nem tudom, olyan 25! Gondolom, a Griffendél-toronyba sokkal melegebb van. Sajnos, ez itt a pincehelyiség. Én már megszoktam ezt a hőfokot, de ha fázol, nyugodtan idebújhatsz! – kínálok fel egy kis részt az ágyamból. – Nem sok, de szívesen megosztom veled!
- Tetszik az ötlet – veti bele magát ő is a takarók rengetegébe, majd számat megtalálva, apró csókokat váltunk. Nem sok idő kellett hozzá, hogy teljesen meztelenül feküdjünk egymáson. Az első együttlét ezen az éjszakán vad volt, hiszen két hónapja volt utoljára szexuális kapcsolata mindkettőnknek. A második már inkább becézgetésből, kedves cirógatásokból állt. Szinte már szeretkezésnek lehetett mondani.

- Úgy örültem, hogy Harrynek szólítottál! – zihálja, miközben ráfeküdtem a vállára.
- Basszus, pedig annyit gyakoroltam a vezetékneved! – nevetek föl, majd megpusziltam a kulcscsontját.
- Hát, eléggé lohasztó lett volna, ha Pottert nyögsz a beteljesülés pillanatában!
- Van benne valami, meg amúgy se tudtam volna tovább magamban tartani. Már egy ideje Harryként gondolok rád. – Azt hittem sokkal nehezebb lesz bevallani, de annyira jól esett kimondani. Kicsit feljebb emeltem a fejem, így láthattam mosolygó arcát.
- Én is Bonnie-ként, azt is meg tudom mondani, mióta!
- Csupa fül vagyok!
- A kviddicsmeccs után történtektől.
- Igen, az nálam is egy fordulópontot jelentett.
- Tényleg, és mért nevettél bele a csókunkba? Talán rosszul tettem valamit?
- Neeeem, szó sincs róla, csak… épp azt gondoltam végig, hogy sosem kívántam senkit ennyire, mint téged – néztem bele abba a kíváncsi szemekbe. - és akkor eszembe jutott, hogy a legeslegelső alkalommal hogyan illetted a saját külsődet. Ez a furcsa ellentét olyan viccesnek hatott, hogy muszáj volt nevetnem, sajnálom.
- Nem emlékszem már, mit mondtam?
- Várj, idézem – köszörültem meg a torkom. – Olyan undorító volnék, hogy még értük sem érnél hozzám? Hadd világosítsalak föl Potter, hogy nem vagy undorító… - könyököltem föl, hogy a szemébe nézhessek. – sőt, nagyon is szexi vagy. Egyébként, tényleg nem voltál még nővel? – érdeklődtem, mire arcát enyhe pír lepte el.
- De, vel…
- Úgy értem, rajtam kívül! – Zavart tekintetét látva sorolni kezdtem az esélyeseket. – Volt ott pár barátnő, a Hollóhát fogója, valami Chang…
- Cho Chang, vele ötödikben próbálkoztam.
- Igen, aztán ott volt Weasley húga
- Ginny, és aztán kifújt!
- Na, ez már kettő. És velük meddig jutottál?
- De mért érdekel ez téged?
- Csak kíváncsi vagyok!
- Rendben – sóhajtotta, majd felém fordulva ő is feltámaszkodott az alkarjára. – Nos… Chóval csak a csókig. Nem mertem nagyobbat lépni előre, mert folyton Cedrig járt a fejében. Nekem meg nem volt kedvem versenyezni egy halott fiúval.
- Érthető, na és a Weasley lánnyal?
- Vele már az előjátékig jutottunk, de aztán nem lett belőle semmi. Tavaly össze is vesztünk, azóta inkább csak a barátságnál maradtunk. Igazából, már kezdtem attól tartani, hogy sosem fogom megtapasztalni az igazi… - hangja megállt.
- Az igazi mit? – kérdeztem, miközben csókolt leheltem a szájára.
- Az igazi, vágytól fűtött szerelmet.
- Akkor ezért voltál összezavarodva akkor este?
- Ennyire látszott?
- Legszívesebben visszabújtam volna melléd, hogy elmondjam, mennyire jó volt veled!
- Mindennél hálásabb lettem volna, ha megteszed.
- És, ha most bepótolnám? – fúrtam bele mellkasába arcom, majd teljesen hozzásimultam, míg ő ránk dobta a meleg takarót.
- Jobb később, mint soha! – mosolyodik el, végül lecsukódnak szemei. Nem is csodálkozom a tüzes szerelmeskedésünk után, ha elfáradt.
- Jó éjszakát – suttogom még, mire csak jobban magához húz. Lassan én is követem őt az álmok mezejére.

Másnap hajnalban arra kelek, hogy valaki motoszkál. Még félig kómásan végigtapogatom a paplant, de nem érzek senkit magam mellett. Harry visszament volna a toronyba?
Felülök, hogy jobban körülnézhessek, amikor meglátom őt az éjjeliszekrényem alatt matatni.
- Jó reggelt! – szólalok meg, mire ugrik egyet.
- Öh… neked is! – tápászkodik fel a földről.
- Mi érdekeset találtál ott? - Érdeklődöm, nagy ártatlan szemekkel. Ezzel piszkosul zavarba tudom hozni.
- Semmit, csak leejtettem a gombomat! – vágja ki magát a szorult helyzetből.
- Aha, a baj csak az, hogy az inged ott van Chatrine ágyánál, az meg kb. 2 méterre van innen. Szóval? – Mindig is imádtam figyelni a zavarát.
- Na jó, a nyakkendőm beakadt a szekrényajtóba!
- Az meg épp Pansyénál hever, de már melegedik. Egyszer majd csak találsz egy hozzánk közelibb ruhadarabot!
- Izé… hát…
- Harry, mért nem vallod be, hogy a karácsonyi ajándékodat kukkoltad?
- Nem is… azaz enyém? – lepődött meg.
- Igen, de csak akkor kapod meg, ha jó kisfiú módjára engedsz felöltözni.
- Rendben, addig én is átöltözök, és a reggelinél találkozunk – Magára kapkodta ruháit, majd egy csók után elhagyta a hálókörletet.

A Griffendél-toronyban ülünk a hatalmas karácsonyfa alatt. A másik négy alsóbb éves szerencsére nem tartózkodik itt. Jó pár ajándék lapult a fa alatt a nevére címezve. Ő azonban teljesen mással volt elfoglalva, méghozzá a tőlem kapott ajándék kibontásával.
Én már megkaptam tőle az enyémet, mely egy medál volt. Egy oroszlánt és egy kígyót ábrázolt, akik ölelték egymást. Különös ajándék, de nagyon tetszett, többek közt azért is, mert tőle kaptam. Állítólag a roxmortsi hétvége alatt vásárolta, és amikor meglátta, rögtön eszébe jutottam.
Végre kibontotta a csomagolást, és most elképedve lapozgat a fényképalbumba.
- McGalagonytól kértem kölcsön az időnyerőt, hogy összeállítsam neked – fogtam bele a magyarázatba. – Láttam, mennyire kezded elveszteni önmagad, gondoltam, ez talán segíthet! – pillantottam rá én is régi emlékeire a suliból. Direkt olyan képeket kaptam el, ahol önfeledten mosolyog. Például az első kviddicsmeccse megnyerése. – Nem tudom, ez mennyit használ, de…
- Köszönöm – folytja belém a szót, majd átkarolja a vállamat, és szorosan magához von. – Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.
- Szívesen! – simulok az ölelő karokhoz. – Ez a legkevesebb, amit annyi sértegetés és bántás után adhatok – suttogom, majd belehajtom fejemet vállgödrébe, és csak hallgatjuk a kinti vihar halk morajait.