1. fejezet
2007.10.31. 22:13
Tartalom: Draco Malfoynak hatalmas feladatot adott a Nagyúr. El kell hoznia neki Harry Pottert, méghozzá élve. Végül a saját csapdájába esik bele. Hogy hogyan történhet mindez, erről szól ez a kis fic. Ha érdekel titeket olvassátok el, és kérlek írjatok róla kritikát!
A nevem Wendy Hamilton, és most kezdem hatodik évemet a Roxfort Boszorkány – és Varázslóképző Szakiskolában. Éppen legjobb barátnőm, Luna Lovegood társaságában utazom tanulmányaim színhelyére. Ő a Reggeli Prófétát bújja, míg én az ablakon bambulok kifelé. Egyszer csak megszólít: - Mi a baj, olyan lehangoltnak tűnsz! – kérdezi, és egyben állítja, fel sem pillantva újságából. - Semmi bajom, csak fáradt vagyok. Egész nyáron tanultam, hogy a tanulmányi szintem messze felülmúlja Grangerét! - Túl komolyan veszed. De most őszintén, ártott neked az a szegény csaj? - Igen… - kezdtem határozottan, de Luna egyetlen pillantásával belém fojtotta a mondatot. – vagyis nem, de akkor is jobb akarok lenni nála, és Potternél is! - Harrynél már most jobb vagy – sóhajtotta lemondóan. - Nem, ez nem igaz! Simán legyőzte Voldemortot, mikor az a tudatába akart férkőzni! - Nos, rendben, te tudod. Így utaztunk tovább, míg estére megérkeztünk Roxmortsa, ahol fiákerekkel jutottunk el a kastélyig. A nagyteremnél máris ismerősökbe botlottunk, történetesen Malfoyba és csatlósaiba. - Nézzétek, itt van Lüke Lovegood és a kis barátnője! – nevetett bele az arcunkba. - A helyedbe most nagyon elhallgatnék – suttogtam vészjóslóan. - Hű, de félünk, igaz fiúk? – kérdezte, mire a másik kettő bután heherészni kezdett. - Hagyjad Wen, ezek tök idióták! Kár is rájuk az időnket pazarolni. - Mért, talán eggyel kevesebb fokhagymafűzért készíthetsz? – gúnyolódott tovább a szőkeség. - Na, most már elég! – Hirtelen olyan dühös lettem, hogy egyenesen a szembe lévő fiúnak rontottam. Nem érdekelt, hogy testőrei kétszer akkorák voltak, mint én. Az én barátnőmet senki nem bánthatja büntetlenül. De most az egyszer, talán gondolkodhattam volna, mielőtt cselekszem, ugyanis se-perc alatt a földre nyomtak, ráadásul még az orromat is betörték. A szőke hülyegyereknek pedig csak addig volt jó kedve, míg Dumbledore meg nem jelent a bejárat előtt. McGalagony is ekkor érkezett az elsősökkel, és szörnyülködve nézte a történteket. - Itt meg mi folyik? - Igazgató… bi csak… sajdálob – hajtottam le fejem, de vérző orrom segítségért követelt. - Jól van, fel tudsz állni? - Megpróbálob! – Mikor fel akartam állni, könnyező szemmel visszacsuklottam. – Azt hiszeb a lábab is eltörött! - Majd én felkísérem az orvosiba – ajánlotta fel Luna. - Köszönöm, de ide erősebb emberre van szükség – mosolygott az öreg, majd a trióhoz fordult. - Harry! - Öhm… igen igazgató? – Jött közelebb a szólított. - Felkísérné Miss. Hamiltont a gyengélkedőre? - Persze! – majd odalépett hozzám. – Gyere Wen! - Deked csak Weddy! – sziszegtem, majd felüvöltöttem fájdalmamba. - Rendbe fog jönni, csak támaszkodj rám. - Oké. – Mire nagy nehezen feltornásztam magam, a többiek is bementek már a terembe. Sűrű nyögdécselések közt haladtam, miközben Potter megpróbált segíteni. - Deb bírob! – Az orrom is sípolni kezdett a felgyülemlett vértől. Egy utolsó nyögés kíséretébe lecsusszantam a fal tövébe. A lábam nagyon rosszul nézett ki, rettenetesen földagadt. - Kétszer akkora, mint általában – borzadt el Potter. – Mégis, mi ütött beléd? - De oktass ki, Potter! – förmedtem rá. – Te is dekibész addak a szebétdek, ha sértegeti a barátaidat! - Lehet, de inkább pálcát használok, és nem az orromat! - Deb vagy vicces! - Nem viccnek szántam. Gyere, mert a végén lemaradok a vacsoráról! - De tudlak sajdáldi. Fel sem tűnt, mikor kapott ölbe Potter, csak amikor kicsi lila egereket láttam szaladgálni magam előtt. - Te állat, deb vagy dorbális, ez fáj! – üvöltöttem, de őt nem érdekelte. - Tegyél le! - Nem, különben sosem érünk föl! – majd az ajtóban párszor kopogott, mire a javasasszony kinyitotta, és a sebhelyes egészen az ágyig vitt. - Harry, mi történt? – kérdezte ijedten a gyógyító, látva az állapotomat. - Csak összeverekedetett Malfoyjal és a bandájával! - Wendy, azért egy kicsivel több eszed is lehetett volna! – pirított rám az asszonyság. - De ők kezdték! - Te meg folytattad! - Téged sedki seb kérdezett! – vakkantottam vissza a fiúnak. - Na jó, én akkor vissza is megyek a többiekhez. Már kifelé tartott, mikor Pomfrey utána szólt: - Még maradnod kéne egy kicsit, mert kellene egy kis segítség. - Rendben – sóhajtotta lemondóan. – Mit tegyek? - Egyszerű, le kéne fognod, amíg én visszarántom a lábát! - Tessék? – kérdeztük egyszerre Potterrel. - Igen, jól hallottátok, csak előtte leápolom az orrod. – Majd egy vérzéscsökkentő bájitalt öntött le a torkomon. Iszonyú keserű volt. Utána rárakott egy egyszerű fedőkötést, végül leült a lábamhoz. - Jól van, Harry, felkészültél, erősen tartod? Csak bólintott, majd benyúlt a hónom alá és magához szorított, de közben a kezeimet is lefogta, teljesen harcképtelenné tett. - Mehet! – mondta, mire Pomfreynak már vészesen közeledett a keze a lábamhoz. - Ezért bég száboludk… - morogtam, de a vége hangos kiáltásba fulladt, melybe Potter hangja is belevegyült. - Mit kiabáltok, már vége – mosolygott az asszony. - Ez fájt! – nyafogtam, majd éreztem, hogy gyengül a szorítás. - Én most… azt hiszem… elájulok! – majd hangos csattanás jelezte, hogy Potter a földön landolt. - Eddek beg, bi baja? – néztem értetlenül a gyógyítóra. - Szerintem jobban átérezte, mint te magad! – magyarázta, majd egy ártalmatlannak tűnő pohár tartalmával nyakon öntötte. Mondanom sem kell, azonnal felült. - Mi történt? – kérdezte megilletődve. - Semmi, csak kicsit elájultál, már jobban vagy? - Igen, de hogy kerülök ide? - Csak felkísértél, bert eltörött a lábab. – Magyarázásom közben rám nézett, és hirtelen minden eszébe jutott. - Értem, és hogy van a… - A lábab? Kösz jól, bár sokkal jobbad! - Rendben, akkor én most megyek – tápászkodott föl. - Potter! – szóltam utána. – Szólsz Ludádak, hogy jöjjöd fel? - Szólok. - Ja, és kösz bidedért! - Nincs mit!
Madam Pomfrey ez idő alatt végig a szomszédos szobában tartózkodott, csak most lépett ki hozzám. - Harry hova tűnt? - Lebedt a dagyterebbe a többiekhez! - Rendben, most egy kicsit bekenem ezzel a kenőccsel, utána rárakok egy közönséges mugli járósínt, így biztonságosabb, de közben ebből a bájitalból is innod kell! Csak bólintottam, mire tovább magyarázott: - Most pihenj, ezt az éjszakát még itt töltöd! - És az orrobbal bi lesz? - Majd elfelejtettem, ettől a főzettől elmúlik a törés. Tudod, azt sokkal könnyebben lehet kezelni, mint a ficamot! - Deb tudtab! - Most már igen, tessék, idd meg! - Oké. – Felhajtottam a folyadékot, és vártam, hogy a keserű íz végigfolyjon a torkomon, de helyette vanília ízű volt. - Ez fidob volt! - Raktam bele egy kis íz aromát, hogy jobban csússzon. - Köszödöb! - Rendben, de most aludjál! - Oké. Nem tudom, mi lehetett még benne, de csak másnap hajnalban tértem magamhoz. Felültem az ágyba, és a heves mozdulattól azonnal a lábamhoz kaptam, majd azután az orromhoz. A fedőkötés eltűnt róla, csak a csupasz bőrömet tapogattam. Tehát ott már nincs gond, nyugodtam meg, majd a sajgó futóművemre néztem. Már jelentősen veszített a dagadásból, sőt, talán már akkora, mint a „baleset” előtt. Míg ezen járt az agyam, egy ajtó nyikorgása zavart meg. Már nem volt időm visszafeküdni és alvást színlelni. - Magadhoz tértél végre? – hallottam Luna feddő hangját, de tudtam, hogy nem gondolja komolyan. – Eszetlen liba vagy, tudtad? - Tudtam! – válaszoltam, fura volt, hogy már nem beszélek orrból. - Szerencse, hogy Pomfrey ilyen jó orvos, és, hogy Harry felhozott téged. – Hangja normális volt, de szemei mindent elárultak. - Már megköszöntem Potternek! – háborodtam föl. - Mondta, hogy motyogtál valami olyasmit! - Hatalmas kötés volt az orromon, nem az én hibám! - Persze, tudom én. - Ha csak piszkálni jöttél, már mehetsz is! – sértődtem meg, majd mellkasom elé fontam karjaimat. - Igazából azért jöttem, hogy elkísérjelek a délutáni órákra! - Te nem mész a délelőttiekre? - Szabadnapot kaptam Dumbledore-tól. - Az jó! – Örültem, hogy itt volt, valahogy nem volt kedvem egyedül bemankózni a többiekhez. A javasasszony ekkor lépett be a szobába egy tálca ennivalóval. - Ezt edd meg, Wendy, tegnap este óta nem ettél. - Köszönöm – vettem el. Néhány pirítós és lekvár volt a tálcán, meg egy pohár töklé. - Utána sínbe rakom a lábadat. - Értem. Miközben elfogyasztottam a tálca tartalmát, Luna beszámolt néhány érdekességről. Többek között arról, hogy Malfoy sem úszta meg, ami annyit tesz, hogy mindketten büntetőmunkára vagyunk ítélve, amit meggyógyulásom után kell letölteni. Egy héten keresztül Frics utasításait kell követnünk, ez több mint borzasztó, gondoltam. El is ment rögtön az étvágyam. - Azt hiszem, ennyi elég is volt, még sok is. – Eltoltam magamtól a tálcát. - Ne aggódj, nem lesz olyan vészes – bíztatott, de nem ment sokra vele. - Persze, könnyű mondani! - Jaj, ne nyafogj, hanem vállald tetteidért a következményt! Nagyon megdöbbentem ettől a megnyilvánulásától. - De én téged védtelek! - Kösz, de akkor sem kellett volna nekimenned, és ezt te is tudod! - Igen, de… én csak… tudod mit, inkább hagyjuk, elegem van! – kiabáltam. – Egyedül is fel tudok menni! - Rendben, ha így állunk, akkor menj. - Még te vagy megsértődve? Nem válaszolt, csak köszönt az érkező Pomfreynak, majd távozott. - Mi történt? – kérdezte aggódva. - Semmi különös – válaszoltam. - Csak egy kis barátnői vita, hamar kibékültök – mosolygott, ami egy cseppet irritált. - Ha rajtam múlik, nem! - Ahogy gondolod, de hadd nézzem a lábad! – Leült, majd vizsgálni kezdte. – Óh, ez már nem is vészes. Úgy látszik sokat használt a kenőcs. Egy hét múlva már le is veheted a sínt, de a bájitalt minden nap vacsora után be kell venned. Utána nem szabad 1 órán keresztül sem enned, sem innod, érted? - Igen. - Jól van, akkor most rárakom. – Felhelyezte lábamra az alumíniumot, utána bekötözte gézzel. – Mostantól egy hétig, csak jobblábas cipőket kell hordanod! - Micsoda megkönnyebbülés! – morogtam. - Na, ne lásd már olyan sötéten a világot. Tessék, itt a ruha, amit Luna hozott neked! – majd átnyújtotta az iskolai taláromat. - Köszönöm. Hosszas kínlódások után magamra tornáztam, majd távozás előtt beköszöntem még a Pomfreynak. - És a fürdéseknél mi lesz? - Nem szabad hogy víz érje, vigyázz rá nagyon. - Igyekszem – morogtam, majd elvettem az egy hétig tartó fiolákat. - Jövő héten gyere vissza kontrolra! - Rendben.
Magányosan bicegtem a hosszú folyosókon, hónom alatt két mankóval, borzalmas érzés volt, olyan megszégyenítő. Szerencse, hogy senki sem tartózkodott kint, mindenki órán volt. A legrosszabb az egészben, hogy azt sem tudom, merre keressem Lunáékat, mert fogalmam sincs, mi az órabeosztásunk. Míg így bicegtem, nem figyeltem, és beleütköztem valakibe. - Elnézést – motyogtam, majd egy jóságos kék szempár nézett vissza rám. - Áh, Wendy, látom, jobban vagy! - Igen, igazgató úr! – Zavaromban a földet bámultam. - Mért vagy a folyosón, még a gyengélkedőn kéne lenned! – mosolygott. – Na, de nem számit, legalább nem kell odáig gyalogolnom. - Elnézést, csak előbb kiengedtek. - Jól van, akkor menjünk az irodámba, beszélni szeretnék veled! - Jó. – Lehajtott fejjel bicegtem, a frissen lépdelő, ősz professzor után, aki korához képest gyorsan mozgott. A főnixszobor előtt értem csak utol. - Csótánycsokor! – mondta ki határozottan, mire a szobor félreugrott, és helyette egy lépcső jelent meg. Felléptünk a legalsó fokára, ami az ajtóig vitt. Beléptünk, majd az íróasztala mögé sétált és hellyel kínált. Leültem, és mikor átestünk a szokásos udvarias kérdésein, rögtön a tárgyra tért. - Az a helyzet, Wendy… - Tudod, mit akar mondani… - vágtam a szavába, meglepve ezzel saját magamat. – és sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém, csak egyszerűen… - Nyugodj meg, és mond el, hogy történt. Dracótól már hallottam, most tőled szeretném. - Rendben. Nos, beszélgettem Lunával, amikor az a három ocsmányság… - Wendy! – figyelmeztetett. - Elnézést. Tehát ők megjelentek… Elmeséltem mindent, egészen addig, míg ő megérkezett McGalagony társaságában. - Jól van, hiszek neked – mondta, és láttam a szemében, hogy valóban így is gondolja. - De sajnos, a büntetőmunka neked is jár, nem tehetek mást! - Tudom, Flitwick professzor nagyon dühös rám? – kérdeztem megbánóan. - Nem repesett az örömtől, de tudja, hogy nem ilyen vagy, hanem szorgalmas diák. Nem hiába kerültél a Hollóhátba! – mosolygott kedvesen. - Köszönöm. Lunától úgy tudom, hogy a felépülésem után kell letölteni a büntetést. - Igen, akkor. - Biztos, hogy Ficsnek kell megmondania, mit tegyünk? - Mr. Frics, ha szabad kérnem, és igen, ebben mindkét házvezető beleegyezett. - Remek! – Úgy éreztem, a napom egyre rosszabb és rosszabb lesz. - Jól van, most pedig menj le ebédelni, mert utána kezdődnek a délutáni órák. - Értem, és mindent köszönök! Még elköszöntem, majd a klubhelységünk felé vettem az irányt, csak félúton jutott eszembe, hogy nem tudom a jelszót. - Nyugodj meg, Wendy, ennél rosszabb már nem jöhet! – nyugtattam magam, majd a falmentén lecsúsztam, és óvatosan leültem a portré elé. Ekkor lépések hangjait verte vissza a kőpadló, valaki jött, méghozzá ide. Nagyon megörültem, mikor hosszú, szőke hajú lányt láttam kibontakozni a sziluettből. - Szia Wen, hát te? – kérdezte meglepődve. - Előbb kiengedtek. Figyel… - kezdtem, miközben felhúztam magam a mankókkal. – sajnálom, nem akartam veled összeveszni! - Nem, inkább te ne haragudj rám! Tudom, hogy védeni akartál, én mégis megszóltalak. - Semmi baj, spongyát rá! – A mankók miatt esetlenül megöleltük egymást.
Miután kimondta a jelszót és felmentünk a hálókörletünkbe, végigdőltem az ágyamon. Mindenhol jó, de legkényelmesebb itt, gondoltam mosolyogva. A támaszaim nagyot koppanva landoltak a padlón, mire Luna kicsit megugrott. - Bocs, csak leejtettem őket! - Semmi baj – morogta, majd leült mellém. – Megyünk enni? - Nem vagyok éhes – motyogtam, majd beletúrtam szénfekete hajamba, egészen a végéig, ahol már tűzvörös volt. - Akkor, mit szólnál, ha kimennénk a tóhoz sétálni? – ajánlotta fel mosolyogva.
|