Megdermedve álltam anya és apa előtt, akik szintén meglepődtek.
- Hát te? Nem papáékkal vagy?
- Én… el akartam búcsúzni tőled, mert két hónapig nem foglak látni! – kezdtem a magyarázkodást, miközben szemeim ide-oda jártak zavaromban. Ezt apa csak egy szúrós pillantással - melyből sugárzott az „Ezt még megbeszéljük, fiatalúr!” – konstatálta. Bizonyára szembetűnt neki, hogy egyszer se nézek anya szemébe, hanem inkább a szemközti falat fixírozom.
- Te is nagyon fogsz hiányozni! – ölelt át. – De hamarosan itt a karácsony! – Bár nem mutatja, de szerintem anya is sejti, hogy hallhattam valamennyit. Ha másból nem is, de jól ismeri, mikor füllentek, vagy érzem magam zavarban. Tehát nem kis meglepetésként ért, hogy meg sem próbált leszidni. Lehet, hogy ennyire hiányoztam neki? Sőt, biztos vagyok benne, hiszen ő is nekem!
- Tudom anya, alig várom! – borultam bele karjaiba.

Egy órával később sikerült könnyes búcsút venni a családtól, majd apa egy figyelmeztető pillantás kíséretében elhívott. Ismét a dolgozószobája foteljében ülhettem a kandalló előtt, ahol már javában ropogott a tűz. Ő a szembe lévő kanapén foglalt helyet, mindkettőnk kezében egy csésze teával ücsörögtünk. Nem szólalt meg egy darabig, csak kortyolta a jó meleg italt. Pont úgy viselkedett, mint mikor megtudta, hogy a Zsebpiszok közben talált rám Hagrid. Amíg ő erőt gyűjtött a kiabáláshoz – mert tuti, hogy teljesen ki van borulva -, addig én törtem az agyam egy frappáns bocsánatkérésen. Muszáj levenni valamivel a lábáról, különben nem marad hajam, vagy ami még rosszabb, fejem se. Letette az üres poharat a kerek asztalra, azt hiszem, lejárt a gondolkodási időm. Na mindegy, akkor is szép 11 évet éltem!
- Apa… - kezdtem félve, míg megkapaszkodtam a karfába, nehogy a torkából kiáramló szél lefújjon az ülőalkalmatosságról.
- Mért nem tudtad megvárni, míg kimegyünk hozzátok? – tette fel a kérdést szinte suttogva. Ez a hangsúly, már régen rossz. Nekem tényleg végem!
- Mert el szerettem volna búcsúzni, és nem győztelek várni titeket!
- Akkor legalább kopoghattál volna! – Ezt már egy oktávval magasabb hangon mondta.
- Tudom, és sajnálom… én csak…
- Te csak? Mennyit hallottál? - Hirtelen felpattant, úgy szegezte nekem a kérdést.
- Nem sokat, csak hogy Mógus professzorra gyanakszol valami miatt.
- Az épp elég! – morogta, majd ismét visszaroskadt a vörös kárpitra, és kezébe temette arcát.
- Apa, kérdezhetek valamit? – tettem fel bátortalanul. Csak egy morgással jelezte, hogy igen. – Biztos, hogy Agyar harapott meg téged? – Lassan rám emelte tekintetét, melyből sugárzott a meglepettség.
- Miből gondolod, hogy hazudok?
- Hát, a seb mérete alapján ő képtelen lenne ekkorát harapni. Csupán egy állat… mely… a harmadik emelet tiltott folyosószakaszán van elrejtve. – Apán látszott, hogy meghűl benne a vér. Az amúgy is kissé fehéres arca, szinte beleolvadhatott volna a fal színébe. Az eddig térdein tartott keze remegni kezdett. Az én pattanásig feszülő idegeim, pedig vitustáncot jártak. Hogy lehettem ekkora barom? Azt hiszem, felébresztettem az alvó oroszlánt! Gondolatban vállon veregettem magam.
- Honnan tudsz te róla? És mióta? – Hangjában már nyoma sem volt apai kedvességnek, most, mint a tanárja, szólt, vagyis kiabált hozzám.
- Amikor a bűntetőnk volt Malfoyal, akkor…
- Szóval ő is látta?
- Igen.

Nem mondott semmit, csak elsétált a belső szobába, és magára zárta az ajtót. Nem hallottam mást, néhány tárgy törésén és reccsenésén kívül, miközben folyamatosan káromkodott. Ilyen cifra szavakat sem hallottam még tőle! Sajnáltam azokat a tárgyakat, mondjuk, inkább azokat zúzza szét, mint engem. Nem hinném, hogy egy egyszerű reparóval helyre lehetne hozni az esetleges csonttöréseimet.

Halkan, és legfőbbképpen nyugodtan kilépett a helyiségből és töltött magának egy újabb csésze teát. Nekitámaszkodott az asztalnak, úgy nézte, ahogy szinte fülem-farkam behúzva gubbasztok a fotelben. Nem mertem rá nézni, valahogy a szőnyeg mintázata érdekesebbnek tűnt.
- Harry! – szólt, de még mindig a padlót bámultam. - Mi olyan rendkívüli dolog van ott lent, kisfiam? – Erre már felkaptam a tekintetem. Én akartam őt levenni a lábáról, erre ő vesz le engem! Hm… tanulékony apukám van!
- Ne haragudj, nem tudtuk, hogy mi van ott! Véletlenül keveredtünk oda! – próbáltam mentegetőzni, de egy kézmozdulatával leintett.
- Jól van, nem haragszom, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek.
- Csak Mioék tudnak róla, de ők nem fogják tovább adni!
- És Draco?
- Nem hinném, hogy elújságolná bárkinek is. Így is majdnem összecsinálta magát a nadrágjába!
- Harry! – dorgált meg tekintetével. – Hogy mondhatsz ilyet?
- Rendben, én is! – adtam meg magam. – Egybe befértem volna a szájába!
- Meghiszem azt, még egyszer ne merészelj oda menni!
- Dehogy is, nem untam meg az életem! De te mit kerestél ott?
- Nos, most már fölösleges titkolózni! – sóhajtotta, majd leült velem szembe. Egy bátorító mosolyt küldtem felé, mire szem forgatva elnevette magát. – Ravasz vagy, Harry, ugye tudod?
- Igen, tisztában vagyok vele! Most mondod végre?
- Te is HALLHADTAD… - emelte ki a szót érthetően és világosan, mire enyhe pír jelent meg az arcomon. – hogy Mógusra gyanakszom. Nagyon furcsán viselkedik. Amikor volt az a trollos eset is, nem a pincehelyiségek felé ment, hanem a harmadik emeletre. Követtem, de félúton nyomát vesztettem. Azonnal a kutyához indultam, de ott sem találtam rá, csupán a veszélyes dögre, már elnézést a kifejezésért. Az pedig a lábamra. Innen a seb – fejezte be a magyarázást.
- Féltél, hogy elviszi azt a valamit, amit őriz?
- Na, ezt megint miből gondolod? – Látszott rajta, hogy előre fél a válaszomtól.
- Nem tudom, feltűnt-e már, de van két szemem, amit alkalomadtán használok is. Az a kutya vagy mi, pedig egy csapóajtón állt. Ebből következik, hogy nem véletlenül van itt, őriz valamit!
- Köszönöm, ezt a remek tényfeltáró beszédet, de jó lenne, ha kimaradnál belőle!
- De én csak…
- Semmi de, ez csakis Dumbledore-ra és Nicolas Flamelre tartozik!
- Nicolas Flamel?
- Harry, meg se forduljon a fejedben semmi őrültség! – morogta figyelmeztetőleg.
- De apa, úgy ismersz te engem? – néztem rá állszent fél mosollyal.
- Nem is tudom – kezdte vacillálva. – Na jó, nem. Most pedig menj a barátaidhoz, már biztos hiányolnak. – Kivette az eddig kezemben szorongatott csészét, és az övével együtt az asztalra helyezte. – Egyébként… - fordult ismét hozzám. – nagyon derekasan küzdöttél a seprű ellen, büszke vagyok rád!
Elmosolyodtam, és egy váratlan pillanatban megöleltem. Ő is viszonozta, így álltunk jó pár percig.
- Te is nagyon jól mondtad az ellenvarázst! Biztos, hogy rég leestem volna, ha nem segítesz!
- Na jó, elég a hízelgésből! – tolt el magától, és mélyen a szemembe nézett. – Elképesztő, hogy mennyire hasonlítasz az apádra, mégis teljesen más vagy! Látszik, ez az én nevelésem! – húzta ki magát magabiztosan.
- Apa, én azt hittem, hogy a beképzeltség a griffendélesek tulajdonsága? – mosolyodtam el.
- Úgy látszik, én is tanultam tőled valamit! Te és a barátaid rossz hatással vagytok rám. Még a végén teljesen el griffendélesedek!
- Előfordulhat – húztam el ajkaim. – Ezért most mennék is, mielőtt még több kárt okozok benned! – javasoltam.
- Rendben, majd vacsoránál találkozunk!
- Oké, akkor vacsinál! Szia! – köszöntem el, és kisiettem az ajtón. Ahhoz képest, hogy milyen rémesen indult ez a beszélgetés, egész jó lett a vége. Még most is dőlök a nevetéstől, ha a törés-zúzására gondolok, bár akkor inkább elsüllyedtem volna.
A dámához érve gyorsan kimondtam a jelszót, hogy minél hamarabb közölhessem a többiekkel a fejleményeket.

- Sziasztok! – huppantam le Luna mellé. Mio és Ron az asztal fölött görnyedeztek a házijukkal bíbelődve. – De jó, hogy megtaláltalak titeket. Híreim vannak!
- Te meg jó, hogy jössz! A lányoknak épp azt próbálom elmagyarázni, hogy nem Perselus volt az, aki megbűvölte a seprűd, vagy igen? – nézett rám bizonytalanul Ron.
- Erről akartam veletek beszélni! – sóhajtottam, és suttogóra fogtam a hangom, figyelembe véve, hogy mások is tartózkodnak a helyiségben.
- Ugye, megmondtam! – kiáltott győzelemittasan vörös hajú barátunk, mikor abbahagytam a beszámolót.
- Halkabban! – szóltam rá. – Szóval, ez a helyzet! És van még valami!
- Mi volna az? – kérdezték egyszerre.
- Mi ez a kórus? – nevettem fel, mire három szúrós szempárral nézhettem farkasszemet.
- Mondanád végre? – horkant fel Mione.
- Igen, szóval egy bizonyos Nicolas Flamelnek is köze van az ügyhöz. Hallottatok már róla?
- Nem igazán! – sóhajtott fel Ron, de a lányok szemei csillogtak. Szerették a megoldatlan rejtélyeket. Tekintetükből sugárzott, hogy gondolatban már a könyvtárban lapozgatják az érdekesebbnél érdekesebb című könyveket, Nicolas után kutatva.
- Ti el tudjátok képzelni a dadogós Mógusról? – tette föl a kérdést Luna.
- Pont ez benne a megtévesztő! Azt hinné az ember, milyen kis szerencsétlen, közben meg… – Kifújtam a bennem rekedt levegőt, majd folytattam. – A lényeg, hogy minél előbb derítjük ki, hogy ki az a Nicolas, annál hamarabb tudhatjuk meg a kutyus által őrzött dolgot!

Újabb hónap telt el, de semmi eredményre nem jutottunk. Hiába kutattuk át az egész könyvtárat napról-napra. Már csak a zárolt részlegben kereshetnénk, de ahhoz egy tanár engedélyére van szükségünk. Hiába tanító az apám, nem kérhetem a segítségét. Biztos megkérdezné, hogy mire kell, és én képtelen lennék hazudni neki. Ez van, valahogy a szívembe lát! Vagy a fejembe, még nem tudtam eldönteni.

A napok csak teltek, és egyre sürgetőbbé vált a keresés. Hamarosan itt a karácsony, addig muszáj találni valamit Flamelről, különben már késő lesz.
Az ünnepek előtt egy héttel, végre vettem a bátorságot, hogy egyedül, az éjszaka kellős közepén kiosonjak, és megcélozzam a könyvtárat. Igyekeztem puhán és nem utolsó sorban halkan lépkedni. Szerencsére senki nem figyelt fel rám. Végigosontam a sötét folyosókon, majd halk beszédre lettem figyelmes.
- A fenébe, ez apa és Friccs! – morogtam. – Mért kell pont erre járőrözniük? – Egy résnyire kinyílt ajtón besurrantam a közeledésükkor. A szobát, ahova beléptem, félhomály borította. Asztalok és székek sorakoztak a falak mentén, ami nem meglepő egy iskolában. Viszont egy magas tárgy sziluettje is kirajzolódott. Messziről úgy nézett ki, mint egy földig érő tábla, ám közelebbről…
- Mit keres itt egy tükör? – kérdeztem magamtól. Közelebb léptem a tárgyhoz, így elolvashattam, mi áll a keret felső ívében: Edevis amen ahze docr amen.

Semmi értelmét nem láttam a szövegnek, így megvontam a vállam és belenéztem a tükörbe. Nem láttam benne mást, csak magamat csíkos pizsamámban. Nem tudtam, mi olyan érdekes ebben a tükörben, mégis sokkal vidámabbnak éreztem magam. Ekkor kirajzolódott a hátam mögött anya, kezében tartva Elizát, másik oldalamon apa, míg James előttem állt nevetve. Mamáék is ott álltak, csak ők anyáék mögött. Elképzelni sem tudtam ennél szebb képet! Hamarosan itt a karácsony, akkor ismét így lehetünk együtt. Sokáig ácsorogtam a tükör előtt. Feltűnt, ha eltávolodok, ők is elhomályosulnak, de ha visszalépek, újra kirajzolódnak.
Nem szóltak, hiába is beszéltem hozzájuk. Mit szomorkodom itt, mikor úgyis beszélek velük nap, mint nap? Elmosolyodtam a gondolatra, majd összekapartam magam a földről, és megfeledkezve igazi úti célomról, visszatértem a hálókörletembe.
A többiek javában húzták a lóbőrt. Én is befészkelődtem a helyemre, és azzal a gondolattal hajtottam álomra fejem, hogy még visszamegyek legalább egyszer.

Másnap egy újabb hét vette kezdetét, az utolsó, hogy pontos legyek. Ezt már fél lábbal is kibírom az iskolapadban. A tanárok cseppet sem voltak tekintettel arra az egyszerű tényre, hogy pihenni megyünk haza, és nem tanulni. Ronnal való vélemény kinyilvánításunkra a leckék mennyiségével kapcsolatban Hermionétól és Lunától kaptunk egy lesújtó pillantást. Bár szeretek tanulni, de a fogalmazást ki nem állhatom, márpedig a házi dolgozatoknál erre volt szükség. Na mindegy, majd megíratom Jamesszel gyakorlásképpen, hehe! Néha olyan gonosz tudok lenni!

Meséltem a tükörről a többieknek is, de nem akarták elhinni, egészen addig, míg el nem vittem őket oda. Mindannyian elcsodálkoztak, főleg mikor belenéztek. Ron saját magát látta a kviddics – és házkupával a kezében, míg Hermione a Reggeli Próféta főszerkesztőjeként és Luna, mint híres kutató, nézett vissza a képből, mellette egy ritka állattal. Fura volt, sehogyan se tudtam eldönteni, vajon mit mutathat. Azután a többiek nem jöttek velem vissza, de én még egyszer látni szerettem volna őket.

Szombat este volt, másnap utazunk haza, én mégis a hatalmas tükör előtt ücsörgök. Fogalmam sincs miért, de megnyugtat ez a hely. Nem is a tükröt nézem, inkább csak nekivetem a hátam, és felhúzom lábaimat. Így olyan, mintha én is egy lennék közülük, és nem csak nézném őket. Mélázásomat egy halk torokköszörülés zavarja meg. Felemelem térdeimre hajtott fejemet, és egy jóságos kék szempár néz vissza rám.
- Dumbledore professzor, észre sem vettem! – pattanok föl.
- Nem kell aggódni, Harry – búgja kedvesen. – Csak át szerettem volna adni neked valamit karácsony előtt! – Egy csomagot nyújt felém, amit félve bár, de elfogadok. – Még apád hagyatéka, használd belátásod szerint.
Kibontottam a kis ajándékot, melyből egy lágy és selymes anyag csusszan az ölembe. Finoman felemeltem a leheletvékony darabot, melynek tapintása bársonyosan puha volt.
- Mi ez? – kérdeztem az őszes hajú professzort.
- Ez egy köpeny, próbáld föl! – bátorított mosolyával. Magamra terítettem a köpenyt és a tükör elé léptem. Abban ugyanúgy láttam magam, de mikor szabad szemmel néztem testemre, annak hűlt helye sem maradt.
- Elképesztő! – pördültem meg tengelyem körül. – Ez valóban…
- Láthatatlanná tesz? – fejezte be gondolatomat az öreg varázsló. – Igen, de nem mindenki számára. Például, én még most is látlak!
- Nahát!
- És Mrs. Norris is fog, úgyhogy éjszakai sétáknál vigyázz vele! – figyelmeztetett somolyogva. Lehet, hogy kissé belepirultam volna?
- Professzor, mire szolgál a tükör? Már annyit törtem rajta a fejem, de nem jöttem rá! Az már biztos, hogy nem a jövőt mutatja, hiszen a családom ugyanúgy néz ki, mint most.
- Ez így igaz – helyeselt velem.
- De akkor mit?
- Ne a szíveddel láss, hanem a lelkeddel! Mit mond neked ez a mondat?
- Talán nem a jövőt mutatja, hanem, amit a legjobban szeretnénk?
- Így van! – bólintott.
- De ennek semmi értelme… vagy ennyire szeretném a családomat?
- Miért ne, hiszen szeretetben neveltek téged!
- És a professzor mit lát, ha belenéz?
- Nos, én magamat egy zoknival a kezemben! – Bizonyára megrökönyödött arcot vághattam, mert elnevette magát. – Az embernek sose lehet elég zoknija!
- Végül is, ha puha és meleg! – mosolyodtam el.
- A tükröt áthelyezik holnaptól, ne keresd fel újra!
- Rendben. Egyébként is, minek tükörből néznem őket, ha láthatom élőben is!

A tükrös eset teljesen elvonta a figyelmem Nicolas Flamel ügyéről, de kiderült, hogy a többiek sokat foglalkoztak vele. Még egyszer átkutatták az összes részleget, de egy árvasort, annyit sem találtak róla. Tényleg a zárolt részlegben kellett volna néznem. Na mindegy, majd egyik este átlapozom otthon a családi könyvgyűjteményünket. Szinte biztos vagyok benne, hogy valahol már hallottam erről az emberről!