A másnapi órák után apa magához hívatott a dolgozószobájába:

- Apa, sietnem kell az edzésre. Tudod, hogy holnap lesz az első kviddicsmeccsem a Mardekárral szemben! – léptem be az ajtón, amikor megláttam, hogy a lábát kötözi. – Mi történt? – rohantam oda hozzá, hogy segítsek. A maradék gézt már én tekertem rá a sebre. Úgy nézett ki, mint egy harapás.

- Semmi komoly. Úgy tűnik Hagrid kutyája, Agyar nem kedvel túlságosan. – Kételkedtem benne egy kicsit, de inkább ráhagytam. Agyar nem tudna ekkora sebet ejteni. Legalább 30 cm hosszú volt a sérülés.
- Vigyázz vele, nagyon csúnyának tűnik.
- Ne aggódj, már bevettem a megfelelő bájitalt – próbált mosolyt erőltetni az arcára. Megjegyzem, nem túl nagy sikerrel.
- Biztos minden rendben? – néztem fel rá féltve, majd felálltam és bekötözött lábát vizsgáltam
- Persze. – Felkelt, majd megpróbált néhány kört tenni a sebesült lábával. Az elején még biceget, a harmadikra egész jól belejött.
- Mit kerestél te Hagridnál?
- Anyád kérte meg, hogy szóljak neki a holnapi érkezéséről! – szólta el magát.
- Anya holnap idejön? – csillantak föl szemeim.
- Öhm… hát… szóval arról akartam veled beszélni, hogy…
- Apa! – vágtam közbe. – A kérdésre válaszolj! Tudom, hogy remekül megy a félrebeszélés…
- Fiatalúr! – förmedt rám, majd arca megenyhült. – Ebben te is profi vagy!
- Nem esett messze az alma a fájától! – jegyeztem meg félhangosan, mire kis mosolyra húzta a száját. Már ötéves korom óta ismerem, és hétéves koromtól gyakorlatilag ő az a férfi, aki az apa szerepét tölti be az életemben, így természetes, hogy úgy is tekintek rá. Volt már pár ehhez hasonló megjegyzésem, de nem szólt érte semmit, sőt, mintha örülne is neki. – Szóval akkor? – néztem rá kihívóan.
- Jól van – adta meg magát. – Igen, holnap eljön. Szerinted, kihagyná a kisfiunk első kviddicsmérkőzését?
- Úgy örülök neki! – vigyorogtam.
- Azt gondolom. Honey nem akarta, hogy tudj róla. Ezért meg is fenyegetett, ha elmerem szólni magam, megver! Úgyhogy tessék meglepődni, mert apád testi épségével játszol! – feddet meg játékosan, mire én csak bólintottam.
- És csak anya jön?
- Ne kísértsd tovább azt a nagy szám.
- Tehát jön – konstatáltam még vidámabban. – Elárulod?
- Nem! – vágta rá azonnal, mire gonosz mosolyra húzódtak ajkaim.
- Rendben, akkor majd így üdvözlöm őket: Sziasztok, apa már említette, hogy jöttök! – Ez hatott.
- Kis zsaroló – morogta, de azért elmesélte, hogy James és papa is elkísérik. Mama is szívesen megnézné, de nem merik még Elizhát elhozni ilyen tömegbe, így otthon marad vele.

Soha nem voltam még ennél boldogabb. Itt lesz az egész család, hogy egyként szurkoljon nekem, és a csapatnak. Kell ennél több?

Egész edzés alatt pörögtem. Le sem lehetett állítani. Alig engedtem el a cikeszt, hogy lebegjen egy keveset, máris utána kaptam. A végén még Katie kezéből is kivettem a kvaffot, hogy bedobhassam az egyik karikába.
- Héééé! – kiáltott felém a lány - valószínűleg az öklét rázva -, de én csak nevettem rajta. Oliver ugyan nehezen, de kivédte a labdát.
- Nahát Potter! – lepődött meg. – Remélem, holnap is ilyen jól fogsz szerepelni!
- Akár mérget is vehetsz rá! – somolyogtam, majd együtt landoltunk a pálya gyepén. Ron és a két lány derűs arccal léptek oda hozzám.
- Remekül játszottál! – dicsértek egyszerre, majd megvártak az öltöző bejáratánál, amíg átvettem a ruháimat.
A nap további része iszonyú lassan telt, alig vártam már, hogy lássam őket. Éppen baldachinos ágyamon ültem, amikor vibrálni kezdett a ládám. Azonnal felé kaptam, és előhalásztam belőle az oda-vissza tükröt. Kimondtam a nevét, a tükörből azonban nem anya nézett vissza rám:
- Öcsi, mi van veled? – érdeklődtem Jamestől.
- Semmi, csak nagyon várom a holnapot!
- Tényleg, és miért? – játszottam a tudatlant.
- Mert akkor… - De nem tudta befejezni, ugyanis anya tűnt fel a háttérben.
- Szia kicsim! – köszönt, miközben valószínűleg egy figyelmeztető pillantást mért Jamie-re. Ő is leült az egyik székre, James mögé, így most már mindkettővel egyszerre beszélhettem.
- Hogy érzed magad? Nagy nap lesz a holnap! Hallottam apádtól, hogy kviddicsmeccsed lesz! – kezdte anya ártatlan arccal.
- Igen, már nagyon izgulok. Állítólag már évek óta a Maedekár nyeri a kviddicskupát, ideje letörni a szarvukat! – igyekeztem terelni a témát, és jól láthatólag be is jött.
- Emlékezz arra, amit a nagyapa tanított, és akkor nem lesz gond! – kotyogott közbe James, aminek annyira örültem. Igaza van, ha megfogadom a papa tanácsait, nem érhet meglepetés.
- Kösz öcsi, nem felejtem el – mosolyogtam, majd hirtelen felcsapódott a szoba ajtaja és egy nagyon izgatott Seamus és Ron vágtatott be rajta. Ron egyből le is vágódott mellém az ágyra, hogy köszönhessen anyáéknak.
- Szia Honey, James! – Egy kissé felé billentettem a tükröt, hogy jobban lássa őket. – Hallottatok a mérkőzésről? Nagy műsor lesz, az biztos. Harry remek fogó. Simán megverjük így a Mardekárt! – Lelkesedése nem ismert határokat.
- Ebben biztos vagyok! – értett vele egyet anya, meg Seamus is a háttérben. Végül, úgy 2 perccel később elbúcsúztunk egymástól, mondván, ki kell pihenjem magam a verseny előtt. De lefekvéskor sem jött álom a szememre. Nem a kviddics miatt voltam képtelen aludni, hanem a tudattól, hogy holnap igazából is láthatom őket, megölelhetem őket. Hát ezért nem akarta anya, hogy megtudjam. Tisztába volt vele, milyen ideges leszek, és így nem tudom majd kialudni magam. Erőt véve magamon, összeszorított szemhéjjal a fal felé fordultam, miközben arra koncentráltam, hogyha alszok, hamarabb telik az idő. Akkor hamarabb lesz reggel, és hamarabb fogom őket látni. Ennek köszönhetően pedig sikerült végre elaludnom.

A Napot szinte én ébresztettem. Már hajnali ötkor fent voltam és csak forgolódtam az ágyban. Lemerném fogadni, hogy még egy troll se tudna agyonverni a bunkójával, olyan éber voltam. Nem bírtam tovább, félórával később elmentem mosakodni, majd kiültem a klubhelyiségbe olvasgatni a Kviddics évszázadai című könyvet. Mionétől kaptam kölcsön, aki mindent könyvekből akart megtanulni. Szörnyű néha az a lány, de nagyon jó barát, ahogy Ron is. Luna a trollos eset óta – nem mondanám, hogy gyökeresen -, de sokat változott. A természete egész emberi.
Észre sem vettem, mikor jött ki az illető a szobából, csak hogy megsüllyed alattam a kanapé ülése. Hermione ült mellettem és fürkészett átható, barna szemeivel.
- Izgulsz? – kérdezte hirtelen.
- Nem igazán, én egészen más miatt ülök tűkön! – feleltem a kérdésre, míg összecsuktam a vékonyka könyvet.
- És mi miatt? – Most már ő is kezdett érdeklődő arcot vágni, és feljebb húzta magát az ülésen.
- Hát, nekem igazából nem szabadna róla tudnom, de anyáék eljönnek megnézni a meccset!
- Ez komoly? – lépett ki az eddig álmatag arcú Ron, majd igyekezett elnyomni egy ásítást.
- Ühüm, de még véletlenül sem szabad elszólnotok magatokat anyu előtt! – figyelmeztettem őket. – Apa testi épsége forog kockán. Lehet, hogy túlságosan aggódó természet, de jól jön az öreg a háznál!

A reggeli elfogyasztása bizonyult a legnehezebb feladatnak. Alig bírtam letuszkolni a tükörtojásom, folyton a bejárat felé pillantgattam. Apa ilyenkor rám vetett egy szúrós pillantást, amiből én rögtön vettem a célzást. Túlságosan feltűnő, hogy minden ajtónyikordulásra oda kapom a tekintetem. Hol lehetnek már? Csak nem történt velük valami útközben? Az órámra pillantottam, az még csak nyolc órát mutatott, tízig még bőven megérkezhetnek.
- Harry, ne aggódj már annyit! – Hallom Mione feddő hanghordozását. – Hamarosan megérkeznek. Amint látod, Hagrid nincs a tanárok között. Lehet, hogy ő megy ki eléjük Roxmortsba!
- Igazad lehet! – Eszembe is jutott, hogy apa szólt neki tegnap. És ekkor utat tört magának egy másik gondolat is a fejemben. – Mio, szerinted Agyar mekkora sebet tudna ejteni? Elképzelhető egy kb. harminc centis sérülés?
- Nem hinném, legalább 2-3 méteresnek kéne lennie ahhoz. Mért?
- Nos, mikor apát meglátogattam tegnap, épp a lábát kötözte. A seb úgy nézett ki, mintha megharapták volna. Azt mondta, hogy Hagrid kutyája volt.
- Érdekes! – szólt közbe a hasát tömő barátunk.
- Gondoljátok, hogy a háromfejű kutya volt? – kérdeztem a lélegzetemet is visszafojtva.
- Meglehet, de ne vonjunk le elhamarkodott következtetést – javasolta Mio egy újabb kanál müzlit emelve szájához. – Szerintem, csak leellenőrizte, hogy minden rendben van-e.
Szinte megkönnyebbültem, hogy ő is így gondolja, ráadásul Ron is hevesen bólogatott, mivel a szája most is tele volt.
Míg így beszélgettünk, az asztalunkhoz lépett pár nem kívánatos személy. Történetesen Malfoy és csatlósai. A szőkeség kedvesen megbíztatott a verseny előtt:
- Készülj a nagy bukásra, Potter!
- Te már csak tudod, igaz Malfoy? – fordultam a fiú felé. – A kviddicsezés bajnoka – néztem rá lesajnálóan, majd a nagyajtó feltárult és kis családom lépett be rajta. Leírhatatlan boldogság töltött el akkor. Ha akartam volna se, tudtam volna nem meglepettséget mutatni. – Bocs Malfoy, majd később folytatjuk ezt a remek eszmecserét! – vigyorogtam, majd Ronékkal együtt a kijárathoz, és természetesen anyáékhoz igyekeztünk. Ők már apával beszélgettek az ajtón kívül.

- Anya! – Csaknem feldöntöttem őt viharos üdvözlésemmel.
- Harry – ölelt át nevetve. – Én is örülök neked! Hogy van az én nagyfiam? – nézet rám érdeklődő tekintettel.
- Most már jól. Úgy örülök, hogy eljöttetek!
- A Világért se hagytuk volna ki ezt a meccset! – lépett mellénk papa is. Ő se maradt ki a nagyölelésből, megropogtattam öreg csontjait.
- És James merre van?
- Ismered milyen, oda van a különleges lényekért. Hagrid megmutat neki párat! – magyarázta apa, aki eddig szótlanul figyelte a hármasunkat.
- Jellemző, jobban érdeklik az állatok, mint a rég nem látott bátyja – tettem csípőre a kezem. – Én is szeretnék egy lenni közülük! – akadtam ki hirtelen, mire mindenki meglepett arcot vágott. – Hüm… nem is tudom, mondjuk egy unikornis vagy egy griff, az tetszene.

- Szerintem meg inkább tündérmanónak kéne lenned a hatalmas szemeiddel – érkezett egy ismerősen csengő hang a hátam mögül. Meg se kellett forduljak, hogy tudjam, a szemtelen öcsém az.
- Igazán? – néztem hátra nagyon lassan, hogy a pimaszul mosolygó szemeibe nézhessek.
- Igen.
- A helyedben nagyon gyorsan futnék, mielőtt elkap egy ilyen fenevad!
James nevetve szaladt a kijárat felé, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, futottam utána. A kastély háta mögötti gyepen – ahol először volt repülésóránk – értem csak utol.

- Most megvagy! – fogtam meg a nevetéstől görnyedező Jamie-t.
- Bocs, de nem lehetett kihagyni!
- Tudom én, meg is lepődtem volna, ha nem így kezded a találkozást.
- Valld be, hogy hiányzott.
- Jaj nagyon. Mi érdekeset láttál? – váltottam témát.
- Hát, láttam pixiket, egy hatalmas hordószerű tárolóban kákalagokat, messziről még egy hippogriffet is megmutatott! – lelkendezett visszafelé menet a kastélyba.
- Tényleg? Nekünk eddig mért nem mutogatta?
- Biztos, mert nem kérdeztétek!
- Mért, te talán igen? – tudakoltam felhúzott szemöldökkel.
- Nem ez a pontos megfogalmazás. Inkább beszélgettünk róla, hogy egyszer szeretnék olyan lényt látni, erre ő bemutatott Csikócsőrnek. Persze, csak tisztes távolságból, de nekem ennyi is elég volt.
- Értem, de most inkább siessünk vissza, mert hamarosan kezdődik a mérkőzés – pillantottam az órámra, mely negyedtizet mutatott. Apáékat már a lelátó legalsó során ülve sikerült megtalálnunk. Ron és nagyapa elmélyülten beszélgettek valamiről, míg anya és apa úgyszintén, Mio pedig Lunával trécselt.
- Sziasztok! Hát ti már kinn vagytok? – kíváncsiskodtam anyára nézve.
- Nem lehet elég korán kiülni! Már így is tömve van a kilátó felső sora – bökött hátrafelé, ahol csakugyan rengetegen foglaltak helyet. – Sokakat érdekel a képességetek, úgyhogy mindent bele! – bíztatott, míg apa szemeiből azt lehetett kiolvasni, hogy „Ne merészeld összetörni magad a szemem láttára!”. De szavaival azért ő is lelkesített:
- Nagyon ügyes voltál a tegnapi edzésen. Úgy kell játszanod most is! – Természetesen a maga módján.
Szerintem még mindig nincs megbékélve vele, hogy fiatalon ilyen durva sportban játszom, főleg fogóként, ami a legveszélyesebb poszt. Általában velük történik a legtöbb baleset, amit sikerült is a legelső gyakorlás alkalmával illusztrálnom. Azóta még McGalagony sokadik figyelmeztetésére, és leginkább fenyegetéseire is fittyet hányva óramű pontossággal megjelent a pályán, ha mi gyakoroltunk, pedig tényleg csak könnyed felszíni sérüléseket szereztem egyszer-kétszer. Örültem, hogy ennyire félt és hogy fontos vagyok neki, de néha már az idegeimen táncolt. Bár, ha jobban belegondolok, hiányozna, ha nem tartaná rajtam sötét íriszeit, ezzel is vigyázva mozdulataimat.

Mindenkitől begyűjtöttem a bíztató szavakat és pillantásokat, majd csatlakoztam a Weasly ikrekhez, akik az öltöző felé igyekeztek.
Míg magunkra öltöttük a piros-arany színben pompázó kviddicstalárt, addig Wood buzdító szónoklatát hallgattuk. A mondókája röviden és tömören annyiból állt, hogy muszáj nyernünk, amivel tökéletesen egyetértettem.
Mind a heten egyszerre léptünk ki a pályára, ahol Madam Hooch, a játék vezetője már várt ránk. Most kezdek csak ideges lenni, amit Oliver azonnal észrevesz:
- Ne aggódj Harry, te csak figyelj a cikeszre. Fred és George nagyszerű terelők! – Ez egy kicsit javított a kedélyállapotomon, de az igazi megnyugvást, az a kép hozta, amit a tribünön láttam. Ugyanis a legfelső sorból egy hatalmas zászló lobogott, mely színes betűkkel azt hirdette: Harry a király!
Valószínűleg a családom és a barátaim figyelhetnek onnan, és nem akartam nekik csalódást okozni. Ez adott hozzá bátorságot, hogy Olivert és a többieket követve én is felröppenjek a nimbuszommal. A labdákat kiengedték, Madam Hooch belefújt sípjába, a meccs elkezdődött.

Én jóval a többiek fölött köröztem és próbáltam távol maradni a gurkóktól, ameddig lehetséges. Fél füllel hallgattam Lee Jordant, ahogy kommentálta az eseményeket, míg szemeimmel az apró aranygolyót kerestem. Már harmadszorra tettem meg ugyanazt a kört, de sehol nem láttam, még egy villanásnyi időre sem.
- Ez így nem lesz jó, lejjebb kell ereszkednem! – gondoltam magamba, majd ugyanebben a pillanatban megláttam a gyanútlanul lebegő cikeszt az egyik mardekáros hajtó feje mellett. Gondolkodás nélkül utána eredtem, de ez az ellenfél fogójának is feltűnt. Fej-fej mellett haladtunk a fürgén cikázó, diónyi nagyságú szárnyas golyó után. A fejleményeket nem csak a közönség, de még a hajtók is feszülten figyelték. Gyorsabbnak bizonyultam, mint a másik, és még jobban rákapcsoltam, amikor… BUMM

Nekiütköztem Flintnek, a Mardekár csapatkapitányának. Direkt az utamba állt, pedig már alig egy karnyújtásnyira voltam a győzelmünktől. A griffendélesek fújjoltak, míg a Mardekár oldala felől örömujjongás hallatszott. Csupán egy szabaddobáshoz jutott a csapatunk, pedig többen is kiabálták, hogy ki kéne állítani. Én is amondó voltam, és épp egy gurkó elől tértem ki, amikor hirtelen oldalra rándult a seprűm. Alig bírtam megkapaszkodni, nehogy leesek róla. Mi történhetett, hiszen ehhez hasonlót még sosem csinált? Végre ismét egyensúlyban éreztem magam, amikor újra megrándult. Próbáltam tartani magam a kezeimmel, míg lábaimmal erősen összeszorítottam a nyelét. De teljesen fölöslegesnek bizonyult, ugyanis a következő percben már a tengelye körül kezdett forogni és egyetlen rántással ledobott magáról. Kétségbeesetten kapaszkodtam a nyélbe, míg lábaim a levegőben lógtak. Láttam közeledni Fredet és George-ot. Fölém repültek, hogy átültessenek valamelyik seprűjére, de minden próbálkozásuknál kitért előlük, így inkább alattam köröztek tovább.

Fogalmam sincs, hogy a lelátón eközben mi történhetett, de a tanári részlegnél többen is felpattantak, és a seprűm ekkor újra kezes báránnyá vált. Kihasználva a lehetőséget, gyorsan felmásztam rá, és a cikeszt kezdtem keresni, de inkább ő talált meg engem. Egy tökéletes műbukást produkálva érkeztem meg a pálya gyepére, kezemben a szárnyas golyóval.
- Elkaptam a cikeszt! – kiabáltam, és meglengettem, hogy mindenki jól lássa. A többiek üdvrivalgásban törtek ki, míg a mardekárosok bosszús ábrázattal masíroztak be öltözőjükbe.

Örömmel fogadtam a gratulációkat, a „Jó voltál Potter!”, és egyéb megjegyzéseket a Hugrabug és a Hollóhát házak tanulóitól is. A végére anyáék érkeztek meg, Ron, Luna és Hermione társaságában. Mondanom se kell, nagyon rémült arcot vágtak. Anya többször is megkérdezte, míg a kastélyba értünk, hogy jól vagyok-e, viszont apa csak hallgatott. Szokatlan volt tőle ez a viselkedés. Talán most, hogy anya itt van, nem érzi szükségét a leteremtésnek? Meglehet, bár inkább olyan arcot vág, mint aki tud valamit, de nem biztos a dolgában. Fogalmam sincs, melyik a kettő közül, de én ki fogom deríteni.

Délután négy óra volt már, mire látogatóim úgy döntöttek ideje hazaindulniuk. Papától és Jamestől elbúcsúztam már (ők indulásra készen álltak), de anyáék még mindig apa dolgozószobájában beszélgettek. Én is el akartam köszönni anyutól - hiszen újabb két hónapig csak az oda-vissza tükrön keresztül láthatom -, amikor érdekes mondatfoszlányok ütötték meg a fülemet:

- Ugyan drágám, nincs is bizonyítékod! Honnan veszed, hogy Mógus volt a dologban?
- Honey, te is láthattad, hogy csak én és ő néztük pislogás nélkül Harryt. Szerinted én képes lennék ártani neki, a fiamnak?
- Nem, természetesen nem, de ennek jobban utána kell járnod!
- Tudom, már év eleje óta szemmel tartom. Lemerném fogadni, hogy nem is dadog.
- Mit akarsz tenni?
- Még nem tudom, de le fogom leplezni! És akkor igazán habogni fog, nem csak játssza majd.
- Rendben, de vigyázz magadra és Harryre.
- Persze, hogy vigyázok.

Itt elhalkultak, majd pár pillanattal később nyílni kezdett az ajtó. Már nem volt időm elbújni, farkasszemet kellett néznem a szobából kilépő szüleimmel.