Szombat reggel a fiúk beszélgetésére ébredtem. Seamus és Dean épp a Griffendél-Mardekár hamarosan megrendezett találkozóját tárgyalták. Épp csak pár mondatot kaptam el:

- Oliver szerint, már régóta nyert a Griffendél, de ilyen fogóval majd, mint Harry!
- Szerintem is, Harry csúcs szuper volt, ahogy elkapta Neville nefeleddgömbjét! – kontrázott rá Dean is.
- Azért ne szaladjatok ennyire előre! – szabadkoztam, de közben képtelen voltam az arcomról levakarni egy vigyort. – Csak most lesz az első edzésem! – pattantam ki az ágyból.
- Ugyan már, mért szerénykedsz? – jött be a mosdóból vörös hajú barátom. – Tényleg jó voltál!
- Rendben, elfogadom és köszönöm, de most már hagyjátok abba, különben elpirulok! – játszottam a szende szüzet, de jól eset az elismerésük. – Ideje reggeliznünk, aztán megkeresem apát. Azt mondta, megbeszéli Oliverrel, hogy délelőttre rakja az edzést! – magyaráztam a három pár értetlen tekintet láttán, majd belibbentem a mosdóba.

Lent a nagyteremben Hermione már rég reggelizett, mikor négyen leültünk mellé.
- Sziasztok! – köszönt, majd visszatért a Reggeli Próféta aznapi számához.
Mi is viszonoztuk a köszönést, majd mély beszélgetésbe kezdtünk, mi másról, természetesen a kviddicsről.
- Csak tudnám, mi olyan érdekeset lophattak el a Gringottsból? – tette fel a kérdést Hermione. Azonnal felé fordultam. – Erről olvastam a Hírverőben is, a Reggeli Prófétában, sőt, még a Szombati Boszorkány című lapban is, pedig ott általában divatról és a legfrissebb pletykákról - aminek a fele sem igaz - írnak!
- Én is olvastam pár sort róla tegnap Hagridnál! – szóltam hozzá a témához. – Pont annál a cikknél volt nyitva.
- Nem tudom, hogy mi lehetett, de nagyon ügyesnek kellett lenniük a tolvajoknak, ha sikerült kijátszani a bank biztonsági rendszerét!
- Egyetértek, de szerencsére a széfet épp aznap ürítették ki! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ron. – Úgyhogy nincs semmi gáz!
- Gondolod, hogy ilyen hamar feladják az elkövetők? – nézett szúrós szemmel a fiúra Hermione.
- Most mi bajod? – csattant fel Ron. – Nem tudsz róla semmit, akkor mit okoskodsz?
- Ejnye gyerekek, 5 pont a Griffendéltől a hangoskodásért! – lépett hozzánk a bájitaltanár.

- De apa, mi csak…
- Áh Harry, épp téged kereslek, hogy szóljak, beszéltem Mr. Wooddal. Az edzés egy óra múlva kezdődik lent a pályán.
- Rendben – bólintottam, majd folytatta.
- Ebéd után büntetőmunka, ugye nem felejtetted el?
- Hogy lehet elfelejteni? – fordultam vissza a többiekhez.
- Túléled! – morogta, majd csak suhogó talárját lehetett hallani, ahogy távozik.

Az egy óra hamar eltelt, majd leballagtam a pályához. Egyik felem örült, mert végre seprűre ülhetek, míg a másik felem szomorú, mert megbántottam apát. Láttam a szemében a csalódottságot, amit én okoztam egyetlen mondattal. Eltökélt szándékom volt, hogy normális leszek Malfoyjal, ha összeszorított foggal is, de normális. De előtte még ki kviddicsezem magam!
A többiek már vártak a pályán, mikor megérkeztem.
- Szia! – köszöntött Oliver, a csapatkapitány. – Vegyél egy seprűt a tárolóból!
- Rendben! – Már épp indultam volna, hogy keressek magamnak egy megfelelő „járgányt”, amikor apa fékezett le mellettem.
- Ezt használd! – nyújtott át egy vadonatúj seprűt, melynek a nyelén ez állt: Nimbusz Kétezer.
- De apa… - nyögtem csodálkozva. Alig akartam elhinni, hogy egy ilyen csodát tarthatok a kezemben. – hisz ez a legújabb versenyseprű! Megérdemlem én ezt egyáltalán? – sandítottam rá félszegen.
- Már mért ne érdemelnéd meg? – nézett vissza rám csodálkozva.
- Hát csak mert… - kezdtem dadogva.
- Harry, a családi gondokat nem szabad összekeverni az iskolai élettel, ezt te is tudod. Egyébként pedig, nem árt, ha valaki helyre teszi a Mardekárt – suttogta. – Mostanában kicsit elkanászodtunk!
Ez a mondata és hozzá az a pillantása mosolyt csalt az arcomra.
- Oké, megizzasztom őket egy kicsit!
- Ez a beszéd! De előtte azért még gyakorolnod kell. – Egy pillanatra megölelt, majd csatlakozott a lelátón ülő Ronhoz és Hermionéhoz, meg egy szőke lányhoz, akit nem tudtam beazonosítani.

Én is felröppentem a többiekhez az új seprűmmel, akik pár perc erejéig csak lábaim közt lévő repülőalkalmatosságra bambultak.
- Hű… nem tudtam, hogy ilyet is tartanak a tárolóban! – csodálkozott George.
- Én is csak véletlenül akadtam rá! – nevettem. – De most játszanánk végre?
- Pe… persze! – tért magához Oliver, majd a póznák elé repült.
A gyakorlás abból állt, hogy a 3 hajtó megpróbált a karikák valamelyikébe dobni a kvaffot, amit Olivernek ki kellett védenie. A Fred-George páros közben a gurkókat terelte, melyeket a 3 lánynak kellett folyamatosan kerülgetnie, míg én egy apró sárga golyócskát, az aranycikeszt pásztáztam tekintetemmel, közben természetesen a Weasley ikrekre és gurkójukra is ügyelnem kellett. A játék teljes összhangban zajlott. Mindenki tudta a feladatát és többé-kevésbé jól is tették azt. Nem csoda, hiszen gyönyörű napos időnk volt szeptemberhez képest. A nézőközönség felől csak néha-néha lehetett szurkolásokat hallani, amúgy feszülten figyelték a meccs alakulását. Épp az járt a fejemben, hogy még meg sem köszöntem apának az ajándékot, amikor megfogalmazódott bennem a nagy ötlet.
- Ha már nem tudtam megköszönni, legalább büszke hadd legyen rám – gondoltam, majd bravúros műbukásokkal és bukfencekkel produkáltam magam – amit meg is tapsoltak -, amikor megláttam pár méterre előttem lebegni a cikeszt. Gondolkodás nélkül felé szálltam, észre sem véve a kb. háromszor akkora fekete golyó közeledését.
- Mindjárt eléred – biztattam magam. – Már csak pár centi!
- Vigyázz! – kiáltotta egy ismeretlen női hang, majd éles fájdalom cikázott végig karomban. Könnyeim hirtelen utat törtek maguknak szemhéjam alól, ahogy összeszorítottam szemem, majd kényszeritettem magam, hogy újra kinyissam. A cikesz még mindig ott lebegett két centire tőlem. Nem hagyhattam, hogy az első edzésem ilyen csúfos kudarcba fulladjon. Különben a végén leváltanak és Malfoynak minden oka meg lesz a gúnyolódásra. Na, azt már nem!
A törött karomat mozdítani sem tudtam, az csak lógott a testem mellett, míg a másikkal elengedtem a seprű nyelét, és lassú óvatossággal nyúlni kezdtem a szárnyas labda felé. A lélegzetem is visszafojtottam, úgy vártam a golyó reakcióját, de egyhelyben lebegett tovább, majd hirtelen mozdulattal utána kaptam. Ettől a heves mozdulattól előre lebucskáztam a seprűről, és már csak a zuhanásra eszméltem föl.
Ekkor a nézők felől meghallottam ugyanazt a hangot, amely a gurkó támadásánál is figyelmeztetett:
- Vingardium leviosa! – kiáltotta, mire testem esése lelassult és puhán landoltam a pálya gyepén. Azonnal körém gyűltek. Megpróbáltam felülni, de nyomban vissza is hanyatlottam.
- Maradj veszteg! – szólt rám apa. – Látod, erről beszéltem! Fiatal vagy te még a kviddicshez.
- Ez nem igaz… – replikáztam, de éles pillantásával belém fojtotta a szót, majd a szőke lányhoz fordult.
- Azt hittem a lebegő búbájt később veszik, Miss. Lovegood!
- Igen, de mivel Flitwick professzor a házvezető tanára a hollóhátasoknak, nekünk előbbre hozta! – válaszolta könnyed hangsúllyal.
- Minden esetre köszönöm a fiam nevében is! – nézett újra rám, majd felkapott.
- Hé, csak a karom törött el! Attól járni még tudok! – morogtam fenyegetően, bár teljesen feleslegesen. Felvitt a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey gyógyító kezeire bízott. De mielőtt elhagyta volna a helyiséget, közölte, hogy vacsora utánra rakja a bűntetőmet Dracóval.
Remek, most azt hiszi, azért tettem ezt az egészet, hogy ne kelljen bűntetőre mennem. Mintha minden vágyam az lenne, hogy itt feküdjek fél napig!

A gyógyító pillanatok alatt rendbe hozott, ennyit még apa is meg tudott volna tenni, mindenféle cirkusz nélkül. Azt hittem, ezzel a pálcasuhintással minden kész, és mehetek a dolgomra, de visszafogott. Madam Pomfrey szerint volt még néhány belső sérülésem, amit egy lilásszínű bájital és néhány óra alvás helyre hoz. Követtem a javasasszony unszoló szavait, majd felhajtottam a kotyvalékot és végigfeküdtem az ágyon.
Mikor felébredtem, Ron és Hermione már az ágyam melett lévő székeken ültek. Az éjjeliszekrény felé nyúltam, ahol legutóbb még a szemüvegem volt, de nem találtam.
- Nézzétek, felébredt! – Hallom Hermione hangját, valahol a közelből.
- Ezek szerint többen is vannak? – csodálkoztam el magamban.
- Megkaphatnám a szemüvegem? – ültem fel még kissé bágyadtan.
- Upsz, bocs, csak muszáj volt valamit fognom – nyújtotta felém valaki, majd felbiggyesztettem az orromra.
- Csodás! Tele van újlenyomatokkal az egész! – Tényleg alig láttam valamit.
- Máris rendbe hozom! – ajánlotta fel Hermione. – Suvickus! – intett pálcájával, mire a lencse áttetszően tiszta lett.
- Kösz! – motyogtam, majd feljebb tornásztam magam. Most már alaposabban megtekinthettem látogatóimat. Hermionét, Ront és az ikreket rögtön felismertem, de azt a lányt, akinél a szemüvegem is volt, nem tudtam hová tenni.
- Ne haragudj, ismerjük egymást? – néztem a derékig érő szalmaszőke hajú, kékszemű lányra.
- Harry, ő Luna Lovegood! – sietett a bemutatással göndör hajú barátnőm. – Ő mentett meg a frontális becsapódástól. Csak kíváncsi volt rá, hogy vagy!
- Tényleg, azt hiszem, illő lenne megköszönnöm… Még ha össze is taperoltad a plusz szemeimet! – tettem hozzá viccesen. – Szóval kösz!
- Nincs mit, máskor is! – mosolygott zavartan.
- Harry… – szólt közbe Fred, megzavarva ezzel a szemkontaktusomat az új lánnyal. – Perselusnál van a seprűd, így…
- Tudom, mit akartok mondani, de majd megpuhítom!
- Az jó lenne, mert csakugyan remek fogó vagy! – mutatta föl a cikeszt George, amit egész eddig a kezében szorongatott. – Ezt találtam ott ahol landoltál! Elkaptad!
- Wood odáig van, meg vissza, hogy egy ritka őstehetség került a csapatba, erre Perselus ki akar vetetni – folyt bele a beszélgetésbe Ron.
- Nem fog megtörténni, ígérem! - bíztattam a többieket, majd Madam Pomfrey tűnt fel egy tálca étellel. Életmentő kaja, ide vele!
Fogalmam sincs, talán a bájital, vagy az, hogy reggel óta egy falatot sem ettem, de farkas éhes voltam. Ront is megszégyenítő gyorsasággal, tömtem magamba a tálca tartalmát. Fél füllel hallottam, hogy Hermione odasúgja Lunának:
- Azért tud kulturáltabban is enni! – Mire halkan felnevettek.

Miután kiengedtek a gyengélkedőről és sikerült átöltöznöm is egy kényelmesebb ruhába, azonnal a pincehelyiségek felé vettem az irányt. Apa dolgozószobájához érve mérgesen benyitottam. ő éppen elmélázva üldögélt az asztalánál, de a hangra felém kapta tekintetét.
- Áh… nem számítottam, hogy ilyen korán jössz, de akkor majd te felvilágosítod Dracót a feladatról! – lépett hozzám közelebb. – Nekem úgyis sietnem kell!
- Csak nem beszélni akarsz McGalagonnyal?
- De igen, szóval a feladat…
- Apa kérlek, csak egy apró baleset volt!
- Nem vagyok hajlandó vitatkozni! – csattant föl.
- Nem vagyok hajlandó kiszállni! – makacskodtam. – Már beszéltem erről anyával, és ő megengedte! Szerinte is fordulhatnak elő kisebb sérülések!
- De nem az ÉN fiammal, pláne ennyi idősen!
- Ugyan már. A papával is sokat játszottam. Szerinted ott nem történt néha baleset?
- Lehet, de nem a szemem láttára!
- Ezentúl jobban fogok figyelni. Kérlek, csak még egy esélyt! – kérleltem könyörgő szemekkel.
- Jól van! – adta be a derekát, majd a fal mellett álló hatalmas szekrényhez sétált, ahol a bájital hozzávalókat tárolja. – Ha végeztél a büntetővel, itt vár rád ez! – mutatta fel a gardrób oldalának támasztott seprűt.
- Köszönöm! – csillant fel szemem a tárgy láttán.
- Szívesen, most pedig várjuk meg Dracót is.
- Mi lesz a feladat?
- Máris mondom! – szólt, mikor kinyílt az ajtó kétszeri kopogtatás után. – A feladat tehát a következő. Kedves Hóborc, a mi rosszindulatú kopogó szellemünk szétszórt néhány sárkánymájat és hasonló finomságot a trófeateremben. Azt kéne kitakarítanotok varázslat nélkül.
- Ugye most csak viccelsz? – akadtunk ki egyszerre Malfoyjal.
- Úgy nézek ki? – nézett ránk fagyos arccal. – Jó lecke lesz ez nektek!
- De apa… - próbálkoztam, de már a vállainknál fogva vezetett is ki minket a szobából.

Hosszú folyosók és lépcsősorok megtétele után a trófeateremnél lyukadtunk ki. Az állapota rosszabb volt, mint gondoltam. A páncélok a fal mentén, a díjjak és címerpajzsok csöpögtek a zöld belsőségektől. Bele sem mertem gondolni, milyen állatból származhat még. Segélykérően néztem apára, de az eddig oly kedves lovag átment kőszívűbe.
- Pálcákat kérem! – tette ki a kezét, mi pedig lemondó sóhajtások közepette átadtuk. – Rendben, most van hétóra, féltizenegyig készüljetek el! – szólt, majd kisietett a szobából és ránk zárta az ajtót.
Remek, én is szeretlek apa!
Miután felsoroltam a szótáramból ismert összes káromkodást és csúnya megjegyzést, valami vödöröt és rongyot kezdtem keresni. Nem is kellett sokáig, az már ki volt készítve az egyik vitrin mellé. Magamhoz vettem az egyiket, majd kisebb undorral az arcomon mosni kezdtem. Malfoy már jó ideje nézett, amint tevékenykedem. Kezdett elegem lenni belőle.
- Esetleg, te is megmozdulnál végre? Vagy egyedül kell az egészet letakarítanom?
- Én túl nemes vagyok az ilyen feladathoz – nyávogott. – Ha ezt az apám megtudja!
- Jaj, hogy oda ne rohanjak! Képzeld, az én papám is befolyásos ember, mégis tud gyomlálni a kertben, ha a mama megkéri!
- Igazán, és mit dolgozott a te nagyra becsült papád? – kérdezte gúnyosan.
- Semmi közöd hozzá, Malfoy, de ha már annyira érdekel az aurorok parancsnoka volt. Akkor vonult vissza, mikor Voldemort meghalt.
Hirtelen rádöbbentem, hogy túl sokat mondtam ennek a nyápic apuci kedvencének.
- Most már dolgozhatnál is! – förmedtem rá.
- Te csak ne mond meg, mit tegyek! – szájalt vissza, de azért ő is megfogott egy rongyot, és sikálni kezdett, elmosolyodtam. – Csak azért, mert olyan lassú vagy, és nem akarom az egész éjszakát itt tölteni!
Még ha sértegetett is, de legalább már dolgozik, és panaszkodik. Az elején még eltűrtem, de a végére már én is kifakadtam.
- Malfoy, csöndbe maradnál, csak két percre, már zsong a fejem!
Erre fölhorkantott, majd tovább súrolta a címerpajzsot. Rengeteg kitüntetést láttam a tisztogatás alatt. Volt ott pl.: önzetlenül az iskoláért különdíj, kviddics – és házkupák végelláthatatlan sora, és sajnos azokat mind le kellett pucolnunk, még akkor is, ha nem érte mocsok.
Már a tizet is elütötte az óra, mire nagyjából befejeztük. Ez az, már csak félóra gyötrelem, és vége!
- Én egyszer kinyírom Hóborcot! – nyögte fel Malfoy. A türelme végét járhatja.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak. Valaki már megelőzött! – Először gyilkos tekintettel nézett rám, majd ki tudja mért, elnevette magát. Ilyen poénosat mondtam volna?
- Igazad van. Szellemet nehezen tudok kinyírni.
- Próbálkozni azért szabad! – morogtam, erre jobban felém fordult.
- Azt hittem, megkergültél, amikor benyögted azt az egeres dolgot!
- De elhitte és ez a lényeg! – Kétkedő tekintetét látva gyorsan hozzátettem. – De tényleg!
- Na persze, ne is próbáld bemesélni!
- Akkor ne hidd el! De azért jól kapcsoltál!
- Kösz – Őszintén meglepődtem rajta, de nem mutattam, inkább dolgoztam tovább. Végül, sikerül időben befejezni a pucolást. Amint az óra jelezte a félidőt, az ajtó zárja kattant egyet és mi kiléptünk a teremből. A vödröket a rongyokkal visszaraktuk a helyére, majd elindultunk apa laborjához.
Mivel a trófeaterembe még sosem jártunk sem én, sem Malfoy, nem tudtuk merre induljunk vissza. A folyosó még egybe torkollott és már teljesen eltévedtünk.
- Mondtam, hogy meg kellett volna várnunk Perselust! – Hallom kissé ijedt hangját a szőkeségnek.
- Azt hittem, te ennél sokkal bátrabb vagy! – cukkoltam. Igaz, nem ismertem, de becsmérléssel totál fel lehetett húzni.
- Úgy gondolod? Jól van ragyásfej, akkor gyere utánam! – majd megszaporázta lépteit.
- Ragyásfej? – értem utol. – Még így sem hívtál. Bővül a szókincsed Malfoy!
- Pofa be, Potter! – szólt rám. Lépteket hallottunk. – Ki lehet az?
Válasz gyanánt megjelent Mrs. Norris, a gondnok szürke macskája. Villogó sárga szemeivel vészjóslóan meredt ránk, majd nyávogott egyet. Ekkor már hallani lehetett Frics közeledését is.
- Mi a baj cicuskám… - ért a macska mellé. Addigra már eltűntünk egy titkos ajtó mögött. – kószáló diákok?
Egy darabig még hallottuk, ahogy járőrözik a folyosón, majd elhalkultak léptei. Épp kérdezni akartam, honnan van Malfoynak pálcája, amikor morgásra lettünk figyelmesek. Egyszerre fordultunk meg.
A látvány, ami a szemünk elé tárult, nem volt piskóta. Egy hatalmas, fekete kutya volt. A különbség pedig, hogy méretei az elefántéval vetekedtek, míg fejből legalább három volt neki. Három pár vérben forgó szem, három vicsorgó pofa. De mindezek ellenére valami szemet szúrt. Egy csapóajtón állt, biztos nem véletlenül van itt, őriz valamit. Ezek a gondolatok fejemben egy másodperc tört része alatt peregtek végig, míg ordítva igyekeztünk kijutni a „kutyaszorítóból”. Az ajtó végül megadta magát, és az utolsó pillanatban sikerült becsuknunk az állat orra előtt. Lihegve dőltünk neki a tákolmánynak.
- Mi a fene volt ez? – kérdezte ijedt hangon Malfoy.
- Nekem kutyának tűnt, de nem mernék rá esküdni!
- Nem tudom, de ez mind a te hibád! – támadt nekem. – Az a valami majdnem megölt minket!
- Az én hibám? – háborodtam föl. – Na álljon meg a menet, te vezettél ide minket!
- Igen, mért nem tudtál egyhelyben maradni? Megvárhattuk volna Perselust!
- Beszari! – morogtam, majd ügyet sem vetve rá, végigtrappoltam a folyosón. Megfogadtam, hogy normális leszek vele, és eddig ment is – még el is csodálkoztam -, mennyire emberien elbeszélgetünk, de ami sok, az sok. Engem hibáztatni, mert a tiltott folyosószakaszhoz vezetett, már sértő. – Egyébként is, honnan van neked pálcád? – fordultam a fiúhoz, aki épp akkor ért be. – Tudtommal apa elvette tőlünk!
- Igen, de én mindig tartok magamnál egy tartalék pálcát. Malfoy szokás!
- Remek!
- Ti meg mért nem a trófeateremben vártatok? – Apa és Mr. Frics jött velünk szembe.
Nagyszerű, még ez is. Egy kviddicsbalesettel kezdem a napot, aztán majdnem kirakat a csapatból, bűntető Malfoyjal, utána egy kis kutyakaland, most pedig jön, hogy leszedje a fejünket, és a kezünkbe adja. Máshogy be se tudnám fejezni ezt a napot. Komolyan, jövőre ezen a napon inkább fel sem kelek!
- Én mondtam neki, hogy várjuk meg a professzort a trófeateremben! – kelt rögtön a maga védelmére Malfoy.
- Igaz ez, Mr. Potter! – nézett rám szigorúan.
- Igen! – Álltam a tekintetét.
- Van róla fogalmuk, hol vannak most éppen?
- Nem igazán! – válaszoltam ártatlan szemekkel.
- A harmadik emelet tiltott folyosószakaszán! Ezért levonok 20 pontot a Griffendéltől!
Nem reagáltam semmit, de legszívesebben bevertem volna Malfoy kárörvendő képét.
- Természetesen a Mardekártól is! – Erre lehervadt a mosolya.
- De professzor úr…
- Valami gondja van, Mr. Malfoy?
- Nincs.
- Én is úgy gondoltam. Most pedig menjetek a klubhelyiségetekbe!

Szótlanul sétáltunk végig az üres folyosókon, csak a lábunk vert visszhangot. Mikor a Kövér Dáma portréjánál megálltunk, éreztem, hogy figyelmeztetőleg megszorítja a vállam.
- Holnap szeretnék veled beszélni! – suttogja. Nekem csak egy bólintásra futja, majd Malfoyjal az oldalán elindul lefelé.
- Disznóorr! – motyogom a dámának, azután belépek a feltáruló portrélyukon.