Luthien Lovemagic Oldala

Szerző megjegyzése: itt a következő fejezet. Jó olvasást, és kritikákkal se kíméljetek!:) U.I.: Szeretnék minden Perselu Piton rajongótól elnézést kérni, ha zavarná őket külső - és belső átformálása. Remélem, azért ők is elolvassák a története! "reménykedő szemek":)

Halk léptekkel sétáltam melléjük, egészen a közelükbe, de véletlenül sem szólítottam meg őket. Hallgatózni kezdetem, bár tudom, hogy csúnya dolog, de nem tehetek róla, sok ehhez hasonló problémával küszködtem. Hiába, én már csak ilyen beteg ember vagyok, hehe.
A korlátra helyeztem mindkét karom, közben a tengert figyeltem, de fél füllel végig a beszélgetést hallgattam:
- Egyébként, a nevem Hermione Granger, és a tiétek?
- Én Harry Piton vagyok, és ő az öcsém, James Piton! – mutatta be magukat Harry is.

Szívemet melegség járta át Harry szavaira, akkor mégis elfogadta őt apjának, gondoltam mosolyogva. Okos gyerek, bizonyára nem akarta, hogy a lány kérdezősködni kezdjen a családi életéről. James viszont majdnem elszólta magát, de Harry idejében kapcsolt. Gyorsan bokán rúgta – persze nem erősen -, hogy elhallgattassa. Szerencsére, a magát Hermionénak nevező lánynak ez fel se tűnt, vagy csak jól álcázza. Még pár percig sikerült hallgatóznom, majd nagy bánatomra lebuktam a kis „boszorkány” előtt.

- Ti ismeritek azt a nőt? – bökött felém fejével, mire a két fiú megfordult.
Próbáltam magam valaminek álcázni, de egy bokor sem volt a közelben, ezért a B-terv kivitelezése következett: fütyürészve tekingettem jobbra-balra, de véletlenül sem rájuk.
- Anya, te mióta vagy itt? – kérdezte Harry.
- Nahát, ti meg itt vagytok? – kérdeztem meglepődést színlelve. – Észre sem vettelek titeket!
- Na persze! – Látszik, hogy együtt nőttek fel, olyan egyszerre vágták rá.
- De én tény…
- Anya! – szóltak rám erélyesebben.
- Nem jött be? – kérdeztem félve, mire szintén egyszerre kezdték rázni a fejüket.
- Akkor még gyúrok rá – válaszoltam lesújtottan, mire a két fiú felnevetett, ezt a szégyent! Lassan süllyedni kezdtem, de a lány torokköszörülése nem engedte.

- Khm… elnézést, ön a fiúk anyja?
- Igen, te pedig bizonyára Jamie-ék új barátnője vagy! A nevem Mrs. Piton, de szólíts csak Honeynak! – nyújtottam felé egy baráti jobbot, mire ő is kedvesen reagált.
- Engem meg csak Hermionének!
- Rendben – mosolyogtam. – Na és, miről beszélgettetek?
- Semmi különösről, csak amennyit hallhattál – szólt egykedvűen Harry, miközben a tengert nézte.
- Ez fájt, nem hallgatózok… annyit – tettem hozzá halkan.
- Most elárultad magad! – örvendezett James, de nem hagytam túl sokáig örülni, mert jól megcsiklandoztam. Ekkor jött ki Perselus is, és a nagy nevetésre már ő is felkapta a fejét.

- Sziasztok! – lépett hozzánk megkönnyebbült arccal.
- Apa… segíts… bánt! – kérlelte Jamie az apját, miközben fuldokolt a nevetéstől.
- Ugyan, ki bántana téged? – kérdeztem a műveletet meg se szakítva.
- Te…
- Gyerekek… most már szétcsapok köztetek! – Perselus hangja megállásra késztetett, és végre James is levegőhöz juthatott.
- És a kishölgyben, kit tisztelhetek? – fordult a lány felé, aki mindezidáig Harryvel társalgott.
- A nevem Hermione Granger, maga pedig, Mr. Piton lesz, ha nem tévedek!
- Nem, de szólíts inkább Perselusnak, még nem érzem magam annyira öregnek!
- Ne is hallgass rá, Hermione, épp most borotválta le az ősz szakállát – csacsogtam közbe, mire kaptam egy gyilkos pillantást a drágaságomtól.
- Csak viccel, ne is figyelj rá! – mosolyogta zavartan, majd belemorogta a fülembe. – Ezért még számolunk!
- Alig várom – suttogtam vissza, mire ravaszkás mosolyra húzta száját. Kezdtem rettegni, a kis mardekáros, imádom!
- Ez az, egyikre se hallgass, nagyok, de még gyerekek – szólt közbe Harry is. Látszott szegény lányon, hogy teljesen tanácstalan.
Olyan arcot vágott, hogy: „ Most kire figyeljek, kire ne, tessék, hogy, mi van?” Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, mikor meglátta szüleit közeledni hozzánk.

- Na végre, kicsim, már mindenhol kerestünk! – állt a feleség a barna hajú lány elé.
- Mondtam, hogy a fedélzetre jövök – védekezett, majd mielőtt anyja tovább folytathatta volna a replikázást, gyorsan közbevágott:
- Anya, hadd mutassam be Mr. Pitont és családját! – majd egyenként felsorolta a nevünket, mi pedig kezet nyújtottunk a nőnek és a férfinak is.
Beszélgettünk egy darabig, majd szétváltak útjaink, ugyanis pár perc múlva kikötünk.

Ezen a helyen is eltöltöttünk pár napot, megnéztünk sok várost, és fürödtünk a Földközi-tengerben, egyszer még Hermionéval és családjával is összefutottunk. Nem is meglepő, hiszen Szicília nem éppen Amerika méretű.
A szállodánk itt is gyönyörű volt, bár nem 4 csillagos, mint Barin, de mindenkinek tetszett. Hatalmas erkélye elég nagy volt hozzá, hogy kiülhessünk egy családi kártyapartira az utolsó estén. Már 11 felé járhatott az idő, és álmosak is voltunk, de egy bizonyos dolog nem hagyott nyugodni.
- Rendben, akkor játszunk egy utolsó kör pókert, de most legyen tétje is – javasoltam a társaságnak.
- Oké, és mi legyen az? – csillant fel Harry szeme.
- Ha nyerünk, elmondjátok, hogy min nevettetek annyira az első napon!
- Ö… izé… én, mintha kezdenék álmos lenni, te nem, apa? – majd a nyomaték kedvéért még ásított is egyet.
- De, én is kezdem érezni! – Már mindketten álltak volna föl, mikor rájuk szóltam.
- Lassan a testel, leülni! – mutattam helyükre, majd kénytelen-kelletlen visszaültek. – És most játszunk a szokásos felállásban: én Jamesszel, ti pedig ketten.
Jól megkevertem a lapokat, majd kiosztottam mindenkinek ötöt.
- Hé… várjunk! – szólt közbe Harry. – Mi még nem is mondtunk tétet!
- Ez így igaz! – helyeselt a családfő. – Ha mi nyerünk…
- Teljesen fölösleges ezen gondolkodnotok, úgyis mi nyerünk, igaz Jamie?
- Naná! – nevetett föl.
- Nos, rendben. Szeretem az önbizalommal teli nőket – mondta Perselus, majd felvette az eddig lefelé borított lapokat.
- Csak egy cserés – jelentettem ki, majd én is felvettem, de képtelen voltam elrejteni egy vigyort a drillem láttán. Az előttem ülő két személy nyelt egyet, majd húztak annyit a pakliból, amennyit eldobtak. Mikor mindenki cserélt, a lapok felfedése következett.
Először James terített, neki egy dáma párja volt. Utána Harry, neki már két párja, egy ötös és egy ász. Perselusnak egy király drillje volt, és végül nekem, hehe… egy full hand(dáma drill és 10-es pár) lapult a kis kacsóim között.
- Azt hiszem, ezzel én nyertem meg a kört. Tehát, nem a levegőbe beszéltem!
- Ez csalás volt, már előre tudtad, hogy te nyersz! - védekezett Harry és Perselus szinte egyszerre.
Míg ők kiabáltak velem, jeleztem Jamesnek, hogy másszon be az asztal alá. Azonnal megértette, mit is akarok, majd pár lapot leverve lehajolt értük, és…
- Ugyan már, ti is láthattátok, hogy jól megkevertem, hogyan csalhattam volna? – háborodtam föl.
- Azt nem tudjuk, de… - Váltottak egy gyors oldalpillantás egymásra, majd úgy felálltak az asztaltól, hogy majdnem felborult. – nekünk most mennünk kell!

De addigra kis segédem már elvégezte feladatát. Úgy vágódtak hanyatt, mint akiknek megkötötték a cipőfűzőjét. Lehet, hogy nem csak mintha? Hiába, olyan gonosz tudok lenni néha!

- Hová ez a nagy rohanás? – kérdeztem föléjük hajolva.
- Mi csak… izé… szóval… - dadogott Harry.
- Igen?
- Elfelejtettem, hogy milyen kupit hagytam a szobámban, igaz James? – Harry hiába is próbálkozott, öccse nem adott neki igazat.
- Nem is, már rég elpakoltad a cuccaidat – válaszolta mosolyogva Jamie.
- Ennyit a testvéri összetartásról – duzzogott. – Oh, azok a régi szép idők, amikor még másfél éves voltál!
Ez mindenkinek mosolyt csalt az arcára, de nem terelhette el a figyelmemet az igazi szándékomról. Most Perselus felé fordultam:
- Minél előbb elmondjátok, annál hamarabb kerülhetünk ágyba. Én fel tudok kelni, de ti nem hiszem, a hajó ugyanis 6: 50-kor indul. Úgy fogtok kinézni, mint a mosott rongy! – figyelmeztettem a fiúkat.
Azok még váltottak egy sokatmondó pillantást, majd Perselus belekezdett:
- Mondtam már, hogy…
- Perselus Piton, kezdek ideges lenni. – Mire behúzott nyakkal, pislogva válaszolt:
- Rendben, szóval azon, hogy…
- Ne, apa! – szólt közbe Harry.
- Muszáj, különben ledöglünk a hajóról a fáradtságtól!
- Szóval, Harry mesélte, mi volt az első reakciója, mikor terhes voltál Jamie-vel, mire én rákontráztam, hogy ügyelnünk kéne a palacsintáinkra!
- Azt mondjátok, úgy nézek ki, mint egy falánk disznó? – kérdeztem enyhe sértettséggel a hangomba.
- Nem, csak vicceltünk! – védekeztek egyszerre.
- Most már mindegy, fölösleges kimagyarázni – húztam fel az orrom. – Gyere Jamie, hagyjuk őket, hadd vergődjenek ott lent, megérdemlik!
Míg mi ketten bementünk a szobába, addig ők kint maradtak, és a csomókat igyekeztek kibogozni. Hiába, James vérprofi, hehe.

Már meg is ágyaztam, mire bejöttek. Harry szomorkás arccal kért bocsánatot, aminek képtelen voltam ellenállni. Nevetve intettem magamhoz.
- Tényleg azt hittétek, haragszom rátok? – majd magamhoz öleltem Harryt, Perselust pedig megcsókoltam. - Komolyan, reméltem, hogy ennél jobban ismertek.
- Én tudtam ám, hogy csak megjátszod magad – vágta rá Perselus.
- Na peeeeeeeeersze, te is megijed…
- Most már alvás, büdös kölök! – Tenyerét Harry szájára tette, majd a vállára hajította, úgy vitte be a testvéréhez, aki már rég húzta a lóbőrt.
- Jó éjt! – kiáltotta még nevetve, mielőtt az apja beért volna vele a másik szobába.
- Neked is, kicsim! – integettem, majd mosolyogva huppantam le az ágyra. Levettem köntösöm, és befeküdtem a vékony takaró alá. Nem sokkal később a bájitalok mestere is csatlakozott.

- Alszol már? – kérdezte bebújva mellém.
- Most már nem – morogtam, bár úgyis tudja, nem vagyok az a két perc alatt elalvó típus. Megfordulva belefeküdtem kedves ölelésébe.
- Édes, hogy aggódtál miattam – mosolyogtam, tudtam, hogy ettől a plafonon lesz.
- Én egyáltalán nem aggódtam, Harry csak össze-vissza beszél!
- Szóval, akkor nem is szeretsz?
- Jaj, dehogynem! Te is tudod, hogy igen, én csupán tisztában vagyok vele, meddig feszíthetem nálad a húrt.
- Ez igazán kedves. – Gondoltam, elég mára Perselus agyának húzásából, gyorsan témát váltottam. – Szerintem, nagyon rendes emberek ezek a Grangerék, nem gondolod?
Pár perc késlekedéssel válaszolt:
- De, én is úgy vélem. Nagy valószínűséggel, holnap is összefutunk velük.
- Meglehet. Képzeld, mit hallottam az érkezésünk napján Harrytől!
- Mit? – Beszéde egyre nehézkesebb lett.
- Mikor megkérdezte a lány Harry nevét, Pitonként mutatkozott be.
- Valóban? – Az eddig oly fáradt hang, hirtelen felélénkült. – Lehet, hogy tényleg az apjának tekint?
- Talán – válaszoltam mosolyogva. – Szerinted, így viselkedne veled, ha nem?
- Nos, nem hiszem, de…
- De mi?
- Aludjunk! – Ez a kijelentés nem tűrt ellenkezést. Mindketten megpróbáltunk gyorsan és sokat aludni, mivel másnap indultunk – most már tényleg – haza, és hosszú út várt ránk Londonig.

A kedd reggel hamarabb eljött, mint szerettem volna. Bosszankodva dörzsöltem szemem, mert a nap pont belesütött, majd hunyorogva néztem rá az órára. Az hat órát mutatott.
- Te jó ég, elkésünk! – pattantam ki azonnal. – Mért nem szólt az óra?
- Szólt, csak lenyomtam – morogta Perselus félálomba.
- Tessék? Te képes voltál lenyomni? Na, azonnal kifelé az ágyból és öltözz, de tüstént!
- Most mit kiabálsz? – nyafogta. – Nem vagyunk késésben.
- Hétóra előtt 10 perccel indul a hajó, szerinted időben vagyunk?
- Tényleg? Én azt hittem, hogy…
- Te csak ne higgyél semmit, inkább öltözz, én meg fölkeltem a fiúkat.

Ők már szokás szerint fenn voltak, készen az indulásra. Így szerencsére 20 perc alatt elkészültünk, míg az egyik recepciós felhívott nekünk egy taxi társaságot.
- Nagyon köszönjük! – hálálkodtam.
- Ugyan már, ez volt a legkevesebb, amit tehettünk önökért – válaszolta a kedves öreg férfi.

Öt perc sem telt bele, és már meg is érkezett az egyik emberük, aki kivitt minket a hajóig.
- Köszönjük – búcsúztunk el, majd egy kis borravalóvaló fizettük meg a sietségét.

A hajón nem történt semmi érdekes, végül nem találkoztunk a családdal, lehet, hogy még maradtak pár napot. Nápolyból Rómába megint csak busszal mentünk, ahol a gyerekek aludtak egy sort, hogy a repülőn frissek legyenek. A Rómából Londonba tartó gép egykor hagyta el a kifutót.
Perselus most csodák-csodájára nem morgott, sőt, ő is a srácokkal nézelődött az ablakból. Olyan aranyosak voltak, imádom őket! Délután ötre érkezett meg velünk a gép, ahol már apa várt minket autóval. Wolfy úgy örült, hogy újra lát minket, majdnem fellökött mindnyájunkat.

Sajnos, a fiúknak tett ígéretünket nem tudtuk betartani a következő nyáron, mert mással voltunk elfoglalva, de ők ezt egyáltalán nem bánták. Augusztus 3.-át írunk, és egy hét múlva a legnagyobb örömben lesz részem. Ráncos, vén boszorka koromra sem fogom elfelejteni ezt a lánykérést.

Talán héthónapja történt, hogy éppen a konyhában ültem egy hosszú, és nagyon-nagyon fárasztó nap után. Herbateát iszogattam akácmézzel, hogy fájó torkomat csillapítsam, és magamra erőltessek egy kis egészséget, mart apuék jöttek hozzánk látogatóba. Tudtam, hogy anya egyből aggódni kezdene, pedig igazán nincs komoly bajom.
Míg így üldögéltem, egyszer csak lángok felcsapódását hallottam a nappaliból, majd egy hadseregnyi ember érkezését. Történetesen anya, apa, a gyerekek és Perselus toppantak be a konyhába.
- Sziasztok! – köszöntem, majd kiittam az utolsó kortyot is.
- Szia, kicsim! – Anya és apa jó szorosan magukhoz öleltek.
- Ezeknek, mi bajuk lehet? – kérdeztem magamtól, de választ, természetesen nem kaptam rá. Meglepődtem, mikor anyu szemében egy csillogó könnyet véltem felfedezni. Lehet, hogy tudnak valamit, amit én nem?
De a kérdésre most sem kaptam választ, egészen vacsora végéig. Ugyanis, miután minden a helyére került, elfoglaltuk helyünket a nappaliban és beszélgettünk. Már vagy félórája lehettünk így, mikor valaki lekapcsolta a villanyokat és kibontakozott annak sziluettje a sötétben. Gondolom, egy tortát tarthatott a kezében, mert 24 szál kis gyertya lobogott rajta. Hiába, a családtagok sosem felejtkeznek meg a másik születésnapjáról. Az enyémet január 12.-én ünnepeltük. Miután elénekelték a Boldog születésnapot c. dalt és felkapcsolták a villanyokat, a látványtól még a szavam is elakadt. A torta közepén egy marcipán menyasszony és vőlegény állt. Ekkor lépett be Perselus is a szobába, apáék pedig mosolyogtak. Észre sem vettem, mikor ment ki a helyiségből. Megkövülve néztem, hogy jön, majd térdel le elém. Tudtam, mi következik most, ezért nagy levegőt vettem és igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. Ez egy boldog pillanat, nem szabad sírni, nyugtattam magam.

– Ilyen téren nem vagyok igazán gyakorlott, de szeretném elmondani, mennyire boldog vagyok, mióta veled és a fiainkkal élek. Más ember lettem, és ezt csak nektek köszönhetem, szeretem ezt a családot. – Szavaira mindenki elmosolyodott. – Csak sajnálni tudom azt az elmulasztott másfél évet, de szeretném, ha ez mától örökre megváltozna. Veletek szeretném leélni az életem. – Eddig a percig mindenkihez intézte szavait, de most hozzám fordult. – Honey, hozzám jönnél feleségül, élnél mellettem jóban, rosszban? – Gyerekek a háta mögött hevesen bólogattak, én pedig a sírás szélén állva igent rebegtem. Ekkor dísztalárja balzsebéből egy szívalku dobozkát vett elő, és az ujjamra húzta az aranygyűrűt, melynek közepén egy zafirkő ékeskedett.

Merengésemből Harry és James zökkentett ki. Kora délután volt már, ennek ellenére fáradtan huppantak le a székükre. Igyekeztem valami ebédfélét összehozni, de az utóbbi egy hónapban, egyre pocsékabbul főzök, folyton elsózom az ételt, mert minduntalan elkalandoznak a gondolataim. Hogy eltereljem figyelmem az esküvőről, a gyerekeket kezdtem faggatni – így talán megmenekül a mai ebédünk.

- Mi van apátokkal? Mindjárt kész az ebéd!
- Már megint a tükörben bámulja magát! – nevetett Jamie, míg Harry csúnyán nézett öccsére. – Most mi van? Ez az igazság! – vélekedett a kisebbik, állva Harry tekintetét.
- Tudtam, hogy tetszik neki az új frizurája, de a világért se vallaná be. Férfiúi büszkeség! – legyintettem.

Arra a napra is örökké emlékezni fogok. Közel 2 hónapomba telt, mire sikerült rávennem, hogy alakíthassak egy kicsit a frizuráján. A gyerekek aznap anyáékhoz mentek, így zavartalanul kezdhettem bele a műveletbe.
Először is megnyugtattam, majd beleültettem egy székbe. Még véletlenül sem tükör elé, pedig nagyon könyörgött, hehe.
- Édesem, biztos, hogy ez…
- Figyelj, ha nem tetszik, egy varázslattal visszaalakíthatod! – mondtam, majd kezembe vettem az ollót. Nem vágtam sokat, csak a formája lett más, lépcsőzetesen tépettre vágtam hátul – és elől is egy kicsit. Nagyon szívdöglesztően nézett ki vele.
- Na, most már készen is vagyunk! – jelentettem ki. – Megnézheted.
Látszott rajta, hogy mennyire megdöbbent, de csak ennyit mondott:
- Talán megtartom.

Ennek már egy hete, de az óta folyton a tükör előtt kezdi a napot. És ő még azt hiszi, hogy nem veszem észre, hallatlan.
A családfő ekkor belépet, hogy elfogyaszthassuk végre gyászos ebédünket.