10. fejezet
2007.10.15. 00:31
Szerző megjegyzése:
Itt a következő fejezet. Itt már kicsit nagyot ugrottam az időben, de remélem tetszeni fog! Ha valamit nem értenétek, akkor szívesen válaszolok a kérdésekre.
Külön köszönet Lollénak, aki figyelmeztetett Harry párszaszájuságára, és mindenkinek, aki kritikájával bíztatott! Remélem, megmarad ez a jó szokásotok!:)
Telt-múlt az idő, nap napot követett, a hónap a hónapokat, az évek pedig az éveket. Észre sem vettem, és a kis Harryből hamarosan nagyfiú lett, míg a csecsemő Jamesből érett kislegény. Mindent elkövettem, hogy Harry tanultan kezdje már az első tanévének legelső napját is, persze ebből nevelőapja, Perselus sem maradt ki. Ha valamit megtanultam az évek során az, hogy hinnünk kell abban, amit el szeretnénk érni. A mottómmá is vált ez a mondat: Hidd, hogy a lehetetlen valósággá válhat!
Nos, én hittem benne, nagyon is hittem, mert mindig is boldog családban szerettem volna nevelni őket, hiszen ők mindenből a legjobbat érdemlik. Az elején persze voltak veszekedések Perselusszal, ajaj, nem is kevés, de megérte, így négy év távlatából. Végre, most ugyanúgy tudunk egymás szemébe nézni, mint 6 évvel ezelőtt, de azért mindig is egy tüske marad a szívében, hogy nem bíztam benne. Ez valahogy úgy működik, mint mikor az ember bedob egy követ a tiszta tükrű vízbe. A zavarossá vált víz egy idő után újra megnyugszik, de a kő ott marad. Valahogy Perselus is így lehet vele.
Gondolataimat 9 éves fiam érkezése zavarja meg, akit követ egy mamuszos illető is. - Jó reggelt, anya! – köszönnek egyszerre. - Sziasztok, mi ez a kórus? – kérdeztem nevetve. - Testvérek vagyunk, vagy mi a szösz! – Jött a válasz Harry felől, majd helyet foglalt az egyik széken. - Tényleg? Magamtól sosem jöttem volna rá! - Akkor ma is tanultál valamit, érdemes volt felkelni! - Na, a szemtelenkedést be is fejezheti a fiatalúr, különben nem jöhet sehová! - Mért, hová mennék? - Hm… ügyes titoktartó vagy Jamie! – dicsértem meg a másik csemetémet. - Kösz mami – mosolygott, majd gonoszul nézett bátyjára. Olyan tekintettel, mint aki büszke rá, hogy most ő tud többet, ráadásul meg is dicsérték érte. Hiába, 5 éves a kis drágám. - Naaaaaaaaaa, én mért nem tudhatom meg? - Mért érdekel? Úgyis itthon maradsz, és átnézed a legendás lények közül a mantikórokat, az egyszarvúakat és a leprikónokat. - De… - Várj, még nem fejeztem be! – vágtam szavába. – Gyógynövénytanból a mandragóra használatát és a rá vonatkozó biztonsági előírásokat. Azt hiszem most ennyi. - Egyetlen picike kis beszólásért, anya! – akadt ki. - Ne háborogj, nem vagy te tenger! - De nyár van, egész évben tanultam, nekem nincs szünet? - De van szünet, drágám, min veszekedtek? – Jött le az emeletről Perselus. – Különben sem egy napra megyünk el, és ez a leckemennyiség kicsit kevés – mondta, majd kivette kezemből a reggeli kávéját, amit felé nyújtottam.
Hát igen, az óta a bizonyos baleset óta igazi jó barátok lettek Harryvel. Történt ugyanis, hogy egyik alkalommal kifogyott a bájitalkészletem, de túl fáradt voltam hozzá, hogy akár egyhez is hozzákezdjek. Akkor támadt Perselusnak az a „nagyszerű” ötlete, hogy lepjenek meg. Meg is lepődtem, ehhez kétség sem férhet. Ebbe a nagyszabású tervébe Harryt is bevonta, méghozzá, hogy készítsék el a hiányzó bájitalokat. Nos, odáig minden remekül haladt, hogy összevágták a hozzávalókat. Harryt még kénytelen volt meg is dicsérni, mert tényleg szépen vágott és porított, míg Perselus az üstben főzte őket. Már pirkadt, mikor a fájdalomcsillapító főzetnél tartottak és az apuka sietősebbre vette a tempót. Nagy kapkodásának az lett a végeredménye, hogy olyan hozzávalót tett bele, amit nem kellett volna, minek következtében…
Sietős léptekkel rohantam le a pincébe, nyomomba az akkor még három éves Jamesszel. Mikor megláttam a füstöt és a bájitaltól csöpögő két személyt, alig tudtam szóhoz jutni. - Ti meg mi az ördögöt műveltek? – kérdeztem enyhén frusztrált hangon. - Mi csak… - kezdte Perselus dadogva, végül Harry fejezte be. - Mi csak segíteni akartunk neked, de véletlenül elrontottam a bájitalt. Sosem láttam még ilyen meglepődött arcot Perselustól, mint akkor. Szabályosan alig kapott levegőt, hiszen tudta, hogy ő tehet az egészről, de Harry mégis magára vállalta. - Nem érdekel, most nagy bajban vagytok, mindketten – válaszoltam remegő hangon. – Miután szépen kitakarítottátok a labort, természetesen varázslat nélkül, szépen elmosogattok, és közben végiggondoljátok az egészet. Tudom, kemény bírálat volt tőlem, hiszen tényleg csak jót akartak, de jól esett a kemény nő és anya szerepében lenni, és mivel akkor nyár volt, Perselusnak sem kellett dolgoznia. Jamie-t elvittem anyuhoz, őket pedig kettesben hagytam, de előtte elvettem Perselustól a pálcáját – véletlenül se essen kísértésbe.
Az akkor történteket csak két hétre rá mesélte el Harry: Együtt takarították a labort, mikor Perselus feltette a csaknem félórája foglalkoztató kérdését. - Mért vállaltad magadra? Tudtad, hogy én kapkodtam el! Még gyorsan elmosta a bájitaltól mocskos üstöt mielőtt válaszolt volna. - Nem tudom, csak úgy jött! - De ez nem jöhet csak úgy, egy mindössze 7 éves gyereknél, ez nem természetes! - Jaj, ne kezdje már Perselus bácsi is, mint anya! – sóhajtott föl. - Jól van, de mért tetted? – faggatta tovább, miközben a padlót sikálta. - Jó, elmondom az igazat, de ne legyen mérges! - Rendben, nem leszek – válaszolta, majd addig abba hagyta a padló tisztítását, hogy Harryre figyelhessen. - Szóval… - kezdte félénken, tudta, hogy csúnya dolog volt, amit tett. – én VÉLELENÜL – a szót jól kihangsúlyozta. – meghallottam, amikor anya és a bácsi az igazi apukámról beszéltek. Szerettem volna bocsánatot kérni, és ez pont jól jött. – Miközben beszélt végig a padlót fikszírozta. Ismerlek téged, tudom, mennyire utálod, ha valaki sajnálatot érez irántad, de ez a gyermeki őszinteség teljesen meghatott. Pár pillanatig meredten álltál, majd olyat mondtál, amit eddig még kevesen tudhattak magukénak tőled. - Köszönöm. Harry boldogan emelte rád tekintetét, majd csak ennyit válaszolt: - Szívesen. – Innentől kezdve vidámabb légkörben folyt a munka, és mire hazaértem minden ragyogott. Annyira belelendültek a takarításba, hogy az egész lakást rendbe szedték, miközben beszélgettek.
Az elején, csak szünetekben jöttél hozzánk látogatóba, de miután Harryvel is százszor jobb kapcsolatod lett, szinte minden nap meglátogattál. Mostanra már joggal mondhatom, hogy itt élsz, hiszen legyen akár hétköznap, vagy hétvége te mindig velem együtt kelsz és reggeli után, együtt indulunk munkába. Sokszor volt úgy, hogy bejöttél hozzám ebédidődben, és együtt ültünk be egy hangulatos kis étterembe. A gyerekekhez való hozzáállásod is 180 fokos fordulatot vett, a végén már jobban a pártfogásodba vetted őket, mint én régen. Kezdett úgy festeni a dolog, hogy én vagyok a tűzokádó sárkány, míg te a hős lovag, aki megvédi az ártatlanokat. Esküszöm, csak a kard és a lovagi páncél hiányzott, rólam pedig a sárkánypikkely, gondoltam ilyenkor mosolyogva. De egyáltalán nem bántam, hogy így alakult, mert legalább tudtam, hogy szereted őket, és mindkettőt elfogadtad.
Ez a fajta érzelmed megnyilatkozott akkor is, mikor egy hétvége alkalmával elmenetünk a mugli állatkertbe. Te és James kézen fogva indultatok, hogy megnézzétek a skorpiókat, míg én Harryvel a kígyókat méregettük. Egyszer csak egy sziszegő hangot hallottam Harry felől. Teljesen megrémültem, nem is tudom, mikor kezdett el beszélgetni az állattal, voltaképpen ő se: - Harry, te meg mit csinálsz? - Én csak válaszolok a kérdésére, nem hallottad? Hitetlenkedő arccal néztem fiamra, aki ugyanúgy nézett vissza rám. - Mért, te mit hallottál? – kérdezte félve. - Azt, hogy sziszegsz? - Az nem lehet, én emberi hangon mondtam! - Nem, te sziszegtél. Levette rólam tekintetét és döbbenten meredt maga elé. Nem csoda, hiszen még csak 8 éves volt, és még én is nehezen fogtam fel a történteket, pedig már 22 voltam. Ebben a pillanatban érkeztetek meg Jamesszel, majd együtt hagytuk el a hüllőházat. Próbáltuk egész nap eltitkolni előled a dolgod, de sajnos én nem vagyok az a fajta, aki el tudja rejteni az érzéseit. Még aznap este rákérdeztél: - Mi a baj? Olyan idegesnek tűnsz, valami történt? - Nem, semmi – vágtam rá gyorsan, majd hátat fordítottam neked. - Ne próbálj füllenteni, ismerlek! Jobban fogod érezni magad, ha elmondod! – bíztattál, és igazad lett. Elmeséltem az egészet, kezdve onnantól, hogy elmentetek Jamesszel, odáig, hogy visszatértetek. Egy pillanatig elgondolkoztál, majd kedvesen magadhoz húztál. - Édesem, ne aggódj miatta! – kezdted. – Ez egy adomány, ne fogd fel rossznak. - De te is tudod, hogy ki volt rá… - Cssss… ne gondolj erre, amíg nem történik belőle baj, addig nincs mért félned – mondtad nyugtatóan, majd megcsókoltál. Szavaid annyira nyugtató hatással voltak rám, hogy karjaidban ért utol az álom. Nagyon rég éreztem ilyen biztonságot, mint akkor. Úgy éreztem, bármi jöhet, melletted képes vagyok megbirkózni vele.
Az ezt követő események pedig, csak még jobban meggyőztek ebben a tudatomban. Ez a kis beszélgetés kb. fél éve történt. A boltomban sürögtem-forogtam, mikor meghallottam, hogy érkezett valaki. Azt hittem te vagy, mikor egy szőke üstökű férfit pillantottam meg helyetted. Rögtön tudtam, hogy ki az, de inkább játszottam a tudatlant. - Jó napot! Mit parancsol? - Oh, én csak körülnézni jöttem Miss. Silent, vagy inkább szólítsam Mrs. Piton-nak? – Tette fel a kérdést mardekáros mosolyával. - Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de azt ajánlom, beszéljen világosan és mondja el, mit akar, vagy húzzon a francba – válaszoltam fogaim közt szűrve a szavakat. - Ejnye, hát szabad így beszélni egy arisztokratának? Az apja nem tanította jó modorra? - Tudja uram, apám az ilyen férgekkel, mint maga, még a cipőjét se pucoltatná meg! Az érkezőn látszott, hogy megütközött a szavaktól, de nem hagyta magát. - Mégis kinek képzeli magát, hogy így sérteget? - Maga mondta, arisztokratának, és most távozzon! - Engem nem lehet csakúgy kitiltani! – Már éppen pálcát rántott volna rám, mikor megérkeztél. - Lucius – mondtad egy kis undorral a hangodban, de igyekezted leplezni. – Minek köszönhetjük látogatásodat? - Csak gondoltam, meglátogatom a feleségedet, mire ő elkezdett sértegetni! Néma csend ereszkedett a helyiségre, te is meglepődtél. Az tény, hogy gondolkoztunk a házasságon, de még sajnos nem jutottunk odáig, mert mindig fontosabb dolgok jöttek közbe, talán jövőre. A némaságot végül te szakítottad meg: - Nos, szerintem, mond el, mit óhajtasz, mert az idő pénz! Válaszod mosolyt csalt az arcomra, míg a szőke férfi egyre feldúltabb lett. Már éppen válaszolni kívánt, mikor a „drága” családja többi tagja is megérkezett. - Kedvesem, vettél hozzávalókat a főzethez? – kérdezte nyávogó hangon a felesége. - Még nem szívecském, de máris meg lesz. – Hiába próbálta palástolni, a hangjából undort lehetett kihallani. Szerintem a felesége is tudta, milyen szemét egy ura van, de nem nagyon törődött vele. Míg kiszolgáltam a nőt, láttam, hogy Harry és a gyerekük milyen szemmel méregetik egymást. Szinte lerítt még a fiúról is, hogy ugyanolyan lesz, mint az apja: egy hatalommániás, „Ki, ha én nem!” figura, aki annyit sem fog érni, mint egy darab falevél. Ha egy iskolába kerülnek, Harry majd jól lemossa őt a pályáról, gondoltam magamban, majd elvigyorodtam. - Maga meg, mit mosolyog? – kérdezte Lucius mogorván. - Oh, semmit, csak azt néztem, milyen helyes fia van! – Udvariaskodtam, bár a tekintetemből láthatta, hogy nem épp erre gondoltam. De nagy sajnálatára már nem tudott reagálni, mert Perselus kinyilvánította jelenlétét. - Akkor ennyiért jöttetek? - Igen – vakkantotta a felesége, majd fizetés után távoztak.
Még este is erről folyt a vita köztünk. Bár hálás voltam azért, hogy kiállt mellettem, de nem tartottam biztonságosnak, hogy így beszélt vele. - Drágám, azért mégiscsak a fiúk a keresztfiad! - Te meg állítólag a feleségem vagy, nem fogok ellened fordulni! – elégelte meg a szóáradatom. - Nem lesz feltűnő, ha hirtelen hozzám pártolsz? - Ha nem vetted volna észre, már feltűnt nekik! Az isten szerelmére, feleségül akarlak egyszer venni, mikor nyilvánítsam ki, hogy mindenben melletted álok, ha nem most?
Annyira megdöbbentem őszinteségeden, hogy úgy éreztem, mintha valaki rám küldött volna egy sóbálvány átkot. Krokodilkönnyek közepette borultam a nyakadba: - Annyira szeretlek! - Én is szeretlek, te hisztis picsa – duruzsolta kedvesen. - De rég hívtál így utoljára – nevettem el magam. - Bizony, meg van annak már 6 éve is! - Hiányzott ez a meghittség, amit csak veled élhetek át. A nélküled eltöltött napok mindegyikén gondoltam rád legalább egyszer, ha nem többször. Sajnálom, ne haragudj rám. – Sírva beleborultam az ölelésedbe. - Drágám, ne beszéljünk róla, ami volt, elmúlt. Gondold inkább azt, hogy ez hátralévő életed legelső napja, amit mi és a gyerekek együtt fogunk leélni, boldogságban. - Örömmel gondolom ezt! Azon az éjszakán elkapott minket a szenvedély, és mi tiltakozás nélkül engedtünk a csábításának.
Újabb napok teltek el békességben, mindaddig, míg Harry és a kedves kisfia Luciusnak összetűzésbe nem keveredtek. Ez is egy átlagos napon kezdődött. Én és Harry bementünk a boltba, majd úgy ebédidőnél – mindig akkor történnek a nagyobb események – belépett az üzletbe Mrs. Malfoy és gyermeke. - Igen, mit parancsol? – Próbáltam udvarias lenni. - Csak egy tanácsért fordulok önhöz! - Rendben, tessék csak kérdezni! Lehet, hogy a nő mégsem olyan felfuvalkodott, mint az ura? – kérdeztem gondolatban magamtól. Míg így beszélgettünk, Harryék is megismerkedtek egymással.
- Hello, a nevem Draco Malfoy, és a tiéd? – A hangjából csakúgy áradt a dölyfösség. - Az enyém Harry Potter – válaszolt nyugodtságot erőltetve hangjára. A szőke fiú egy pillanatra meglepődött, mert nem igazán értette az összefüggést köztem és Harry közt, majd leesett neki. - Úgy hallottam apámtól, hogy téged csak örökbe fogadtak! Itt már viszketni kezdett a tenyere, de még higgadtan válaszolt. - Mondhat az apád azt, amit akar, nem érdekel! Nekem akkor is ő az igazi anyám! - Tényleg? – Most már lerítt a fiúról, hogy csak gúnyolódni akar, nem barátkozni. - Tényleg! – vetette oda Harry. – És ha esetleg egy kiadós verésre fáj a fogad, ígérem, nem maradok adósod! - Ne legyél olyan nagyra magaddal, lelenc!
A fiamnál betelhetett a pohár, mert csak azt vettem észre, hogy a szőke srác hassal a földön fekszik és jajgat, míg fiam hátracsavarva mindkét karját a csípőjén ül. Egy pillanat alatt elvesztettem a türelmem. - Harry, te meg mit művelsz? – Erre azonnal elengedte a fiút, aki anyukája szoknyájához szaladt. Azt vártam, hogy a nő majd leüvölti a hajam és megátkozza a családfám összes tagját, beleszámítva a holtakat is, de nem tette. Még csak megrovón se nézett rám, se Harryre. Most már biztos voltam benne, hogy más, mint Lucius, sokkal másabb. Szinte olyan arcot vágott, hogy „Na végre, most megkapta, ami jár neki! Talán ebből okulsz, fiam!”, valami ilyesmit.
Mikor kiléptek az ajtón, szigorú arccal Harryre néztem. - Elárulnád, hogy mégis mi ütött beléd? - Ő kezdte, lelencnek nevezett! Villámcsapásként ért ez a szó. Sosem gondoltam rá, hogy valakinek eszébe jut majd így megalázni. Letérdeltem elé, és átkaroltam a vállait. Vicces látványt nyújthattunk, mert már állva is majdnem akkora volt, mint én, pláne, ha letérdelek elé. Nagyot nőtt az utóbbi 3, majdnem négy évben. - Jaj kincsem, te nem vagy az, és ha valaki ilyet mondd rád, az egy… - Inkább nem mondtam ki hangosan, amit akkor gondoltam. - Az egy mi? - Erezd el a füled mellett az ilyen megjegyzéseket, az az illető nagyon szegény lélekben, aki már ilyet mond a másikra, de te ne alacsonyodj le hozzá, soha. Érted, Harry, soha! Az ilyet csak szánni szabad, nem megverni. - Értem! - És különben is, amit tanítottam neked, csak önvédelemre használd, sose kezdeményezz! Jegyezd meg jól, kicsim: a nagyobb hatalom, nagyobb felelősséggel jár!
Láttam a szemedben, hogy nem igazán fogod fel a mondat jelentősségét, de idővel megérted majd, én tudom. Aznap már nem volt sok vevőnk, így délután hatra hazaértünk. Nem szóltunk neked a történtekről, ez volt a mi közös titkunk Harryvel.
Az óta eltelt pár hónap, és mi újra itt vagyunk a jelenben. A mostanra 9 éves Harry könyörgő szemeket mereszt védelmezőjére, kb. úgy, mint a megmentésre váró hercegnő lovagjára. Na, megint sárkány lettem, szuper. - Apa, kérlek, mondj valamit anyának, hogy elmehessek! - Sajnálom, fiam, tudod, hogy anyád a főnök! - Könyörgöm, ki hordja a nadrágot a családban! – akadt ki Harry újfent. - Igazad van Harry, most fellázadunk ellened! – fordult felém. - Áh… szóval lázadtok, akkor nem kaptok reggelit, és tessék kukoricán térdelni! - Tévedtem, ő a főnök! – sóhajtottál. - Apa, lehetetlen vagy! – mormolt valami ehhez hasonlót, majd elindult a kijárat felé. - Most meg hová mész? – kiáltottam utána. - Megyek tanulni! - Sajnos, ezt most hanyagolnod kell egy darabig, mert elutazunk! - Tényleg, és hova? - Olaszországba – válaszoltam egyszerűen, mire a nyakamba ugrott. – Apád ötlete volt! - Neked is köszönöm! – nevetett, majd egy családi nagyölelés következett.
|