8. fejezet
2007.10.15. 00:30
Szerző megjegyzése:
Itt a következő fejet. Jó olvasást, és kritikákat kérek!:)
Másnap reggel korán kellet kelni, hogy még időben kitehessük az ajándékokat. Hajnalok hajnalán osontunk le anyáékkal a földszintre, majd háromszor elsétálva a nappaliban, a lépcső alatti falszakasz előtt, megjelent egy titkos ajtó. A Szükség Szobájába belépve kivettük a gondosan becsomagolt ajándékokat, és a fa alá helyeztük. Pár perccel később lábak dübörgését lehetett hallani, ahogy Harry lefelé jött, ezzel elsodorva az álmosan lépkedő Perselust. - Harry, lassabban! – dörmögte mérgesen. - Elnézést Perselus bácsi – motyogta, majd lassabbra fogta a tempót. - James? – kérdezett még utána. - A kiságyában alszik. Míg Harry rendületlenül lefelé tartott Perselus visszafordult. Leérve a hatalmas fához nagyon elcsodálkozott a rengeteg ajándék láttán. Én és apáék csak mosolyogtunk vidám kis arcán. - Perselus és James hol vannak? – kérdeztem a fa alá telepedő fiamat. – Őket is meg kéne várni. - James még aludt, ezért Perselus bácsi felment hozzá, gondolom. - Rendben, megnézem, mit csinálnak, addig várjatok még! - Oké, de siessetek! - Igyekszünk! – szóltam, majd gyors léptekkel elindultam az emeletre, egyenesen Jamie-ék szobájába. A lehető leghalkabban nyitottam be, majd megpillantottam a legmeghatóbb képet, amit valaha láttam. Perselus a karjaiba fogta Jamie-t, míg ő mosolyra húzva ajkait kimondta a várva várt szót: apa. Hiába, másfél éves volt már, a beszédkéssége pedig egyre jobb lett. Már szinte folyékonyan beszélt, de csak akkor szólalt meg, ha ő is úgy akarta. Belőle aztán nem lehetett semmit kihúzni, tiszta apja, mosolyodtam el. Nem akartam megzavarni ezt a gyönyörű pillanatot, de tudtam Harryről, hogy az ő türelme is véges.
- Sziasztok! – suttogtam halkan, és mögéd léptem. Te egy pillanatra rám néztél, majd vissza közös gyermekünkre. James azonnal felismert, majd üdvözlésképpen rám nevetett. Egy darabig még figyeltem, ahogy játszotok, majd megköszörültem a torkom: - Sajnálom, hogy zavarnom kell titeket, de odalent már várnak ránk. Perselus szótlanul elindult a kijárat felé, én még az üres kiságyat figyeltem. - Hosszabb lesz, mint gondoltam – dörmögtem magamban, majd utánuk indultam. Anyáék már nagyon türelmetlenek voltak, mikor leértünk, főleg Harry. - Na végre, mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte bosszúsan. - Ne haragudj, de őket összeszedni… - mutattam a férfira, mire ő vetettem rám egy mogorva pillantást. Mielőtt egy kisebb vita alakulhatott volna ki köztünk, anya közbeszólt: - Énekeljük el a karácsonyi dalt, és bontsuk ki az ajándékokat! Mindenki a maga stílusában énekelni kezdett. A végére érve már mindannyian izgatottak voltunk. - Boldog Karácsonyt! – mondtuk egyszerre, majd a fa alá telepedtünk. Mindenki sok szép meglepetéssel gazdagodott. Akkor még nem gondoltam, hogy ettől az ünneptől kezdve csak szebbeket fogok átélni.
Egész nap ott maradtunk, csak másnap hajnalban indultunk haza. Most nem vonatoztunk, hanem a hopp-hálózaton keresztül mentünk. Mindenki a saját házába tért haza, anyáék is, én is a srácokkal és Perselus is. Ettől a búcsútól féltem a legjobban. Már minden össze volt csomagolva.
Az ágyunkon ültem és figyeltem határozott mozdulataidat. Furcsálltam, hogy nem használsz pálcát a pakoláshoz. Hirtelen elfogott a pánik, csomagolsz, lehet, hogy látni sem akarsz többet, futott át az agyamon. Mondani akartam valamit, mindegy mit, csak valami marasztalót, de semmi nem jutott az eszembe. Féltem, féltem most te hagysz el úgy, mint én. Megérdemelném, én sem voltam korrekt veled szembe. Nem búcsúztam el tőled szemtől-szembe, képtelen lettem volna rá. Remegő ajakkal szólaltam meg végül: - Szép volt a karácsony, nem gondolod? Mintha meg se hallottad volna, pakolsz tovább. Ennyire elrontottam volna mindent? Bezárod az utazóládád, csak utána fordulsz lassan felém. - De, szerintem is. Jó volt titeket látni – teszed hozzá suttogva. Azt hittem, nem jól hallok. Egész végig ellenséges voltál, vagy én voltam az? Észre sem vettem mennyire megbántottalak minden szavammal. Első gondolatom az volt, hogy odamegyek és megölelem, marasztalom, de ez egyáltalán nem az én stílusom, és ezt ő is tudta. - Nekünk is téged. Amiről tegnapelőtt este beszélgettünk, azt komolyan gondoltam. Kérlek, ne tűnj el ezzel az életünkből! Hibáztam, de jóvá szeretném tenni, mindkét gyermekemnek szüksége van rád és nekem is. - De Harry nem is a te gyermeked! - Tudom, de úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, és ő is úgy néz rám, mintha az anyukája lennék. - Tudod egyáltalán, kit nevelsz? – kérdezed mérgesen. - Képzeld, tudom, világunk megmentőjét… - És a legutálatosabb ember fiát! – vágsz közbe. - Jaj ugyan már! Ezek csak gyerekkori sérelmek… - És folytonos megalázások! - De te is jól kijössz vele, amint láttam! - Tény, hogy a te nevelésed is meglátszik rajta, de… - De mi? Kérlek, ne veszekedjünk emiatt, ugyanis hiába próbálkozol, nem fogok lemondani róla! - De ő… - Add fel, ez már veszett fejsze nyele! Még vettél egy mély levegőt és küldtél felém egy lemondó pillantást. - Rendben, a te döntésed. - Végre, hogy rájöttél! – mosolyogtam, de nem nagyon akartad viszonozni, sőt meg is sértődtél. - Ráadásul a fiúnkat is Jamesnek nevezted el. Nem gondoltad, hogy nem fogok repesni az örömtől? - Nos – néztem a cipőm orrát. – akkor nem nagyon. - Ez a baj! - Jól van, nem gondoltam az se, hogy valaha látni fogod! – emeltem föl hangom. Ezt nem kellett volna mondanom, hirtelen a szám elé kaptam a kezem. – Sajnálom. - Mert szerinted, ha Harryt a Roxfortba járatod, sose futok veled össze, mi? Ennyire gyengeelméjűnek nézel? - Nem, én vagyok az, hogy azt gondoltam, valaha is lehet belőlünk egy család! Meglepődve néztél rám, mintha azt mondtam volna, hogy Voldemort az igazi mikulás. - Te szeretnéd, ha mi egy család lennénk? - Nos, nem tudom nálad mit jelent, hogy úgy szeretni egymást, mint régen, de nálam ezt. Mindegy, nem akarom erőltetni – fordultam el.
Apáék ekkor nyitottak be, hogy készüljünk az indulásra. Felvettük csomagjainkat, majd leérve a nappaliba a kandallónál sorakoztunk. Először apáék léptek be a zöld lángok közzé. Utánuk Perselus következett, már beleszórta a pórt és kimondta az úti célját is, mikor visszafogtam: - Várj! - Most meg mi van? – mordult rám. - Csak… csak… - Igen? - Csak szeretnék kérdezni… Most hogy a fenébe kérdezzem meg, van-e kedve velünk tölteni az újévet? Pont én, aki a karácsonyát is tönkretette a folytonos veszekedésével. A Roxfortban biztos szebb ünnepei vannak. Harry látta az odázásomat, ezért ő tette fel a kérdést: - Anya csak szeretné kérdezni, van-e kedve Perselus bácsinak velünk tölteni az újévet?
Most is, mint mostanában annyiszor, megdöbbenve állsz. De aztán újra visszazökkensz, majd sértett módjára felelsz: - Nem tudom, gondolkodom rajta! – majd egy utolsó pillantást vetsz Jamie-re, mielőtt belépnél a zöld lángok közzé. - Rád fér! – morgok hangosan, mire Harry elmosolyodik. – Na, gyertek srácok, menjünk haza! – majd mi is hazatértünk. Wolfy egész út alatt a lábamat kaparta és nyüszített. Mondjuk, el is hiszem, szegény kutya nem a pörgésre van kiképezve. Már dél is elmúlt, mire minden csomagot kipakoltam és helyre raktam a ruhákat meg az edényeket. Közben folyamatosan Perseluson járt az agyam. Hogy lehettem ekkora idióta? Az tény, hogy nem akarom, James és Harry apai gondoskodás nélkül nőjön föl, de ő sosem fog úgy tekinteni Harryre, mint a fiára. Sajnos, az apja túlságosan is benne van a begyében, még most is. Szegény kicsi fiam, gondoltam, de én soha nem foglak magadra hagyni téged, bárki is kéri ezt tőlem. Hirtelen Harry lépett be a konyhába. - Jamie elaludt, kifárasztotta a hopp-poros utazás. - Meg is értem, szegénykém, hogy tűrte – mosolyodtam el. – Azt hiszem, ideje az ebédet főzni! - Szerintem is. Segíthetek valamibe? - Ami azt illeti, igen. Fogalmam sincs, mit főzzek, amióta Perselusszal beszéltem, mintha kiszívták volna az agyamat is. Egyszerűen képtelen vagyok normálisan gondolkodni! - Meg is látszik, mintha nem is a régi anyu lennél! - Harry, én díjazom az őszinteséged, de nem most! – dörzsöltem meg fáradtan arcomat. – Inkább mondj valamit, mit szeretnél ebédre? - Hm, nem is tudom, mondjuk Frankfurti levest, az olyan régen volt. - Rendben, az talán még megy. - Segítsek valamit? - Igen, karikázd fel a virslit, kérlek. - Oké! – Majd helyet foglalt az asztalnál, és nekilátott a feladatának. Én addig a káposztát pucoltam, míg gondolataim teljesen máshol jártak. - Anya, miért nem használsz pálcát, mint általában a varázslók? - Nem tudom, már megszoktam. Anyuval mindig ilyenkor lehetett a legjobban beszélgetni. Szeret főzni, és ez jó kedvre deríti. - Igen, én is tapasztaltam már. Volt, hogy énekelt is közben. - Jaj, akkor a legaranyosabb! – arcomra nosztalgikus mosoly ült ki. - Végeztem! - De gyors vagy! Ráadásul milyen szépek! – néztem az egyenletes karikákra. – Remekelni fogsz bájitaltanból. - Ha Perselus bácsin múlik biztos. - Ilyen jól kijöttök egymással? – ő csak bólogatott. – Harry, most így utólag elmondhatnád, hogyan értesítettétek őt. - Sajnálom, ez nagymama-unoka titok! – ellenkezett. - Na, kérlek! – hízelegtem neki. - Anya, erre még gyúrnod kell! – nevetett. - Na jó, nem akartam bekeményíteni, de ha muszáj! Harry várakozóan nézett rám, olyan „Próbálkozz csak, mint kutya a kerítésen!”tekintettel. - Ha nem mondod el… - megakadtam, erre a fél szemöldökét felhúzta. Valamit csak ki kell találnom, morfondíroztam, és hirtelen beugrott. Arcomon győzedelmes mosoly terült szét, mire kezdett elbizonytalanodni. - Ha nem mondod el… - folytattam. - nem mehetsz el a Kviddics Világkupa Döntőre nagypapival! - Ez zsarolásnak hívják! - Tudom! – mosolyogtam. – Valamit valamiért! - Jól van, de ne mondd vissza neki, különben… - Jó, jó értettem! - Szóval, amikor a boltban járt, utána beszélgettek még és tartották a kapcsolatot. Egyik szombaton ugrottunk el a Roxfortba, hogy megbeszéljék a részleteket. - Gondolom, hogy hol töltsük a karácsonyt! - Igen, Perselus bácsi javasolta, mert… - Hát persze, akkori karácsonyt is ott töltöttük! Ismerte a helyet, hogy ez nekem, nem jutott eszembe! – csaptam homlokomra. – Szóval, tényleg kiterveltétek az egészet! Hiába bújsz el Harry, még az asztal alatt is látlak! - De én nem látlak, tehát te se engem! - Tényleg, most, hogy mondod, az állatkert híján van a stuccoknak! Nem akarsz csatlakozni? - Hahaha, nagyon vicces! – mászott ki aztán. – Vigyázz, mert megcsíplek! - Csípsz engem? Akkor mégse lehetek olyan szörnyű! - Jó, ezt a menetet te nyerted! – adta fel a szópárbajunkat. – De ezzel még koránt sincs vége! - Nézd már, köhög a bolha! – nevettem fel, mire csúnya szemmel nézett rám, majd ő is csatlakozott. Ezek a párbajok már szinte mindennapossá váltak a számunkra, de azt hiszem ettől szép az élet.
A napok gyorsan teltek, a végén már csak azon kaptam magam, hogy anyáéknál vagyok a konyhában, egy beszélgetés kellős közepén: - Kicsim, volna valami, amiről beszélnünk kell! - Ajaj, ez már régen rossz. - Nem olyan vészes, csak elfelejtettem szólni, hogy a szilvesztert Mollyéknál töltjük. Tudod, meghívtak és nem akarta visszautasítani. - Értem, ez jól hangzik, csak az a baj, hogy én meg megkérdeztem Perselust volna-e kedve csatlakozni hozzánk, mondjuk az óta sem válaszolt. - Emiatt ne aggódj, már értesítettem őt is és igent mondott! – nyugtatgatott, de ettől egy cseppet sem lett jobb kedvem, sőt. - Szóval, előbb szóltál neki, mint a tulajdon lányodnak? - Ne legyél mérges. - Hogy kérheted ezt? Ezt is az unokáddal akartad kitervelni? – Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, elszóltam magam. Harry kinyír! - Miket beszélsz? - Semmi, nem fontos, de elegem van! Azt hittem, hogy világosan beszéltem veled akkor! - Most ő kezdte, azt mondta többször is keresett téged, de nem voltál otthon. - Állj, honnan tudja, hogy hol lakom? - Kicsim, most jut eszembe, hogy még ki sem mostam, nem takarítottam, így nem várhatom az újévet! - Anya! Tényleg kezdesz fejlődni, de úgysem menekülsz! Válaszolnál a kérdésre? - Jól van - adta föl. – Elkérte, hogy tudjon veled kommunikálni és értesíteni. - Értem, végül is érthető! – gondoltam át. – Tehát akkor eljön? - Tegnap még azt mondta. - És holnap lesz az összejövetel! – kaptam észbe. – Molly mondott valamit hogy vigyünk, mikorra mennyünk, segítsünk-e a főzésben, ilyenek? - Igen, kérte, hogyha megoldható 3 körül legyünk ott, akkor már csak főzni kell, és vigyünk pár széket. - Értem, addigra ott leszünk, de nekünk most már menni kell! - Rendben, akkor az Oduban találkozunk – búcsúztunk el. Kimentem a nappaliba, ahol apa és a két virgonc csemetém a szőnyegen játszottak. Apa volt a ló, míg Jamie a lovas, Harry pedig kantáron vezette a jámbor állatot. - Gyí, gyí! – kiabálta James, és apró lábait apa oldalához szorította. Elnéztem volna még őket, de sajnos későre járt már az idő. Lekaptam hát kisebbik fiamat lováról: - Maradjunk még! – kérlelt. - Sajnálom, de este van már, majd holnap játszotok. - De maradni akarok! – vágta be a durcit. - Nem lehet, nézd, a ló is elfáradt! – mutattam a fáradtságot nem csak imitáló apámra. - Jól van! – adta föl. – De bevezetem a karámba! - Rendben! – mosolyogtam. Míg James a gyeplő gyanánt használt madzagot húzta, hogy aput azzal a székhez kösse, addig Harry elköszönt anyutól és összeszedte a dolgait. Anya akkor lépett ki a konyhából és alig bírta visszatartani a nevetést. - Na apus, téged aztán befogtak! – James értetlenül nézett rá. - Anya! – szóltam rá. – Ő nem apa, hanem a lova, hát nem érted? - Jaj, bocsánat! – világosult meg hirtelen, majd mindenki nevetni kezdett apa nagy bánatára. Elköszöntünk, majd hazaérve korán lefeküdtünk a holnapi napra való tekintettel.
Másnap reggel egészen kettőig ellógtuk az időt. Ettünk, beszélgettünk, közben megkértem mindkét fiamat, hogy viselkedjenek szépen és illedelmesen, mire Harrytől csak egy lesújtó pillantást kaptam. - Mert mi aztán rosszak vagyunk! – sértődött meg. - Nem úgy értettem, csak megszokásból mondtam. - Peeersze! – Jamesnek ugyan fogalma sem volt róla, mire kapta föl a vizet bátyja, de a testvéri becsület úgy kívánta, hogy kiálljon mellette. Most ketten néztek rám mogorván. - Gyerekek, hagyjátok már abba! – Ekkor pillantottam rá a faliórára. – Már ennyi az idő, gyorsan öltöznünk kell! – sürgettem őket. Szerencsére már ki voltak készítve a szilveszteri ruhák. Azokat gyorsan elraktam, majd rendes mindennapi ruhába öltözve léptünk a kandallóhoz. - Odu! – mondtam ki úti célom, majd pár pillanattal később, már Molly vidám hangját hallottam: - Sziasztok! Jó látni titeket! – ölelt meg minket egyenként. – Hogy vagytok drágáim? - Köszönjük jól! – válaszoltam a kérdésre. – Hoztunk székeket, és egy munkaerőt szerény személyemben. - Arra most nagy szükségem lesz. Nemrég kezdtem hozzá a sütéshez! - Remek, anyáék is bármelyik pillanatban befuthatnak! – Alig mondtam ki, máris megjelent a két említett. - Susan, Peter! – üdvözölte a két érkezőt. - Jöttünk segíteni! – mosolygott anya. - Akkor most már nem aggódok! Gyertek, a székeket tegyétek le a nappaliba! – indítványozott Molly. Ron, az ikrek, Harry és James elvonultak játszani, míg apa és Arthur a helyszínen maradtak beszélgetni. Szó esett köztük a mugli tárgyakról, többek között a villásdugóról, majd mikor már jobban belemelegedtek, Mr. Weasley a gumikacsára kérdezett rá. Szegény apa se köpni, se nyelni nem tudott hirtelen, végül hanyagolták a témát. Mi ez idő alatt a konyhában robotoltunk, hiszen este hatra vártuk Mr. Ollivandert, Madam Malkint és Perselust. Nem gondoltam volna, hogy Mollyék beleegyeznek majd, hogy ő is idejöjjön, azok után, hogy halálfaló volt, de mivel Dumbledore és apáék is megbíznak benne, ők is így tettek és szeretettel fogadták. A sütés-főzés fárasztóbb volt, mint gondoltam, de szerencsére volt egy kis segédem Ginny, a legkisebb Weasley csemete személyében. Mindössze 4 éves múlt, de látszik, hogy már próbálgatja szárnyait Molly mellett. Telt-múlt az idő, és ezzel az este 6 óra is hamar eljött, de a háziasszonyok addigra már készen álltak a vendégek fogadására. Megterítettünk, a székeket körberaktuk, már csak a vendégek hiányoztak és a gyerekek, meg a férjek. - Ti nem tartjátok furcsának ezt a nagy csendet? – kérdezte gyanakodva anya. - De, már nekem is feltűnt! – csatlakozott az előtte szólóhoz Molly. - Nem kéne megnézni őket? – kérdeztem. - Én láttam őket kiosonni seprűkkel a kezükben! – szólt közbe Ginny is, aki most Jamesszel játszott. - Valóban? – lett egy pillanat alatt pulykavörös Mrs. Weasley. – Majd meglátják, mit kapnak tőlem ezért! Mi itt gürcölünk, ők meg kviddicseznek, ez szép, mondhatom! Arthur Weasley, ha a kezeim közzé kerülsz, én… - Én is szívesen segítek, Peter-re is ráférne egy kis fenyítés! – morogta anya. – Mint egy nagyra nőt óvodás, komolyan mondom – zsörtölődött tovább. Két felbőszült bikaként indultak ki a hátsó kertbe, mikor eléjük álltam. - Várjatok, ne siessük el a dolgot! - De könyörgöm, tél van, arra nem gondoltak, hogy meg is fázhatnak? Ráadásul, ilyenkor hamar sötétedik – mondta Molly és anya szinte egyszerre. A kis csapat pont ezt a pillanatot választották ki, hogy megérkezzenek. Arra számítottak, hogy majd csendben visszalopóznak, és mi nem veszünk észre ebből semmit, ezért enyhén megszeppenve álltak előttünk mind a kilencen. Mellesleg tetőtől-talpig sárosan. - Csak nem a kviddics szövetsége áll itt előttünk? – kérdezte anya félig felhúzott szemöldökkel, és karba font kézzel. Végig apát mustrálta, aki valamilyen okból érdekesebbnek találta a cipőjét. - Az úgy volt… - Nem érdekel a magyarázkodás, nemsokára megérkeznek a többiek, és ti így fogadjátok őket? - Csak játszottunk! – próbálta megvédeni Arthur barátját. - Te csak meg se szólalj! – förmedt rá Molly. - Figyeljetek, én felmegyek a srácoknak segíteni, hogy készen legyenek, mire mindannyian megérkeznek – ajánlottam fel, majd felvezettem a lucskos kis társaságot. - Anya, nagyi most mérges a papára? – kérdezte Harry. - Igen, egy kicsit, de tudod, hogy hamar elszáll a mérge. - Mi nem akartunk semmi rosszat, csak játszani! – védekezett Ron. - Igen tudom, de akkor sem lett volna szabad ilyen időben! - Tudjuk, sajnáljuk! – hajtotta le fejét Harry. - Semmi baj! Inkább öltözzetek át, mert nemsokára jöhetnek.
Egy félórán belül mindannyian készen álltak, hogy lemehessünk az éppen érkező három személy elé.
|