7. fejezet
2007.10.15. 00:26
Szerző megjegyzése:
Itt a következő fejezet. Jó ovasást. Kritikákat kérnék szépen!:)
- Várj, félreérted! – ért utol. - Igazán, mit lehet ezen félreérteni? Azért jöttél, mert a szüleim kérték. - Megállnál egy pillanatra? – A karomnál fogva maga felé rántott. - Ez fáj! – jajdultam fel. - Nem érdekel, most meghallgatsz! - Már várnak minket, és hideg is van! - A legkevésbé sem érdekel, elkényeztetett taknyos! - Mi mondtál? Elkényeztetett, én elkényeztetett! - Igen, mit vagy felháborodva? - Képzeld, ha az lennék, nem nevelnék két gyereket! Lehet, hogy segítenek anyáék, de mindent magam erejéből értem el! Az üzletet is magam vezetem, a gyerekekre is én vigyázok! - Ne kiabálj, idejön az összes farkas. - Kit érdekelnek most a farkasok, mikor ilyeneket mondasz rám! - Téged, ha itt hagylak pálca nélkül. - Hagyjál, eddig sem volt szükségem rád, és most se lesz! NEM ÉN HÍV-TA-LAK IDE! – szótagoltam, hogy ő is megértse.
Futólépésben indultam vissza a házhoz, ahol már apáék rég feldíszítették a fát és a vacsora is készen gőzölgött a tűzhelyen. - Na végre, kicsim, csakhogy megérkeztél! – lépett elém apa. - Ki küldte értem azt az alakot? – mutattam az ajtóban álló férfira. - Én! – jött ki anya a konyhából. - Tudhattam volna – néztem rá dühösen és felmentem az emeletre. – Nem vagyok éhes! – kiabáltam le, szinte gondoltam, hogy anyának ez lesz a következő mondata. Ajtó csapódása jelezte, hogy felértem.
A lent maradottakra csönd borult. Perselus zavarban érezte magát, mert most négy szempár meredt rá. - Mi történt? – kérdezte a nő. - Farkasok támadtak rá, de megmentettem az életét. A kérdező szája elé kapta a kezét, de a férfi tovább faggatta. - És miért veszekedtetek? - Mert elmondtam, hogy maguk küldtek. - Ez volt a baj! – Állt fel Harry és elindult az emeletre, kezében Jamesszel. A másik három meglepetten nézett az 5 éves gyerekre, de nem szóltak. Úgy érezték, ennél rosszabb már nem lehet. Egy óvatos kopogtatást hallottam az ajtón. Az első gondolatom az volt, hogy nem engedem be, de végül mégis. - Gyere be! A két kisfiam totyogott be. Harry az ágyhoz vitte kisöccsét, majd maga is leült. - Anya, mi a baj? - Úgy örülök, hogy vagytok nekem. Nincs is szükségem senki másra rajtatok kívül – öleltem meg mindkettőt. James belemászott az ölembe, Harry a vállamnak dőlt.
- Nem értelek titeket, felnőtteket – szólalt meg egy idő után Harry. - Nem is kell minket még megértened! - A legegyszerűbb dolgokat bonyolítjátok el! - Nem igazán értelek! - Te is tudod, miről beszélek. Szeretitek egymást, mégis mindig összevesztek. - Honnan tudhatod, hogy szeretjük egymást? Te csak egy gyerek vagy! – sértődtem meg, úgy beszélt, mint az anyám. - Lehet, de néhány dolgot azért felfogok. Például ezt is. - Nem, nem foghatsz fel, csak 5 éves vagy, miért nem beszélsz inkább az édességekről, a kviddicsről, vagy mit bánom én! Mért kell még veled is felnőtt dolgokról diskurálnom, ez egyáltalán nem természetes! – vesztem még Harryvel is össze. James meglepett arcot vágott. Valószínűleg még sosem látott így. Harry azonban teljesen nyugodt hangon válaszolt:
- Az nem természetes, ahogy te viselkedsz. Karácsony van, de téged ez sem érdekel! Mindegy, a mama kész van a vacsorával, ha gondolod, és befejezted a duzzogást, gyere le enni. – Majd öccsét ölbe véve kisétált az ajtón.
Megtörtén az, amire sosem gondoltam, hogy bekövetkezhet, kiosztott a saját fiam. Legalább 15 évvel idősebb vagyok nála, most mégis ő viselkedett úgy, mint egy felnőtt, én pedig, mint egy hisztis, elkényeztetett gyerek. Tíz percig nem tudtam, mit kezdjek magammal. Annyira ledöbbentettek a történtek, de valahogy nem tudtam hibáztatni senkit, még magamat sem. Szent meggyőződésem, hogy a helyemben mindenki ezt tette volna. Perselus taknyosnak nevezett, pedig csak 25 éves. Ráadásként két gyereket nevelek. Nem mondom, hogy könnyű, de az se, hogy nehéz. Néha azonban Harry teljesen megrémiszt. Lily segíts, te most mit tennél a helyembe? Végigfeküdtem az ágyon, és hamarosan mély álomba merültem.
Álmomban egy csodaszép tisztáson sétáltam. A lábam előtt patak csörgedezett, és ameddig a szem ellátott, mindenhol fák sorakoztak. Szemet gyönyörködtető látvány volt, sosem jártam még ilyen helyen azelőtt. Leültem a patakkal szembe, egy nagyobb fa árnyékába, és próbáltam magamba szívni a természet látványát és szépségét. A madarak lágy trillája és a víz csobogása valahogy minden eddigi problémámat elfeledtette. Fejemet hátradöntve hallgattam őket. Egyszer csak egy hang szólított meg. Ijedten rezzentem össze. Nem volt hangos, de akkor sem illet a természetbe.
- Szia! Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Egy kedvesnek tűnő fiatal nő állt előttem, kb. annyi idős lehetett, mint én, leült velem szembe. - Nem történt semmi. Hogy kerültél ide, már ha szabad kérdeznem? - Szabad – mosolygott. – Ide szoktam jönni, ha bánatom van. Itt mindig új erőre kapok! - Megértem, tényleg csodálatos itt! Nekem is volt néhány gondom, de már nem emlékszem rá. - Pont ez benne a csodálatos! Ülsz, töprengsz, feltöltődsz. A világ rohan, de valahogy itt megáll az idő. Ezen a helyen nem kell aggódnod, hogy rád támadnak a saját otthonodban, a férjed nem kritizálja az ételt, amit elé raksz – itt mindketten elmosolyodtunk. – a gyerekek nem ugrálnak a nyakadon. Arcom elkomorult az utolsó kijelentésén. Hirtelen eszembe jutott minden. A veszekedésünk Perselusszal és Harryvel. Egyiket sem akartam megbántani. - Neked van családod? - Igen, és neked? - Van, azt hiszem – töprengtem. - Ez nem volt valami meggyőző! - Nem… mondanám igazi családnak. - Mesélj róluk! – kérlelt. - Hosszú és unalmas. Biztos nem érdekelne. - Van időnk, és szeretem az unalmas történeteket! Mosolya annyira kedves volt, bíztatása pedig olyan csalogató, hogy muszáj voltam belekezdeni.
- 18 éves voltam, mikor befejeztem az iskolát, de már akkor nyolc hónapos terhes az egyik tanáromtól. Vártam volna, hogy felhördül, megvet, kioktat, de semmi effélét nem tett. Folytattam. - Elmondtam a szüleimnek, akik segítettek. Külön lakásba költöztem, boltot nyitottam, közben magamhoz vettem egy tündérien aranyos kisfiút. Sajátomként nevelem alig 4 éves kora óta. Nemrég töltötte az ötöt. Az igazi kisfiam is elérte már a másfél éves kórt. Ez idő alatt feltűnt az apja is, anyámnak köszönhetően. Bár az elején haragudtam rá, de mostanra már nem, tudom, hogy a javunkat akarta. Semelyik gyerek nem érdemli, hogy csonka családban nevelkedjen, főleg nem ők. Most együtt töltjük a karácsonyt, az egész család. Próbálom elfogadni a helyzetet, de nagyon nehéz – fejeztem be a mesélés.
Az előttem ülő lány nem szólt egy darabig. Mindketten hallgattunk, csak a szél által lengedező bokrok susogtak. Hosszabb idő múlva megszólalt: - És te mit szeretnél? Anyukád érveit már elmondtad, és te? - Nem tudom – vallottam be. - Szereted őt annyira, vagy csak a gyerekeid miatt tennéd? - Szeretem, de félek, túl nagy változás lenne hirtelen! - Ez érthető, de még mindig nem válaszoltál. Mit szeretnél? - Mondtam, hogy nem tudom! Talán azt, hogy… - Igen? - Hogy megpróbáljuk, de nem kérhetem tőle, ez így még korai lenne, mindenkinek! - Lehet. Mért komorult el az arcod, mikor a gyerekekről beszéltem? - Tudod, Harry, az idősebbik fiam… - Mi van vele? – csillant fel a nő szeme. - Nem is tudom, túlságosan hamar nőtt föl. Néha úgy beszél, mint egy érett 30 éves. Félek, rossz anya vagyok! – hajtottam le fejem. – Nemrég azt vágta a fejemhez, hogy hisztis vagyok, szabályosan kioktatott. Nem tudom, melyik szülői féltől örökölhette! - Szerintem egyáltalán nem baj, ha érett a gondolkodása! - És akkor mi lesz a bolondos játékkal? A kortársaival már nem is fog foglalkozni! - Dehogynem, legalább lesz kitől tanulniuk. Én a helyedben büszke lennék rá! - Nos, talán.
Újabb néma percek teltek el, majd hirtelen a saját nevemet hallottam, ahogy valaki szólít. A hely halványodni kezdett és vele együtt a nő is. - Várj, hogy hívnak? Nem válaszolt, csak mosolygott, de azok a szemek nagyon ismerősnek tűntek. Élénk smaragdzöld. - Lily! – mondtam ki az első nevet, ami az eszembe jutott ébredésemkor.
Szóval csak egy álom volt. De mégis olyan élethű. Ekkor pillantottam meg az ajtóban toporgó fiamat. - Anya, ideje lenne végre vacsorázni, nem gondolod? Míg morgott, képtelen voltam az arcomról levakarni egy mosolyt. - De, tökéletesen igazad van, ahogy mindenben! – Felkaptam, és egy puszit nyomtam az arcára. – Oh, Harry, fogyóznod kéne. - Inkább neked kéne gyúrnod! – feleselt vissza. - Szemtelen vagy, mint mindig, de pont ezért szeretlek! Sajnálom, hogy kiabáltam veled, és meg nem merj változni nekem! – figyelmeztettem. – Büszke vagyok rád.
Harrynek fogalma sem volt róla, mi lehet a bajom. - Anya, beverted a fejed? Mit tettél az igazi anyukámmal? Ezt már képtelen voltam nevetés nélkül kibírni. - Kicsim, én vagyok az, bármennyire is furcsállod! Mondjuk azt, hogy megvilágosodtam! Most pedig indulás vacsizni! – majd játékosan az előttem haladó fiam fenekére csaptam. - Anya, na ezt még visszakapod! - Hé! Anyákat nem illik verni! - Te kezdted! – nevetett. Ilyen hangulatba mentünk le a konyhába. Már rég éreztem magamat ilyen felszabadultnak. A Lilyvel való beszélgetés teljesen feldobott és erőt adott, mindenhez. Bár nem beszélgettünk olyan sok mindenről, de valahogy más szemszögből láttam a dolgokat. Sokszor többet segít, ha egy idegennel beszéljük meg a problémáinkat, és erre a legjobb személy csak ő lehetett. Még arra is készen álltam, hogy elnézést kérjek mindenkitől.
De nem került sor ilyesmire. Apa mondta el a karácsonyi áldást evés előtt, majd hozzákezdtünk a leveshez, utána a sültekhez. Anya fenséges ételeket készített, mint mindig. Ott ülve nem tudtam, mi lenne a jobb. Ha szóbahoznák a délután történteket, vagy ha nem. Végül hagytam, had sodródjanak magától az események. Csupa általános dolgokról esett szó. Például, hogy Perselussznak, hogy megy a munkája, nekem az üzlet. Meg vagyok-e elégedve az új munkaerőmmel, Mrs. Weasleyvel, és még ehhez hasonlókról. Apáék elmesélték, mennyire élvezték a fa díszítését, végül a vacsora végeztével segítettem anyának lepakolni az asztalt.
Míg anya mosogatott, gondoltam, adok Jamie-nek enni, de anya megelőzött. - Mielőtt lejöttetek Harryvel, fejeztem be az etetést. - Értem. - Mehetsz a többiekhez, biztos apád és Harry ismét nagy meccset játszanak. - Tévedsz, Perselus és Harry játszanak, de nem akarok menni! Sajnálom, ismét kirohantam, gondolom, már kezded megszokni. - Lányom, emberek vagyunk, mindenki hibázik. Gondolod, én nem veszekedtem így a nagyanyáddal? Oh, de még mennyit! Nincs annyi hajam szála, és bár már nincs köztünk, de még mindig szeretem, hisz a szeretet sosem múlik el! - Jó nekem, hogy vagy! Elmosolyodott, majd kitörölte a szemembe csillogó könnyet. Ebben a pillanatban arra gondoltam, én is ilyen szülő szeretnék lenni, magamban pedig hálát adtam Lilynek. Ha az álom nem lett volna, talán még most is fenn duzzognék.
Mikor végeztünk a konyhában, mi is csatlakoztunk a sakkozókhoz. Most apa és Perselus vívtak véres csatát a győzelemért. Mindkettő összeráncolt szemöldökkel töprengett a következő lépésén, Harry a szőnyegen birkózott öccsével a szemüvegéért. Így kicsit megnőve már gyorsabban le tudta kapni bátyjáról. Wolfy is a kandalló közelében melegedett. Az egész család a nappaliban tartózkodott és ez valahogy örömmel töltött el. Ott, abban a szobában végre béke uralkodott.
De a pattogó tűz kezdett kialudni, és a család nagy része nyugovóra tért, hogy másnap kipihenten bonthassák ki a karácsonyi ajándékokat. Már este tizenegyet ütött az óra, de én és Perselus még éberen figyeltük a parazsat. Az elmúlt események egyikünknek sem hagyott nyugtot. Nem hibáztathatlak, amiért elfutottál, hiszen neked is olyan váratlanul jött minden, mint nekem, hogy a családomba fogadjalak. Bátortalanul nézek merev arcodra, úgy szólalok meg: - Tudom, mit gondolsz rólam, de el kell mondjam, hogy… - Mit? - Hogy sajnálom. Csönd borult a szobára, csak a parázs sercegését lehetett hallani, mintha sikított volna. Mintha én sikítottam volna. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz ez a beszélgetés. Igazából sosem gondoltam, hogy eljöhet ez a beszélgetés, és most itt ülünk és hallgatunk. Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el, akkor mit éreztem, és most mit érzek. Egyáltalán érzek valamit? Biztos, hisz akkor nem erőltetném ennyire ezt a beszélgetést. Óráknak tűnő percekkel később megszólalsz:
- Miért hagytál el? - Mert féltem, nem mertem elmondani, hogy terhes vagyok. - Miért, hisz szerettelek! - Nem akartalak magamhoz láncolni, egyszerűen csak… fogalmam sincs. - Mért gondoltad, hogy elutasítom, hogy nem örülnék neki? - Honnan tudhattam volna, hogy tényleg szeretsz, és nem csak a gyerekünk miatt maradsz velem, hisz sosem mondtad! – fulladt sírásba hangom. - Lehet, hogy ritkán mondtam, de mindig éreztettem veled! - Tudom, de neked fogalmad sincs milyen az, mikor teljesen ki vagy szolgáltatva… - Hogy én nem tudom? – háborodott föl. Ekkor jutott eszembe, hogy egész életedben ki voltál szolgáltatva. - Sajnálom, nem is tudom, mit mondjak. - Jobb, ha nem mondasz semmit! – állt fel dühösen. - Várj – kaptam kezed után. – Valaki egyszer azt mondta, hogy az emberek hibázhatnak, csak tanuljanak belőle. Nos, én sok mindent tanultam az utóbbi másfél évben, például azt, hogy a szeretet sosem hal meg, lehetünk bármilyen messze szeretteinktől. Soha nem telt el úgy nap, hogy nem gondoltam volna rád. Tudom, lehetetlen még, amit kérek, hisz annyi éve átvertelek és elhagytalak, de szeretném, ha ezzel a karácsonnyal nem szakadna meg ismét a kapcsolatunk. A gyerekeknek szüksége van rád… és nekem is.
Csendben hallgattad végig mondandóm. Mikor a végéhez értem, lehajtottad fejed. Halkan szólaltál meg: - Nem tudom, mit mondjak. - Nem kell mondanod semmit. Tudom, hosszú út lesz, míg újra úgy tudunk nézni egymásra, mint régen, de a családért megéri. Hisz már mindkettőnk családja.
Nézem arcod, és látom, nehezen jönnek szavak a szádra. Még nem tudod felfogni az imént hallottakat. A család, mint fogalom ritkán szerepel a szótárodban, főleg birtokos jelzőben. Ismét lehajtod fejed, lassan egy könnycsepp csordogált le arcodon, de gyorsan le is törlöd. Téged senki nem láthat gyengének, még én se. Újra merev arccal rám nézel, és közlöd velem, hogy még meggondold, de legbelül te is tudod, hogy ez már régen eldőlt. Már akkor tudtam, mikor beléptél a boltomba, hogy idő kérdése, és életünk újra összefonódik. Nekünk pedig rengeteg időnk van.
Szaggatott léptekkel felmentél a szobánkba, én pedig visszaültem a kanapéra, és onnan figyeltelek. Ott ültem egészen addig, míg az összes parázs el nem sercegett. Az utolsó parázs elégésével az összes kételyem eltűnt. Egyszerűen éreztem, hogy jól döntöttem, és bár azzal, hogy beengedtelek, életem 180 fokos fordulatot vesz, nem fogom megbánni.
|