6. fejezet
2007.10.15. 00:26
Szerző megjegyzése:
Itt a kövi fejezet. Jó olvasást, és ne kíméljetek a kritikákkal!:)
Már éppen feküdtem volna le, amikor feltűnt, hogy nem vagyok egyedül. Legszívesebben sikítottam volna, de nem akartam felébreszteni senkit. - Te meg mi a frászt keresel itt? Ez az ÉN szobám! – suttogtam halkan, de vészjóslóan. - Itt kaptam helyet, tehát az ENYÉM is! – Válasza ugyanolyan kimért volt, mint az enyém. - Igazán? És ki volt az a mar… - Ekkor jutott eszembe, hogy Harry vezette fel a szobájába. Lassan rá kellett jönnöm, hogy egy összeesküvés áldozata vagyok.
- Majdnem lemarháztad a fiadat, hát ez jó! – nevetett az ő sajátságosan gúnyos hangján. - Nem vicces, most pedig keress magadnak egy másik szobát! - Nem tudom, melyikünk jár már évek óta ide, de tájékoztatásul közlöm, hogy csak 3 szoba van. Az egyikben a szüleid alszanak, a másikban Harry és James, a harmadikban mi. Tehát ebből következik, hogy nincs már több szabad hely, hacsak nem akarsz a földszinti kanapén aludni – vigyorgott bele arcomba.
- Hogy Én? Én is hadd mondjak valamit, ÉN voltam itt ELŐBB! – Az ént és az előbb-öt jól kihangsúlyozva. – Mellesleg lány vagyok, tehát neked kell áldozatokat hoznod. - Nem, neked kell, én ugyanis egy szemét, önző dög vagyok, aki ilyenekre nem képes! - Ezt meg ki mondta neked? – lepődtem meg, valahogy nagyon rémlett valahonnan. - Még te vágtad a fejemhez az utolsó veszekedésünkkor, mielőtt végleg kisétáltál volna az életemből!
Nem bírtam szóhoz jutni, tényleg ezt mondtam volna neked? Olyan szavakkal illettelek, melyek akkoriban távol álltak tőled, legalábbis velem szemben. Szerettük egymást, nagyon szerettük, és én mégis elhagytalak egy ostoba félsz miatt. Én vagyok a szemét, önző dög, nem te Perselus. Gondolataimból hangod zökkentett ki.
- Hallom, elállt a szavad. - Hagyjuk ezt most, inkább aludjunk. – És hátat fordítva neked befeküdtem az ágyba. Te csak morogtál, majd ugyanazt tetted. Gondolataim a régmúlt körül forogtak, mikor hirtelen nagyon fáztam. Végigtapogattam magamon, majd megfordultam, és az eddig rajtam pihent takaró most csak rajtad volt. Fogtam a szélét és magamra rántottam, most te húztad össze magad vacogva.
Hehe, gondoltam, így húzd le legközelebb rólam a takarót. De sajnos nem telt bele sok idő, és ismét fázni kezdtem. Egy újabb rántással újabb győzelem pont, és most már véletlenül sem engedtem el azt. De sikerült a szélét megragadnod, majd kihasználva erőfölényed ezzel újabb meleg perceket szerezve magadnak. A fél éjszakánk azzal telt, hogy a takarót húzogattuk, ahelyett, hogy egyetlen varázslattal megdupláztuk volna. Ebből is látszik, hogy ilyenkor nehéz a gondolkodás. Na ebből elég! - A végén olyan ideges lettem, hogy mugli eszközökhöz folyamodva lekaptam az éjjeliszekrényről az ollót, és kettévágtam a puha anyagot. De olyan össze-vissza, hogy takarózni se lehetett vele. Nem baj, legalább már nem verekedtünk érte. Másnap alig bírtam kinyitni a szememet, mintha homokot szórtak volna bele. Erőt véve magamon csak kinyitottam, és amit láttam attól elfogott a nevetőgörcs. A kedvenc takaróm ott pihent rajtam teljes ziláltságban, az én dühös, művészi vágásomnak köszönhetően. Perselus eközben már felöltözve, az ajtóból nézett vissza rám. - Neked meg mi bajod? - Semmi, de mennyi az idő? - Most múlt el fél kilenc pár perce. - Tényleg? James, már biztos fenn van! – ugrottam ki azonnal. Nem is törődve vizslató tekinteteddel felöltöztem alulról, de a felsővel már vigyáztam. - Nem fáradnál ki, míg átöltözöm? – Még néztél egy pillanatig, mielőtt válaszoltál volna. - Nem, és ennek két oka is van. Egy: anyukád már megetette Jamest, nem kell aggódnod. Kettő: láttalak már rengetegszer meztelenül, nem tudsz újat mutatni.
- Úgy, szóval nem? Képzeld, szilikont tetettem a melleimbe, akarod látni? Ezen úgy meglepődtél, hogy köpni-nyelni nem tudtál. Én sem bírtam sokáig, de igyekeztem tartani magam. - Nos, akarod látni, vagy sem? Minden válaszra számítottam, de erre nem: - Igen, lássuk! – Karjaid összefontad mellkasod előtt, majd arcvonásaid átmentek meglepődöttből hitetlenbe. - Jaj Perselus, te még mindig nem ismered a tréfát? – próbáltam menteni a menthetőt. - Nem igazán, gyerünk! - Nem fogok levetkőzni előtted és kész! Nem vagy nekem senkim. – Ezt már csak suttogva tettem hozzá. - Igazad van, senkid se, csak James apja – mondtad te is halkan, majd kimentél az ajtón.
Teljesen ledermedtem, mozdulni sem tudtam. Hát mégis tudod, de honnan? Anya azt mondta, ő nem árult el semmit. Akkor mégis honnan? Harry sem lehetett, majd valami szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy meghallotta Harryvel közös beszélgetésünket? A felismerésre teljes rémület vett erőt rajtam. Ha el is mondtam volna neked, nem így akartam, hogy megtudd! Annyira sajnálom! A szemedbe akartam nézni, most miket képzelhetsz rólam, hogy gyáva vagyok? Talán igazad van, gyáva, mert félek elismerni, mennyire szeretlek is téged, még most is.
Felállok, majd néhány lépés után annál a résznél termek ahol te aludtál. Végignyúlok rajta, és csendben folyatni kezdem könnyeim. Nem láthatnak gyengének, így magányomban viszont azt az arcom mutathatom, ami valójában vagyok. Egy gyenge, erőtlen senkit. Igen, a gyerekeim nélkül egy senki lennék. Az életem teljesen fölösleges lenne nélkülük, és nélküled is Perselus, bármennyire próbálom tagadni. A drága szüleimről nem is beszélve. Sajnálom, bocsássatok meg!
Csak néhány perccel később tudtam abbahagyni a fojtott zokogást, és végre összekaparni magam. Felöltöztem, és lementem a konyhába. A család többi tagja már az asztalnál ültek. Család! A gondolatra röpke mosoly költözött az arcomra. Még fura volt a látvány, hogy Te is ott ülsz, de valahogy már nem idegen. Azt hiszem, meg tudnám szokni. Idő kell hozzá, de meg. - Jó reggel mindenkinek! – ültem le én is. - Neked is, anya! – köszönt Harry. – Jól aludtál? - Igen – mosolyogtam Harryre majd Perselusra. Ezen teljesen meglepődött, de valahogy örültem neki. – És ti Jamie-vel? - Igen, nem nyűgösködött. Szerencsére végigaludta az éjszakát. - Ennek örülök. Anya és apa mereven ültek az asztalnál, ahogy Perselus is. Anya még biztos azt hiszi, haragszom rá, mert igyekszik láthatatlannak tűnni. Apa is ezt teszi, pedig ő igazán nem tehet semmiről. Igazából anya sem, csak jót akart nekünk, igaz az ő sajátos módján, de jót. Minden eddigi történteknek én vagyok az oka, nem hibáztathatok érte senkit, de hogyan mondhatnám el ezt csak úgy. Azt hiszem, hosszú beszélgetéseknek nézek elébe.
Gondterhelt arccal ülök le Perselusszal szembe, de ő még csak egy pillantásra sem méltat. Nem baj, ettől az elhatározásom nem lankad, elvégre mikor is mondjunk igazat és bánjuk meg szívből bűneinket, mint karácsony napján. Az emberek ilyenkor valahogy mindig másak, kedvesebbek, még ha csak egy estére is, de jobban odafigyelnek szeretteikre. A szép karácsony estét kell felhasználnom, nincs máskor lehetőségem. Mindenkitől bocsánatot kell kérnem, hiszen sértettként én voltam felháborodva és bántottam meg mindenkit, miközben végig nekik volt igazuk.
Reggeli végeztével anya, most egy pálcaintésre elmosta a használt tányérokat, még időt sem hagyott, hogy beszéljek vele. Apa és Harry elindultak fenyőfát választani, hogy aztán közösen feldíszítsük, hiszen nincs is szebb karácsonyi program. Perselus is velük tartott, és én azon vettem észre magam, senki sem áll velem szóba.
Rövid töprengés után csatlakoztam anyához, hogy kitakarítsuk és előkészítsük a fa helyét. - Anya, segíthetek? – léptem mögé, de nem válaszolt. – Sajnálom, amit este mondtam. Már belátom, hogy igazad van. Szeretem Perselust, és szükségem van rá. Nem akartam bevallani, attól féltem akkor gyengének látszom majd, de tévedtem. A makacskodásommal csak azt értem el, hogy sikerült mindenkit magamra haragítanom, sajná… - Ki ne mond! – torkolt le. – Ennyi is elég volt, hogy meggyőzz, de tudnod kell, én is sajnálom. Nem kellett volna ennyire rád erőltetnem, hiszen magadtól is rájöttél, csak így gyorsabban. Meg tudsz nekem bocsátani? - Jaj anya! – öleltem meg. – Neked mindig, hisz annyira fontos vagy nekem! - Te is nekem!
Apáék pont ezt a pillanatot választották ki, hogy belépjenek. - Mi ez a nagy sírás-rívás? – kérdezte apa mosolyogva. - Semmi, csak elkapott minket a karácsony hangulata. Ti nem csatlakoztok? – kérdeztem. Erre Harry és apa is odajöttek. A családi nagyölelést csak te nézted a falnak dőlve és James, aki a szőnyegen mászkált, de most csodálkozva leült. Barna szemei hatalmasra nyíltak, majd parancsolóan szólt: - Ana! – Erre én nevetve fölvettem, majd hozzád sétáltunk. Nem szóltál, csak elbűvölve figyelted a csöppséget és vártad, mit akarok most tenni. - Nézd csak apát, milyen merev, öleljük meg gyorsan! – suttogtam James fülébe, majd kezedbe adtam és megöleltelek. Annyira jól esett, olyan rég volt már, hogy ilyen melegséget és biztonságot éreztem. James eközben vállig érő hajadat húzogatta, és kacagva mondta ki neved. - Apa! De minden jó véget ér egyszer, ahogy ez is. Teljesen ledöbbentél, megrémültél, hirtelen kezembe nyomtad, és kiléptél a havazó tájba. Amitől féltem beigazolódni látszott. Újabb könnyek szorongatták a torkom. Most mit tegyek? Teljesen összetörtem. James hiába próbált mosolyogni, nálam ez olyan távolinak hatott. Harry térdelt le elém, és ölelte át nyakam. Annyira jó gyerek. - Anya, kérlek, ne sírj! – suttogta halkan, de én képtelen voltam eleget tenni kérésének. Ott gubbasztottunk egészen addig, míg anya föl nem segített. - Ezt akartad? – támadtam neki. – Tudtam, hogy ez lesz a vége! - Csak segíteni akartam! - Ne segíts, a fenébe is, ne! – Jamest már mindeközben visszaraktam a szőnyegre. – Most elmegyek sétálni! - Veled megyek! – állt mellém Harry. - Ne, inkább segíts a papának feldíszíteni a fát, rendben! - Jól van. - Most hová mész? – kérdezte anya. - Csak szükségem van friss levegőre, de egy órán belül visszajövök. - Vigyázz magadra, tudod, hogy az erdő tele van farkasokkal! – figyelmeztetett apa, de már nem hallottam.
Már bántam, hogy nem vettem magamra kabátot, de a zöld kötött pulcsi valamennyire melegen tartott. Ágak recsegtek cipőm alatt, ahogy csöndben sétáltam a fenyők között. A havas táj és az égkékje valahogy akaratlanul is felvidított. Magamban azon töprengtem, mit rontottam el ennyire. Vajon Perselus mitől ijedt meg, hiszem már tudott Jamesről, igaz, csak egy nappal ezelőtt jött rá, de gondolhatta volna. Ő is tudta, hogy másfél éve hagytam el és James is pont ennyi idős. Vagy azt hitte, míg jártunk volt kapcsolatom mással is? Komolyan nem tudom hová tenni. Férfiak: ők meg a gondolkodás az három. Persze vannak kivételek, de ők ne vegyék magukra. Míg így barangoltam fel se tűnt, mikor kezdett el hatalmas pelyhekben hullani a hó. Gondolataimból egy morgás zökkentett ki. Néhány méterre előttem ugyanis vagy három farkas vicsorgott. Mit is mondott apa, futott át agyamon: vigyázz a farkasokra! Hát ez remek, miért nem hallgatok néha az öregre? És miért is ne most hagyjam otthon a pálcám! Nyugodj meg Honey, ezek csak vérfarkasok, semmi extra! Épp csak széttépni készülnek, nem nagy ügy! Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb vigasztalási módszer ilyenkor!
De a farkasok nem törődtek azzal, hogy épp megnyugtatni próbálom magam. Rendületlenül jöttek, és minden lépésükkel egyre közelebb kerültek zsákmányukhoz, vagyis hozzám. Most kezdtem el igazán aggódni. Tudom, karácsony van, mely mindenki számára ünnep és ilyenkor teljesül az emberek kívánsága, de nem hagyhatom, hogy nekik az életem rovására teljesüljön. - Sajnálom, de nektek most nem lehet karácsony! – majd felvettem egy vastagabb faágat, mire vészesen morogni kezdtek. – Szép vérfarkasok, jó vérfarkasok! – becéztem őket, de semmi jelét nem mutatták, hogy célba ért volna. Legalább, ha lenne egy kis tüzem, elijeszthetném őket, de nincs. Most mit tegyek? Az egyik elvesztette türelmét, és rám vetette magát. Az pont szemből támadt, így a hegyes végű bot pont átszúrta az állat hasát, majd vonyítva oldalra dőlt. Hálát adtam az évek óta kifejlesztett reflexemnek. A másik kettő ekkor lehorgasztott fejjel társukhoz ment és összedugták orrukat. Megdermedtem a kép láttán, búcsúztak. Még egy utolsó panaszosat vonyított, majd kilehelte lelkét. A másik kettő is követte a vonyításba, de ebbe valami más is volt, a bosszú. Eddig azt hittem az állatoknak nincsenek érzelmei, csak ösztöneik, de ebben is tévedtem. Ha lehet, az eddiginél is jobban megrémültem. A két farkas egyszerre ugrott rám, nincs kiút, meghalok. Csak arra volt időm, hogy kezeimet felhúzzam arcom elé, és vártam a halált hozó harapásokat, de ekkor…
- Petrificus totalus! – kiáltotta egy ismerős mély bariton, melynek most annyira örültem. Kinyitottam a szemem és leengedtem karjaimat. Hideg borzongás futott végig gerincemen, ahogy a megfagyott vicsorgó pofák rám meredtek. Reszketve és sírva kúsztam ki árnyékuk takarásukból, majd összegömbölyödve zokogtam tovább. Lépni sem volt erőm. Perselus meleg érintése hozott vissza, majd boldogan borultam annak ölelésébe. - Mi a francokat kerestél idekint ilyenkor? – hangja normális volt, de érezni lehetett benne egy kis remegést is. Nem támadtam neki, hiszen jócskán elmúlt már hét is és ilyenkor hamar sötétedik. - Én csak… én csak sétálni akartam, friss levegőt szívni! Nem figyeltem mennyi az idő. - Ez a baj, a szüleid már halálra aggódták magukat! Ők küldtek ki, hogy nézzek körbe. - Értem. Szóval te magadtól értem se jöttél volna! – majd válaszát meg se várva visszaindultam. Perselus is utánam jött, majd kellő messzeségből még visszafordult. - Finite incantatem! – Majd a farkasok meglepett tekintettel párszor körbeszimatolták a helyet, végül társukat otthagyva visszaügettek az erdőbe.
|