2. fejezet
2007.10.15. 00:23
Szerző megjegyzése:
Itt a következő fejezet. Olvassátok el, és légysz írjatok hozzá kritikát.
Amíg nem jöhettem ki a kórházból, addig Harry anyáéknál aludt. Elmondása szerint nem volt rossz, és apuval sokat sakkoztak, legalábbis próbáltak. Anyával pedig elmentek ruhákat vásárolni. Valóban sok, szép új ruhával tért haza. Halkan még meg is jegyeztem neki, hogy legközelebb engem is elvihetne. Ezen csak nevetett, és legyintett egyet. Mikor kicsit jobban lettem, elmentünk a minisztériumba is, és hivatalosan is átvettem Harry nevelését. Ott azért még a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak rá, mert nem akármilyen gyereket vettem magamhoz. Nekem mondják, gondoltam magamban, mikor már kifelé tartottunk. - Anya, most már véglegesen nálad maradok? - Most már véglegesen – mosolyodtam el. – Na, gyere, ezt meg kell ünnepelni egy fagyival! Majd vettem magunknak két tölcséres fagylaltot. A bolt közben beindult. Ez köszönhető annak is, hogy pont a Czikornyi és Patza bolt mellett áll, ami egész gyakran látogatott hely. A boszorkák és varázslók gyakran belátogattak, és vásároltak bájital hozzávalókat, meg természetesen bájitalokat. A növényeket kezdetben saját magam termeltem, később már rendelésre hozták, de a főzeteket mindig saját magam készítettem.
Egy napsütéses vasárnapon arra ébredtem, hogy Wolfy, a kutyánk a fülembe szaglászik. Egy pillanatra megrémültem, ahogy megláttam, majd elmosolyodtam. - Hát téged meg ki engedett be? – kérdeztem a fejét vakarva. Válasz gyanánt csak két vakkantást kaptam, majd Harry csörtetett be. - Jó reggelt. Ugye nem baj, hogy beengedtem? Nyüszített és kaparta az ajtót. - Nem, dehogy, csak fel ne ébressze Jamest. Ekkor az alig egy éves fiam felsírt. - Elszóltam magam. – És már ugrottam is a kiságya mellé. Harry szemlélődve figyelte, ahogy a kezembe veszem, és csitítani kezdem. De hamar rájöttem, hogy itt más probléma van, nem Wolfy ébresztette fel. - Azt hiszem éhes, ideje reggelizni. - Én is úgy érzem. - Igen, és mit kérsz? - Nem is tudom. - Mit szólnál a bundás kenyérhez teával? - Jól hangzik. Először Jamest ültettem le az etetőszékébe, majd turmikszoltam neki sütőtököt répával. - Harry, megetetnéd, amíg elkészítem a reggelinket? - Persze. Nagy odafigyeléssel kezébe vette a kanalat, és igyekezett öccse szájába tömni. De az csak a kezével csapkodott, miközben nyitott szájjal hangosan kacagott. Harry is el-elmosolyodott néha, de amikor kb., a huszadik próbálkozását hiúsította meg, kicsit mérges lett. - Anya, nekem ez nem megy, folyton kinevet! – panaszkodott. Az utolsó kenyeret vettem ki az olajból, majd megfordultam, és elkapott a nevetőgörcs. Harry, tetőtől talpig pürés volt, miközben James az éppen elkobzott kanállal ütögette a fejét. - Ha nem hagyja abba, mérges leszek – nézett rám Harry bosszúsan. - Na jól van, menj és mosakodj meg. Én meg megetetem a kis rosszcsontot! Harry visszatért immáron tisztán. Azért James engem se hagyott ki a jóból, és most én voltam piszkos. A nagyobbik fiam pedig kihasználva ezt felkacagott. - Gondolom, most jól mulatsz – jegyeztem meg, miközben pürét töröltem ki a szememből. - Az nem kifejezés. - Ejnye, de szemtelen gyerek lettél! Ahelyett, hogy segítenél szegény anyádon! – szidtam le játékosan, persze ezzel ő is tisztában volt. - Sajnálom – biggyesztette le ajkait. Ő is belement a játékba. – Máris leülök és nem is zavarlak. - Oh, de nagylelkű itt valaki. Gondolom, akkor az sem okozna gondot, ha hozna egy rongyot Uraságod. - Az igazság az, asszonyom, hogy nagyon hasogat a derekam. - Szegény ember. Gondolom, akkor már a fogai sem a régiek. Mit szólna inkább egy kis püréhez? – majd elétoltam James maradékát. Harry felhúzott szemöldökkel nézett rám, amitől alig tudtam visszatartani a nevetést. Végül visszatért a szerepéhez. - A kenyér héját azért még el tudom rágni. - Gondolja? - Teljes mértékben. - Rendben, akkor máris tálalom a reggelit, amint megkapom öntől a kért rongyot. Harry erre durcásan felállt, miközben valami „zsaroló”hoz hasonlót morgott. - Elnézést, mondott valamit? - Nem, már itt is van – adta kezembe, és visszaült. Én eközben letisztogattam Jamest, aki folyamatosan gügyögött, és néha megtépte a hajam. - Na jól van. Már tiszta is vagy – mondta neki gügyögve. – Kicsim, amíg megmosakszom, vigyáznál rá, hogy ki ne essen a székből? - Igen anya – majd pillanatokon belül a széknél termett. Én felmentem megmosakodni, majd visszatértemkor újabb nevetőgörcs jött rám. Harry mindenáron próbálta kivenni James kezéből az elcsent szemüvegét. - Öcsi, kérem vissza – szólt rá szépen, majd érte nyúlt és kivette a kezéből. Feltéve újra közel hajolt hozzá, és játékosan összeérintették az orrukat. James ezt kihasználva ismét a szemüvegért nyúlt. - Nem, James, nem szabad – szólt rá ismét. James minden kudarcba fulladt próbálkozásánál egyre jobban görbült sírásra szája. Ekkor léptem be én. - Ti meg mit csináltok? - Csak játszunk, de már majd éhen halok. - Rendben, akkor együnk. Asztalhoz ültünk. A reggeli elfogyasztása közben a lassan öt éves fiút néztem. Azon gondolkodtam, vajon elég idős-e az igazsághoz, de mivel úgyis nap, mint nap az Abszol útra fog járni, nem árt ismernie a helyet. Mély levegőt vettem, és belekezdtem. - Harry - Igen anya – nézett rám kérdőn. - El kell, mondjak valamit. Emlékszel, amikor megkérdezted mik azok a boszorkányok? Talán egy éve lehetett. - Igen, emlékszem, de nem válaszoltál. - Nos, Harry én boszorkány vagyok, ahogyan te is varázsló. Ők ugyan azok, mint a boszorkák, csak ők fiúk. Harry a te szüleid is mágusok voltak. - Nem egészen értem. - Tudod, azok a folyadékok, amiket a vevőknek eladok, azok bájitalok. Mindenfélére jók. Például fájdalomcsillapításra, gyógyításra, de egyesek láthatatlanná tesznek, míg mások életet vesznek el. De tudnak a bájitalokon kívül varázsolni, átváltoztatni tárgyakat, sőt még időnként a jövőbe is látnak. Persze ehhez sokat kell előtte tanulniuk. Harrytől sokfajta reakciót el tudtam volna képzelni, teszem azt, meglepődik, vagy felháborodik, de semmiféleképpen nem azt, hogy elneveti magát. Megzavarodva néztem, ahogy az asztal szélébe kapaszkodva rázkódik a nevetéstől. - Harry, elárulnád, mi van veled? - Ne haragudj nagyi, de ez nem fog menni. - Miért emlegeted a nagyit? - Tudod, én már rég tudom, hogy ki vagyok. Nagyi pár hónapja mesélte el az egészet, de megígértette velem, hogy nem mondom el neked. Tudta, hogy te szeretted volna elmondani, és nem is akarta, csak szóra kijött. Én nem hagytam békén, és kérdezgettem folyton.
Nem gondoltam volna, hogy örülni fogok ennek, de egy kő esett le a szívemről. Megkönnyebbültem, hogy mégsem kell elszomorítanom. Tud mindenről, a szülei haláláról. Csak remélni merem, hogy valamennyire sikerül feledtetnem vele a hiányukat, bár tudom, hogy sohasem pótolhatom őket.
- A szüleid haláláról is mesélt? - Igen. – hajtotta le fejét. - Sajnálom kicsim. – fogtam meg kezét. Ő erre fölállt és a nyakamba borult. Nem sírt csak jó szorosan magához ölelt, úgy motyogta bele vállamba. - Nem tudom, milyenek lettek volna az igazi szüleim, de nagyon szeretek veletek élni. Mosoly suhant át arcomon. A szívemet jóleső érzés járta át. Mégsem vagyok olyan rossz szülő, mint amilyenek képzelem magam. - Jól van, együk meg a reggelinket, aztán menjünk át nagyiékhoz. - Rendben. – ült vissza helyére.
- Még csak 5 éves leszel. Honnan tanultál meg ilyen választékosan beszélni? - Mamától és papától. - Mindjárt gondoltam. Túl sokat jársz te oda. Egyébként a mama mutatott már neked valamit a varázslattal kapcsolatban? - Igen, néhányat. Például kandallón keresztül kifejezetten, utálok utazni. De a kviddicsnek nevezett játékot szeretem. - Kivel kviddicsezel te ennyi idősen? - A papával. - Miért nem lepődök meg. Csak had találkozzak velük. - És mit fogsz tenni? - Hogy én… Leülök velük beszélgetni – válaszoltam lemondóan. Erre mindketten elnevettük magunkat. Befejeztük a reggelit, miközben James a plüss kutya fülét csavargatta. Harry pillantása öccsére esett.
- Miért lett James a neve? - Mert szerettem volna, ha legalább így közelebb éreznéd magad a szüleidhez. Harry elkomorult egy pillanatra, majd felnevetett. - Szerintem ideje lenne indulnunk! - Igazad van. Na gyere James, tisztába teszlek! – és felkaptam a csöppséget. Harry pedig fölballagott a szobájába, és felvette az előre kikészített ruhát. Nem telt bele sok idő, és mindhárman készen álltunk az indulásra.
- Készen állsz a hopp-poros utazáshoz? - Muszáj ezzel mennünk? - Így sokkal hamarabb ott lehetünk. Na gyere, lépjünk be hárman. Vettem egy marékkal a porból, majd hangosan kimondtam úti célom, beleszórtam a kandallóba, és beléptünk a felcsapó lángok közzé. Az utazás közben erősen fogtam mindkét gyermekem. A hirtelen jött gyomorkavaró érzés elmúlt, amint köhögve kiléptünk anyuék kandallójából. Apa épp a tévét nézte a nappaliban, ezért ő volt az első, aki üdvözölt minket. - Sziasztok. Már vártunk titeket. – Lépett hozzánk és megölelte Harryt, majd engem a kicsivel. - Hát ez a nagylegény meg kicsoda? – gügyögte apa Jamesnek. - Mondjad, én vagyok az unokád, papa. Hát még ezt se tudod? - Jött be váratlanul anya is, és elvette tőlem. - Hát tényleg megnőttél? – fogta ölbe. – Hát tényleg, tényleg, tényleg! – vitte minden „tényleg”- nél egyre lentebb. – Hát tényleg, tényleg, tényleg! Erre vidáman felnevetett. Anya aztán játékosan eltüsszentette magát, mire még jobban nevetett. - Édes egy gyerek – mosolygott apa is, majd gyorsan hozzátette. – Te is az vagy Harry. A mi két kis unokánk vagytok! - Nem megyünk beljebb? – kérdezte apa, majd helyet foglaltunk a hatalmas vendégváró helyiségben. Anya Jamest szórakoztatta, én pedig rajtuk szórakoztam. Apa és Harry sakkoztak, ami be kell vallanom Harrynek jól ment. Már tudta melyik bábú hogyan lép, és néhány stratégiát is felfogott már, de azért még gyakorlatra szorul. Míg így néztem őket, egyik pillanatba anya felállt, és a konyha felé tartott. - Megyek, megnézem az ebédünket. Én is kimentem vele. Jamest bele tettem a hordozójába, hogy segíteni tudjak anyának. - Anya, miért nem kérsz házi manókat, akik segíteni tudnának a főzésben? Mindent egyedül csinálsz. Te takarítod ezt a hatalmas hodályt is. - Mert nincs szükségem rájuk. Egyedül is megy. Egy-két tisztító bűbájba nem halok bele. Lehet, hogy aranyvérű vagyok, de nem szeretek ártatlan manókat dolgoztatni, és ezt apád is tiszteletben tartja. - Megértettem. Anya! - Igen, kicsim? - Én csak meg szerettem volna köszönni, hogy elmondtad Harrynek az igazat. Anya megállt az asztal terítése közben. - Harry elmondta? - Igen, de már csak akkor, mikor beszélni kezdtem volna róla. - Értem. - Ugye most nem haragszol rá emiatt? - Dehogy haragszom. Nagyon szeretem, képtelen lennék rá. - Azt is mesélte, hogy apával sokat kviddicseznek. - Igen, nagyon szereti. - Akkor pont jó ajándékot vettem neki. Könnyebbültem meg egy kicsit.. - Miért, mit vettél neki? - Anya, ne kíváncsiskodj. Inkább hívd be őket, hogy kész az ebéd. - Na szép, leteremt a saját lányom. Mi lesz ebből a világból?
Én csak elmosolyodtam és rákacsintottam a nevető Jamesre. Az ebéd elfogyasztása közben Jamest is megetettük egymást váltogatva. Senki nem úszta meg tisztán. Az asztal letakarítása után anya váratlanul eltűnt. Nem sokkal később azonban újra visszatért. Én addig leoltottam a villanyokat. Mindenki tudta mi jön most, kivéve az érintett. A félötét konyhában kibontakozott anya sziluettje, amint egy tortát tart a kezében. Mi pedig egyszerre kezdtük el énekelni.
- Boldog szülinapot, Boldog szülinapot, Boldog szülinapot Harry, Boldog szülinapot.
A kicsi szívem egy pillanatig meg sem bírt szólalni. Zöld szemeiből könnyek buggyantak ki. - Kicsikém, fújd el a gyertyákat – suttogtam a megilletődött fiúnak. Végül engedett a nógató szónak, és egy nagy levegővétellel mindet elfújta. De az ünneplés java még csak most következik. Az ajándékbontás.
Először én léptem oda, majd adtam át nagyobbacska csomagom. - Boldog születésnapot, kisfiam! Harry megölelt és egy puszit nyomott az arcomra, majd bontogatni kezdte. Az nem rejtett mást, mint egy versenyseprűt. Harry arca felvidult, és még egyszer a nyakamba borult. Azután anya és apa léptek oda hozzá. - Legelső unokánknak, boldog születésnapot. – majd megölelték őt, és átnyújtották a puha csomagot. Harry gyanúsan bontogatni kezdte, majd a szava is elállt a látványtól. A csomag nem rejtett mást, mint egy igazi kviddicstallárt. Pont olyat, mint amilyet a tévében látott a játékosokon. Nagyon boldog volt. - Zöldbe, a kedvenc színem! – ugrott fel, és már szaladt is, hogy felpróbálja. Visszaérve már rajta díszelgett a ruha, lábai közt pedig a seprű. - Ejha, igazi játékos vagy már, de hiányzik még valami! – szólt apa, majd egy papírdobozból elővett valamit. - Egy játékosról sosem hiányozhat a csizma. Harry elnevette magát, majd azt is fölkapta és megölelte nagyszüleit. - Köszönöm, még sosem volt ilyen szép születésnapom! Végül engem is megölelt. - Neked is köszönöm anya! Meg természeteden neked is James. – simította végig arcát, bár tudta, hogy öccse úgysem érti, miről beszél.
Családi beszélgetésben fogyasztottuk el az ünnepi epertortát, majd Harry és apa kimentek játszani egyet az új seprűvel. Jó volt Harryt ilyen boldognak látni. Én még sokat beszélgettem anyuval, végül estefelé hazamentünk.
Otthon Harry még sokszor, nagyon, nagyon sokszor megköszönte a szép napot, végül mindenki nyugovóra tért.
|