Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Mindenki nagy munkában van. Piton és Hermione a bájitallal, Harry Morganával szenved, aztán mindenki a pálcával. Fény derül Morgana erejének mibenlétére, Harrynek feladata akad, ami nem várt kétséget vált ki belõle, és megrendíti egyes emberekben a bizalmát. De vajon ez mennyiben lesz hátrányukra, vagy éppen elõnyükre? A végére pedig, nos… Féregfark kezdhet félni. :) Köszönet Vulpionnak, aki átvizsgálta, hogy ne legyen logikai hiba.

42. Jó döntés. Rossz döntés

Az elkövetkezendõ két napban Piton és Hermione az idejük nagy részét a laborban töltötték, hogy elkészítsék, vagy legalábbis hozzálássanak a bájital elõkészületeihez, az alapján, amit az Anushától kapott jegyzetekben és könyvben olvastak.

Perselus ragaszkodott hozzá, hogy mindent alaposan ellenõrizzenek le, nehogy valamiféle eltérés, amit esetleg a fõzetet megalkotó bájitalmester, vagy maga Voldemort helyezett el csapdaként, katasztrofális következményekhez vezessen. Ez persze azzal járt, hogy kétszer olyan hosszú idõbe telt minden lépés, és hogy Hermionéval való viszonyában sokszor csak Harry közbelépése mentette meg a helyzetet a pálcahasználati bemutatótól.

A fiatal Rend vezetõ eközben furcsa kísérletekbe kezdett Morganával kapcsolatban, akinek a közbelépése még felesleges volt és váratott magára a pálcakészítési folyamat során. Ebben a törekvésében a nõ ugyan úgy partnere volt, hiszen izgatta a lehetõsége annak, hogy neki magának is rendelkeznie kell valamiféle mágikus képességgel.

Legalábbis ahogy látta, a házban legalább hárman hittek ebben. És az a három ember nem volt akárki és akármilyen képességû, így hajlott rá, hogy hitelt adjon a szavuknak, holott eddigi élete során nem tudott volna felmutatni semmilyen megnyilvánulását különleges képességének.

Harry és Perselus azonban nem egyszer beszélgettek a lehetõségekrõl, és amikor Emily is a közelben volt (akit természetesen lehetetlen, és felesleges lett volna meggyõzni róla, hogy térjen vissza a fõhadiszállásra, ami azzal járt volna, hogy el kell mozdulnia Harry közelébõl) -, a gyerek újra és újra kijelentette, hogy lát benne valami különlegeset.

Morgana mindig feszülten figyelte ezeket a szóváltásokat, és a két férfi levezetéseit, amihez olykor Hermione is csatlakozott, s amik nagyrészt a leszármazotti vonallal és azzal voltak kapcsolatosak, hogy nem lenne alkalmas annak a bonyolult varázslatnak az elvégzésére a vére, ha nem rendelkezne semmiféle genetikai, mágikus örökséggel Hollóháti Hedvigtõl.

Emellett az a kellemetlen emléke is sokat nyomott a latba, hogy a halálfalók megpróbálták uruk elé vinni, tehát Voldemort ugyan úgy meg volt gyõzõdve a képességeirõl, máskülönben nem akarta volna magának.
Harry jelenleg is azzal foglalatoskodott, hogy körbe-körbe járt körülötte, és különféle varázsigéket mormogott, hol latin, hol valami egészen õsi nyelven, amelyeket még a hajdani igazgató könyvébõl tanult.

Ezeket az alkalmakat Ginny és Ron mindig érdeklõdve figyelték, annál is inkább, mert a vörös fiú leginkább csak téblábolt, míg Harry mennyasszonya az ételrõl, és Emilyrõl gondoskodott. Akárhogy is, ha Harry örökbe fogadja a kislányt, ugyan annyira az õ gyereke is lesz.

Aztán ahogy a zöld szemek ráragyogtak Morgana arcára, s valamiféle hosszú, dallamos igét motyogott, a nõnek furcsa érzése támadt. Alig egy pillanattal késõbb maga Harry is megérezhette, mert azonnal megtorpant, és a kezében remegõ pálcájára fordította a figyelmét. A varázseszköz egyre határozottabban jelzett, minek hála Morganában mindennél jobban feléledt a remény, hogy mégiscsak képes lehet maga is hasonló dolgokra.

- Tudtam – suttogta maga elé a fekete hajó fiatal férfi.
- Mi az? – pattant fel Ron a kandalló elõtti fotelból, és lépett közelebb hozzájuk.
Harry felnézett, és elégedetten vigyorgott.
- Megvan, amit kerestünk. Hihetetlen…

Morgana izgatottan nézett rá.
- Ne csináld már Harry, mond, mi történt?!
Ekkor lépett be a szobába Ginny és Emily egy tálca süteménnyel, és a kislány vidáman nevetett, próbálva letörölni arcáról a lisztet. Mikor ránézett az izgatott, türelmetlen és elégedett (ilyen felosztásban lévõ) hármasra, kék szemi élesen végigmérték õket, majd elmosolyodott.

- Oh – mondta, és odaszaladt Harryhez, aki az elégedett szerepkört töltötte be.
- Bizony, oh – simogatta meg a kislány fejét.
Morgana, a türelmetlen azonban elhúzta a száját.
- Nem ér, hogy már õ is tudja, én meg még mindig itt állok bizonytalanul.
Ron, az izgatott, csatlakozott.
- Egyet értek, ne csak vigyorogj, mond már mi van!

Harry most már Morganára nézett, és jóval komolyabban szólalt meg, mondanivalóját inkább barátainak címezve, míg körbejárta még egyszer a nõt.
- Nagyon ügyesen, és szinte észrevehetetlenül le volt védve mindaz, amire szükségünk lett volna, hogy felébresszük Morganában a varázslatot. Valaki már jóval elõttünk kiderítette, hogy leszármazott, és tett ellene, hogy ne akadhassanak a nyomára – állt meg elgondolkodva.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nekem is van varázserõm? – kérdezett rá a szóban forgó személy.

Harry félrebiccentette a fejét.
- Nem pontosan úgy, mint nekünk, és valami egészen különös módon, de igen.
Morgana szeme felcsillant. Tagadhatatlanul örült, és izgatta a dolog. Talán egyenrangú lehetne Perselusszal is?
Ron egyikükrõl a másikra nézett, majd megszólalt.
- Álljunk meg, csak hogy jól értem-e. Morganában mindig is ott volt a mágia, de valaki tudta róla, hogy ki õ, ezért levédte és meggátolta, hogy használhassa?

- Még ez sem teljesen igaz! – érkezett a felelet.
- Nyögd már ki Harry! – szólt rá ezúttal Ginny, mielõtt felcsendülhetett volna a többi jelenlévõ kórusa.
A férfi megadóan felemelte a kezét, majd beszélni kezdett.
- Amit Morganában érzek, valami egészen különleges képesség. Talán Emily azért érezte benne mindvégig, mert igazából Morgana, ha tudtán kívül is, de valamilyen szinten használta már ezt a mágiát.

Itt tartott egy kis szünetet, majd:
- Mond, te mit éreztél, mikor az imént a varázslatom ráakadt a teljes mágiádra? – kérdezte a nõt.
Morgana egy pillanatig gondolkodott, aztán megfogalmazta.
- Csupán furcsa bizsergést, és mintha valami teljesen felszabadult volna bennem.
Harry bólintott.

- Pontosan. A kulcsszó itt a teljesen. Amit idáig használtál, az nem széles körben alkalmazható mágiaág, hanem az egyén sajátja. Mint ahogyan Tonks metamorfmágus, ami szintén nagyon ritka. Ezt leszámítva azonban használtad, bár olyan érzékelhetetlen szinten, hogy a többi lekötött erõd nem csatlakozhatott hozzá, a rád mondott varázslatnak hála, és így nem találhattak rád az által sem, ha megfigyelték volna a mágiarezgéseket a lakóhelyed környékén. Ha tippelnem kéne, ebben a dologban is Dumbledore keze lehet – morogta félig bosszúsan, félig elismerõen.
Morgana csak állt, és hallgatott. Használta már? Mégis mit?

- Jellemzõ lenne – szólt közbe ekkor egy mély hang az ajtóból. – Albus felkutathatta, hogy megvédje a leszármazottakat, ahogy azt veled is tette a legjobb tudása szerint. Viszont téged nem rejthetett el, fõként a jóslat létezése miatt – lépett be Piton Harryre nézve. – Tudomásom szerint Hugrabug örökösét is hosszadalmas módon sikerült csak felkutatnia a Nagyúrnak, bár vele könnyebb dolga volt, mert a férfi megtalálta magában a mágiát, és utána már használhatta is. A mi társadalmunkban élt, de elõtte csupán úgy gondolta, hogy kisebb varázserõvel született, mígnem rájött, miben rejlik az ereje. Ugyanakkor alighanem ezzel hozta magára a pusztulást.

Morgana megremegett.
- Tehát azért élek még, mert a mágusokon belül is különleges a képességem, és nem erõlködtem, hogy a hatalmam alá vonjam?
A bájitalmester komolyan bólintott, és sötét szemével érdeklõdve vizsgálta.
- Úgy is mondhatjuk. Egyéb esetben a Nagyúr már bizonyára a nyomára akadt volna, fõként a mugli világban, ahol senki sem védhette volna meg.

Morgana sóhajtott, majd Harryre nézett.
- Tehát?
A férfi Pitonra pillantott, majd elõrébb lépett, és komolyan a nõ szemébe nézett.
- Fel tudom szabadítani az ezidáig lekötött képességeidet. Egyszerûbb varázslatokat el tudsz majd végezni, ami nagyban megkönnyítheti az életedet, de a te erõd nem ebbõl áll igazán. Viszont ha így teszünk, számolnod kell vele, hogy megváltoznak a körülményeid. A varázslótörvények szigorúak a titokvédelemmel kapcsolatban, és természetesen most már könnyedén beolvadhatsz a mi társadalmunkba is.

Morgana elgondolkodott, látva, hogy Harry ad neki egy kis idõt, hogy mindent végigvegyen.
- Tehát akiket eddig ismertem, vagy megbízok bennük annyira, hogy elárulom nekik, mi vagyok, vagy folyton hazudnom kell majd. Amennyiben viszont feladok mindent, és a mágusok közé költözöm, ahova ezek szerint mindig is tartoztam, nehezebb lesz az életem.
Harry megrázta a fejét.
- Ó, nem, ezt a legkevésbé sem gondolnám – mosolygott. – Ha sikerrel járok, és nem kell majd félnünk Voldemorttól, nagy tisztelet fog övezni, mint Hollóháti leszármazottját, arról nem is beszélve, hogy a képességeddel te magad is kivívhatod mások elismerését.

Morganát ezek a szavak megnyugtatták, és már csak egyetlen kérdés maradt.
- Mire lehetek képes?
- Nos, ennek a pontos meghatározását azt hiszem majd Perselustól kell megkérdeznünk, és Hermione is bizonyára szívesen utána olvas majd neked – felelte Harry egy kicsit meglengetve a pálcáját. – Amit tudok, az az, hogy az ellenõrzõ varázslatom egy igazán ritka mágia ágra bukkant benned: ha minden igaz, az elmebeli mágia igazán erõs képviselõjével állok most szemben.

Piton döbbenten lépett egyet elõre, és a fiatal férfire, majd annak a kezébe simuló pálcájára meredt – mintha csak biztos akarna lenni benne, hogy helyesen használta -, aztán vissza Harry arcára. Ginny is meglepettnek és érdeklõdõnek tûnt, Ron leginkább csak értetlennek, míg Emily, lévén, hogy ezekhez még nem igazán értett, csupán kíváncsian figyelte a felnõtteket egy fotelba kuporodva.
Végül Piton összeszedte magát, és csak annyit morgott.
- Nahát.

Harry azonban ránézett, és jelezte neki, hogy örülne, ha beszélne Morganával, és elmagyarázná, hogy ez az egész mit is takar. A férfi összeszorította az ajkát, végül kissé kelletlenül ugyan, de mégis beszélni kezdett, míg Harry megmosolyogta. Milyen furcsa, hogy Piton hajlandó valamit megtenni a kedvéért, pusztán mert a szemébe nézett, és megértették egymást.

- Hogy értse, Ms. Knowledge, ez egy ritka képesség, amivel maga Hollóháti Hedvig is rendelkezett, mint ahogy a Nagyúr is örökölte õsétõl a párszaszót. Az elmebeli mágia kifinomulttá teszi a birtoklóját mindenféle tudományra, ismeretek elsajátítására, ezen felül természetesen érzékelõ, okklumentáló késéggel is rendelkezik, melyeket aligha kell majd valaha is tanulnia, mert veleszületett képessége. Erõteljes varázslatokra lehet képes mások befolyásolására, uralma alá vonására irányulóan, elmebeli támadások és tudáspróba esetén. Nem szimplán intelligens, egyszerûen képes mindent befogadni, és ezáltal nagyon veszélyessé is válhat mások számára. Nehéz a képessége ellen védekezni.

Itt mintha egy idõre elgondolkodott volna, majd furcsa tekintettel folytatta.
- Azon varázslók közül, akiknek igazán nagy erejük van, talán csak Harry és a Nagyúr lehet képes ellenállni az akarati támadásainak. Magamban már nem vagyok annyira biztos – ismerte be kelletlenül. - Amennyiben továbbfejlesztené, és egészen kiismerné a mágiáját, mindenkinél jobban tudná alkalmazni a pálcanélküli igéket, esetleg valamennyi varázslattal egybekötve, hiszen a koncentrációja igazán figyelemreméltó lehet. Óriási ajándékot, és ezzel együtt átkot kapott, Ms. Konwledge. Kevesen fognak magában bízni, és sokan talán félik majd, megint mások megpróbálják rávenni, hogy tegyen meg nekik dolgokat…

Ron sötéten meredt maga elé, és mielõtt gondolkodott volna rajta, hogy talán ezzel megijeszti Morganát, így szólt.
- Kiváló célpont Voldemort számára, hogy felhasználja céljaira.
Harry felszisszent, Ginny pedig fejbe verte bátyját.
- Ami nem fog megtörténni – mondta nyomatékosan a fekete hajú fiatal férfi, miközben Ron a fejét dörzsölgette. – Nos, Morgana – fordult vissza Harry a nõhöz -, bevallom, ezek közül sok információval nem voltam tisztában. Persleusnak egyértelmûen nagyobb rálátása van a dolgokra, azt azonban megígérhetem, hogy amíg tart a háború, bárhogy is dönts, meg fogunk védeni.

Piton rátalálva szokásos optimizmusára megjegyezte.
- Más választásod nem is nagyon lenne. Nem kerülhet a Nagyúr kezébe, és mondhatom, ez mindenki érdeke.
Morgana elképedve hallgatta õket. Az már egyértelmû és természetes volt a számára, hogy ez a két férfi hatalmas erõvel bír, de az, hogy neki is ilyen befolyása legyen… félelmetes volt és izgalmas egyben. Ha Pitonnak igaza van, meg kell tanulnia megvédeni magát, mert sokan, sokféle indokkal kereshetik fel. Viszont ahogy a képességeirõl folyó beszélgetés kezdetén Harry mondta, rengeteg lehetõsége lesz az életben, és megbecsült tagja lehet a varázslók társadalmának.

Elég volt Harry szemébe néznie, hogy tudja, mindenben számíthat majd a férfire, tanulás és támogatás terén. Itt volt a lehetõség, hogy igazán önmaga legyen, és megismerje saját képességeit. Ezek közé a kivételes emberek közé tartozhat. Ugyan ki adná ezt fel?
- Szeretném, ha segítenél megismerkedni mindezzel – jelentette ki pár perces gondolkodás után.
Harry azonnal bólintott, míg Piton sötét szemei tûnõdve vizsgálták. Nem ismerte még ki annyira a férfit, hogy ki tudja találni, mi lehet a dilemmája, bár valami azt súgta neki, hogy ha szeretné magának a varázslót, most nagyobb esélye nyílt rá. Már nem pusztán egy egyszerû mugli volt, akire vadásztak.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Fawkes amikor nem épp híreket vitt, Harry környezetében múlatta az idõt, félre hajtott fejjel nézegetve, hogy éppen mit csinálnak, vagy egyszerûen csak elbóbiskolva. Nem olyan rég volt a hamvadó napja, ami egy rövid idõre fejfájást okozott gazdája számára, de hát a fõnix hozzá való csatlakozása elõtt is megoldotta valahogy az információ cserét, így inkább csak kedvesen gondoskodott a pár napra védtelenné fiatalodó különleges lénnyel.

Szeretett „beszélgetni” a madárral, egyrészt, mert meglepõen bölcs meglátásai voltak, bár nem egészen úgy gondolkodott, mint az emberek, másrészt, mert Fawkes kommunikációja minden tekintetben élvezhetõ volt, hála csodálatos énekeinek. A Rend tagok közötti kapcsolattartást igazán megkönnyítette a jelenléte, és fiókaként is hasznosnak bizonyult nem egy dologban. Emellett Harry kétség kívül örült neki, hogy „gyengélkedésére” még most került sor, nem pedig pár héttel vagy hónappal késõbb, mikorra már úgy tervezte, hogy szembekerülhet Voldemorttal, és akkor óriásai szerepet játszhat majd segítõtársaként Dumbledore egykori házi kedvence.

Emily mindig izgatottan nézte, ha Harry közelében volt a fõnix, és nevetve hallgatta a dalát, mindig arról kérdezgetve fogadott apját, hogy most éppen mit közölt velük a madár. A férfi türelmesen válaszolgatott, de sokszor érkezett tõle az a felelet, hogy Fawkes éppen csak magának vagy nekik énekelget, és valójában nincs különösebb mondanivalója.

A lényeg, hogy egyikük sem unatkozott a kellemes hangulatú házban, kivéve talán Ront. De õ… nos, õ Ron volt, és senki nem várta el tõle, hogy éles elméjû megjegyzéseket tegyen a kutatásukkal kapcsolatban, vagy hogy bonyolult elmebeli párbajokat vívjon az immár felszabaduló erejével gyakorló Morganával. Abban viszont remek partner volt, hogy a mindennapi életben használatos igékre okítsa a nõt, akit minden izgatott, amit csak megtanulhatott. Ahogy azt várták, mindezt hihetetlen iramban tette, és talán Hermione kezdett is egy kicsit irigykedni.

Piton egykori tanítványa segítségével szépen haladt a bájitallal, bár egyes alkalmakkor muszáj volt pár óráig távol lennie, hogy megnézze, mindenki teszi-e a dolgát, ahogy meghagyta, hiszen botorság lett volna Voldemort egyértelmû feladatát és parancsát figyelmen kívül hagyni, ezzel okot szolgáltatva a gyanakvásra, éppen a kitörni készülõ összecsapás elõtt.
Egy-egy visszaérkezése után érdekes híreket is hozott, amit jártában-keltében szedett össze vagy az Abszol úton, esetleg álruhában más varázslók társaságában kihallgatva.

Egyre többen beszéltek róla, hogy a Rend erõsödött, ami nem csoda, hiszen Harry Potter lett a vezetõje. Méghozzá egy erõs, és határozott vezetõ. Úgy gondolták, nincs már messze a gyõzelem, amiben egyre többen kezdtek bízni, látva az eredményeiket, s hogy Voldemort egyvalakit még mindig képtelen volt próbálkozásai ellenére maga alá gyûrni és megtörni, hiába áldozott már rá sok évet, bevetve minden erejét, méghozzá magát Harry Pottert.

Ront lelkesítették ezek a hírek, s ahogy a többi rendtaggal fenntartott kapcsolatból átszûrõdött, ezzel nem volt egyedül. Végre nem csak az látszott, hogy a sötét oldalhoz milyen rengeteg varázslény és mágus csatlakozik, hanem az is, hogy a világos oldalt legalább ugyan annyi elszánt ember támogatja majd, és lesz hajlandó kiállni a csatában, mikor végre arra kerül a sor. A társadalom megoszlott, de Harry ezúttal ezt nem bánta. Magában úgy nevezte, gyávákra, megvásárolhatókra, hatalomvágyókra és gyengékre, míg a másik oldalon bátrakra, becsületesekre és erõsekre csoportosultak.

Végre úgy tûnt, mindenki felébredt, és rájött, nincs olyan, hogy semleges és középút. Ha gyenge vagy, Voldemort elsodor, megfenyeget, és maga alá gyûr. Amennyiben kitartasz, okos vagy és kellõen óvatos, viszont máris az ellenállók között találod magad. Az állásfoglalás elkerülhetetlen volt, és a Rend a különbözõ megnyilvánulásokból és hírforrásokból azon kapta magát, hogy ha akarná, a létszámuk már most megtízszerezõdhetne.

Harryt ez mindennél jobban ösztönözte. Erre várt már mióta. Hogy ne csak a Kiválasztott esetleges gyõzelmére támaszkodjanak, hanem végre lépjenek fel a saját érdekükben, és tegyék meg azt, ami elkerülhetetlen, bármennyire is féljenek tõle. Eddig ez volt a különbség a Rendtagok és az átlag varázslók között. Õk felismerték mindezt, és végre nem voltak vele egyedül…

Ginny borzasztóan büszke volt a fiatal férfire, és ha lehet ilyet mondani, még jobban szerette, mint korábban a tanuló évei alatt. Azon kapta magát, hogy ugyan azt csinálja, mint a gondoskodására bízott Emily. Nagyon nehezen vette rá magát, hogy - bármilyen hangulatban is legyen Harry -, eltávolodjon a közelébõl.

Ezúttal a kislány a konyhában maradt Morganával, míg a többiek a laborban gyûltek össze, ugyanis a bájital és a Harry által elvégzendõ varázslat nem akart az elvártak szerint viselkedni. A fiatal férfi már unalomig begyakorolta a szükséges igét, ami meglehetõsen nagy erõt vett igénybe, és kellõen kimerítette. Nem is akart rá gondolni, mekkora koncentrációra lesz majd szüksége, hogy mindezt a folyamatot kellõen összekösse és levezesse majd. Egyben kell tartania saját mágiáját és vérét, Morganáét, a fõzetet, valamint az õsi nyelven íródott varázslatot kántálni.

Már mindnyájan kellõen feszültek voltak, a sok órai felesleges munka súlya alatt. A varázslat és a bájital mégsem volt hajlandó kapcsolatba lépni egymással, pedig enélkül nem érhetett be megfelelõen a fõzet. A kötésnek létre kellett jönnie, és csak azután végezhették el a vérük és megerõsödött erejüket érvényesítõ rituálét a pálca fölött. Erre azonban nagyon úgy tûnt, hogy ma már nem lesz esélyük.

- Nem fog sikerülni! – dühöngött Harry, mikor sokadik próbálkozásra már megint félre sikerült valami a varázslattal.
- És akkor most mi lesz? Csak úgy… meghalunk? – kérdezte Hermione fáradtan és maga is ingerülten. Ugyan annyit dolgozott vele, és a kudarc õt is flusztrálta.
Harry csúnyán nézett rá, így Piton gyorsan közbeszólt.
- Vegyük át a lehetõségeket.

- Lehetõségeket? Szerintem csak kettõ van. Nekünk annyi, vagy totál annyi – morogta közbe Ron.
- Na most már elegem van! Fogjátok be, oké?! Örülök, hogy ha nem sikerül megcsinálnom a pálcám, máris a világ végére készültök, de azért nagyobb segítség lenne, ha arra próbálnátok rájönni, hogy mit szúrtunk el. Ha Denem meg tudta csinálni, mi is. Hermione, ha fáradt vagy, menj pihenj egy kicsit, Ron, az optimista megjegyzéseidre most egyáltalán nincs szükségem – fejezte be Harry a kitörését. Mélyet sóhajtott, majd Pitonra nézett. – Egy hozzávalóval lehet a baj?

A férfi egy ideig hallgatott, míg Hermione felsóhajtott, Ginny pedig közelebb lépett szerelméhez, hogy jelenlétével megnyugtassa egy kicsit.
- Kicsi a valószínûsége. Mindent számtalan alkalommal végigvettünk. Talán nem megfelelõ a sorrend, amivel a varázslatokat végezzük. Vagy… Ms. Granger, pontosan vette át a fordítás, kötésre vonatkozó jegyzeteit? Nem lehetséges, hogy már itt is szükséges a vérszerzõdés bizonyos foka, hogy a fõzetben lévõ hatóanyagok, összeérhessenek az igét elvégezni kívánó varázsló elemi mágiájával?
A fiatal nõ felvonta a szemöldökét.
- Mire gondol pontosan?

- A pálcát Harry saját mágiája, és az érzelmeibõl adódó erõsségei fogják hatékonyabb mûködésre bírni, egy szintén régre visszamenõ vérvonal leszármazottjának segítségével. A varázsló pedig a hatalmát a testében, annak minden sejtjében, és legerõsebben a vérében megtalálható mágiából nyeri. Következésképpen a bájital éréséhez szükséges lehet ez az erõ, amit majd a szertartás során felismer az ige, és természetesen a pálca is, melyen a használója által eddig is újra és újra végigfut, mikor varázsolt. Ez az az úgymond „összetevõ”, ami minden más hatóanyagot egymáshoz kapcsol majd.

- Hát persze, Harry mágiája – csapott a homlokára Hermione, felcsillanó szemekkel. – Hiszen az egész rítust ez tartja majd egyben. A bájitalt, a pálcát, és a vérüket. Morgana éppen azért kell, hogy levezényelje mindazt, amit Harry megerõsíteni kíván, és támogatását adja hozzá saját vérével érvényesítve.
A zöld szemek immár jobb hangulatban villantak a két beszélõre.
- Szóval, ha most újra megpróbálom a varázslatot, ne csupán a fõzettel, hanem a véremmel is kössem össze? Pontosabban próbáljam rávenni, hogy fogadja magába a mágiám sajátos jegyeit.

Piton azonnal bólintott.
- Jó megfogalmazás. A pálcád így nem hogy csak erõsebb lesz, de érzékelni fogja, ha más kezébe kerül azáltal, hogy nem a te mágiád kötõdik hozzá. Rajtad kívül mindenki más számára értéktelenné válik.
- Míg a te kezedben sokkal hatalmasabb fegyverré – vigyorgott Ginny megérintve Harry vállát.

- Kivéve természetesen a Nagyurat, azt ne felejtsd – tette hozzá Piton komolyan. - Számára is ez volt az egyik elõnye a varázslatnak, de kettõtök ereje nem gátolja le a másikat, így képesek vagytok egymás pálcáját használni, noha õ nem tudna élni a te erõsségeddel, hiszen nem érzi át a szeretetet és a motivációidat, ellenben te ki tudnád használni az övé által nyújtott többlet lehetõségeket. A fájdalmat és kínt okozó igékhez még csak különösebben bele sem kell majd élned magad.

Harry erre sötéten bólintott, majd sokadjára nekigyürkõzött, és barátai néma támogatását érezve ismét felemelte pálcáját.
- Rendben, akkor lássuk – nézett az ezüstösen derengõ bájitalra, majd egy pillanatra még Pitonra tekintett. – Perselus, megkérhetlek, hogy a kellõ idõben vágd meg a kezemet? Nem akarom megtörni a koncentrálást.
A férfi beleegyezõen bólintott, így Harry a feladatára kezdett fókuszálni. Szívesebben várta el ezt egykori tanárától, mint a jelen lévõ barátaitól és szerelmétõl.

Néhány perccel késõbb egyetlen zokszó nélkül viselte a mély vágást közvetlenül a pálcát tartó keze csuklóján. Meg sem rezzent, csupán folytatta a varázsige ismétlését, ahogy nézte a pálcáján végigfolyó vérét, amint mágiájával átitatva a varázslattal egyesülve a bájitalba csöpög. A fõzet kavarogni kezdett, piros, majd mályvaszínt öltve, aztán magába olvasztva az utolsó lényeges összetevõt olyan mélykékre váltott, mint a tenger mélye a haragos viharok idején.

Hermione izgatottan dõlt elõrébb, hogy jól láthassa, míg Harry felhagyva a kántálással kimerülten visszaült a helyére.
- Sikerült – jelentette ki barátja, ölében a jegyzeteket szorongatva. – Pontosan olyan színe van, mint ahogy a leírás szerint elvárható. Igaz Anusha jegyzete arra enged következtetni, hogy Voldemortté jobban hasonlított a zöldre, de azt hiszem azt nem nehéz kitalálnunk miért volt.
- Na végre – mondta szinte bosszúsan Ron, de közben megállíthatatlanul vigyorgott.
Harry egyetértett.
- Köszönöm mindenkinek – nézett itt fõleg Piton és Hermione szemeibe. – Mi a következõ lépés?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A következõ nap jóval kellemesebb hangulatban telt. Most, hogy a bájitalnak még érnie kellett, hogy minden összetevõjét áthassa Harry mágiája, Piton elhagyta a házat, és másik feladatának teljesítése után nézett. Azt ígérte, még ma esete visszatér, hogy ellenõrizze, valóban minden rendben ment-e a fõzet alakulása során.

Morgana belevetette magát a tanulásba, és szó szerint le sem lehetett lõni, annyit járt olykor a szája. Hermione persze, aki a leginkább hasonlított rá, leállt vele értekezéseket tartani, és megvitatni egy-egy új ismeretet, s segített neki utánajárni, miben is rejlik az igazi elmebeli mágia megvalósítása.
A leggyakrabban használatos igékkel remekül haladt, miután az ereje felszabadítása után beszereztek neki egy pálcát is, amivel gyakorolhatott. Ron egészen élvezte, hogy ezúttal õ taníthat valamit másnak, így meglepõen ügyesen oktatta Morganát.

Azt azonban mind tudták, hogy bonyolultabb varázslatra még nem lehet képes. Ahhoz meg kell értenie miben rejlik az ereje, mely fõleg befolyásolásra, érzékelésre ad majd lehetõséget. A pálca nélküli mágiához még rengeteget kell fejlõdnie, hiszen az a koncentráció magasiskoláját jelentette. Az okklumencia viszont, ahogy Piton meg is jósolta, ösztönös volt számára, és Harry is csak nagyon nehézkesen volt képes betörni az elméjébe.

Jelenleg azonban valami egészen más izgatta a nõt, és a konyhában körülötte ülõ, és nassolgató hallgatóságnak tartott valami furcsa elõadást a metafizika és biokémia szerepérõl szóló tanulmányról a mágia és bájitalfõzés használatában, amirõl nemrég olvasott egy friss szaklapban.
A többiek igazán figyeltek rá… megpróbálták, de leginkább csak értetlen tekintetekkel találta magát szemben, mikor végül rákérdezett.
- Nos, mit gondoltok?

Harry volt, aki elsõként feleszmélt.
- A mondat elejét elfelejtettem, mire végigmondtad. De szerintem Hermionét kérdezd, vagy várd meg Perselust.
Barátai egyetértõen bólogattak, míg a barna hajú fiatal nõ szúrós és beletörõdõ pillantást vetett rájuk, majd Morganához fordult, és elkezdtek beszélgetni a felvetett forradalmi áttörésrõl.
- Hát kellett nekünk még egy Hermione? Most komolyan? – kérdezte Ron morogva, hogy a két nõ meg ne hallja, míg Ginny és Harry felnevettek.

Aztán barátja csendben intett neki, hogy menjenek át a társalgóba, magára hagyva a két elmélyülten beszélgetõ nõt, míg Ginny az emeletre indult, hogy felébressze a még mindig alvó Emilyt. Tegnap este sokáig fennvolt, meg akarta várni ugyanis mire jutnak Harryék, így nem csoda, ha még mostanra sem vetette ki magából az ágy.

Ahogy a vörös hajú nõ eltûnt az emeleten, Harry egy pillanatra megtorpant, mert érezte, hogy áthatoltak a ház védelmén. Tudta, hogy nem halálfalók, hiszen õk kénytelenek lettek volna megtörni, tehát csak arra gondolhatott, hogy valaki a Rendbõl látogatóba érkezett fontos híreket hozva.
Néhány perccel késõbb a Weasley ikrek toppantak be, szokásos csintalan vigyorukkal az arcukon, s Harry arra gondolt, vajon eljön-e majd az az idõ, mikor ezek ketten megkomolyodnak, és nem folyton a csínyeken jár majd az eszük.

- Hello haver!
- Szia öcskös! – köszöntek felváltva.
Harry mosolyogva intett nekik, hogy jöjjenek csak beljebb.
- Sziasztok! – viszonozta a gesztust, mikor Fredék levetették magukat a kényelmes kanapéra. – Ugye nem történt baj? – nézett végig rajtuk.
Mielõtt azonban válaszolhattak volna, Ginny leért a kissé még álmos tekintetû Emilyvel a lépcsõ aljába, és azonnal arra indultak, ahonnan a hangját hallották.

Mikor a kislány észrevette a kandalló elõtti fotelban ülõ fekete hajú férfi, máris felderült az arca, bár látta, hogy vendégek vannak, és az ebben az idõben nem mindig szolgált jó hírrel, Harry pedig nem szerette, ha õ is ott van, mikor beszámolnak neki valami fontos vagy rossz dologról. Ezért mielõtt közelebb lépett volna kedvesen odaköszönt mindenkinek, majd a férfire nézett.
- Szia! – mondta halkan.
Harry elmosolyodott és kitárta a karját. A kislány ebbõl rögtön tudta, hogy szabad, így nevetve odaszaladt, és az ölébe mászott.

A Weasley ikrek szótlanul elnézegették a párosukat. Míg Harrynek zölden, addig Emilynek kéken csillogott a szeme, de a hajuk ugyan olyan volt.
- Tudod pajtás – morfondírozott Fred –, ha nem tudnám hogy lehetetlen, azt mondanám hogy a te lányod.
- Inkább tekintsünk rá úgy, mint a húgára – javasolta George.
Harry rájuk vigyorgott.
- Le vagytok maradva, fiúk. Remélhetõleg Emily néhány héten belül valóban, hivatalosan is a lányom lesz.

Az ikrek összenéztek, majd vigyorogva megvonták a vállukat, mintha csak azt közölnék, hogy nem lepõdtek meg, és számukra eddig sem volt különbség.
Idõközben Morgana és Hermione megunhatta az eszmecserét, mert most ott álltak az ajtóban, üdvözlõen mosolyogva Fredékre, s láthatóan hallották a beszélgetés ilyetén alakulását is, mert Hermione mosolyogva bólogatott, ahogy Harryre nézett.

- Kezdetektõl csodálatosan viselkedtél Emilyvel. Mikor bemutattál minket, azzal az apró megjegyzéssel, hogy szerelmesek vagyunk, máris megnyugtattad, felvidítottad, és elérted, hogy nagyobb bizalommal forduljon felénk is.
- Mégiscsak több érzéked van hozzá, hogy apa legyél – vigyorgott Ron is, miközben helyet szorított a mellé érõ kedvesének.
Harry nem válaszolt, mert ekkor a karfára ereszkedõ Ginny odahajolt a füléhez, és halkan belesúgta.

- Szedd össze magad, és gyakorolj, mert amint Voldemortnak vége, ne felejtsd, hogy közösen is összehozunk legalább egy gyereket.
Harry arca picit elvörösödött, mert tisztában volt vele, hogy ezt minimum Emily is hallja, majd visszasúgta, bár igyekezte sokkal halkabban.
- Akkor örülnék, ha este valami szexiset vennél fel, mert addig is a megvalósításának a módját sem szeretném elhanyagolni.

Ginny felnevetett, és érzékien belecsókolt szerelme nyakába.
- Számíthatsz rám.
A többiek vidáman nézték õket.
- Hé, hé! Kiskorú is van a szobában! – vigyorgott feddõn Fred, ahogy álszenten pislogott, hogy végre rájuk is tekintettel legyenek.
De Emily csak mosolyogva figyelte a párost, miközben csak úgy csillogott a szeme.
- Magadra gondoltál, bátyus? – kérdezte Ginny, ahogy visszahúzódott Harrytõl.

- Tehát fiúk, miért is jöttetek? – fordult feléjük ekkor már a smaragdzöld tekintet is.
Ezúttal George némileg elkomolyodva állta a pillantását.
- McGalagony küldött minket, ha jól tudom, lenne valamiféle feladata a számodra. Nekem csak annyit mondott, hogy a megadott helyre kéne érned négy óra körül, mert valamiféle harc várható a halálfalók és a támogatóink között.
- Hányan lesznek? – kérdezte Harry.
- Úgy tízen-tizenketten – felelte Fred. – Már biztosította, hogy legyenek, akik veled tartanak.

Ginny megmozdult.
- De hiszen mért kell éppen neki… - kezdte aggódva, és némileg értetlenül.
Harry a karjára tette a kezét, mire a lány elhallgatott.
Morgana szomorúan figyelte, ahogy Ginny arca az iménti vidámságból máris feszülté váltott. Ezeknek a bátor fiataloknak ritkán volt nyugodt percük, mégis mindent megtettek, hogy véget vessenek a háborúnak.
- Ma, késõ délutánra egyébként is gyûlést akartam összehívni a Grimmauld térre – mondta Harry. – Mondjátok hova kell mennem, és ki jön velem, aztán ha végeztünk, ott találkozunk.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry számára nem volt könnyû az indulás. És ezt fõként Ginnynek köszönhette, akin ismét eluralkodott a makacssága és féltése.
- Mindenképpen veled megyek – jelentette ki a lány sokadszorra.
Harry arca azonban egyértelmûvé tette, hogy nem fogja hagyni, és már indult is a kijárat felé. Ginny erre egy gyors mozdulattal meglökte, valósággal lerohanta, és mikor a fiatal férfi a földön kötött ki, máris rajta termett. Ráült a derekára, és úgy hajolt fölé. Ron elvigyorodott, míg Emily inkább szomorkásan figyelte õket. Talán õ tökéletesen tudta már, hogy a fiatal nõnek mennyi esélye van a meggyõzésre.

- Semmi esetre sem hagyhatsz itt – mondta eltökélten Ginny.
Harry egy kicsit mozgolódott.
- Ez ugyan az, mint a mindenképpen velem jössz – vetette ellen.
- Pontosan. De gondoltam talán a másik megközelítésbõl jobban megérted.
Harry ellenkezni akart, de Ginny egy hosszú és végtelenül érzéki csókkal beléfojtotta a szót. A férfi azonban hajthatatlan maradt.

- Bár ez egy igazán kellemes módja a meggyõzésnek, nem jöhetsz velem – emelkedett fel szerelmét is maga mellé húzva. – Nem leszek egyedül, és felkészült, képzett rendtagok jönnek velem.
- Harry, kérlek, én csak…
A férfi megrázta a fejét, és közelebb lépve a szemébe nézett.
- Ginny, akkor sem lesz baj, ha nem leszel ott, hogy õrizz engem – jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában. – Teljesen felesleges lenne, hogy éppen téged vigyelek magammal. Este találkozunk a fõhadiszálláson, s majd ide jövünk vissza. Aztán a szobánkban bebizonyíthatod, mennyire szeretnél kisbabát.

Kedvese elmosolyodott, és beleegyezõen bólintott.
- Rendben. Légy nagyon óvatos – kérte.
- Az leszek – csókolt meg Harry hosszan, és szenvedélyesen.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry az adott helyre érkezett, három társával egyetemben – amint meglehetõsen meglepõdött. Négyen tíz emberre? Aztán mégsem ellenkezett, hiszen bízott McGalagony ítélõ képességében. Amikor azonban körülnézett, már tudta, hogy valami nem stimmel. Sötét taláros férfiak és nõk várakoztak rájuk komor tekintettel, s Harry harcnak a nyomát sem látta. Annál inkább ismerte fel a jelenlévõket sorjában, mint halálfalókat, vagy a Nagyúr embereit. A többségük eltökélt fiatal volt, köztük néhány idõsebb mágussal.

Ekkor az egyikük felállt, és a fiatal férfire nézett.
- Tehát McGalagonynak igaza volt, eljöttél – mondta az, ha jól emlékszik a nevére, Redrick.
Magas volt, és arisztokrata. A minisztérium egyik embere – ezek szerint Voldemortté is.

Harry csupán felhúzta a szemöldökét. McGalagony tudott róla? Ezek az emberek már itt vártak rá. Csapdába csalták? Társaira pillantott, akik azonban cseppet sem tûntek meglepettnek. Harry nem értette, mi folyik itt, de érzelmeit elrejtette, és kifejezéstelen arccal nézte a halálfalót.
- Mégsem olyan gyáva, mint hittem – mondta éles és gúnyos hangon egy nõ.
- Vagy csak túl erõsnek képzeli magát – vágta rá egy tömzsi, furcsa arcvonású férfi.

Mielõtt Harry reagálhatott volna, Redrick szólt rá.
- Ha így gondolod, mért vagy itt?
A másik erre csak elfintorodott, de hallgatott. Erre a kérdésre azonban Harry is egyre jobban akarta tudni a választ, mert már végkép nem értett semmit, de bízott benne, hogy Minerva nem a semmiért küldte ide, ráadásul így, vaktában.
Azt ugyan nem tudta, mi lenne a helyes reakció, ezért csupán ennyit kérdezett.
- Tehát?

Redrick, aki nyílván a szószóló szerepét vállalta, most körbemutatott.
- A jelenlévõk készek rá, hogy megtagadják a Nagyurat, és véget vessenek saját szolgaságuknak. Ennél pedig nincs egyszerûbb és nagyszerûbb megoldás, mint hogy a Kiválasztott segítségét kérjük, és ha úgy alakul, az oldalára álljunk.
Harry megdöbbent, ugyanakkor dühös is lett. Kijátszották, ez most már teljesen egyértelmû. Õt nem érték utol, így kapcsolatba léptek mással, akirõl tudták, hogy Rend tag, hogy aztán majd hozzá forduljanak megváltásért. Úgy, hogy minderrõl neki fogalma sem volt ezidáig.

Összeszorította az ajkait, hogy visszatartsa mi is igazán a véleménye, de végül tudta, hogy nem beszélhet így. Ez egy lehetõség, bármennyire is nem tetszik neki. Végignézett a jelenlévõkön, akik igazán nehezen állták a tekintetét. Megszabadíthatná ennyi embertõl Voldemortot, ráadásul a döntõ csatában pálfordulással már a világos oldalon állnának harcba. Most, hogy a sötét mágus összehívta minden erõforrását, hogy megsemmisítõ csapást mérhessen, és megmutathassa a világnak, hogy mégiscsak övé a hatalom, valamivel úgy látszik nem számolt.

Ez azokat az embereket is jelentette, akiknek már elege van belõle, de ismerni fogják a terveit. Még ha csak nagy vonalakban is. Ez pedig Harry kezében óriási fegyver. Csakhogy egy fordított helyzetet sem szeretett volna megteremteni, miszerint esélyt ad a mágusoknak, azok meg õt játsszák majd ki, nem az állítólagosan elárult Nagyurat. A jelenlévõ férfiak és nõk nem mindegyike volt halálfaló. Megzsarolt, fenyegetett, sakkban tartott emberek voltak, akiket árulásra kényszerítették maguk közé, hogyha pedig nem teszik, elveszítenek valami számukra fontosat… Dühösek voltak, és belefáradtak ebbe a szolgálatba.

Harry tehát jobb meggyõzõdése ellenére, de józan eszére hallgatva megállapodást ajánlott.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az érdekes találkozó után a Grimmauld téri házban, ahol Harry eredetileg szerette volna tájékoztatni a tagokat, hogy mire jutottak eddig a pálcával - hiszen attól függött, mikorra kell összeszedniük mindenkit, aki hajlandó velük tartani -, nem uralkodott túl kellemes hangulat.
A gyûlés még nem kezdõdött el, mert többen hiányoztak, köztük barátai is, de akivel dolga volt, az már a konyhában tartózkodott, pár másik rendtag társaságában.

- Minerva, tudni szeretném… - kezdte, majd megrázta a fejét. – Nem, rosszul fogalmaztam. Tudni akarom, hogy…
- De Harry! – szólt rá Lupin.
A fiatal férfi felé se nézett, úgy folytatta.
- … hogy mégis mire volt ez jó?!
A boszorkány kicsit elõrébb lépett, és komolyan nézett a zöld szemekbe.

- Értsd meg, kérlek, hogy komoly okom volt rá!
Harry egyáltalán nem értette meg. Ezért választották meg vezetõnek, hogy aztán kijátsszák, és McGalagony terveket szõjön a háta mögött? Így csak ennyit kérdezett.
- Hol? – mint kiderült, már a következõ találkozó helyszínét is lebeszélték a halálfalók megtért csapatával. Harry alkuja alapján ott jutottak volna döntésre, mit is várnak majd tõlük. Mivel nem bízott bennük igazán, csak annyit ajánlott nekik, hogy pár dologban segíti õket, cserében adjanak ki információkat Voldemort terveirõl, és természetesen mikor a végsõ csatára kerül a sor, álljanak melléjük.

A pontos helyet azonban még nem tudta, mert nem akart nyíltan rákérdezni Redricknél, ezzel mintegy idiótának beállítva magát, aki nem is tudott idáig semmirõl.
- Stoner Whit 18 – mondta Minerva.
Miután meghallgatta a választ, egyetlen szó nélkül hátat fordított, és faképnél hagyta a Rendet. Lupin eddig döbbenten hallgatta az igazgatónõt és Harryt, most azonban a távozó férfi után indult.
Többen bizonytalanul tekintettek McGalagonyra. Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – üzenték a tekintetek.

- Harry várj! – szólt a távozó utána Remus.
A fiatal férfi még csak nem is lassított a hangjára, végül mégis meggondolhatta magát, mert megtorpant, és hirtelen megfordult.
- Te tudtad? – kérdezte kiismerhetetlen hangon.
- Ezt komolyan kérdezed? – állt meg Lupin miután beérte.
- Tudtad? – kiáltott most már Harry a férfire. A társalgóban lévõ rendtagok felkapták a fejüket.

Remus komolyan nézett a zöld szemekbe.
- Nem Harry. Ha úgy lett volna, nem ér téged meglepetésként, mert már tudnád – válaszolta.
A másikat hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötték el Remus szavai.
- Nem viseltem volna el, ha te is… Ne haragudj. Azt hiszem, elmegyek sétálni – mondta Harry nyugodtabban.
- Nem kellene egyedül lenned.
- A legvégén is csak magamra számíthatok – felelte.

Ekkor McGalagony hangja csendült a társalgó ajtajából.
- Harry! Valakinek veled kellene tartania. Hallgass Remusra.
A fiú elhúzta a száját, és az idõs boszorkányhoz fordult.
- Voldemort már eleget manipulált és irányított ahhoz, hogy kivédjem, és ezt többé ne viseljem el senkitõl. Ez alól pedig, maga sem kivétel. Nagyon jól tudja, hogy csak tájékoztatnia kellett volna.

- Ha elmondom mirõl lett volna szó, nem tetted volna meg csak úgy. Hiába Voldemortot árulják el, tudom, hogy úgy gondolod, attól még csak aljas árulók.
- Nem is vagyok benne biztos, hogy folytassam-e – bólintott Harry.
McGalagony megrázta a fejét.
- Te is tudod, hogy ez fontos, és sokat segíthet. Elsõsorban neked.
- Nem hiszem, hogy az segítene nekem a legtöbbet, ha lepaktálok olyan gyáva férgekkel, akik arra sem képesek, hogy viseljék a tetteik következményeit.

- Ha szembe mernek szállni Vele, nem lehetnek annyira gyávák – vetette ellen Morison, egy idõsödõ auror. Egykor Rémszem szervezte be a Rendbe. Akkor még Dumbledore is élt.
- Vagy még inkább azok, mert megrettentek attól, amit elvárnak tõlük. Ostobán beleugrottak, és most tõlem remélik a szabadulást – vágta rá azonnal ingerülten Harry, habár tudta, hogy nincs teljesen igaza, mert sokakat rákényszerítettek a szolgálatra. És igazán nem is emiatt volt mérges. Ami dühítette, az a módszer, ahogy kapcsolatba léptették velük. Így folytatta. – Ha olyannyira csábító a lehetõség, old meg te.
- Téged akarnak – felelte Morison.

Harry erre széttárta a karját, figyelembe sem véve, az éppen megérkezõ barátait, akik megtorpanva figyelték haragos szavait.
- Mindenki csak engem akar. Csak engem akar megölni, foglyul ejteni, megkínozni, felhasználni a céljaihoz, kijátszani – nézett végig a konyhából korábban kilépõ rendtagokra. – Csakhogy nekem pont ebbõl van már elegem!
Azzal nem törõdve velük sarkon fordult, és menetközben megérintve a sápadt Ginny kezét elhagyta a házat. Tudta, hova megy gondolkodni.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hoppanálva érkezett meg, majd a következõ pillanatban már sós tengeri szél borzolt hajába, és a friss levegõ átjárta tüdejét. Nem is értette, mért pont erre a fájdalmas emlékeket hordozó helyszínre jön mindig… aztán meg is magyarázta magának. Szerette nézni a végtelen hullámokat a sziklafalon ülve, s itt senki sem zavarta. Nyugodtan egyedül lehetett.

Ezúttal azonban úgy tûnt, nem csak õ menekült ide. Ahogy közeledett a köves partszakaszhoz, egy fekete öltözékes férfit pillantott meg. Az illetõ az egyik sziklán ült, térdén könyökölve. Tekintete a messzeségbe révedt. Harry még sosem látta így egykori tanárát, nyílt arccal, láthatóan minden gondolatát alaposan végigvéve. Furcsa volt számára, mindenesetre nem akarta megzavarni, úgy döntött hát, hogy elmegy. Mielõtt elindulhatott volna, a férfi hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül, és felkapta a fejét.

Harry ránézett, s egy pillanatra foglyul ejtették egymás tekintetét, majd a fiatal férfi hátat fordított, és elindult visszafelé.
- Állj meg Harry! – szólt utána a bájitalmester.
A szólított megtorpant, és a válla fölött visszanézett.
- Nem vagyok túl jó hangulatban, Piton – morogta.

A férfi felvonta ugyan a szemöldökét, de nem vágott vissza.
- Miért vagy itt?
Harry most már megfordult, és a kémükre tekintett.
- Alighanem ugyan azért, amiért te is.
Piton méregette egy ideig, majd maga mellé mutatott.
- Ebben az esetben, ketten is elférünk ezen a tengerparton.

Harry egy picit meglepõdött, és nem tudta mire vélni a férfi gesztusát, aztán elkönyvelte magában, hogy a bájitalmester komolyan veszi a vele való kapcsolatát. Igyekszik barátként viselkedni, odafigyel rá, védi, és ha õ képes erre, és megbízik benne, akkor az a minimum, hogy ennek megfelelõen viselkedjen maga is. Ezért megindult, s bár eredetileg úgy tervezte, hogy egyedül lesz, leült a Pitonnal szomszédos sziklára.

Hosszú ideig nem is foglalkoztak a másikkal, s az idetévedt ember csupán annyit láthatott volna, hogy két taláros, fekete hajú férfi mereng a távolba egy-egy kõtömbön ücsörögve a kihalt, hullámok által ostorozott meredélyen.
- Gondolkozni akartam, és nyugalomra vágytam – szólalt meg hirtelen Piton.
Harry felé fordította fejét, és bólintott.
- Ugyan ezért jöttem.

Õ is ezt szerette volna. Egy kis nyugalmat. Semmi mást, csak nyugalmat. Vajon lehet majd egyszer felhõtlenül boldog? Állandóan meg akarják ölni, vadásznak rá, folyton óvatosnak, körültekintõnek kell lennie. És mindenkit csak veszélybe sodor.
- Felkészülök a végére. Mikor feladhatom végre a kettõs szerepet, és te elintézed a Nagyurat – folytatta Piton. Harry csak pislogni tudott. Perselus ennyire bízik benne? – Mi történt? – kérdezett most rá a férfi, visszatérve hivatalosabb hangjához.

Harry sóhajtott. Még ez is. Egykori tanára sokkal jobban ismeri, mint gondolta. Tudta jól azt is, miért tért vissza hirtelen a józanabbik énjéhez. Általában ugyanis egy bizonyos ember szokott gondot okozni a fiatal férfinak.
- Ezúttal nem Voldemortról van szó. Pontosabban csak közvetve. Úgy tûnik, néhány új halálfalója megunta az életét – gúnyolódott. – McGalagony pedig jobbnak látta, ha engem manipulál.

A férfi szemei egy pillanatra dühösen megvillantak.
- Nem lehetne összeszedettebben, Harry?!
- Nem tudom, hogy egyáltalán jó-e, ha tudomást szerzel errõl – válaszolta Harry, majd elgondolkodva nézett Piton arcába. – Ugyanakkor talán mégis csak az lenne a legjobb, ha pont veled beszélhetnék.
Végül úgy döntött, mindenrõl beszámol egykori tanárának, aki figyelmesen hallgatta.

- Nem tudok ilyesmirõl, de természetesen ez normális, hiszen nagyon elszámolták volna magukat, ha értesültem volna a tervükrõl. Õk, a Sötét Nagyúr elsõ emberének ismernek. Mindazonáltal nem lehetünk benne biztosak, hogy valóban meg akarják-e tagadni a szolgálatot. Ha igazán újonnan belépett halálfalókról van szó, könnyen elõfordulhat, hogy miután rájöttek kinek is esküdtek, szabadulni vágynak. Megjegyzem, csodálkozom, hogy rögtön hozzád fordultak, és hogy valóban azt gondolják, ilyen egyszerûen megúszhatják. Ha megbélyegezte õket a jeggyel, nem szabadulhatnak – magyarázta.

Harry bólogatott a hallottak alatt. Szinte ugyan ezekre a következtetésekre jutott. Ami pedig megint nem jelentet mást, mint hogy legyen nagyon körültekintõ és óvatos.

- Ami pedig a másik dolgot illeti, és nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez lényegesen jobban foglalkoztat téged, nem hiszem hogy a Rendbõl bárki is rosszat akart volna neked. Elhiheted Harry, az igazi árulás nem itt kezdõdik. Gondolj csak Pettigrew-ra – itt éppen azt mondta ki, ami Harryt is foglalkoztatta. – McGalagony felismerte az egyértelmût, ha elmondja neked, nem vettél volna részt a halálfalókkal való tárgyalásban. Gyûlölöd a fajtájukat, és túlzottan emberszámba sem veszed õket – nézett a fiúra. – Vagy tévednék?

Harry csak a fejét rázta.
- Voldemort sokszor manipulált – felelte végül. – Ha a Rend is csak eszköznek tekint, abból nem lesz gyümölcsözõ együttmûködés.
- Ez szerintem egy egyszeri, de szükséges lépés volt. Ha azok a halálfalók valóban megtagadják a Nagyurat, az a meggyengülését, sok információt és elõnyt jelent. Gondolkozz!

Harry maga sem hitte, mennyivel jobban érzi magát minden téren, most hogy beszélt Pitonnal.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg, csak nézték a tenger hullámait, majd a bájitalmester törte meg a csendet.
- Innen hozzátok készültem, hogy visszamenjek ellenõrizni a fõzetet, de mit szólnál, ha tennénk elõtte egy kitérõt?
Harry érdeklõdve nézett rá.
- Mire gondolsz?

A férfi keskeny ajkain rosszindulatú mosoly terült el.
- Meglátogathatnánk a híres Tekergõk feketebárányát.
Harry megdermedt. Pettigrew. Tervezte a kihallgatását, de annyira lekötötte a pálcakészítés, hogy el is felejtkezett róla. És mi lehetne ennél jobb alkalom az információszerzésre? Talán megerõsítheti az állítólagos árulók céljait.
Õ is elvigyorodott hát, és bólintott.
- Mehetünk. Természetesen tudom, hol tartják Mordonék.

Miután Piton is felállt, és hátat fordítottak a partnak a hoppanáláshoz készülve, Harry megállt, és végignézett Perseluson.
- Csak százfûlé fõzettel jöhetsz be velem.
A bájitalmester felhúzott szemöldökkel meredt a szemébe.
- Szabadon akarod engedni?!
- De nem úgy, ahogy õ gondolja – villant meg Harry szeme gonoszan.

Szerzõ: Na jó, rekord született. Simán. Sokkal hosszabb, mint az eddigi fejezetek. Egyetlen szót sem akarok hallani ezzel kapcsolatban :))) Ha ketté venném, pontosan két fejezetet tenne ki. Tehát… még ne kérdezzétek mikor lesz folytatás. Osszátok be :)