Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Összekötõ fejezet, és talán rövidebb, mint a többi (ezúttal valóban! Mielõtt még valaki megjegyezné), de mivel már nagyon szerettetek volna folytatást, gondolom nem fogjátok bánni. Ezért mint olyan, nem tervezett fejezet, más címet kapott természetesen a beharangozottal ellentétben, míg azok csak a következõvel lépnek életbe. Azt hiszem nem is írok elõre semmit a fejezetrõl. Csupán annyit, hogy jó olvasást hozzá!

41. Vissza Morganához

Harry nem akart idõt vesztegetni. Annyit várt, hogy mindenki összeszedhesse magát, Mrs. Weasleynek hála megebédeljenek, aztán belefogott a terveik nagy vonalakban való átbeszélésébe, hogy elhagyhassa a házat, és visszamehessen a rá várakozó Morganához, és nem utolsó sorban Emilyhez, aki bizonyára már igencsak aggódhatott miattuk.

Mordon – aki ezúttal sérülés miatt még az ágyból -, Kingsley, Mr. Weasley, Remus és McGalagony rengeteg segítséget nyújtottak neki. Az aurorok remek stratégiákat vonultattak fel, az igazgatónõ szigorával megfékezte az esztelen ötleteket – melyek valljuk be leginkább a Weasley ikrektõl eredtek -, és a felesleges kockázatot jelentõ hõsies terveket.

Estére már eljutottak odáig, hogy Harry nyugodt szívvel hagyhassa a készülõdés menetét az eltervezett medrében folydogálni, és már készülõdött, hogy õ maga is a legfontosabb kérdésre koncentrálhasson, ami pillanatnyilag a pálcáját jelentette.
Már nem törekedett rá, hogy barátai ne zavarják meg õket, ráadásul Hermionéra egyébként is szüksége volt, így arra készültek, hogy négyesben, természetesen Pitonnal kiegészítve mennek vissza a távoli menedékbe.

Meghagyta mindenkinek, hogy amennyiben szükségük lenne rá, csak gondoljanak Fawkesra, és a madár azonnal elviszi az üzenetüket neki. Arra azonban megkérte a tagokat, hogy személyesen csak sürgõs esetben, vagy ha fontos hírrel szolgálhatnak, keressék fel, mert nem szeretné, ha ott téblábolnának, és megzavarnák egy fontos varázslat közepén. Nem akart pont úgy elhalálozni, hogy felrobbantja magát a bájitalával együtt.

Az ikrek gyanúsan összevigyorogtak, de nem tettek szóvá semmit. Harry arra tippelt, hogy ha valakik, hát õk tudják milyen az, ha egy kísérlet érdekes eredménnyel és nagy bummal végzõdik.

- Jól vagy? – kérdezte az elõszobában várakozó Pitont, mikor már készülõdtek az induláshoz.
A férfi komoran nézett rá, de ahelyett, hogy rámordult volna, csak sóhajtott egyet, és halkan, hogy csak a fiú hallja, megjegyezte.
- Nagyon óvatosnak kell lennünk, Harry. A Nagyúr összegyûjteti az embereit, de hogy mire készül…? Biztos lehetsz benne, hogy mielõtt végleges támadást indítana, ütni akar rajtad.

A fiatal férfi biccentett.
- Egyértelmû parancsba adtam, hogy lelkes készülõdés ide vagy oda, mindenki legyen nagyon körültekintõ. Nekem is eszembe jutott, hogy megkísérel majd pár barátomon át fájdalmat okozni.
- Helyes – bólintott Piton.

Harry azonban nem hagyta annyiban.
- Viszont én nem ezt kérdeztem. Minden rendben?
A sötét szemek hosszan állták a tekintetét.
- Sokkal rosszabb dolgokban is volt már részem, mikor még hithû halálfaló voltam. Rászolgáltam a visszafizetésekre. Nem kell aggódnod miattam – ám az utolsó mondatot olyan furcsa hangsúllyal mondta, amibõl Harry rögtön érezte, hogy a férfinek igen is jól esik, hogy törõdik vele.

- Egyszer már említettem, Perselus, hogy nem kell a halálodig törlesztened. Ha azt nézem, csak nekem hányszor mentetted meg az életemet, máris lezártnak tekintem a vezeklésed – felelte komoly hangon.
Piton egészen felé fordult, és mielõtt belekezdett volna, mint ahogy egész beszélgetésük alatt tette, gyorsan körbefuttatta a tekintetét a környezetén.

- Nagyon keveset tudsz ahhoz a múltamról, hogy ezt meg tudd ítélni – kezdte csöndesen, hangjában undorral, de Harry tudta, hogy mindez az emlékeinek szól, nem neki. - Szerepet vállaltam ebben a háborúban, és mindent bevetek azért, hogy a Nagyúrnak vége legyen. Nem gondolok a jövõre, nem látok alternatívát, és talán nincs is rá szükségem, mert betöltöm a végzetemet.

Harry szemei különös fényben égtek, ahogy válaszolt
- Nemsokára mindnyájunké beteljesedik, aki részt vállalt a háborúban. De ha valamit megtanítottak nekem a barátaim az az, hogy hinnem kell a folytatásban – nézett le a kezén lévõ gyûrûre.
Piton értette, de hangja elutasító és komor volt, mikor megszólalt.
- Én egyedül vagyok. A harcok az eddigi életemet zárják le.

Harry szomorúan nézett az arcába, ugyanakkor kicsit hökkenten is. Érezte a beszélgetés súlyát. Érezte, hogy mennyire hasonlít is erre az emberre, és hogy milyen õszintén is beszél a lelkében dúló dolgokról egykori tanára.
Õ maga is hányszor látta úgy a jövõjét, hogy mindenkit elveszít, egyedül marad, és egyetlen célja, hogy végezzen végre Voldemorttal, aztán meghal, és nincs folytatás. Talán így is történik majd, hiszen a sötét mágus még mindig túl erõs volt neki.

Viszont sosem volt olyan magányos, mint Piton. Jobban mondva mióta a Roxfortba került, nem. Perselusnak azonban azok az évei is a poklot jelentették, és ebben nagy szerepet játszott az apja, James Potter is. A magába húzódó, csöndes, rémisztõen intelligens mardekáros fiút egész életében csak bántották. És ezen a választásai sem segítettek sokat. Elõször halálfaló, majd Dumbledore kéme, csupán kínzás, megalázás, félelem és fájdalom.

Mélyen az átható, fekete szemekbe nézett, és azt mondta.
- Túlságosan is hasonlítunk egymásra.
Piton nem vétózta meg a szavait. Hossza néztek egymásra, majd egy hang csendült közéjük.
- Harry, mielõtt elmennétek, azt hiszem, elbúcsúzhatnál a keresztfiadtól – szólt oda neki a lépcsõ aljáról Lupin. Tekintete egyértelmûvé tette, hogy beszélni szeretne vele, valamint emlékezteti rá, hogy neki bizony most már ilyen kötelezettsége is van.

Harry felé fordult, és elmosolyodott.
- Igazad van, ne haragudj. Kiment a fejembõl, hogy a család legkisebb tagját is tanítgatnom kell.
Remus elvigyorodott.
- Hát számítok is rád, ha egy kicsit is Dora természetét örökölte. Nem biztos, hogy egyedül fülön tudom majd csípni minden rosszaságban.

Harry vidáman bólintott, majd visszapillantott a mellette álló sötét alakra.
- Perselus, ha szívesebben mennél elõre, mintsem hogy megvárj minket…
A férfi felhorkant.
- Hogyne, hogy szembe kerüljek egy lelkembe látó érted aggódó, és nyílván majd engem faggatni kezdõ kislánnyal, és egy idegesítõ, erõsen Grangerre hajazó nõszeméllyel?

Harry erre a megjegyzésre már felnevetett, és smaragd szemeiben különös szikrák pattogtak.
- Ugyan, Perselus. Valld be, hogy Morganában leginkább az idegesít, hogy nem vagy képes megfélemlíteni, és felülkerekedni rajta.
Az említett nõre valóban nem sok hatással volt a férfi feneketlen szemeinek veszélyes villanása, és maró szarkazmusa és ember gyûlölete. Inkább mindig valamiféle érdekes játéknak tekintette, és szórakoztatta Piton társasága.

- Az a nõ – kezdte a bájitalmester mogorva hangtónussal -, rosszabb még nálad is, Potter. És elhiheted nekem, az nagyon nagy szó.
Harry kihívóan elmosolyodott.
- Nem tudom, ezt mire véljem, most, hogy velem is elfogadható kapcsolatba kerültél.
Piton nagyon csúnyán nézett rá.
- Akkor engedd meg, hogy lefordítsam. Idegesítõ, szemtelen, a falra tudnék mászni tõle, az esetek nyolcvan százalékában meg tudnám fojtani egy kanál bájitalban, és…

Harry nevetve felemelte a kezét, hogy abbahagyhatja, ennyibõl is megértette.
- Pedig én azt hittem, mindez a szimpátiádat nyeri el – mondta szemtelenül.
Piton csak morgott egyet, majd szokásos lendületes mozgásával elindult a konyha felé, alighanem hogy igyon egyet a Mrs. Weasley felé nyugtató, és igazán finom teából.
Harry és Remus vigyorogva néztek utána, majd a férfi intésére elindultak az emeletre.

Miközben haladtak, Harry szólalt meg elõször.
- Remus, tudom, hogy most a családod a legfontosabb, de kérlek, amíg távol leszek figyelj oda egy kicsit a dolgok alakulására. Bevallom, nyugtalanít a nagy lelkesedés. Pontosabban, hogy mi sülhet ki belõle. Túlzottan készpénznek veszik az erõmet, és a sorozatos gyõzelmeinket. Azt hiszem, Fredéket is le kéne hûtenem egy kicsit – fejezte be elgondolkozva.

Lupin enyhén megrázta a fejét, mint aki elkönyvelte, hogy sosem figyelnek rá, hiába ismételget valamit.
- Harry, már annyiszor mondtam neked, hogy mindenben számíthatsz rám. Dorát bezárom a gyerekkel, és én magam is munkához látok. A legfontosabb informátoromat ugyan Voldemort legutóbb elintézte…
A fiatal férfi mellette azonnal elkomorult, ahogy félbeszakította.
- Csaknem veled együtt.

- … ettõl függetlenül hasznodra lehetek a különféle lények feltérképezésekor. A vérfarkas érzékeim különösen nagy segítségemre vannak, ha közéjük kerülve észrevétlenül kell információkat gyûjtenem.
Harry megállt a szobájuk elõtt, ám mielõtt még benyitottak volna, Remus szemébe nézett.
- Én inkább csak arra számítottam, hogy Mordonnal szervezitek a többieket. Nem kéne elhagynod a fõhadiszállást, és itt van Tonks, na meg…

Szülei egykori barátja azonban szelíden, de határozottan félbeszakította.
- Segíteni fogok mindenben, amiben tudok. Ezekre az információkra épp olyan jól tudod, mint én, hogy szükséged lesz, és csak nekem vannak meg az adottságaim, hogy megszerezzem õket. Dorával épp elég vitám lesz, hogy maradjon nyugton legyõzve fiatalos lendületét, kérlek, ne kelljen veled is elkezdenem.

Harrynek láthatóan nem nagyon tetszett az ötlet, és nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de szemei kiolvashattak valamit a borostyánbarna tekintetbõl, mert szavak helyett csupán egy óriási sóhaj hagyta el a száját.
- Ahogy akarod. A te döntésed, és ha valaki, akkor te remekül uralkodsz az érzéseiden. De légy nagyon óvatos. Nem szeretnélek megint olyan helyzetbõl kimenteni…

Lupin csak megérintette a vállát, majd beirányította az ajtón, ahol Tonks vidáman mosolyogva fogadta õket. Harry alig kapott észbe, máris a kezében tartotta az anyja által átadott Alant, aki békésen szunyókált.
- Most aludt el – tájékoztatta Tonks. – Ringasd még egy kicsit, nehogy felriadjon.
Harry bólintott, és mosolyogva figyelte a csöppséget. Már ebben a pár napban is láthatóan nõtt. Egészségesebbnek látszott a bõre, nem olyan ráncosnak, mint születése után. Halkan szuszogott, és a fiúnak be kellett ismernie, hogy nagyon jó érzés volt a karjaiban tartania.

Tudta, hogy Alannak nagy szüksége van rájuk. A kezében volt az élete, a csöppnyi, törékeny teste. Még alig fogott fel valamit a világból, és az egyetlen dolog, amire valóban szüksége van, a biztonság. A gondoskodás, és hogy ne érezzen semmilyen szörnyûséget, feszültséget a mostani helyzetbõl.

- Azt hiszem, Ginnynek igaza van – mondta halkan. – Nekünk is kell egy ilyen – vigyorodott el, ahogy Alan álmában akaratlanul is az övére tette kis kezét.
Remus mosolyogva lépett oda mellé, míg Tonks halkan felnevetett a kijelentésre.
- Nemsokára, Harry. Szabadok leszünk, és már neked sem kell félned, hogy a gyerekeiden keresztül akarnak ütni. Ha Voldemortnak vége, te leszel a leghatalmasabb varázsló. Kétlem, hogy bárki is rád támadna – húzta vigyorra a száját, büszkeséggel a tekintetében, ahogy a két fiúra nézett maga mellett. A fiaira – mert valóban nem érzett különbséget.

Tonks is érdeklõdve figyelte õket, aztán mikor észrevette a szinte hangtalanul érkezõ Ginnyt, ahogy az ajtóból hallgatja, és nézi a jelenetet, cinkosan rákacsintott a lányra, majd fiatal vezetõjük felé fordult, s kis idõ múlva megjegyezte
- Akkor aztán majd boldoggá teheted Ginnyt pár aprócska Potterrel. Tudom, hogy mennyire vágyik rá.
Harry bólintott.
- Igen, mostanában sokszor emlegeti. Nagycsaládban nõtt fel, megértem, hogy õ is azt szeretne.

- És te? – kérdezte szelíden Lupin.
Harry felnézett a szemébe.
- Míg nem kerültem a Roxfortba, hiába éltem a rokonaimnál, egyedül voltam. Ahogy itt tartom a keresztfiamat, úgy érzem, hogy nem lehet nagyobb boldogság, mint hogy érzed, szüksége van rád, és fel kell nevelned, megtanítanod neki mindazt, amit fontosnak vélsz a világról. Szeretném, hogy gyerekeim legyenek, határozottan. És mivel ezzel Ginnyt is boldoggá tenném, nem látom akadályát. Igazi családot akarok. Egyetlen dolog szólhat közbe, és bevallom, amiatt aggódom eleget – tette hozzá halkabban az utolsó mondatot, és nem állta tovább Remus tekintetét.

- Az nem fog megtörténni, Harry – mondta Lupin nagyon komoly meggyõzõdéssel.
Harry sóhajtott, és megsimogatta Alan arcát.
- Ha meg kell tennem, hogy a saját életem árán vásároljam meg nektek a szabadságot, megteszem. Ezt már eldöntöttem. Voldemortnak mindenképpen meg kell halnia. Nektek itt van Alan, Ronéknak is születhet babájuk, Ginny pedig mással is lehet majd ugyan olyan boldog, és vállalhatnak gyerekeket.

- Ezt sürgõsen verd ki a fejedbõl – szólalt meg Ginny szerelme mögé lépve, és belecsókolt a nyakába. – Egyedüli megoldásként Tonks megjegyzését fogadom el, a Potter név továbbvitelével.
Harry még mindig óvatosan a kezében tartva keresztfiát, kissé oldalra fordult, hogy ránézhessen.
- Ginny, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerû. Azt pedig a legkevésbé sem szeretném, ha feladnád a vágyott családot, mert velem történik valami.

A lány olyan határozott, eltökélt hangon, mint alig néhány perce Remus, azonnal válaszolt.
- Nem fog veled történni semmi! Nem tûnhet el a világból veled mindaz, amit te képviselsz. Ha ezt hagyja az, aki a jóslatot is elõidézte, akkor ezerszer is elátkozom a világ törvényeit.
Harry mint oly sokszor, ha kedvesével ilyesmirõl vitatkoztak, elõbb-utóbb legyõzöttnek érezte magát, és nem tudott ellenérvet felhozni.

Ha valóban van igazság a Földön, nem hagyhatják az õket irányító erõk és a sorsuk, hogy Voldemort még több éven keresztül - ha halhatatlanságának hála nem egyenesen örökre -, uralkodjon a varázsvilágon, tizedelve az ártatlanokat, és a vele szembeszálló bátor férfiakat és nõket.
Ezen felül pedig ismét csak megdöbbent attól a szerelemtõl és ragaszkodástól, amit Ginny tíz éves kora óta érez iránta.

Végül csak annyit volt képes kinyögni:
- Mindent megteszek majd azért, hogy ne kelljen csalódnod bennem.
Ginny ezen szavaira odahajolt, és megcsókolta.
- Sosem csalódnék benned. Azért tegyél meg mindent, hogy megadhasd a családot, amit kizárólag veled vagyok képes elképzelni.
Harry némán bólintott, titkon remélve, hogy azért ha mégis végzetesre fordulna számára az utolsó csatájuk Voldemorttal, a lány nem törik majd össze, és képes lesz újra szerelemre találni.

Ginny elégedetten rámosolygott - õ ugyanis kedvesével ellentétben nem tudott olyan könnyedén olvasni mások gondolataiban -, majd így szólt.
- Helyes. Egyébként eredetileg azért jöttem, hogy szóljak, elkészültünk végre.
Erre Lupin és Tonks, akik mindeddig mosolyogva figyelték õket, megmozdultak. Harry megcirógatta még Alan arcát, majd visszaadta az odalépõ édesanyja kezébe.
- Mennem kell. Félek, hogy Perselus idõközben megátkoz valakit – mondta Remus szemébe nézve, aki elnevette magát.
- Bölcs döntés. Úgyis csak rád hallgat.

Harry vigyorogva köszönt el keresztfiától és Tonkstól, majd Lupin felé fordult, aki azonban egyelõre elhárította.
- Lemegyek veletek.
Így aztán Harry kézen fogva Ginnyt, másik oldalán pedig a szerencsére újra könnyedén lépkedõ Remusszal lesétáltak az elõszobába, ahol már várakoztak rájuk útitársaik.
Perselus sötét szemei valóban szúrósan fúródtak az övéibe, mintha csak azt mondta volna, hogy túl sokáig kellett egyedül elviselnie a jelenlévõk idegesítõ társaságát.

Harry csupán mosolyogva viszonozta a pillantását, bár szolidaritásból a férfi mellé lépett, mikor Lupin hangjára még visszafordult.
- Értesíts, ha jutottatok valamire. Minden nap üzenek majd Fawkesszal, hogy mi a helyzet – mondta Remus miközben búcsúzóul erõsen megölelte Harryt. Mrs. Weasley ugyan ezt mûvelte éppen Ronnal és Ginnyvel.
- Anya, csak pár napra megyünk – morogta a vörös fiú, igyekezve kiszabadulni a szoros ölelésbõl. – Még csak halálfalókkal sem akadhatunk össze az isten háta mögött.

- Ron, természetes, hogy aggódom miattatok – szólt rá szigorúan Mrs. Weasley. – Harry drágám, figyelj oda rájuk – fordult a várakozó fiú felé.
A zöld szemek vidáman csillogtak.
- Azt hiszem, erre a feladatra Hermione tökéletesen alkalmas lesz. Nem hinném, hogy közbe kellene majd lépnem.

Ron erre csak morgott valami csúnyát, amire Harry csak megrázta a fejét, és örült, hogy nem jutott el barátja édesanyjáig. Hermione játékosan megbökte mindkettejüket, végül Piton egy éles megjegyzésére elindultak végre.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mikor beléptek a barátságos és hûvös ház falai közé, Morgana éppen lefelé tartott a lépcsõn, és úgy tûnt, nemrég még beszélt valakihez, aki odafent lehetett. Mikor aztán leért, és meglátta az ajtón besoroló embereket, megkönnyebbülten, és vidáman nézett végig rajtuk. Nem tagadhatta, hogy bizony nagyon is aggódott miattuk.

Könnyû volt megkedvelni mindazt, amit a közelükben tapasztalt, Harry és Perselus társaságát pedig különösen élvezte, ami nem volt nehéz ilyen különleges férfiakkal. Most, hogy látta mindkettejüket épségben, örömmel sietett eléjük, hogy üdvözölje õket.

Hosszú haja Harry köré lebbent, ahogy barátságosan magához ölelte.
- Vártam már, hogy visszaérjetek, nagyon aggódtunk miattatok – aztán arrébb húzódott, és mielõtt meggondolhatta volna mit is csinál, hirtelen a fiú mellett állongó Piton elé pördült, és nagy lendülettel õt is magához szorította, aztán ahogy láthatóan kapcsolt, gyorsan el is engedte. Nem tehetett róla, hiányzott neki a férfi.

A többiek óvatosan tekintettek az egymással szemben lévõ Morgana és egykori tanáruk kettõsére, aki láthatóan még nem tért magához.
A nõ gyorsan a többiek felé fordult, és kedvesen rájuk mosolyogva szólalt meg ismét.
- Örülök, hogy jól vagytok mindannyian.

Piton pár pillanat erejéig még döbbenten nézett Morganára, majd gyorsan felöltötte szokásos arckifejezését, és gúnyosan megjegyezte.
- Lesz szíves nem ölelgetni engem.
Az övéhez hasonlóan sötét szemek az arcára fordultak, míg Ronék leginkább lélegzet visszafojtva figyelték az eseményeket.

- Pusztán örültem magának, bármily hihetetlen is legyen – felelte a nõ nyugodtan.
Piton elhúzta a száját.
- Igazán nagyra értékelem – mondta maró gúnnyal. – Legközelebb azonban örülnék, ha visszafogná gyerekes lendületét.
- A legkevésbé sem gyerekes félteni valakit. A maga helyében inkább örülnék neki, ahelyett, hogy mindenért morognék – vágott vissza a nõ.

Piton hidegen nézett rá.
- Én nem morgok. Pusztán tudom mi az az önfegyelem.
Morgana szemtelenül legyintett.
- Ugyan már, ne mondja nekem, hogy nem esett jól magának, hogy törõdünk a hogylétével.
- Úgy érti, hogy el kellene ájulnom tõle, mert arra ragadtatta magát, hogy megöleljen engem? – vonta fel a szemöldökét Piton.

Harryék most már határozottan vigyorogva hallgatták a párbeszédet. Legalábbis egy zöld szempár mindenképpen határozottan vidáman csillogott a két veszekedõ embert látva.
Morgana bólintott.
- Igen, tulajdonképpen megtehetné.
Piton erre röviden, gúnyosan felnevetett, és elindult a bájitallabor felé.
- Hát persze, Ms. Knowledge.

Morgana enyhe dühvel, és megjátszott gyerekes sértettséggel nézett utána.
- Csak hogy tudja, uuutálom magát! – biztosította róla a férfit.
Az vérlázító vigyorral visszafordult, mint akit a legcsekélyebb mértékben sem érdekel, hogyan viszonyul hozzá az elõtte álló nõ.
- Akkor ennél rosszabb már nem lehet – jelentette ki gúnyosan.
- Dehogynem! Gyorsan közelítek a gyûlölethez – vágta rá Morgana.

Piton félrebillentette a fejét, és már készült egy vélhetõen meglehetõsen rosszindulatú választ adni, mikor Harry gyorsan odalépett mellé, és kezét a vállára tette, mintegy nyugtatóan.
- Ugyan Perselus. Valóban nem mindennapi, hogy Morgana aggódott érted, tekintetbe véve az elbûvölõ természetedet. Nem most kéne megbántanod.
Erre aztán Hermione már nem tudta megállni, és kitört belõle a nevetés, amihez Ginnyék is csatlakoztak egy pillanattal késõbb. Morgana vigyorogva figyelte Piton elsötétedõ arcát.

- Potter, figyelmeztetlek, hogy mára ez volt az utolsó húzásod.
Harry elmosolyodott.
- Oké, oké, tudom, inkább koncentráljak valami fontosabbra.
A sötét szemek megvillantak.
- Azt igazán bölcsen tennéd.

Harry elkomolyodott, és intett a barátainak.
- Elõre mennétek a nappaliba, mindjárt megyek én is.
Piton felvonta a szemöldökét, Ginnyék azonban beleegyezõen bólintottak, és vidáman beszélgetve, lassan megindultak.
Harry ekkor visszafordult egykori tanárához, és mélyen a szemébe nézett.
- Perselus, tudom, hogy számodra meglehetõsen… ismeretlen lehet ez a fajta ugratás, de…ne akard elvágni mindennek a lehetõségét – igyekezett óvatosan fogalmazni.

- Nem hinném, hogy szükségem lenne a tanácsodra, és hogy bármilyen formában közöd lenne ehhez – felelte Piton zárkózottan.
Harry biccentett.
- Valóban nincs. Csak szólni szerettem volna, hogyha esetleg nem tûnt fel ezidáig, nem feltétlenül kellene egyedül lenned – pillantott az ajtónál járó Morgana felé. - Mindenkinek joga van a teljes élethez – tette hozzá csendesen, mintegy saját magának is címezve.

Aztán vetett még egy pillantást a sötét szemekbe, és mielõtt még Perselus válaszolhatott volna, az említett nõ felé fordult.
- Morgana! – mikor a szólított visszanézett, akkor folytatta. - Emilyt hol találom, szeretném megnyugtatni, hogy megvagyunk.
Mintha csak végszóra tenné, a kislány megjelent az emeleten közvetlen a lejáratnál, és csillogó szemmel nézett le a nem messze álló fiatal fekete hajú férfire.

- Harry! – kiáltotta, és vidáman szaladt lefelé a lépcsõn hallva a nappali felé tartó rendtagok beszélgetését, köztük az idáig távollévõ Harry hangját. Szinte tudta, hogy neki is le kellett volna jönnie Morganával, de még el kellett szaladnia kezet mosni. Most azonban annál inkább örült, hogy újra láthatja a férfit, akiért annyira aggódott egész éjszaka, hogy Morgana kénytelen volt vele virrasztani.
Mikor észrevették a lelkes kislányt, mindnyájan hátramaradtak, hogy bevárják, hiszen nyílván Harry vele együtt már egyébként is csatlakozik hozzájuk.

- Nem is értem, hogy nem jutott eddig az eszembe – szidta magát Morgana, Harrynek intézve a szavait, aki mosolyogva figyelte Emily lefelé vezetõ útját. – Borzasztóan várt téged vissza.
A kislány annyira sietett, hogy az utolsó fokokról csaknem lerepült, ugyanis megbotlott. Le is esett volna, ha Harry két villámgyors lépéssel ott nem terem elõtte, és el nem kapja.
Erõs karok tartották, s Emily felnevetett megkönnyebbülésében miközben Harrybe csimpaszkodva hozzábújt. Szerette, ha a csak a fiú áltál nyújtott erõs biztonságérzet járta át.

- De örülök, hogy visszaértél. Nagyon szeretlek – mondta Harrynek, aki erre kedvesen végigsimította a haját. – Apa – tette hozzá suttogva.
A fiú ezt hallva megdermedt, és a társaságban hirtelen néma csönd lett. Mindenki Harry és a kislány kettõsét figyelte. Immár több mint fél éve élt velük a gyerek, és valamennyiük számára világos volt, hogy feltétlen bizalmát egyedül Harry élvezte, s hogy Emily tisztelte, felnézett rá. De az a tény, hogy egyenesen, félénken az apjának nevezze, mindenféle vicc nélkül, miután a vérszerintit elvesztette, óriási lépés volt.

Most bizonytalanul nézett fel Harry arcába. A férfi kutatóan figyelte a kislány vonásait.
- Ezt komolyan gondoltad, Emily? – kérdezte, de hangjából nem lehetett kivenni mi játszódik le benne.
A gyerek bólintott.
- Megtanítottad, hogy mindig csak azt mondjam ki, amit igazán úgy is gondolok, s csak akkor kérjek bocsánatot, ha úgy is érzem – válaszolta halkan.

Harry elmosolyodott.
- Igen. Tényleg ezt mondtam, és örülök, hogy ezt te is így gondolod.
Most már Emily is félénken elmosolyodott.
- De ez most nagyon komoly dolog – figyelmeztette a fiú.
- Igen tudom, de… bár apa meghalt, azóta én… te viselted gondomat, beszélgettél velem, és megtanítottál sok mindenre. Értékes dolgokra, arra, ami helyes. És én ugyan úgy szeretlek, mint régen anyáékat, és… most már te vagy az apukám, Harry – fejezte be halkan.

Harry nézegette egy darabig, majd rápillantott Ginnyre, aki nem szólt közbe, de arcán megértõ, kedves kifejezés ült. Harry már ismét Emilyre figyelt, s belenézett a nagy kék szemekbe, amik még mindig bizonytalanul, várakozóan viszonozták tekintetét.
- Ha valóban így érzed Emily, akkor elmegyek a Minisztériumba, és elintézem az örökbefogadási papírokat. Eddig is gondoltam már rá, csak nem voltam benne biztos, hogy örülnél-e neki. Onnantól hivatalosan is az apád lennék, te pedig a lányom. Ugyanis… én is szeretlek.

A kislány örömében sikkantott egyet, és nem is volt hajlandó elengedni Harryt, aki ezért biztonságosan az ölébe vette, és úgy ment be a mosolygó barátival együtt a nappaliba, hogy helyet foglaljanak. A szeme sarkából, a hozzábújó kislány hosszú fekete haja ellenére még látta, hogy Perselus némán a labor felé veszi az útját, s mikor megérezte a zöld szemek tekintetét, csak mutatta, hogy elõkészíti a helyet, aztán csatlakozik.
Harry biccentett neki, mikor rájött, hogy a férfinek nem áll szándékában teljesen kivonni magát a társasági életbõl.

Mikor leültek a kényelmes kanapéra és fotelokba, Emily persze továbbra is Harry közelében a fiú ölét igénybe véve, mindenki kedvesen gratulált a könnyes szemmel vigyorgó kislánynak a rendezõdõ helyzetéhez és új apukájához.
Harry is elégedettnek tûnt, és mivel látta Ginny arcán, hogy valóban nem bánja a fejleményeket, szórakozottan simogatta az övével megegyezõ színû hosszú hajkoronát.

- Azért furcsa titeket így látni Pitonnal. Még most is – mondta Ron visszautalva Harry kapcsolatára, és mai megnyilvánulásaikra egykori tanárukkal.
Hermione bólintott, majd elgondolkodva azt mondta.
- Ha belegondolsz, Harry, Piton tulajdonképpen valamilyen szinten mindig is elismert téged.
Barátja megrökönyödve nézett rá.
- Viccelsz?

A lány megrázta a fejét.
- Nem. Figyelj. Emlékszel például a harmadévre, mikor az idõnyerõs kalandunk után berontott a gyengélkedõre? – szándékosan nem úgy említette a dolgot, hogy mikor sikerült megmentenünk Siriust. – Meg volt róla gyõzõdve, hogy csakis te lehettél, pedig szinte lehetetlen volt, sõt az is maradt volna, ha nincs nálam éppen a szerkezet. Mégis úgy gondolta, hogy képes vagy rá. Mikor Caramel rászólt, pedig csak azt ordította, hogy a miniszter nem ismer téged, õ viszont biztos benne, hogy te voltál.

Ginny elgondolkozva nézett Harryre, míg Morgana érdeklõdve hallgatta a történetet.
- Ez igaz. Valahol nagyon is tisztában volt vele, hogy ha te valamit el akarsz érni, akkor nincs akadály. Furcsa, eddig erre nem is gondoltam. De egyetértek veled Hermione – nézett barátnõje felé.
Harry merengve vette át mindazt, amit most hallott a két lánytól, és be kellett vallania, nem olyan hülyeség, mint amilyennek elõször hallatszott. Olyan rég volt már, hogy visszamentek az idõben megmenteni Siriust, és olyan fájdalmas volt az emlék, hogy nem is sûrûn idézte fel magában.

Most azonban, ha Piton felöl nézte a dolgokat, minden szavát Hermionénak igaznak gondolta. Sosem nézhette le õt igazán Perselus, és tarthatta középszerû és gondolkozásra képtelen varázslónak, ha ugyanakkor képesnek tartotta õt véghezvinni a szinte lehetetlent.
Ki tudja, talán éppen emiatt bízik most benne olyannyira a bájitalmester, hogy Harry igenis gyõzhet Voldemort felett. Minden gyakorlatuk, beszélgetésük során tisztán kivehetõ volt mozdulataiból, szavaiból, ösztönzéseibõl, hogy bármit megtenne azért, hogy minden tudásával felkészítse õt, és egyetlen pillanatig sem vonta kétségbe, hogy az ereje elegendõ lesz megnyerni a háborút.

Perselus Piton sötét talárjában kilépve a bájitallaborhoz vezetõ folyosóról, éppen most tartott az elõszobán át feléjük. Harry felnézett rá, és mikor tekintetük találkozott, érezte, hogy igen, ezzel a férfivel az oldalán esélye lesz a gyõzelemre.

Szerzõ: visszavonom, most hogy a végére értem, mégsem volt rövid. Remélem nem lett unalmas sem. Egyszerûen nem akartam kihagyni ezeket a mellék szállakat. Hiányoznának a teljes történetbõl, ha most hirtelen nekiugrottak volna máris a pálcát készíteni. Két ember várható sorsára is fény derült, így remélem elégedettek vagytok :) Ha minden jól megy, holnap a másik történetem folytatása is felkerül.