– Nem. Vicceltem – vicsorogta Harry, aztán otthagyta őt, és elindult az étkező felé.

Mikor beért az ebédlőbe, egy csöppet elcsodálkozott a látványtól. Az ebédlőasztalon szanaszét hevertek mindenféle pergamenek, dokumentumok, és régi könyvek. Az egész rendetlenség az asztal két oldalán oszlott szét. Az egyik részénél Mr. Weasley ült, az asztal túlsó végén pedig, ahol a legtöbb lexikon hevert, Piton elmélyülten tanulmányozott egyet közülük. A pennájával ütögette a kopottas könyv szélét, ahogy olvasott.

Mr. Weasley hasonlóan belemélyedt az olvasnivalójába, ezért észre sem vette Harryt, amint belép, és odasétál az asztalhoz, Pitonnal szemben.

A bájitalmester lapozott egyet, aztán nézett fel rá.

– Hogy aludtál? – érdeklődött, de a hangján jól érezhető volt az idegesség.

Harry a régi könyvekre szegezte a tekintetét, és úgy válaszolt:

– Remekül. Még sosem aludtam úgy, hogy teljesen kipihenhessem magam.

– Furcsa, hogy ezt sosem tanította meg neked senki – mondta hidegen Piton, ami enyhe célzás volt. Visszatért az olvasnivalójához, aztán fel sem nézett, és úgy folytatta: – A konyhában még találsz egy kis levest, ami megmaradt az ebédből.

– Rendben.

Ahogy beért a konyhába, úgy gondolta, inkább éhezik egészen vacsoráig. Sirius ugyanis ott állt a gáztűzhely mellett. Harry kivett a szekrényből egy tányért magának, és keresett a fiókban egy kanalat. Miután körülnézett a maradék levest keresve, rájött, hogy keresztapja épp azt melegíti.

– Miért nem varázslattal melegíti fel? – kérdezte egy idő után a hátat fordító Siriustól, aki erre megfordult.

– Talán azért, Potter, mert a rendes melegítéstől ízletesebb marad az étel – közölte kioktatóan, aztán meglátta Harry kikészített tányérját. – Csak nem te is levest akartál enni?

– De igen, azt – vágott vissza Harry, és megkerülte keresztapját, hogy belenézzen az edénybe. – Úgyhogy legyen olyan kedves hagyni nekem.

Sirius erre vágott egy fintort, nyílván nem mert kötekedni, mikor Piton kint ült, alig néhány méterre tőlük.

– Mi sem természetesebb, Potter.

– Piton – javította ki Harry, miközben Sirius kavargatni kezdte a levest. – Harry Pitonnak hívnak, emlékszik?

A kérdés annyira gúnyosnak hangzott, hogy még apja is megirigyelhette volna.

– Mi van, már nem ragaszkodsz a régi nevedhez, hm? – kérdezett vissza Sirius, és elzárta a gáztűzhelyt. – Régen annyira nem akartál Piton lenni.

Harry a tányérjáért nyúlt, hogy szedjen magának.

– Akkor most kijelentem, nagyon is Piton akarok lenni, benne van a véremben.

– Aha. Lennél szíves arrébb menni, hogy szedjek?

– Nem – jelentette ki Harry, és elhalászta keresztapja elől a merőkanalat. – Nem hagyna nekem egy cseppet sem.

Sirius utálkozva nekidőlt a konyhapultnak.

– Talán meg is érdemelnéd.

– Figyelmeztetlek, ha csak egy ujjal is hozzám mersz nyúlni – mondta Harry bátran, és átváltott tegezésre –, megint meg talállak támadni, és garantálom, hogy én fogok győztesként kikeveredni.

– Oh, ez most fenyegetés volt? – kérdezett vissza gúnyosan Sirius, miközben láthatóan nagyon nem tetszett neki, hogy a fiú már annyira sem tiszteli, hogy vegye a fáradtságot a magázására.

Harry a második merítésnél megállt, és ingerülten ránézett.

– Veheted akár annak is.

– Nem tudom, miből gondolod, hogy egy ilyen kamasznak, mint neked esélye lenne ellenem?

– Próbáld csak ki – vágta rá Harry szemtelenül, aztán egy harmadik mély hang szűrődött be az ebédlőből:

– Ne kelljen bemennem.

Harry megvonta a vállát, aztán a levesével együtt visszatért az étkezőbe, és leült apjával szemben, távol az iratoktól, hogy le ne öntse őket.

Piton máskor jó étvágyat kívánt, de most csak csöndben olvasott, és fel sem nézett az irataiból. Harry evett egy pár kanállal, majd letette, és ránézett Pitonra. Közben Sirius visszatért a konyhából, kezében a tányérjával, és a tőle legtávolabbi ponton ült le.

Harry aztán nem bírta tovább, és csak megkérdezte:

– Apa… amíg aludtam, megnézted azt, amit az asztalon hagytál? – kérdezte fojtott hangon.

Piton először úgy tűnt, megdermedt, de aztán visszanyerte lélekjelenlétét, és felpillantott rá.

– Igen – mondta hűvösen.

Harry merített a kanalával, és mikor lenyelte, akkor szólalt meg újra:

– Haragszol rám miatta? – kérdezte halkan, mire Piton döbbenten nézett rá.

Letette a kezéből a pennáját, aztán összekulcsolta a kezeit a könyvön.

– Nekem semmi okom nincs arra, hogy azokban az esetekben haragudjak rád – jelentette ki. – Arról hogy olyasmi megtörténhetett, te egyáltalán nem tehetsz, amit sajnos más emberről nem lehet elmondani. – Harry némi gondolkodás után megfejtette, hogy az igazgatóra célzott. – Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy a haragom rád irányul. Mindketten tudjuk, ki az, aki ilyen helyzetbe hozott akkor, és milyen fajsúlyú döntéseket hozott.

Harry egy picit oldalra nézett, hogy a két látszólag kíváncsiskodó férfi tekintetéből kitalálja, mire gondolhatnak. De Mr. Weasley és Sirius semmi jelét nem mutatták annak, hogy érdekelné őket a beszélgetés.

Piton közben megmártotta a pennáját a tintában, és felírt néhány szót a könyvből.

– Szerintem igyekezz azzal a levessel, mert egyrészt kihűl, másrészt pedig még vacsoráig marad egy kis időd.

Harry beletörődött– arccal nézett fel.

– Arra célzol, hogy még vacsoráig van időm pakolni egy keveset? – kérdezte ingerülten.

– Pontosan arra.

Harry nem szólt semmit, elfogyasztotta a levesét, majd mikor végzett, kivitte a szennyest. Mikor visszaért, még esze ágában sem volt elindulni, hanem várakozóan megtámaszkodott a szék háttámlájában.

– Nem tanulhatnék inkább ma? – vágott bele a puhításba. Persze ez eleve hamvában holt ötlet volt, mert egy Pitont semmivel sem lehet elrettenteni a döntéseitől.

Piton felnézett, de látszott, hogy gondolatai teljesen más körül forognak, mert csupán néhány pillanattal később válaszolt:

– Nem sokára visszamegyünk Roxfortba, és jó lenne, ha addigra végeznél – mondta eltökélten. – Az elmúlt napokban csak tanultál, épp ezért itt az ideje, hogy más hasznos elfoglaltságot is találj magadnak. Azt hiszem, az elmúlt hónapok fényében rájöttem, hogy arra sem vagy képes, hogy megkülönböztess két fontos bájitalt, még csak a színéről sem.

Harry érezte, ahogy elvörösödik szégyenében, hogy mindezt Mr. Weasley jelenlétében közli.

– Azért ragadt rám némi információ az elmúlt hat évben! Az RBF–et is egész jól teljesítettem! – bizonygatta Harry, miközben eszébe jutott, hogy testvére ebben sokkal jobb volt.

– Amit én nem kétlek. De ez év végén jóval nehezebb szinten kell teljesítened, aminek a minimuma, hogy két bájitalt megkülönböztess – gúnyolódott Piton.

– Ez azért egy kicsit túlzás! – fakadt ki Harry, mire Piton felhúzta a szemöldökét.

– Úgy gondolod? Ajánlom, igyekezz, mert így vacsorára sem végzel az utolsó előtti sorral.

– Apa, kérlek! – könyörgött Harry, miközben Sirius kifelé menet csupa jó szándékból majdnem fellökte, ám ezen szavakra a töklevet, amiből éppen kortyolt, félrenyelte. Ez a kérlelő hangsúly ezek szerint még Siriusnak is feltűnt.

– Nem – mondta Piton, és visszafordította figyelmét az irataihoz.

– De légy szíves… nem pakolhatom egész végig a bájitalaidat! Meg fogok bukni félévkor! – tört ki Harry.

Sirius közben köhögve leült az asztal túlsó végéhez, ahol Mr. Weasley foglalatoskodott valamivel. Ő úgy tett, mintha ott sem lenne.

– Nézd a jobbik oldalát – itt lapozott egyet –, Bájitaltanból át fogsz menni.

– Nem is ez lesz az anyagrészben, hanem kismillió bájital–készítési leírás, amiről tudod jól, hogy nem mennek nekem! – makacskodott Harry.

Az asztal végén dolgozók nem túl feltűnően, de most már határozottan figyelték a jelenetet, ami Harryt kezdte kissé idegesíteni. Piton eközben megmártotta a pennáját, és újra felírt egy pár megjegyzést a lapra.

– Talán ez majd eszedbe jut legközelebb, ha valami olyasmit teszel, amit ellenzek – tette hozzá az apja, és összeszűkült szemmel tanulmányozta tovább a pergament.

Harry már látta lelki szemei előtt, hogy ez még a jövőben okoz egy pár gondot.

– Kérlek – könyörgött tovább –, a többi tantárgyból alig készültem valamennyit, nem szeretnék megbukni!

A Bájitalok Mestere elgondolkodva nézett föl rá.

– Talán mindegyik üvegre tegyek egy pár számmisztika fogalmat?

Harry vett egy nagy levegőt, hogy lenyugtassa magát.

– Ez egyáltalán nem vicces – sziszegte a fogai közt.

– Miért aggódsz ennyire, Harry? – kérdezte csodálkozva Piton. – A vizsgák nem lesznek számodra nehezek, hisz gyorsan tanulsz.

Harry elengedte a széket, és szinte vicsorgott dühében.

– Jól van! Te nyertél! – Aztán elindult az ajtó felé, de még közben visszaszólt: – Majd véletlenül megremeg a kezem, és elejtek egy pár fontos bájitalt.

– Aminek az elkészítését az utolsó két napban gyakorolhatod abban az esetben – jött a háta mögül a gunyoros megjegyzés.

Harry nem szólt semmit, hanem igyekezett minél több méltósággal távozni az ebédlőből.